Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Babits Mihály: Drága élet

Babits Mihály: Drága élet
3.

A theozófus fürkészve nézett a nagyvilági nőre:

- Volna egy mód - mondta halkan - csakhogy...

Madame van Leberghe egész élete a figyelmébe gyűlt:

- Csakhogy?

Halkan, de határozottan, s keményen, mint ahogy egy masina csattan, ejtette ki a rejtelmes herceg a kemény, rövid szót:

- Drága.

- Mindent; mindent áldozok; hisz mondtam már, hogy mindent áldozok! - kiáltott fel a hitves. - Ha az életembe kerül is, az egészségembe... a fiatalságtól már távol vagyok...

Egy pillantás a száraz és mozdulatlan arcra, megnyugtatta.

- Nem, nem élet - mondta a herceg szenvtelenül.

- Nem élet kell. Pénz kell.

- Pénz! De hát mindenemet odaadom! - kiáltott az asszony. - Herceg, én nem voltam szegény leány, és ma már nem szegény ember van Leberghe sem. Hisz ez volt rémes éppen: pénzben, pompában éltünk, s azt ami egyetlen fontos, egyetlen szükséges, mégse tudtuk megmenteni: az ő életét. Mit gondol, sajnálnám-e az utolsó filléremet az ő életéért?

- Gondolja meg, asszonyom - ismétlé az indus -, ön nemcsak maga van. Ön felelősséggel tartozik vagyonáért gyermekeinek...

- Clairenek és Marcelinenek többet ér atyjuk élete, mint a vagyon - szakította félbe madame van Leberghe. - Herceg, ne gyötörjön! Hogyan lehet erről beszélni is? Nem áldoztunk-e eddig is egy vagyont? S ha az ön tudománya csakugyan megmenti van Leberghet... Kérjen bármit, bármit!

Könyörögve nézett erre a különös keleti uzsorásra, mint egy istenre. Eszébe sem jutott, hogy a leghíresebb párizsi orvosok nem akartak honoráriumot venni a nagynevű beteg mellett tett versengő szolgálataikért. Természetesnek találta, hogy sokba, nagyon sokba kerüljön ez a drága élet.

- Asszonyom - szólt az indus -, én nem kérek öntől semmit, és ezt valóban rólam föl is tételezheti. Azonban a gyógyszer drága, nagyon drága; azt meg kell fizetni. De ez még nem minden...

Szünetet tartott és mereven nézett az asszonyra.

A beteg testét meggyógyítani immár nem lehet - kezdte megint. - Csak az idegrendszer működését lehet fenntartani, táplálva azt egy mesterséges erőforrással, mely nem a testből jön. Ezt az erőforrást a titkos tudomány fedezte fel, a yoghik tudománya. Asszonyom, láthatja a nagyrabecsülést, amellyel Ön iránt és férje iránt vagyok, az őszinte vágyat, hogy kívánságát teljesítsem, és van Leberghe barátom életét megnyújtsam, abból hogy ezt Önnek elárulom.

Sötét tekintettel nézett maga elé és tompán mondta a következőket: - Nagy yoghik, akik egy nagy gondolatnak szentelik életüket, ha halálukat érzik mielőtt gondolatukat végiggondolhatták, akkor fordulnak ehhez az eszközhöz. De csak addig, míg készen a Gondolat; azután önként engedik át testüket a Halálnak, mert nem emberi végletekig élni.

Tekintete megint az asszonyra esett.

- Az erőforrás drága, nagyon drága - ismételte -, de ez még nem minden. A súlyos az, hogy folyton táplálni kell; táplálni addig, amíg az életet tartani akarjuk. Mert a test meg nem gyógyult; s a lélek addig él amíg az idegrendszert működésben tartjuk; s ez folyton pénzt kíván. Minden perc - minden perc pénzbe kerül. Nem a tőke kell, asszonyom, hanem a kamatok, s talán annál is több... A jólét, a szórakozások, a tisztességes megélhetés...

- A pénz, mindig csak a pénz, mért beszél a pénzről? - szakította félbe ingerülten madame van Leberghe. - Hát nem érzi, hogy bánt vele, sért vele? Hát nem bízik bennem? Hát nem hiszi, hogy mindennél, minden pénznél többet ér nekem a férjem élete?

Váratlan, kihívó, ingerlő változás villant meg most egy pillanatra a szenvtelen, egzotikus arcon; egy mosoly két ránca, egy értelmes és hideg mosolyé, amely olyan volt mintha pincében gyújtanak tüzet. Madame van Leberghe izgatottan, türelmetlenül és ijedten kiáltott fel:

- Az Istenért, herceg! Beszéljen hát! Meg lehet-e menteni a férjemet? Mi az ára? Csupán pénz az ára?

- Pénz és titoktartás - felelte az indus.