Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Nagy Zoltán: Baráti kalauz

Nagy Zoltán: Baráti kalauz
Tóth Árpád két verses könyvéhez.
4.

Honnan indul el ez a fejlődés és merre tart? Milyen hegyfokra ért eddig és milyen kilátás nyílik annak magasából? Mit jelentenek a versek összességükben, mint szavai egy mondatnak, annak a mondatnak, melynek elmondása a Tóth Árpád szerepe az ismeretlen szerző titokzatos drámájában?

Már szólottam a Tóth Árpád gyermekségéről és ifjúságáról, a szülei házról, melyből elindult és arról a Debrecenről, melyben legfogékonyabb korát élte. Szomorú ház és szomorú város! Az ifjúság általában börtönnek érzi az adott viszonyokból eredő korlátozottságot, mely a Sturm und Drang korlátlan vágyai elé minduntalan áthághatatlan falat állít, de Tóth Árpádnak ez a börtöne még szomorú börtön is volt, szomorú börtön egy álmodozó, költői hajlamú, magas kultúra felé törekvő fiatalság számára. S tekintsünk egy kissé messzebbre az akkori idők perspektívájában és mondjuk ki, némileg a megvádolt Debrecen mentségére is, hogy az egész akkori Magyarország szomorú hely volt a Tóth Árpád-féle emberekre. A szellemi mozdulatlanság, sivárság és unalom általános jelenség. Különösen a költészet van ebek harmincadján; Gyulai Pál még él, de még inkább él a tanítása, mely Arany Jánossal bedeszkázta a világot a költészet útjai előtt. A szegény rab, ha kitekintett az apai házból, gyermekségének börtönéből (minden gyermek rabszolga egy kissé a nagyok zsarnoksága alatt) egy másik, nagyobb börtönt látott, Debrecent és ha kitekintett Debrecenből, egy még nagyobb szellemi börtön volt előtte, az akkori Magyarország. Ki látott már vidám rabot? A hármas falú fogházból csak szomorúság szállhatott az ég felé. A Tóth Árpád költészetének mély melankóliája nagy részben innen ered, részint közvetlenül, részint közvetve. Mert ha a melankólia a lágy akaratú, passzív természetű, álmodozó embernek természetes állapota is az energikus, ténykedő világgal való örökös súrlódásai közepette, akkor is Tóth Árpádnál az akaratgyengeséget, energiahiányt, a zárkózottságot és csüggedést ez a hármas börtön és annak kietlen magánya hozta létre, vagy legalábbis nevelte ilyen nagyra.

Ebben a cikkben már használtam véletlenül ezt a kifejezést: gyógyíthatatlan szomorúság. Valóban az. A lelki élet alapjait a gyermek- és ifjúkor rakja le, s ha ez az alap nem úgy van rakva, hogy azon az életöröm tornya emelkedjék, akkor az sose fog felépülni. Ez a szomorúság, mely rendszerint minden külső ok nélkül jelentkezik s mintegy eredeti tulajdonsága a léleknek és amellyel méltán fogadja magába Tóth Árpádot is «az oktalan szomorúságnak szomorú szép eklézsiája», ez fogja megadni mindvégig az alapszínt a Tóth Árpád költészetének, és ezért mondtam, hogy Debrecen hatása csak látszólag csekély, valójában mindennél nagyobb következményű.

Mikor erre a melankóliára gondolok és próbálom közelebbi néven megnevezni, először is az jut eszembe: világfájdalom. Nem új jelenség, a költészetnek mindenkor egyik bő forrása volt ez, különösen a költők ifjúsága idején, minthogy az ifjúság a leghajlamosabb erre az érzésre. De jobban megnézve a dolgot, ez az általános elnevezés még sem illik egészen ide. A világfájdalom abszolút, az egész világot fájdalomban látja és lehetetlennek érzi a boldogságot a földön, a siralom völgyében. Tóth Árpád azonban nem így látja az életet. Ő nem tagadja az életörömöt, sőt érzi és vallja annak lehetőségét és valóságát: hisz benne, hogy valahol, valakik számára valóság, sokak számára lehetőség, és annál mélyebb szomorúsággal érzi, hogy ő nem teremtetett erre az érzésre. Mindig utána vágyik, feléje törekszik, néha úgy tetszik neki, mintha már majdnem elérné, és akkor hirtelen, minden elmondható ok nélkül, egyszerre ellankad, a lélek elernyed az öröm felé való erőfeszítésben és fájó szívvel állapítja meg újra: «ma sem sikerültél, szent életöröm!» Ezzel egyénivé és konkrétumokon alapulóvá lesz ez az érzés, és ennélfogva igazi lírai feldolgozásra sokkal alkalmasabbá, mint a világfájdalom általánossága és ami ezzel egyértelmű, a líra számára való üressége.

