Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Dr. Hesslein József: Új társadalmi és politikai berendezkedés

Dr. Hesslein József: Új társadalmi és politikai berendezkedés
II.

"A történelem voltaképpen nem más, mint elnyomók és elényomottak szüntelen harca." Ezzel kezdődik a "kommunista kiáltvány", amely innen-onnan hét évtizede, hogy napvilágot látott. Az egész világ tehát két részre oszlik, elnyomókra és elnyomottakra. Ebből azonban következik, hogy az elnyomottaknak szabadságharcaikkal nemcsak az a céljuk, hogy az elnyomottság jármától megszabaduljanak, hanem hogy ezentúl ők lehessenek az elnyomók.

Ez az elmélet az, amelyből a mi szocializmusunk kiindul. A társadalomnak két részre kell oszlania, amelyeknek egymással folytonos harcban kell állaniuk. Ez a harc viszi előbbre a világot, ez a fejlődés forrása.

A szocializmus tulajdonképpen csak két osztályt ismer. A harmadikat, az úgynevezett középosztályt nem tekintik külön osztálynak, még csak átmenetnek sem a kettő között, hanem szerintük a középosztályhoz tartozóknak is fel kell találniuk végleges helyüket vagy az egyik vagy a másik osztályban. A kettő között elhelyezkedni képtelenség, mert a folytonos súrlódás, nyomás összemorzsolja azokat, akik közibük kerülnek. A tisztviselők nyomorának is az az oka, hogy nem helyezkedtek el a munkások osztályában, ahová munkás voltuk és elnyomottságuk folytán tartoznának.

Ez a szociális elmélet megállta a helyét egészen a háború kitöréséig. De a szociális mozgalmak tudvalevőleg szerves összefüggésben állanak a gazdasági viszonyokkal. A háború pedig egészen új gazdasági helyzetet teremtett, aminek tehát természetes következménye az új társadalmi berendezkedés.

Annak a szociális elvnek és az azon nyugvó társadalmi rendszernek, mely megfelelt a háború előtti idők közgazdasági viszonyainak, az új gazdasági berendezkedéssel meg kellett dőlnie. A háború a vagyonokban, jövedelmekben és ezzel együtt hatalmi viszonyokban nagy változásokat eredményezett, mely aztán szükségképpen hozza magával társadalmi berendezkedésünknek új irányba való fejlődését.

Annak bizonyítására, hogy a társadalomnak mereven két részre bontása ma már nem vihető keresztül, elég ha a tisztviselők helyzetét vesszük szemügyre. A tisztviselők kétségtelenül nem sorozhatók a munkaadókhoz, tehát csak a munkássághoz tartozhatnának. Csodálatosnak kellene tehát tekintenünk, hogy ezek a "fejmunkások" mégsem csatlakoznak többi munkatársaikhoz, azokkal nem hajlandók egy táborban harcolni, pedig nagyon jól látják, hogy a munkások szép sikereket értek el, jelentékeny erőt reprezentálnak és még hozzá a fejmunkások ugyancsak rá volnának utalva a munkásság támogatására, hiszen igazi proletársorsban tengődnek. Nagyon kicsinyes volna ennek a jelenségnek az okát a kormány gátló rendelkezéseiben, vagy éppen a tisztviselők nacionalizmusában keresnünk. Ha a tisztviselők természetes helye a munkások között volna, nem lehetne őket onnan semmiféle kormányrendelettel eltiltani. Hogy a tisztviselők nem csatlakoznak a munkásokhoz, annak az a tulajdonképpeni mélyebben fekvő magyarázata van, hogy a tisztviselő nem: nem akar, hanem nem tud köztük elhelyezkedni. Nem érzi, hogy ott a helye, nem látja ott az érdekeit biztosítva. Egyrészt a tisztviselő: polgár, amitől a munkás magát elkülöníti, másrészt a tisztviselő helyzete a munkaadójával: az állammal szemben egészen más, mint a többi munkásoké. Az államot tulajdonképpen a kormány reprezentálja és a kormány tagjai maguk is tisztviselők. De reprezentálja az államot minden tisztviselő, aki az államhatalmat gyakorolja. A legkisebb adótiszt működése közben úgy érzi, hogy ő most állam. Csak otthon, a szűk lakásban, a sovány ebédnél, a sápadt gyermekek közt érzi, hogy proletár. Még jobban megértjük ezt a kettős szerepet, ha meggondoljuk, hogy majdnem minden tisztviselő: főnök, akinek alárendeltjei vannak, akikkel szemben formálisan is a munkaadó szerepét tölti be, de azért minden ilyen főnöknek van szintén főnöke, akihez viszonyítva viszont tisztán látja, hogy ő munkás. Egyszóval a tisztviselő munkaadó is meg munkás is, vagy pedig sem az egyik, sem a másik. És ez az, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy akár a munkaadók, akár a munkások táborához teljesen, fenntartás nélkül csatlakozhassanak. A tisztviselők részére tehát nem marad más hátra, mint hogy egészen külön szervezetbe tömörüljenek (mert nyomoruk kikényszeríti a szervezkedést) egész külön osztályt alkossanak. Ez az osztály azonban nem helyezkedhetik el a két másik osztály közé, mint átmenet, vagy ütköző, (középosztály) hanem azok mellett teljes erővel beleveti magát az önvédelmi osztályharcba.

