Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám

Déry Tibor: A két nővér

Aznap este se jött haza. Nyolc órára ígérte hogy hazajön, mint ahogy mindennap megígérte, de már kilencre járt az idő, már teljesen besötétedett, semmi reményük sem volt már. Pedig azt hitték, hogy ma mégiscsak megtartja szavát, anya hitte ezt leginkább, sőt talán ő volt az egyedüli, aki igazán elhitte. Ült az ablak mellett s forró homlokát az üveghez szorítva, reménykedve meredt ki a gyengén pislákoló világosságú utcára. Néha szaggató köhögés rázta meg testét, s ilyenkor nekiütődő homloka megcsörrentette az ablaküveget. Nagy vacsorát készített ma ennek tiszteletére. Az asztal közepén tányéron szalonna fénylett s krumpli főtt a párolgó üstben. A lányok már tudták, hogy hiába főtt, csak anya várt egyre üresedő szívvel s erőlködő gyenge szeme végigfutott a holt utcán.

De azért vártak még a vacsorával, megszokták már a várást. Az alacsony mennyezetű szobát gyéren világította meg a petróleumlámpa sárga fénye. Júlia a recsegő ágyon feküdt behunyt szemmel, erősen pihegő kebellel, tizenötéves húga az asztalnál ült, iratokat rendezett; az aznap nénjével együtt elvégzett másolási munkát. Rossz nap volt a mai, egy forintra se rúgott a kereset.

Félrecsapta a lapokat s ránézett anyára. Bosszúsan ököllel rácsapott az asztalra:

«Már jön a papa, ugye?... már itt is van» s hangosan, bántóan felnevetett.

Anya összerezzent, hátrafordult s hosszan ránézett a lányra. Pír futotta be arcát, a homloka is belevörösödött, szemében ott csillogott az örök könnycsepp. Szégyenkezve felállt az ablak mellől, a szekrényhez ment gyorsan, abban kotorászott, hogy lányai elől elrejtse arcát.

«Nem őt vártam... nem várom» szabadkozott remegő hangon a szekrény ajtaja mögül. «Hiszen tudom, hogy nem jön... csak fáradt vagyok... igen fáradt.»

«Hát akkor vacsorázunk!»

Anya felijedt.

«Ne még... még egy kicsit» szaladt ki önkénytelenül a száján. «Azaz ne várjunk... én még nem vagyok éhes, úgy értem, azért mondom... de hogyha ti akartok... hát kezdjetek hozzá... még korán van... azt hittem, hogy korán van... én még nem vagyok éhes.»

Fülledt csendben haltak el akadozó szavai. A pislákoló láng sercegett, s néha megreccsent a padló.

Júlia most hirtelen felugrott az ágyról.

«Nem éhes?» kiáltotta képéből kikelve «nem éhes?... mit hazudja ezt nekünk?... elhisszük?... azt hiszi?»

Elakadt s nehéz lélegzettel fel-alá járt a szobában. Húga kicsattanva rákiáltott:

«Ugyan, hagyd el már... beszélhetsz te neki... azt mondja, nem őt várja... hát kit vár?... az öreg úristent, hogy leszálljon a földre... vagy azt a nagy sereg imádóját, jóbarátját, aki van s akiktől meg nem áll az ajtó... hogy a fenébe ne! még ez a nyomorult szomszéd is messzire elkerül, ha meglát, hogy ne kelljen köszönnie... nem őt várja... hahaha... csak nem éhes... nem éhes!»

Az asszony magába rogyva ült a széken. A szavak súlyos ütésként sújtottak arcába, meg-megremegett, lassú könnyei folydogáltak. Összekulcsolta két kezét:

«Édeseim» szakadt ki a nyöszörgő hang torkából, «édeseim!» Elfulladt, nem bírta tovább mondani. Két kezét nagyobbik lánya felé emelte, s könyörögve némán ránézett. De ez dühösen villanó szemmel állt előtte.

