Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám

Török Gyula: Vándorló legény jegyzetei
(Bécsi emlék)

Az osztrák császárok barokk városában, hol dédapám jeles gavallér volt egykor, keskeny-utcákon csavargott velünk a villamos piros kocsija. Szerényen ültünk a fapadon V. M. barátommal az Olaszhonból kénytelen-kelletlen hazatért szobrásszal és eszünkbe se jutott, hogy befonthajú ezüstfülbevalós dédapám példáját kövessük. Csak úgy vetődtünk ide, mint egyszerű vándorló legények, hogy szemügyre vegyük mindazt a sok gyönyörűséget, amit a kisázsiai tanagráktól, reneszánsz kisszobroktól, kiskertnyi Rubens vásznaktól a berill diadémokig, rózsaszínű gyémántokig, Bocskai koronájáig, a kronstadti herceg bölcsőjéig, Attila aranykincséig ide sodort a véletlen szerencse, egy szerencsés család gyűjtő és harácsoló kedve. A múzeumok túlzsúfoltságától, a látnivalók ezerféleségétől kissé kábultan, ismeretlen, furcsa helyre indultunk ezen a délután.

- A régi, hundsturmi temetőbe! - mondta a barátom, mikor a kalauznő hozzánk lépett.

A mellettünk ülők a jegyosztogató hölggyel együtt csodálkozva tekintettek ránk, fejüket rázták, vállukat húzogatták. Még hírből sem ismerték az utunk végpontját és éppen le akartunk szállani, mikor egy feketeruhás, parányira aszalódott öregasszonyka fordult felénk, füléhez illesztett tenyérrel,

- Hangosan tessék mondani... mit keresnek?

Mikor megmondtuk, hová igyekezünk, bánatosan sóhajtott:

- Óh, ezek még fiatalok, nem tudják, hol van a régi temető. Pedig itt fekszik egészen közelben, mellette járnak el mindennap. Nekik már nincsen ott senkijük, de az én vőlegényem...

Egy párat kanyarodott még a piros kocsi, aztán ott állott előttünk a temető, mint egy hirtelen lesüllyedt zöld sziget. A térség tágas utai, házai jóval magasabban feküsznek és a sírkert sárga falai fölött le lehet tekinteni a néhai jók és gonoszak porlóhelyére. Valósággal itt felejtették ezt a temetőt, mert köröskörül már bezáródott a téren a házak négyszöge, villamosok zúgnak négy felől, a városrész zsong a népességtől és toronymagasságban az egyik ház ötödik emelete felett karcsú betűk hirdetik, hogy a földszinten detektívdrámát pergetnek a mozgófényképszínházban.

A régi kapu mellett jobb felől tábla hirdeti, hogy a temető tizenegy év óta zárva van nemcsak a halottak, de a látogatók számára is és csak a magisztrátus engedélyével tekinthető meg. Az őrnek, aki kövér salátafejeket öntözgetett a kis kápolna körül fekvő hívek néhai sírhelyén, felmutatjuk a pecsétes írást, aztán eltűnünk a lombok alatt. Valósággal eltűnünk, mert a zárt sírkert egyetlen lombsátor, búvóhelyek végtelen sora. A kis füzek, szelíd orgonák, jázminok, amelyeket valaha katonás sorba ültettek kegyes, porrávált kezek, megnőttek, megerősödtek, összegabalyodtak és ágaikat befonta a repkény, komló, iszalag. Nedvektől duzzadó, harsogózöld sátrak húzódnak át egyik facsoporttól a másikra és alattuk elvesznek a régi sírkövek életteli füvek, borostyánok és jázminok között. Nehéz bejutni egyik sátorból a másikba és bokrot bokor után kell szétválasztani, hogy tisztán láthassuk az elomló köveket. Pedig mi ezekért a kövekért jöttünk ide, hogy megtaláljuk és lássuk egy letűnt és nálunk véletlenül se mutatkozó nemes temetkezési művészet emlékeit. Kezdünk belemelegedni a kutatásba és egyik-másik épebben maradt emlék tisztán áll előttünk. Milyen egyszerűek és milyen szépek ezek a kövek, pedig készítőik nem voltak művészek, igaz, hogy újságban hirdető lelketlen obeliszkgyárosok se. Egyszerűek és tiszta ízléssel megépítettek, mint a rómaiak emlékkövei és az ott az orgonabokrok között, olyan, mint a görög Hegeso sírja. A klasszikus minták után készült köveken kívül vannak itt a változó divathoz igazodók is. Tört oszlop redős lepellel, barokk angyal lefelé fordított fáklyával, kerek kisoszlop hamvvederrel és repkénnyel, térdeplő bánatos kis angyal, négyszögbe vagy oválba illesztett relief, oszlopokkal alátámasztott háromszög, egyszerű kőlap galambokkal a tetején, kovácsolt cifra nagykereszt... és még sok minden szép holmi. Milyen finom és előkelő lehetett valaha ez a hely, pedig sok benne az erősen kispolgárias és múlt század első tizedeiből való klasszikust fanyalgó olcsó portéka is. Már egy negyedóra óta egyedül haladok sátorról sátorra. Útitársam letelepedett egy nemesen egyensúlyozott emlékkő előtt, felütötte rajzkönyvét és elmélyedve vázol írónjával. Egy-egy lombkunyhóban leülök én is egy orrára dűlt kőre. Ide a lesüllyedt kertbe nem hallatszik a nagyváros sokhangszerű zaja. A kövér pázsiton ragyogószemű feketerigó ugrál, az achátsátrakban poszáták serege dalol szünetlenül.