Abban a pillanatban azonban, amint a közalkalmazottak osztálya mint ilyen önálló osztályalakulat megszerveződik, megdől a teória, a társadalom merev kettéválásáról, az elnyomók és elnyomottak harcáról.

De hogy a régi elméletek megdőltek, azt a régi osztályok gazdasági helyzetének a változása is bizonyítja. Az elnyomók és elnyomottak közötti harc volt az alapja az eddigi osztály elkülönülésnek. De lehet-e ma elnyomott munkásról beszélni? Van-e még ma is ipari munkásproletariátus? Itt nemcsak a munkabérek nagyarányú emelkedéséről, de a munkásságnak a munkaadókhoz viszonyított erőarányáról és hatalmi helyzetéről is van szó. A munkás ma minden követelését ki tudja kényszeríteni, a munkásszervezetekkel szemben a gyárosok úgyszólván tehetetlenek. Amellett a munkanélküliség is teljesen megszűnt és pedig nemcsak átmenetileg, de kétségtelenül állandó jelleggel. Hiszen a háború után gazdasági fejlődésünknek előreláthatólag egyik legnagyobb akadálya lesz éppen a munkáshiány.

A munkásproletariátus, munkásnyomor tehát megszűnt. És szinte komikusan hat manapság a 20-50 koronás napibérek idején, ha munkásgyűlésen agitációs célokra a régi frazeológiából veszik az eszközöket és a munkások kizsákmányolását, kiuzsorázását hangoztatják.

Már pedig ha igaz volna a tétel, hogy a történelem nem más, mint harc az elnyomók és elnyomottak között, úgy a munkásság elnyomottságának megszűnése következtében a harcnak is meg kellene szűnnie. De amint látjuk, a harc nem szűnt meg, sőt mind nagyobb erővel tombol.

Talán nem szükséges tovább bizonyítanunk, hogy a régi társadalmi berendezkedés immár tehetetlenné vált, elévült, megdőlt, mert elévültek, megváltoztak az okok, a gazdasági viszonyok, amelyek annak alapját képezték.

Áttérhetünk már most annak vizsgálatára, hogy milyennek kell lennie azon új társadalmi berendezkedésnek, amely az új viszonyoknak megfelel.

Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy e tekintetben két hatóerő közreműködésére kell figyelemmel lennünk. Az egyiket az osztályok közötti új erőviszonyok alkotják, a másik az államra váró rettentő gazdasági feladatok kényszerítő ereje.