«Hát nem várunk tovább... nem várunk» kiáltotta, s szája megvonaglott a gyűlölettől. «Miattam megdögölhetik... de ide ma éjjel nem teszi be többet a lábát.»

«De nem ám» kiáltotta a húga, s fenyegetőn egy pillanatig mereven nézte az asszonyt. Aztán felugrott s bereteszelte az ajtót. Lábával egy széket lökött eléje.

«De hiszen az apátok... édes gyerekeim... az apátok» sírt fel az asszony s ránézett a csukott ajtóra, hogy hátha tekintetétől kinyílik az.

A két lány némán ült le az asztalhoz. Júlia három részre szelte a szalonnát, hárman voltak. Anya elé tette a legnagyobb darabot. De ez tekintetét nem bírta levenni az ajtóról, mozdulatlanul, ölében összekulcsolt kezekkel ült, s nézte az ajtót.

A nyomasztó csendben csak a kések csörgése hallatszott. A két lány szótlanul evett egy darabig.

«Nem eszik?... nem éhes?» kérdezte végre a kisebbik, hirtelen anyjához fordulva, fuldokolva a dühtől. «Ezt is neki teszi el? megőrzi a drágának?... mert hátha mégis csak jön? ugye... hátha jön és éhes? hát Isten engem úgy segéljen megyek a Marosnak... engem nem lát többé.»

Felugrott s rohant az ajtónak.

«Lányom... édes lányom... Boriska» sikoltotta az asszony kétségbe esve, felemelt rimánkodó kézzel.

«Maradj itt... te őrült» kiáltott rá az idősebbik lány felvillanó szemekkel, megfogta a karjánál fogva és visszarántotta, hogy majd feldöntötte az asztalt.

«Itt maradsz!»

Leültek az asztalhoz. S az asszony a visszafojtott zokogástól remegő mellel lassan elkezdte enni a felvagdalt szalonnát.

«Fáj a gyomrom... tán elrontottam... azért gondolkodtam, hogy megegyem-e» mondta végre halkan, s szemét le nem véve a tányérról, kérő mozdulattal végigsimogatta Boriska karját. De a lány oly idegenül nézett rá, hogy nem folytatta tovább s gyorsan visszahúzta remegő kezét.

Fullasztó köhögés rázta meg testét.

«Úgy köhögök, mint egy ló, ugye?» mondta s ránézett lányaira, meg nevetett hozzá, hogy nevessenek ők is.

De nem feleltek neki.

Júlia hirtelen visszatolta tányérát.

«Elég már... ezt eltesszük holnapra.» mondta halkan s lopva anyjára pillantott. Felállt, letakarta a tányért s a szekrénybe tette. S visszajövet hozzádörzsölődött az asszonyhoz, aki örömkönnyekkel szemében, teli hálával, mint egy kutya gyorsan megszorította a lány kezét.

Az ablaktáblákat hirtelen támadt vihar zörgette meg, vakító villám halálfényt vetett a szobára. Kívülről behallatszott a zúgó fák nyögése. Az ablakhasadékon behúzott a jéghidegre vált levegő s meglobogtatta a lámpa sárga lángját.

A lányok megvetették a két ágyat. Boriska azonnal levetkőzött, lecsapta magát az ajtó melletti ágyra s behúzódott a falhoz a külső helyet hagyván nénjének.

Anya még mindig a széken ült, s mereven nézett a bejáratra. Majd halkan felkelt s lábujjhegyen lépkedve megindult az ajtó felé. Júlia ránézett; megrezzenve megállt.

«Hagyja csak azt az ajtót, édes anyám» szólalt meg a lány s megfogta az asszony kezét.

«De ebbe az időbe...»

«Akkor én megyek el...»

Boriska aludt már, egyenletes hangos szuszogása zavarta csak a csendet. Az asszony az ágyhoz lépett, letérdepelt eléje. A lány úgy feküdt ott, szűzen, fiatalon, mint Isten megáldott virágja. Hófehér bőrén kirózsázott szilaj, tüzes vére.