Ezzel az érzésével nem áll egyedül, bár legtisztábban jelenik meg nála. Az egész újabb magyar költészet mutatja, hogy az ifjú Magyarország a maga egészében úgy érzi, hogy lehetséges a boldogulás, más szerencsésebb nemzeteknél látni is véli azt mint valóságot, melyet a tehetség és munka elérhet és úgy érzi, hogy éppen csak nálunk Magyarországon tartozik ez az ábrándok birodalmába. (Ady: «Mit ér az ember, ha magyar?») Nevetséges volna egy költő magyarságát bizonyítgatni, aki debreceni nyelven ír Debrecenből eredő érzéseket, de nem tehetek róla, ha ezt a most megértetni próbált érzést különösen magyarnak látom és hajlandó volnék elnevezni magyar világfájdalomnak. Az újra ébredő magyar világ fájdalma ez, az új magyar világ élesztője; mely erjedésbe hozta az erőket, hogy ezen a földön is felépítsük azt az országot, melyet eddig csak ábrándjainkban láttunk. Így jut a költő teljesen egyéni szomorúságában kifejezésre egy nemzetnek a szomorúsága. Ez se új jelenség, teljesen magától értetődő, mint ahogy az almafa almát terem és nem csicsókát. A mai költő persze erre nem gondol a versírásnál, önként adódik ez változhatatlan természeti törvények folytán és az előre megfontoltság csak meghamisítaná az egészet.

Hogy az ifjú Magyarországban él ez az érzés, azt hiszem, felesleges bizonyítgatni és semmiképp sem lehet ennek a cikknek a feladata. S hogy Tóth Árpád mennyire együtt érez ezzel az ifjú Magyarországgal, az érzések öntudatlan hasonlóságán kívül is, arról bizonyságot tesz a Csokonaihoz írt Invokáció néhány sora:

«Mert ez a végső, szent virtus: szegény
Magyar költő, ha félholtan is, költsön:
Hátha a magyar Jövő szebben épűl
Ha szívünk vérét vakolatul venné:
Elénk bús szimbolummá ekként szépül
A balladás Kőmives Kelemenné!»

Ez a sötét melankólia, ez a gyógyíthatatlan szomorúság mégis enyhül idővel Tóth Árpádnál is, és újabb verseiben már néhány árnyalattal világosabban dereng. Bár a változás csak később látszik meg s még nem fejeződött be, az okai kezdettől fogva megvannak és csak az függött a körülményektől, hogy későbben vagy korábban vezetnek a tisztuláshoz.

Ezen okok egyikét én Tóth Árpád természettudományos világfelfogásában látom. Talán hozzájárult ennek a világfelfogásnak a kialakulásához, hogy középiskolai tanulmányait reáliskolában végezte és így kora ifjúságában természettudományokkal foglalkozott a humaniórák helyett (később, érettebb korban, ezekkel is alaposan megismerkedett és én azt hiszem, ezek nem is zsenge korhoz való stúdiumok). De azért nem gondolnám, hogy ezen a véletlenen múlott volna az egész és hajlandó vagyok feltenni, hogy elfogulatlan és logikus gondolkodása előbb-utóbb úgyis ide juttatta volna. Tóth Árpád mindig érzi (nemcsak tudja, hanem érzi is, ami nagy különbség), hogy a föld óriási forgó-kerengő égitest, amelyen elenyésző porszemek az emberek, hogy mérhetetlen távolságokban más forgó-keringő égitestek róják örök útjukat a csodálatos Nap körül s hogy a naprendszerek még mindig csak parányi részei nagyobb rendszereknek, melyeket mi már csak sejthetünk; mindig érzi, hogy természeti erők megnyilvánulása a világ és az élet és az emberi erők és emberi érzések eltörpülnek a természet óriási méretei mellett. Ennek a természetérzésnek megnyugtató és békítő hatalmát minden fejtegetésnél jobban magyarázza a Hajnali szerenád egyik legszebb verse, az «Evokáció egy csillaghoz»:

«Örök fényed figyelve fenséges ős planéta
Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva mérnem:
Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd
Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szelíddé félszegűl - - - -

Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét
Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben
Úgy nézem már tűnődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató örök rend szép égi hirnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre
És lágyan s édesen emeli elcsitult,
Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút
Halk, ringató anyák szelíd és puha melle...»