Szabó Ervin a háború elején megjósolta, Szende Pál pedig mint bekövetkezett tényt állapítja meg, hogy a háború következtében a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek. Ez a megállapítás nézetünk szerint egyáltalában nem helyes. A háborúra való minden jóslás elhibázottnak bizonyult és a háború a legképtelenebb, leghihetetlenebb eredményeket produkálta. Tény az, hogy egyesek, talán igen sokan, aránytalanul, sőt egészségtelenül nagy vagyonokra tettek szert. De bizonyos-e, hogy éppen azok, akik azelőtt is gazdagok voltak. Hisz úton-útfélen új gazdagokról hallunk beszélni. Viszont a munkásokról, akiket a szegények alatt érteni szokás volt, már fentebb kimutattuk, hogy nem lettek szegényebbek, sőt ellenkezőleg. Hanem igenis szegények lettek azok, akik a háború előtt nem voltak sem szegényeknek, sem gazdagoknak nevezhetők: az úgynevezett középosztály. Ügyvédnyomor, tisztviselőnyomor, nyugdíjasok nyomora és általában a fixfizetésből élők nyomora, mindezek olyan megállapítások, amelyek bizonyításra nem szorulnak.

Hogy ennek az új erőaránynak a társadalom berendezkedésére gyakorlandó átformáló behatása milyen irányú lesz, arra könnyen lehet következtetni azokból, amiket a tisztviselők külön osztályba való tömörülésének szükségességéről elmondottunk. A tisztviselőket az ő különleges helyzetük, speciális érdekeik külön osztályba kényszerítik. Ez tehát már három részre fogja bontani az eddig két részre osztott társadalmat. Ezen új osztály megszerveződése aztán meg fogja indítani a társadalomban a további egészséges bomlási folyamatot is. Külön osztályba fognak kényszerülni a szabad pályán működő intellektuelek. Külön osztályt fognak alkotni a kisiparosok és kiskereskedők érdekeiknek minden más osztállyal szemben való megvédése céljából. A mostani kapitalista osztály, mely különféle többé-kevésbé ellentétes érdeket képvisel, kell, hogy elemeire szétbomoljon. Külön kell válnia és osztályt alkotnia az agrárságnak, a nagykereskedelemnek és a nagyiparnak. Az indusztriális, a merkantil- és az agrárérdekek nem fognak sokáig egymás mellett békében megférni. El fognak különülni és ott, ahol szükséges, egymás ellen is harcolni fognak.

Ugyanez a bomlási folyamat kell, hogy a munkásság táborában is bekövetkezzék. Teljesen el kell különülniük egymástól az ipari, a mezőgazdasági és a kereskedelmi munkásoknak. A tőkéseknek fentjelzett megoszlásánál ez a munkás-osztálytagozódás első pillanatra valószínűtlenebbnek látszik. A tőkések ugyanis máris el vannak többé-kevésbé különülve. Külön szervezetük van gazdáknak, a kereskedőknek és gyárosoknak. A munkások azonban egységes szervezetet képeznek. Ez azonban csak látszólagos. Minden egységes és összetartó szervezetük ellenére is tagadhatatlan, hogy van közöttük belső ellentét, ami a külföldön politikai téren külsőleg is kifejezésre jut. Hiszen tudjuk, hogy ma már majdnem minden országban ketté vált a szociáldemokrata párt. És jellemző, hogy ezek a kettészakadt pártok legalábbis egymás ellen harcolnak. Ezt a kettéválasztást ugyan politikai okok, főleg a hadicélok tekintetében való különböző felfogások eredményezték, de tudjuk éppen a marxizmus tanításaiból, hogy minden kérdés gazdasági indítóokokra vezethető vissza.