«Drága szépségem» sóhajtotta az asszony s könnyezve, vigyázva csókolta a lány kezét.

Felkelt, de térde megroggyant, úgy, hogy meg kellett kapaszkodnia az ágyban. Törődött volt, minden tagja fájt az egész napi nehéz munkától. Néhány ismerős házhoz járt el mosogatni, avval keresett tizenöt-húsz forintot havonta.

«Anyám, feküdjék le,» szólt rá Júlia, aki a falhoz támaszkodva figyelte az asszonyt.

«Dehogy... dehogy... nem fekszem le» tiltakozott ijedten s gyorsan leült a székre. Nem feküdt ő le soha előbb, megvárta minden éjjel, míg hazajön a férje, hogy az azonnal lefeküdhessék az ágy belső, kényelmesebb részére. S utóbbi időben megesett az is, hogy le se feküdt az ágyba egyáltalában, hanem a padlón vagy a széken hált, mert a részeg ember végigdűlt az ágyon s nem maradt az ő részére hely.

Júlia közelébb lépett. Úgy ránézett az anyára, hogy az felállt s hátrálni kezdett az ágy felé.

«Anyám» mondta Júlia, «én ezt az ajtót ma nem nyitom ki s ha attól az életét menthetném meg. Tehát feküdjék le... s ezentúl mindig előbb fog lefeküdni... vagy pedig megölöm azt az embert». végezte be kiabálva, s szeméből annyi fekete gyűlölet lángolt elő, hogy az asszony megrettenve leült az ágy szélére.

«Gazember... disznó» kiabálta a lány maga elé, keserű, megvonagló arccal.

Az asszony néma arcán vastag könnyek folytak végig, de tovább már nem bírt erőt venni magán, s kitörő zokogással jajveszékelni kezdett. «Hát te is... már te is kiabálsz velem... oh én nyomorult teremtés... mindenkinek van velem baja... mivel érdemeltem ezt, Úristen... mondd meg... hát mindenkinek az útjában vagyok már... igen... igen... mindenkinek az útjában... senki se szeret... ne beszélj... senki!... mindenkinek az útjában vagyok jaj!... jaj!... miért nem halok meg!»

Júlia az anyjához rohant, leborult előtte, átfogta térdét, szenvedélyesen suttogva ölelte magához, a szavak megtörve, forrón szakadoztak ki torkából.

«Édes anyám... drága jó anyám... hisz csak te érted teszem... felejtsd el ezt az embert... gondold, hogy már meghalt.»

«Nem... nem» s ijedten emelte fel kezét. «Nem... nem... nem tehetem... hiszen nem halt meg, s a felesége vagyok... az apádról beszélsz, te lány!... az apádról!... jaj, istenem... jaj... jaj!»

«Bánom is én,» s indulatosan megrázta magát. «Hát apám ő nekem... miért tiszteljem?... miért szeressem?»

«Ne mond... ne beszélj» s ijedten lánya szájára tapasztotta kezét. A lány felállt s az ablakhoz lépett. Nyomasztó csend támadt a szobában. Kívül, az utcán már tisztult az ég, csak az elvonuló vihar rázta még a fákat.

«Feküdjék le, anyám!»

Az asszony csendben, sóhajtva vetkőzött. Lefeküdt az ágy szélére, a falhoz nyomta magát, hogy hátha mégis... hátha beengedik. Hosszan bensőségesen imádkozott, azután gyenge hangon, hogy senkit ne zavarjon, hívta:

«Júlia... Júlia!... jó éjszakát.»

De a lány nem felelt. Az ablak mellett ült s kibámult a feketén rámeredő égre. A petróleumlámpa mind gyengébb fénnyel égett, majd egészen kialudt, sötétbe borult a szoba. Az anya ágyából halk, magába forduló suttogás hallatszott. A jó istennel beszélgetett anya.