A végtelenségnek a gondolata, mely ebben a versében is megcsillan, sokszor foglalkoztatja, talán ez az egyetlen pont, ahol egyébként teljesen pozitív természete a metafizika felé hajlik:

«És part is vagyok, magányos és árva,
A végtelenség szegény határa,
Kit ős búk ős dagálya látogat...

(Esdeklés.)

«Ó áldott gesztus, melylyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod
S a végtelenben ringatózom ujra?»

(Esti ének.)

A természet leghozzáférhetőbben a növényvilágban jelenik meg előtte és svedléri tartózkodása bő alkalmat adott, hogy ezt a hajlandóságát nagyra nevelje. Svedlér változatos flórája, melyben a síkság növényei is feltalálhatók, de oly fajták is, melyek már a hegyvidékek lakói, falusi életének sok szabadideje és eredetileg is meglévő hajlamai egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy oly nagy örömét találja a botanizálásban s ez nem maradt hatás nélkül a verseire sem.

Aztán: cherchez la femme! Tóth Árpádnak majd minden versében szó van nőkről vagy egy nőről. Eleinte mint messzi fiatalos ábránd jelentkezik, később mind konkrétebb alakban, valami sajátságos, felsőbbséges, majdnem lenéző szkeptikus mosolyon át tekintve, mely távol van attól, hogy a nőt úgynevezett költői dicsfényben mutassa.

«Egy asszony kellene... ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak vig enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Mig halkan felnevetnék... egy asszony kellene...

(Vergődés.)

De később lassanként eltűnik ez a fel-felvillanó, fájón-gunyoros mosoly, szerelmi költeményei mind komolyabb s egyúttal mélyebb forrásból fakadnak, az egész érzés harmonikussá válik és hozzájárul a lelki harmónia felé való fejlődéshez. Ez az átalakulás már a Hajnali szerenádban teljessé válik és talán legszebb szerelmi versében, a «Tárcámban egy kép» mélyen zengő strófáiban meglep bennünket a férfias líra komoly baritonjával.

Persze közben az idő is jócskán telt s a költő átlépte a harmincadik év Rubiconját. Az érett kor önmagában is ellensége a diszharmóniáknak és harmincéves korában már senki sem tud úgy kétségbeesni, mint húszéves korában.

Ezzel a lehiggadással együtt látási módja is mind objektívebbé válik. Első verseiben még teljes szubjektivitás uralkodik, a dolgokat csak úgy látja, amint lelkére hatnak, vagyis mindig csak saját bensejét látja, melyen a külső világ ilyen vagy amolyan hatása látszik, de a külső világot magát még alig veszi szemügyre. Szeme teljesen a mikrokozmosz felé van fordítva. Ebben a korszakban kedvenc kifejezési eszköze a gesztus: pontosan megírja testtartását, kezének mozdulatait: a lírai deklamáció kora ez. De lassanként azt vesszük észre későbbi verseiben, hogy a költő látni kezdi a világ jelenségeit önmagán kívül is, a gesztusokat már a körülötte lévő tárgyak csinálják, egy fa, mely áthajlik a patakon, vagy ballagó nagy szénásszekerek, melyek mintha életének egy újabb évét vinnék magukkal. Már nem a világ hat a költő lelkére, hanem a költő lelke áradt ki, mint mindent elöntő árvíz, a világra és egyszerűen kívülről nézve is a világot és annak minden dolgát, amit lát, az mind költészet. A tiszta, teljes szubjektivitás zsákutca, melyben előbb-utóbb meg kell állni annak a művésznek, aki nem tud belőle kiszabadulni. Az objektív látási mód az igazi útja a művészetnek, melyből végtelen utak lehetőségei nyílnak minden fajta művész számára. Talán jó lesz ennél a megállapításnál, ha az agg Goethe tekintélyére hivatkozom: körülbelül az ő nézetét próbáltam itt kifejezni, ahogy különösen az Eckermannal való beszélgetéseiből ismerjük.