Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám

Nagy János: A politika mögül
Egy jubileum után

Az elmúlt hónap végén nagy ünnepet ült nálunk és Németországban a protestantizmus: október 31-én négyszáz éves fordulója volt annak, hogy a wittembergai vártemplom kapuján a híres 95 tételt kiszögezte Luther.

Ma már nincs kétség afelől, hogy az augusztinus barát «szakadársága» nem szorítható bele a keresztyén egyháztörténetnek, egyébként rugalmas, keretei közé, s hogy 1517 október 31-én Márton barát - anélkül, hogy tudta és akarta volna - nemcsak a vártemplom ajtajába, hanem az egyetemes história egyik hatalmas korszakának a koporsójába is beverte a szögeket. De nem lehet kétség afelől sem: egyre kevésbé érdekelhet bennünket az, hogy mit hozott a reformáció a maga különböző egyházaival, papjaival és dogmáival a hívők számára, s viszont egyre elevenebb lesz az a kérdés: miféle értékekkel ajándékozta meg az egész emberiséget, nem mint hitéleti esemény, hanem mint intellektuális vezérgondolat.

Hogy közelebbről nekünk, magyaroknak mit jelentett a protestantizmus a múltban; erre a kérdésre a magyar művelődéstörténet felel meg a legkimerítőbben. Neki köszönhetjük mindenek előtt a magyar könyvnyomtatás első felvirágzását, irodalmi életünk megzajosodását, nyelvünk kiesztergályozódását. A protestantizmusé lehet hálánk a bibliafordító Károli Gáspárokért, a Nyugat és Kelet között elsőként vergődő Szenci Molnár Albertekért; protestantizmus nevelte németből magyar íróvá a Heltai Gáspárokat, ő ajándékozta nekünk az iskolaalapító Bethlen Gábort és a köznevelést elsőként szervező Apácait. De éppen ezek a nagy érdemek kötelezték el a magyar protestantizmust arra, hogy tőle, a múltban annyi érdemmel jeleskedő - nem is tételes vallástól, hanem ami több ennél: - gondolattól a jövőben is még nagyon sok mindent várjon magyarságunk. Ez okból illő is, szükséges is, hogy a négyszáz éves jubileum alkalmából szemügyre vegyük: mi a szerepe, elhívatása és jelentősége ma, s hogy a múlt becses hagyományaival miként gazdálkodik, szellemi kincseit hogyan kamatoztatja a magyar intellektuális élet javára.

Meg kell állapítanunk mindenek előtt, hogy a jubiláló magyar protestantizmus az utolsó pár évtizedben lecsúszott arról a magaslatról, ahonnan még nem régen is politikai-, irodalmi-, társadalmi s általában köz-életünk irányítását - számarányát messze meghaladó tekintéllyel és nagy agilitással - végezte. Bizonyos, hogy a kiegyezést követő évtizedeknek a liberalizmus jegyében megindult, lázas tempójú építőmunkájában még a régi kedvvel vett részt a magyar protestánsság. Igaz, hogy e nagy buzgóságban (sőt már-már mohóságban) volt egy kis része annak is, hogy e liberális irányzat némi éllel fordult az uralkodó helyzetű katolicizmus ellen, de benne volt az az ösztönös megérzés is, hogy a protestantizmusra nézve a szabadelvűség -: életfeltétel.

A politikai liberalizmussal való e kooperálás az egyházpolitikai törvények megalkotásáért vívott nagy küzdelem során, a 90-es évek elején érte el tetőpontját, kulminálását. Tudjuk, hogy ez az időpont a politikai szabadelvűségre nézve is kritikus időponttá vált nálunk. Azzá lett a magyar protestánsokra nézve is: ez időtől kezdve nyomról-nyomra kimutatható a protestantizmus elernyedése, lassú visszavonulása - de egyúttal konzerválódása is - napjainkig.

Hogy mi minden idézte elő ezt a változást, erre a kérdésre ma még bajos volna maradék nélkül megfelelni. Része van e pálfordulásban bizonnyal annak is, hogy az egyházpolitikai törvényektől éppenséggel nem nyerték meg a protestáns egyházak azt az eredményt, amit vártak. Sőt: a harcos katolicizmus megifjodva, megizmosodva került ki a nagy küzdelemből. Bánffy Dezső báró, a «kálvinista pápa» ugyan még ott prezideál a Várban, még ő lakja a nemes, patinás Sándor-palotát, de már a Sándor-utcai házban, a balközép táján egy kimondottan katolikus pártnak dirigál a szemérmes Molnár apát, s a kicsi, de harcias párt élén ott ágál egy kvietált katonatiszt: a fiatal Rakovszky István.