Júlia kibámult az égre, a gyors felhők alól kibukkanó remegő csillagokra. Nem látott, nem hallott semmit, csak az ajaka mozgott gépiesen, szíve félelmetesen dobogott. Hányszor ült már itt, de különösen az utóbbi hetekben, várva, lesve a kedvező pillanatot, amikor meg kell történnie annak, amit hosszú idő óta elhatározott, meggondolt, remegő, halálra vált lélekkel, feldúlva, újra és újra átgondolt, megfogadott. S mindig hiába, nem tehette meg. A helyzet mindig másképp alakult, mint ahogy ő azt tervbe vette, anya mindig beengedte «azt az embert.» S hogy tervét megváltoztassa, vagy új tervet eszeljen ki, ahhoz nem volt elég ereje. Úgy kellett mindennek történnie, ahogy eleve kieszelte, ahogy egyszerre villámképpen eszébe ötlött minden - vagy sehogy se. Gondolni nem tudott rá, mert görcs szorította össze akkor torkát, szívét, ájulás környékezte. Csak azt tudta, hogy egyszer sikerülni fog, s most úgy érezte, hogy ma éjjel fog megtörténni, de most se arra gondolt, hogy hogyan - mert azt nem bírta el, hanem századszor és ezredszer gyötörve vele agyát szívét -, hogy szabad-e annak megtörténni! - Hogy szabad-e? Két éve vagy már három is, hogy így élnek nyomorultul, rosszabbul, mint a kutya. Így ezt tovább vállalni nem lehet. Ámbár ő... ő még elbírná, ő neki már minden mindegy... de hiszen másért teszi, másért fogja megtenni... anyáért... csak anyáért és Boriskáért. Anya szenvedése emberfölötti...

Összeszorította fogát, hangtalanul sírt, éles körmével végigkarcolva arcát, nyakát. Ha anyára gondolt, emberfölötti szenvedésére, minden önuralmát elveszítette, s nyílt utcán is akárhányszor megtörtént, hogy hangos, görcsös sírásra fakadt.

- Nem... nem szabad megengedni, hogy ez az áldott jó asszony még tovább szenvedjen... vagy ha nem teheti meg, ha az nem fog megtörténni, amit ő akar, akkor inkább a Marosnak megy, ahogy ezt Boriska mondja.

Hiszen nem magáért fogja megtenni, anyáért, édes, drága anyáért... ámbár... még tán arra is joga volna, hogy csak magáért tegye meg, senki más kedvéért csak magáért... Istennek tetszetősebb az ő fiatal élete, mint az az öreg bűzös mocsár...

- Nem... nem... - sírt fel egyszerre hangosan - nem magamért teszem... Isten látja lelkemet, nem magamért... csak anyáért... csak érte... hogy az ő kálváriájának vége szakadjon... végre... végre...

és meg szabad tennem... meg kell tennem... kell... Isten is úgy akarja... ugye? én nekem minden mindegy... én feláldozom magam... igen... igen... feláldozom magam...

neki meg kell halni... mert hiszen neki is csak kínszenvedés az élet... nem lehet neki se öröm élni...

de hát akkor miért él?... miért?... miért nem öli meg magát?... azért mert gyáva?... szent isten, ne engedd, hogy megbolonduljak. -

Felugrott, a szék nagy zajjal hátratolódott. Lélegzetet visszafojtva átfigyelt az ágy felé, nem költötte-e fel anyát, de a szabályos rövid sípoló horkolás megnyugtatta.

Kinyitotta az ablakot, a zivatar utáni élesztő levegő kissé megnyugtatta. Tiszta, fényes holdvilág terült el a néptelen utcán, messziről egy árva kutya csaholása hallatszott.

S ekkor váratlanul eszébe jutott, hogy ez talán még ma, talán már egy óra múlva meg fog történni. - Vér fog folyni, a keze véres lesz -

Megrázkódott, hideg verejték ült ki homlokára. Nem bírt egy helyben maradni, fel-alá járkált a szobában s nem hallotta, nem bánta, hogy minden lépésénél nagyot csikordult a padló. Alaktalan, véres irtózat ülte meg agyát, kezét mereven, védőleg maga elé tartotta.