A jövendő szociális berendezkedés alapelve tehát az volna, hogy a társadalomban a mostani szigorú, két részre osztó tendencia helyett a minél teljesebb osztálytagozódás felé való törekvésnek kell érvényesülnie. A régi jelszó helyébe, hogy: "világ proletárjai egyesüljetek", annak az új jelszónak kell lépnie, hogy: "külön érdekek szerint különüljetek". Nem lehet ezzel szemben felhozni azt, hogy ez a kormányzó hatalomnak kedvező "divide et impera" reakciós elvével azonos teória, mert egyrészt nemcsak a kormánnyal szemben álló osztályoknak, hanem a kormányt támogató osztályoknak a megosztásáról is szó van, másrészt, amint ezt a háború eddigi tanulságai is bizonyítják, abszolutisztikus törekvések a jövőben már alig érvényesülhetnek, hisz mindinkább demokratizálódik a világ, demokrata államokban pedig nem kell a "divide et imperától" tartanunk.

Sőt éppen a demokratikus irányú fejődés teszi ezt a megoszlást leginkább elkerülhetetlenné. Az, hogy a munkásság vagy más osztály felülkerüljön és a többi osztályokkal szemben - akár a demokrácia nevében is, - mint elnyomó léphessen fel, nem tekinthető demokratikus törekvésnek. Ellenben a társadalomnak ez az osztálytagozódása, amelynek szükségszerűségére rámutattunk, bizonyára a demokratikus irányzatnak felel meg. Ha a társadalom kettő helyett öt-hat osztályra tagozódik, akkor és csak akkor válik lehetővé, hogy az ország minden polgára valamelyik osztályban elhelyezkedhessék. És minél teljesebben keresztülvisszük a társadalomban ezt az elvet, annál jobban megközelítjük azt az ideális állapotot, hogy ne legyen az országnak egyetlen olyan polgára sem, amelynek az érdekei valamelyik osztály keretében érvényesítést ne találnának. Ez volna az igazi demokrácia. A demokrácia híveinek, az osztályparlament ellen panaszkodóknak tehát minden erejükkel arra kellene törekedniük, hogy a társadalomnak azt a helyes irányú egészséges fejlődési folyamatát minél inkább meggyorsítsák.

Rá kell mutatnunk még egy-két olyan körülményre, amely ezt a szociális átalakulást előnyössé, szükségessé teszi. Mindenekelőtt megállapítjuk, hogy ez semmiféle jogos érdek szempontjából hátrányt nem jelentene. Mert hiszen ez esetben a szétválás nem volna egyenlő az erők gyöngülésével, sőt ellenkezőleg az erők fokozását jelentené, mert megszüntetné a belső súrlódásokat, erőfogyasztó ellentéteket. Az érdekellentétek miatt egymás ellen harcoló osztályok azokban a kérdésekben, amelyekben érdekeik közösek, ahol egységes föllépésre van szükség, feltétlenül egymásra fognak találni és egyesült erővel fogják érdekeiket védeni, ha egyébként más kérdésekben fennálló érdekellentéteik miatt egymás ellen harcolnak is. Ezt éppen az osztályok autonóm különállása teszi lehetővé.

Az osztályok szétválása megszabadítaná a társadalmat az osztályharc mostani nagy rázkódtatásaitól is. Utóvégre teljes lehetetlenség, hogy a társadalom az örökös kíméletlen harc alapján álljon. Azt mondják, hogy a forradalmak viszik előbbre a világot. De ha figyelembe vesszük, hogy a forradalmakat mindig az éhség, a köznyomor robbantja ki és hogy a forradalom milyen rettentő sok ártatlan ember pusztulását hozza magával, hogy milyen rengeteg igazságtalanságot, mily végtelen szenvedést jelent, akkor meg kell gondolnunk, hogy nincs-e hát mód és eszköz arra, hogy a világot megszabadítsuk a forradalmaktól, hogy a fejlődést biztosítsuk forradalmak nélkül is. A társadalomnak osztályokra való szétválása lehetővé tenné ennek a célnak az elérését. Mennél több az egymással harcban álló osztályok száma, mennél kisebb egyedekre oszlanak ezek a háborúskodók, annál kisebb lesz a lökéseknek, az egymásra mért ütéseknek az ereje, tehát kisebbek lesznek a társadalom rázkódtatásai. És ha ez az osztálytagozódás a maga teljességében megvalósulna, akkor a rázkódtatások teljesen megszűnnének és azok helyébe hullámzások, az érintkezési felületeken gyönge súrlódások lépnének, amelyek a társadalmi fejlődésnek forradalmak nélkül való igazságos, békés forrásai lennének. A különböző osztályok között beállna az erőegyensúly állapota, amely a harcot feleslegessé, céltalanná tenné és rájönnének, hogy a békés együttműködés a tulajdonképpeni érdeke valamennyiüknek.

