Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 23. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: A Műcsarnok téli tárlata

A Műcsarnokot vendégül látó Szépművészeti Múzeum sötét, kevésbé sötét és világos termeit járva, régi freskókra emlékeztem. Legfelül az Úr, a megváltó, a szentlélek háromszöge, körülöttük az angyalok, a szentek koszorúja. Alattuk a boldogok, a vértanúk. Alul az arkangyal osztja ketté a halottaiból feltámadt emberiséget, egy részüket felemeli örök üdvösségre, a többit, a szerencsétlen bűnösöket kárhozatba taszítja.

A műcsarnok «utolsó» ítéletének bírái nem kisebb ridegséggel száműzik a sötét verembe a velük nem rokonszenvező és nekik sem rokonszenves kellemetlen tehetségeket és hiába minden rimánkodás, apelláta, a képeiket oly helyre dugják, ahova sohasem ér a napsugara, sőt még hatalmas spanyolfalat is raknak elébük, hogy a kiállítónak még halvány reménye se legyen arra, hogy valaki képe elé téved. Ők a bírák, boncok, farizeusok pedig a dísztermekben ragyognak, terpeszkednek.

Erdei Viktor portréja úgy hallom, a kiállítás egyik legkülönb vászna. Sajnos csak «hallom», mert látni nem láttam belőle semmit. Úgy eldugták, eltakarták, hogy sötét masszává sűrűsödött rajta minden színfolt. Fejérvári Erzsi képe is «állítólag» sikerült alkotás. Ki tudja, ki szunnyad még e siralomházban.

A kiállítás e kárhozottait csak a katalógus szorgos tanulmányozásával lehet kifürkészni. Ámde e művelet kifárasztja, türelmetlenné teszi a szemlélőt és elhalad olyan munkák mellett, melyek különben hosszabb elmélyedésre késztették volna. Ez annál sajnálatosabb, mert ilyenformán félig-meddig kárba veszett az a tömérdek munka, reménység, igyekezet, amelyet e képek, szobrok reprezentálnak. Igaz, hogy emberemlékezet óta nem adtak el annyi műtárgyat mint ezidén, csakhogy a közönség kis kivétellel a legselejtesebb, legvásáribb dolgokat vásárolta meg és igy éppen azt a munkát, azt a fáradságot honorálta, amely a legkevésbé érdemelte azt meg.

Néhány fiatal és puritán művész munkája emelkedik ki ez átlagízlésre készült képek, szobrok nagy tömegéből. Rokontalanul dideregnek e kiállításon.

Perlrott Csaba Vilmos, Dobrovics Péter, Murmann József, Ulitz Béla és még néhány fiatal művész szétszórt, eldugott munkáira gondolok melyek különb sorsot érdemeltek volna.

Perlrott Csaba Vilmos két jól átgondolt, jól megkomponált képpel szerepel. «Modelljeim» című vászna logikus továbbfejlesztése az előző kiállításon szereplő nagy kompozíciójának. Ugyanazok a mozgási, térbehelyezési feladatok foglalkoztatták ezúttal is. Míg előbbi képén nyersen, kissé tökéletlenül jelentkeztek e probléma megoldási formái, újabb képén sikerült a színes, kissé tarka hátteret összhangba hozni az előtérben elhelyezett emberi alakokkal. Dobrovics Péter keményrajzú portréja masszív, karakterben is elsőrangú munka.

Az előcsarnokban Ulitz Béla két grafikai munkája látható. A «fürdőzők» című rézkarc e tehetséges művésznek, úgy hiszem, egyik legerősebb alkotása. Régi mesterek nemes hangja száll ki a nyugtalanul összebogozódó éles vonalakból. Kitűnő tudás, igazi festői fantázia nyilatkozik meg az egymásba lendülő mozgásnak, a térségen uralkodó figurák elhelyezkedésének hangsúlyozásában.

Koszta József és Rippl Rónai József egy-egy képe, a reprezentációs első terem ékességei. Iványi Grünwald Bélának ugyane teremben levő képei között a «Kecskeméti park» című képe a legjelentősebb. Hatalmas fa tölti be az egész képet, az uralkodik az alatta elterülő kert fölött. A nagy ívben széjjelboruló lombok súlyát, tömegét monumentálisan megkapó erővel érzékeltette Grünwald. Katona Nándor Soirée-ja rendkívül finom, szellemes alkotás. Hatvany Ferenc női arcképe előkelő munka; nagy kár, hogy a háttér egy részén félig átmázolt részek bontják meg a kép tónusegységét. Réti István arcképe érdekes, de kissé hideg. Glatz Oszkár erős parasztképe mellett a pirosra pirosan festett arckép bántóan hat. Kallós Árpád megoldatlan aktjának gyengeségeit «Hugom» című meglepően finom képe feledteti.

Rubleczky Géza, Margó Ede gyermekszobrai artisztikus apróságok. Esső Erzsébet, Fémes Beck Vilmos érmei ugyancsak kvalitásos munkák.