«El... el» hessegette arca elől a gyötrő árnyékot.

- Hiszen feláldozom magam... én vagyok az áldozat... én!... a gyilkos s nem ő, aki meghal... meg fog halni... megváltom szenvedéseitől a magam szenvedései árán... hiszen engem megölnek, felakasztanak... én bűnhődöm meg.

Édes szeretett anyám... te érted teszem meg

oh, hogy örülök... mily végtelen boldogság lesz a halál, ha anyát megváltottam, mindent magamra veszek... mindennek én vagyok az oka... s anya boldog lesz... segíts meg, Isten... alázatosan áldozok neked... nem kérkedem... segíts meg

de hiszen nem szabad kitudódni, hogy ki tette... ki volt a tettes, mert különben anya kiátkoz... hiszen elemésztené magát, megbolondulna, megőrülne, soha életében nem lenne nyugta, boldogsága, megölné magát, ha kitudódna, hogy... hogy a lány ölte meg az apját

de ha nem tudódik ki, ha nem bűnhődöm meg érte, akkor mi áldozatot hoztam?... akkor nem igaz, hogy feláldoztam magam

de nem kell megbűnhődnöm... nem igaz!... ki mondja, hogy nincs jogom őt megölni... három ember életét rontja... meg kell halnia... meg kell halnia

segíts meg, Isten... te mondád: ne ölj... nem értem a világot... de neki meg kell halnia... kell... ezt te is úgy akarod

s hogy azután mi történik velem... azt... azt még nem tudom... azon majd még fogok gondolkodni... majd ha megtörtént, akkor elhatározom

Istenre bízom... vagy anyára... nem! Istenre... majd később... először meghal. -

Kimerülve, agyontörve leült az ablak melletti székre. A holdvilág oly nyugodtan hűsült a csendes utcán, fehér, lélektelen tócsákban csillogott a fény. Anya mozdulatlanul aludt, mint egy halott, ónszürke arcán néha megrándultak a mély barázdák, szempilláján vastag könny remegett, nyitott szájából kilátszott vértelen ínye. Karja, széttárt keze lelógott az ágyról. Holdvilágos volt a szoba is, a bútorok nyikorogtak. Boriska álmában kínlódva felsóhajtott.

A lány kibámult az ablakon, homlokára szorított kézzel. «Áldozat... áldozat» mondogatta halkan.

Az ereszről csöpögött a víz, paskolva ütődött a kövezetnek.

S akkor egyszerre eszébe jutott, hogy... S szinte megdermedt a gondolatra.

- Hogy hátha... szent Isten! mi lesz vele, ha ez megtörténik... hogyha nem bírja megölni «ezt az embert»... ha nem sikerül a terv, ha józanul vagy csak félig részegen jön haza s védekezik, kiveszi a baltát a kezéből... erősebb ő nála... s őt üti agyon... a hideg balta az ő arcába csapódik... mi lesz... mi lesz akkor. -

Elborzadt s félig ájultan megkapaszkodott az ablakszárnyba. Behunyt szemmel, minden ízében reszketve ült a széken.

Soha nem jutott eszébe, hogy mindez másképp is megtörténhessék, mint ahogyan ő elgondolta. Mint a vak hívő, úgy hitte égő szenvedéllyel, hogy - ha egyszer arra kerül a sor - akkor minden úgy történik, ahogy azt neki Isten kivilágosította, hogy másképp nem is történhetik, hogy pontosan, lépésről-lépésre, fennakadás, habozás nélkül, szinte önmagából, önerejétől mozgatva megvalósul a terv, s annak legvégén «az az ember» ott fekszik holtan a pajtában.