A másik nagy fontosságú tényező, amely a társadalom fejlődését ebbe az irányba tereli, a gazdasági kényszerhelyzet. Nem térhetünk ki részletesen azokra az óriási gazdasági feladatokra, amelyek a háború után az államra hárulni fognak. Az már sokszorosan letárgyalt, elfogadott nézet, hogy a jövő gazdasági feladatok megoldhatóságának egyetlen alapja a többtermelés, helyesebben a termelés megsokszorozása. Nem lesz elég, ha mindenki annyit termel, amennyire neki szüksége van, hanem annyit kell termelnie, amennyit csak bír. Kényszeríteni kell tehát mindenkit arra, hogy a lehető legtöbbet termelje. De ehhez meg arra van szükség, hogy a termelés eszközei rendelkezésre álljanak. Legutóbb Szende Pál mutatta meg az utat, amely az államnak e célból egyedül rendelkezésére áll. Ez az út a vagyonelkobzáson át vezet. Az államnak, hogy a termelés feltételeit beszerezhesse, óriási tőkére van szüksége, amelyhez csak vagyonelkobzás útján juthat el.

Az állam tehát kénytelen lesz a társadalom fejlődésére befolyást gyakorolni. Kénytelen lesz a nagy vagyonokat elkobozni, a latifundiumokat kisajátítani, mert a szükséges tőkét csak azoktól szerezheti be, akiknek van. Az osztálykormány tehát kénytelen lesz a saját osztályán érvágást eszközölni. Kénytelen lesz továbbá termelési módszereket, gépek használatát kötelezővé tenni, munkaidőt emelni, fogyasztást korlátozni, kereskedelmet irányítani, ki- és bevitel mértékét megszabni és így tovább. Egyszóval kénytelen lesz mindenféle gazdasági kérdésekbe erőszakosan beleavatkozni és a vezetést a kezébe venni. Ez pedig nem jelent egyebet, mint az államszocializmushoz való tetemes közeledést, vagy mondjuk úgy, hogy nagyfokú fejlődést demokratikus irányban. Osztályparlament, osztálykormány képtelen ezen feladatok teljesítésére. A feladatok azonban okvetlenül megoldandók lévén, a parlament és a kormány nolens-volens kénytelen lesz demokratizálódni.

De minden egyes olyan kormányténykedés, amely valamely osztály érdekeibe nyúl bele, nyugtalanságot, ellenállást, szervezkedést fog az illető osztályban előidézni. Amikor például arról lesz szó, hogy az óriás birtokok megszüntetendők, az agrárok mindjárt erőteljesebben fognak szervezkedni, de a kereskedők, vagy a gyárosok nem fognak velük szolidárisan fellépni, mert nekik az nem érdekük. Ez tehát már a gazdák külön szervezkedését fogja elősegíteni. Éppen így lesz az a többi osztályoknál is. Az új viszonyok új érdekeket fognak eredményezni, ezek pedig új osztályelhelyezkedésre vezetnek. Így fog bekövetkezni a gazdasági kényszerhelyzet következtében is az osztályok elkülönülése, a társadalmi osztálytagozódás.

Hisszük, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy igazi demokrácia, társadalmi béke, gazdasági fejlődés, az emberek jóléte és az egyenlőség és igazság megközelítése következhessék be.