Azonban része lehet a visszavonulásban és lassú, de folytonos konzerválódásban annak is, hogy miközben a magát kiélt szabadelvű párt előbb konzervatív, majd később reakciós tendenciákat vesz föl, ezalatt két szélsőbb irányzat foglalja el és pótolja az elvénhedt és lehanyatlott liberalizmus helyét a küzdő porondon: egyfelől a megizmosult szocializmus, másfelől a csak lassan kialakuló polgári radikalizmus.

Bármi volt is az ok, az az egy bizonyos, hogy az utolsó negyedszázad alatt a szabadelvű hagyományú magyar protestantizmus lassanként nagy változáson ment keresztül. Hogy e változás milyen példátlanul nagy eltolódást okozott, arra nézve igazán frappáns fokmérőnk van. S ez a következő: A magyar protestáns egyházak közül a legnépesebb és legjelentékenyebb, a református egyház öt kerületre (Duna-melléki, Dunántúli, Tiszáninneni, Tiszántúli és Erdélyi) tagozódik, s e kerületek nemcsak adminisztratív kérdésekben, hanem a szellemiekben is - protestantizmushoz illően és méltóan - megőrizték és ápolták függetlenségüket. Mindannyinak nemcsak külön teológiai akadémiája, hanem - szinte azt mondhatnók - külön teológiája is volt. Budapest és Pápa, Sárospatak és Debrecen vagy Nagyenyed rendszerint különálló, s nem egyszer egymással éppenséggel hadakozó teológiai irányokat jelentettek. E teológiai irányzatokban időnként eltolódásokat lehetett tapasztalni, csupán az az egy bizonyult a vaskalapos kálvinista püspök, Melius Juhász Péter óta változatlannak, hogy az öt egyházkerület közül mindig Debrecen volt a legortodoxabb, a legkonzervatívabb.

Nos, az idők teltek, múltak, minden megváltozott közben, a magyar protestantizmus meg éppen megváltozott, csak Debrecen maradt meg - nem hiába nevezte el egy magyar poéta a «maradandóság Városának» - a réginek. Csakhogy az ő régi konzervativizmusa, a hajdan sokat csúfolt vaskalap, ma viszonylag a legszélső liberalizmust képviseli a magyar református egyházban, s éppen ezért pl. a budapesti teológiai irány e régi konzervativizmust ma már ártalmas radikalizmusnak, s a tisztes, kálvinista vaskalapot pedig frigiai sapkának látja és érezi.

Mi része van e furcsa eltolódásban a politikai viszonyok alakulásának, s mi része a református vallási élet elmélyülését célzó pietista-irányzatnak, mely két évtizede a pesti teol. akadémiáról kiindulva, lassanként a többi egyházkerületben is prozelitákat szerzett, s mi része lehet végül az újabban egyre ütközőbb ponttá vált zsidó-kérdésnek: - ne kutassuk most. Magát a következményt azonban tisztán látjuk, ha figyelemmel kísérjük a református egyházkerületek lapjait, elsősorban a Budapesten megjelenő s ezért központias jellegű Protestáns Egyházi és Iskolai Lap-ot. Ragadjunk ki a sok közül néhány jellemző cikket ebből a protestáns újságból:

A f. évi 30. számban pl. az egyik cikkben Patay Pál dr. mérgesen kifakad a «Lelkészegyesület» ellen (ez a lap az Orsz. Ref. Lelkész-egyesület hivatalos lapja s ma a protestáns sajtó legliberálisabb orgánuma, amellyel éppen ezért a Prot. Egyh. és Isk. Lap állandóan elégedetlen), mert egyik cikkében az unitáriusok számára is követeli azt a jogot, hogy a debreceni egyetemen teológiai doktorátust tehessenek.

"Különös dolog volna - feleli erre Patay Pál -, ha református hittudományi kar «elősegítene» és S. Th. doktorrá avatna egy unitárius lelkészt, aki pl. az egyháztörténelmi szakcsoportból óhajtana szigorlatozni s írásbeli dolgozatul megírná «lelkiismereti meggyőződése» alapján Kálvin és Servet, vagy Melius és Dávid Ferenc küzdelmét, vagy a rendszeres teológiai szakcsoport és keresztyén erkölcstan köréből: A szentháromság, vagy Krisztus istensége dogmájának históriai kifejtését és bírálatát..."

Patay Pál nem is titkolja, hogy «az állam bizonyos fokú liberalizmussal egészségesen fejlődhetik, erősödhetik, míg az egyház, még a ref. egyház is, ugyanolyan fokú liberalizmussal sorvadhat, pusztulhat.»