- Éjjel jön haza, a kocsmából. Részeg! Zárva találja az ajtót, döngeti nem nyitják ki. A kocsmába vissza már nem mehet, mert nincs pénze... hiszen addig nem jön haza, amíg ki nem fogy a pénzből teljesen és az már régen volt, hogy hitelbe is adtak neki. Tehát vissza nem mehet, a szobába nem eresztik be, lefekszik a pajtába. Annak az ajtaja, mindig nyitva, puha széna van ott. S egy-két évvel ezelőtt; mikor a szerencsétlenség elkezdődött, az éjjeli kocsmázás után nem jött haza, nem jött a szobába, nem merte megtenni, hiszen akkor még önmaga előtt is szégyellte és tagadta azt, hogy ő «részeg.» Akkor mindig a pajtában hált. De nem tartott ez sokáig. Egy-két hónap múlva már feljött a szobába, részegen, mit sem bánva, mint egy állat.

Tehát a pajtába megy hálni. Annak az ajtaja hátul a mezőre nyílik, szomszédság nélkül. Vastag kőfal választja el a háztól. Lefekszik a szénába. Félóra múlva már elérkezik az idő, magukra zárják a pajtát. Boriska lefogja a lábát, ő neki jut a balta. Hangja se hallatszik majd.

De - szent Isten... ha nem így történik? -

Anya nyugtalanul hánykolódott az ágyban. Júlia hozzálépett, állt az ágy előtt és nézett a redős, kivénült arcra. Száraz volt a torka, szeme tüzelt, de megváltó könnye csak nem fakadt. Keményen, gyökerevesztetten állt, kiszáradt aggyal, száraz szemekkel, kezei ernyedten, szórakozottan simogatták a vörös takarót.

A nyitott ablak dacára a sötét szobában fojtón, forrón ült a levegő. A petróleumlámpa émelygő bűze ide-oda lengedezett, a holdfényben siváran meredeztek a kopár, szürke falak. Az alvók nehéz lélegzete verte az időt. S kívülről éjféli temető csendje árasztotta el az élő nyomorúságot.

Júlia hirtelen összerezzent. Mereven állt az ágy előtt, nem mozdult. Fejébe rohant a vér, füle zúgott, semmit se hallott többé. Odavánszorgott az ablak melletti székre s rárogyott. Nemsokára rá már tisztán behallatszott az utcáról a vánszorgó, súlyos léptek zaja.

Víztócsa loccsant s utána egy sötét árnyék haladt keresztül az ablakkal szemközti falon.

Júlia lehajtotta fejét s az ölébe nézett. Lassú remegés fogta el egész testét. Az ablak alatt most hirtelen megálltak a lépések. Júlia felugrott, a szék nagy robajjal a falnak ütődött. «Csend-csend» mondta maga elé hangosan, révetegen, saját gondolatait sem értve. A szekrényhez rohant, ajtaját kinyitotta, megállt.

«Anya felébredt?... nem tudom!»

Becsapta a szekrényajtót s az ágyhoz sietett. Leült a szélére s őrült gyorsasággal szakította magáról a ruhákat. A szekrény ajtaja nyikorogva ismét kinyílt. Júlia rábámult, tántorgó félelemmel szemében, mintha halotti kéz nyitotta volna ki. Felugrott, bizonytalanul lépegetett s aztán egyszerre becsapta az ajtót, testével ráfeküdt, kulccsal bezárta. S azután jutott eszébe:

«Hiszen nem is a szekrényben van l...»

Visszaült az ágyra s rábámult a szemközti üres falra.

De még nem volt egészen levetkőzve. Gépiesen felemelte lábát s lerántotta rossz, kitaposott cipőjét.

Ekkor az utcáról egy súlyos test tompa zuhanása hallatszott be, Júlia sikoltva felugrott s az ablakhoz rohant.

«Mi történt... szent Isten?» nyöszörögte az asszony s felült ágyában. Júlia kihajolt az ablakon. A kapu előtt a földön egy fekete alak feküdt hangtalanul, mozdulatlanul. A vékonyan világító gázlámpa fénye épp ráesett. Piszkos sárga kabátban volt, egész arcát bozontos fekete szakáll nőtte be.