Ezekben a percekben feledtem, hogy egy szűkösen élő világváros népes kerületének közepén vagyok, hogy a távoli mezőkön háború dübörög és a csarnokok előtt ezrével alusznak kis csuprokkal a reggeli zsírosztásra váró szegény emberek. Arra a világra gondoltam, amelynek régi és egykor bőségben élt alakjai vízszintesen feküdtek körülöttem. A kékszemű szőke hölgyek, a vidám kövér urak egy időben taposták a földet dédapámmal, aki sokszor gavalléroskodott Bécsben, de csak magyar kenyeret evett, magyar bort ivott. Úgy hozatta maga után társzekéren a sok finom holmit és nem nyelt volna le egy falatot se, ami német földön termett. Kortársai, a repkényes hamvveder alatt pihenő szőkék és bánatos kisangyalok meg a galambok alatt nyugvó kövérek, bizonnyal furcsán, mosolyogva tekintettek érdekes alakja után.

Nézzük csak, kik voltak a száz év előtt mosolygók.

Íme egy sisakos emlékkő, olvassuk a karcsú betűket.

Constantin Wipperförde k. k. Arcier Leibgarde Wacht u. Rittmeister. 1778-1857. A testőr valóban láthatta még az öreg urat, amint gangosan haladt ezüstgombos botjával.

Hát ezek itt mellette?

A társaság nem valami előkelő. A fáklyát tartó angyal alatt lókereskedő nyugszik nejével és ifjan elhunyt leányával, odább egy szappanfőző és háztulajdonos, egy rendőrhivatalnok felesége, egy baromfikereskedő-nő és háztulajdonos, lakatosmester, kötélverő, Seidenzeugfabrikant és még egész tucat nyárspolgár. Még tíz-húsz követ betűzgetek: csupa kispolgár, cipész, háztulajdonos, bürgerlicher Schlossmeister... Hogy kerülhetett közéjük, a gumpendorfiak, hundsturmiak, margaretheniek külvárosi temetőjébe a testőr? Még egyszer visszatérek a sisakos kőhöz és megtalálom a magyarázatot. Az emlékkövet az elhunyt bánatos neje állíttatta, aki háztulajdonosnő volt Gumpendorfban. Most már könnyű összekötni ezt a sírt a kapitány belvárosi életfonalával. Mikor odabent, a Burg zajos környékén lefelé haladt sorsa csillaga, feleségül vette a gumpendorfi háztulajdonosnőt és míg ki nem hozták ide, a csöndes külvárosban pihente fáradalmait. A szelíd, külső városi csend hozhatta a temetőbe a kert másik előkelő lakóját Staeger Eduárd generálmajort, aki az emlékkő szerint utolsó adjutánsa volt Radetzky feldmarsallnak...

A sírkert közepén kőfal húzódik és ehhez támaszkodnak a jobb módúak kövei.

Itt egy kicsit szabadabb a térség, egy-egy fa egészen külön áll. Íme mindjárt egy szelíd nyírfa. Fehér a dereka és a nyári nedvektől majd kicsattanó lombsátrak között vérszegényen emelgeti vékony ágait, fényes vöröses leveleit. Éppen egy laposra simult sírhanton növekedik, de mintha az alatta nyugvó porai irigyelnék tőle a táplálékot, csak csenevészen tengődik. A falnál görögös, nemesen egyszerű és szerény sírkő, rajta szép latin betűkkel.

HAYDN.

Alatta pedig, hogy mikor született, mikor halt meg, hogy a követ az MDCCCXIV. esztendőben állíttatta neki egy Neukomm nevű tanítványa, aki reávésette a százhárom év óta őrálló emlékre: Énekeljétek öt szólamban “Nonomnis moriar".