Ez a beszéd lehet sokunkra nézve kiábrándító hatású, elkedvetlenítő, lehet rajta keseregni vagy méltatlankodni - egyet azonban el kell ismernünk róla: azt, hogy kertelgetés nélkül, őszintén megmondja az igazat. De dokumentumnak már csak azért is nevezetes, mert - legalább nálunk - egyházi részről első nyílt bevallása annak, hogy a magyar kálvinizmus végképpen szakítani akar (részben már szakított is) a liberalizmussal. Ami a cikk egyéb részeiben következik, az már inkább természetes, mint érdekes: Patay Pál azt követeli, hogy az állam liberális vizsgálati szabályzatát a gyakorlatban akként értelmezzék, hogy az unitáriusokat - amint ezt már a Protestáns Irodalmi Társaság is megtette - a debreceni egyetem se tekintse protestáns keresztyéneknek. Ennél sokkal érdekesebb megfigyelnünk azt, hogy egy református egyházi lap (a protestantizmus jubileuma előtt pár héttel!) már csak macska-köröm közt és gúnyosan írja le a «lelkiismereti meggyőződést», amely négyszáz évvel ezelőtt (igaz, hogy az Egyház mellének szegezve): tőr, bomba és harci kiáltás volt.

Ugyanazon számban egy másik cikk Móricz Zsigmondot támadja meg - csak a mi emlékezetünk szerint is már vagy tizedszer - ezúttal új regénye, a «Fáklya» miatt s reformátusságát és egykori papnövendék voltát revolverként szegzi az író mellének «egyelőre felfüggesztvén vele szemben a céltudatos rosszhiszeműség vádját.»

Hogy a most összehívott zsinat, a magyar református egyház törvényhozó testülete, milyen új törvényekkel fogja a híveket megajándékozni, még most nem tudhatjuk. Félünk azonban, hogy a legutóbbi zsinat egyik törvénye, amely a református tanároknak csak református vagy lutheránus feleséget engedélyez, prelúdiumnak készült a magyar reformátusság gyökeres átszervezéséhez. A hivatalos egyházi szellem és hangulat mindenesetre olyan ez idő szerint, hogy a megalkotandó új törvénykönyvünk a hírhedt és rettegett Geleji-kánonok babérjait könnyen megtépdesheti.

Csupán egy ponton mutatnak református egyházi embereink meglepő toleranciát: ugyanazon helyen és időben, ahol és amikor az unitárius protestánsokat izgatott hangon kitessékelték nemcsak a keresztyén-, hanem még a tudományos-közösségből is, a fuvola enyhe, csábító hangjával cikkeztek arról, hogy a protestánsoknak közös napilapot kellene indítaniok a - katolikusokkal.

A Sámbár Mátyások és Matkó Istvánok korát nem jó magyar ember az, aki visszakívánja. Sőt, kicsi magyarságunk szempontjából azt kell mondanunk, hogy: vagy ne élt volna Pázmány Péter, vagy ha már élt, akkor legalább vitte volna teljes diadalra az ellenreformáció ügyét, hogy lehettünk volna mindig és mindnyájan együtt mi, kevésszámú magyarok, de ezt a fegyverbarátságot, ezt a hibrid frigyet se vállalni, se megérteni nem bírjuk. Nem főképp akkor, amidőn a jubiláló protestantizmus az unitáriusokat kizárja a tudományos közösségből, írókkal szemben index és cenzúra után kiált, s a türelmetlenség terén iskolai példákat mutatva a «lelkiismereti szabadság» ellen harsány torokkal protestál.

Az október végi jubiláris ünnepeken, persze, mindezekről a dolgokról nem esett szó. Az ünnepi üléseken, különböző díszközgyűléseken még most is liberalizmusról, lelkiismereti szabadságról, haladásról, fölvilágosodottságról, a szabad vizsgálódás jogáról és egyéb hasonló jókról zúgtak-zengtek a kálvinistásan szép, formás dikciók. De voltunk néhányan, szerte az országban, akik a négyszázados örömünnep frázis- és pohárcsörgéses zajában aggódó lélekkel szemléltük nagy múltú és nemes tradíciójú protestáns hitvallásunk alácsúszását. Kétszeresen aggódó lélekkel, mert a negyed-félmilliónyi protestánsság egyúttal a haladás iránt mindenkor fogékony lelkű magyarságot jelentette még csak a közelmúltban is.

A kálvinista magyar ember kedvvel idézgeti a Károli-fordítású Bibliát. Papi és világi vezérembereinktől ezért mi is megszeretnők kérdezni most: «Ha a só megízetlenül, vajon mivel sózatik meg?»

 

(I-s): Jegyzet.