Júlia mozdulatlanul hajolt ki az ablakon és mereven nézett le a kövezetre. Az ember még mindig nem mozdult. Talán meghalt!

A leány imádságra kulcsolta a kezét, torka összeszorult, szíve halálosan dobogott: ha meghalt!

- Ha meghalt... Isten! megáldottál bennünket... megóvtál bennünket... a földön csúszva könyörgök hozzád: öld meg ezt az embert... öld meg, ha még nem halt meg... de meghalt... meghalt. -

«Jaj... jaj... mi történt?... Júlia» siránkozott megint az asszony s bambán bámult az ablakra.

«Az az ember» még mindig mozdulatlanul feküdt. Júlia térdre esett, összekulcsolt két kezét magasra tartotta, szája hangtalanul mozgott. Forró, földöncsúszó, alázatos őrült hálaimádságban tobzódott vajúdó lelke.

Az asszony értelmetlenül, gyötrő félelemtől rázva nézte a lányt. Nem bírt megmozdulni, csak kezeit tördelte, hangosan siránkozott. Tagjai ólomként feküdtek az ágyban, hiába rángatódzott, hiába vetette előre a testét, remegő kézzel támaszkodva a párnákba, nem bírt közelebb jutni az ablakhoz.

«Mi történt... mi történt... jóságos Isten... megbolondult a lányom» sikongta fulladozó hangon.

De a lány nem felelt. A padlóra borult homlokkal térdepelt mozdulatlanul. A néma csend egyre nőtt, az asszonynak elakadt a szava. Vacogva, dadogó ajkkal, kimeredt szemmel bámult a földre. A percek egyre teltek, lassú sötétségbe borult a szoba, azt hitte, ez a halál, lázas őrülettel, hogy már a másvilágon van.

Júlia most felemelkedett s az ágyhoz rohant.

«Anyám» kiáltotta túláradó boldogsággal s ölelve rárogyott az asszonyra. Forró könnyei végigfolytak anya arcán, zokogás rázta egész testét.

«Anyám... anyám... megszabadultunk» kiáltotta.

Leült az ágy szélére, átkarolta anya nyakát s egyik kezével arcát simogatva, mohón, akadozva súgta a fülébe.

«Megszabadultunk... édes, drága, jó anyám. Milyen boldogok leszünk most... milyen boldogok! Mit tudod azt!... hogy fogok most dolgozni!... új lakásba megyünk, ahol nem ismernek bennünket, s te mindig odahaza leszel, nem szabad többé mosogatni járnod. Fehér kötényt s főkötőt veszek majd neked s te odahaza üldögélsz majd s olvasgatsz... s mi majd Boriskával irodába járunk, hiszen olyan könnyen lehet sok pénzt keresni... s akkor majd Ferit is elhívhatjuk magunkhoz, nem lesz már miért szégyenkezni... megismered Ferit... majd meglátod, milyen édes, jó, becsületes fiú... s Boriska is meg fog házasodni, s te nálam lakol majd... vagy nem!... majd osztozkodunk rajtad... egy kicsit nálam lakol, azután meg Boriskánál... tudom, hogy nagyon meg fogod szeretni Ferit... s boldogok leszünk... s béke lesz... mindig béke.»

Felugrott. A magasba nézett. «Isten... ez a te áldást osztó kezed.» Átszellemült arccal bámult a magasba.

«Jöjjön... jöjjön... nézzen,» s felrántotta a magával tehetetlen, jajgató asszonyt. Kihúzta az ágyból s szinte karjaiban vitte az ablakig. Kihajolt s aztán éles, metsző sikoltással visszatántorodott.

«Az az ember» már ült a járdán s felnézett az ablakra. A holdfény sárga, vigyorgó arcát világította, kezét magasra emelve, az ablakra mutatott.