Ide tért meg hát dédapám híres kortársa, korának jelese, a kismartoni hercegi zenekar jelenléktelen vezénylője, a legszorgosabb komponista és a Gotterhalte költője. Bizony elsodorta egy kicsit az idők viszontagsága az előkelő helyekről és a csirkéskofák, kupecek, csizmadiák között pihenve, nem jutott sokkal nagyobb megtiszteltetéshez holta után, mintha megmarad zsenge ifjúkori foglalkozása mellett és szerenádokat ad élte végéig szőke hölgyek ablakainál kövér polgárifjak rendeléséből. De azért mégis úgy kell lenni, hogy Haydn úr, akit Londonban muzsikusdoktorrá tettek meg, aki élte alkonyán oly sok dicsőséget, elismerést és szép polgári vagyont nyert el, miként a kitartóan jó magaviseletű gyermekek, szívéhez illő helyre került, mikor ebbe a kertbe hozták. A sokgyermekes tanító fia, az Esterházyak lakájkarmestere, aki egy borbély lányához kötötte lelke ifjonti szerelmét, aki egy nyárspolgár józan pontosságával és szorgosságával alkotta a szonáták zongora és hegedűversenyek, szimfóniák, tiszta mértékű zenedarabok százait, aki hatvanötéves korában írta két legértékesebb alkotását, akinek a lelke csak szelíden kimérten vagy áhítattal tudott szárnyalni, aki mély alázattal és templomi odaadással komponálta a neki bizton emberfölötti szférában mozgó császárok himnuszát, ide való a csöndes, szerény és elfeledett helyre. Hiszen amikor jó módja megengedte, szenvedélyekben szegény évei végén ő maga vonult el egy külső városi gazdaság egyszerűségébe. Egy gumpendorfi kis házban verte szíve a fáradó, de még mindig pontos taktusokat, mikor a sírkő MDCCCIX. esztendejében valami szörnyű kakofónia nem támadt Bécs vidám szimfóniájában. Nyugat felől megjött egy szörnyű karmester és kis kövér kezében fekete pálcát szorongatott. A pálca első ütésére elmenekült az udvar, a másodikra megfagyott a bécsiek vére és a harmadikra medvebőrsapkás gránátosok ültek a Burg bársonytrónusára. Ezt a fokozást nem bírta az elaggott karmester gyermeki szíve és inkább örökre lemondott az ütemek betartásáról. Szelíd élete végső stílusos fináléjaként aztán riadt társai kihozták ide a kispolgárok temetőjébe.

Itt legalább kedves társaságra talált.

Jobb keze felől oszlopos, lépcsős, aranybetűs emlék áll. Jó emberek nyugosznak alatta. Josef Knoll bürgerlicher Seifensieder és családja tagjai. A szappanfőző bizton jómódú ember lehetett és tekintélyes, mert családi emlékköve hasonlíthatatlanul pazarabb, mint a muzsikusé. De hát jól van ez így, mert a vagyon becsületet és tisztességet jelent. A szíve felőli oldalon azonban, mintha nem lenne minden rendben. Színjátszó, komédiás fekszik mellette. Ám ne tessék nyugtalankodni, a porrá lett Siegfried Gottlieb Eckhardt genannt Koch úr k. k. udvari színész, rendező volt, sőt mint a sűrűn teleírott emlékkő mondja:

Híres, mint művész,
Becsült, mint ember.

A bárgyú sírversikék mellett ez sem utolsó dolog és némi vigaszt nyújt a polgári szíveknek a mesterség kétes hírével szemben. Haydn úr, aki látta valaha játszani Siegfried Gottliebet, valószínűleg nem fordított hátat, mikor mellé helyezték a gonoszt meg jót pénzért mímelőt.

E különös dolgokat forgattam elmémben, mikor szürke kis poszáta rebbent a nyírfára és tele torokkal fújni kezdte a maga nótáját. Nem volt benne mérték és klasszikus tisztaságú ütem, mégis úgy éreztem, hogy ezzel azután tökéletes ez a régi rézmetszethez hasonlatos kép: a szerény sír, a bánatos nyír és a madárka a muzsikus sírja fölött...

Kis könyvembe beleírtam a sírkő hosszú latin szövegét, aztán mert az égen feketén hasadoztak a viharfelhők, megindultunk hazafelé. Szótlanok voltunk és én különösen elgondolkoztam.

Mit is kapott ez a Haydn?

Egy kis pénzt, doktori címet, ezt a kitelepítésre váró nyughelyet, egy kétes értékű szobrot a Mariahilfer-strassen. Körülbelül ezeket kapta azért a sok szépen és becsülettel megoldott zenei feladatért és szorgalmi külön szonátáért, óratóriumért, császári himnuszért. Még operettet se írtak róla holta után száz esztendővel pedig kétszer olyan idős volt, mint Schubert és még termékenyebb.

Mégis mindenesetre többet, mint az én híres és csodálatos dédapám, aki lelkes művésze volt az életnek, akinek az asztalánál százegyen ültek minden csütörtökön, aki kilencnapos hideglelést kapott a pakfongkanáltól, mellyel véletlenül evett, akinek külön cigánybandája, tizenhét szeretője, negyvenkét más nevet viselő gyereke volt és aki nem vett részt a nemesi felkelésben, mert Napóleont rendkívüli embernek tartotta. Mert zajos, szép életét nem kottázta le senki az utódok épülésére és elomlott kriptája fölött most krumplit kapálnak a százesztendős nagyanyám szerint - elég könnyelműen felszabadított jobbágyak unokái.