Azután lassan feltápászkodott. Előbb hasra fordult, kezével erősen belekapaszkodva a kövezetbe, majd térdeit maga alá húzta s a lámpáig csúszott lassan. Megkapaszkodott a vasba és imbolyogva felemelkedett. Vigyorogva nézett fel az ablakra, kezével hasát dörzsölte és mód felett meg volt elégedve, hogy fel bírt állni. Örült neki, hogy sikerült a «nőket» megijesztenie, a fene egye meg az egész ronda bagázst.

Kiköpött, azután eleresztette a lámpát és egyenesen megindult a kapu felé. Mintha kihullt volna belőle a sok pálinka, olyan józan lett egyszerre, a kulccsal azonnal beletalált a nyílásba, maga mögött bezárta a kaput s azután a karfába belekapaszkodva nekiindult a lépcsőknek.

A félemeletre érve, kifulladva megállt. Szuszogott, fáradt volt, elhatározta tehát, hogy kissé megpihen s hátával nekitámaszkodva a falnak, leült a lépcsőre. De alig ült egy percig, ismét fejébe szállt a részegség. Pillái már lezárultak, azonnal fel kellett állnia, különben elnyomta volna az álom. Dühösen újból nekiindult s végre felért az emeletre az ajtajuk elé. Ránehezedett a kilincsre s lökött rajta egyet. De az ajtó zárva volt. Rácsudálkozott a barnára mázolt fára, megcsóválta fejét, azután még egyszer lenyomta a kilincset. Várt. De az ajtó nem engedett.

Nem értette a dolgot. Beletámaszkodott a sarokba s lenézett a halványan világított lépcsőn. Fejében gőzölgött a pálinka, szemét le-lecsukta az álom.

Hirtelen arra eszmélt, hogy még mindig nem nyitották ki az ajtót, ő még mindig a sarokban áll.

«Kutyák» ordította, egyszerre támadt, iszonyú, részeg dühvel s öklével rávágott az ajtóra. Csonttal érte a fát, a fájdalom s a düh majd elvette az eszét. Elbődült s aztán nekiesett az ajtónak; ököllel, lábbal, döngette, szitkozódva ordított, hogy csak úgy kongott az egész lépcsőház.

«Azonnal kinyitni... parancsolom... azonnal kinyitni» hörögte rekedten. Bent a szobában meggyújtották a petróleumlámpát. Boriska felkelt, egy székre ült le az asztal mellé s zavart, álmos szemmel, dühösen nézett az ajtóra. Az asszonyt Júlia visszafektette az ágyba, ő maga gyors léptekkel, lihegve járkált a szobában. Minden ízében remegve meg-megállt Boriska mellett, rátámaszkodott az asztalra s gépiesen simogatva húga haját, hangosan ismételgette: «bátorság... bátorság.» Az asszony reszketve ült az ágyban. Néha lányai felé nyújtogatta ki könyörgő karjait, apró, sovány fejét behúzta vállai közé. Szemét egy pillanatra sem vette le az ajtóról, szája halkan mozgott.

Kívül az ordítás egyre erősbödött. Az ajtó recsegett a súlyos csapások alatt, a lámpa lángja meg-meglobbant. Az asszony reszkető sírása egyre hangosodott. Egyszerre csak felegyenesedett az ágyban.

«Azonnal nyissátok ki az ajtót» rikácsolta elfúló hangon «azonnal nyissátok ki... parancsolom.»

Júlia ijedten nézett anyjára. Szíve elszorult, fájdalom öntötte el agyát, önkénytelenül előrelépett, de már a következő pillanatban visszarántották hátulról, Boriska fogta ruháját, öklével az asztalt verte, engesztelhetetlen gyűlölet szikrázott szemében.

«Jó van, nem bánom... engedje be» kiabálta «de akkor én megyek el... így, ahogy lát, egy szál ingben, mit törődöm én... minek szült engem a világra?... minek élek én?»

Az asszony mereven nézett rá, mintha nem értené a beszédet. Egy pillanatra csend támadt a szobában. De rögtön rá megreccsent az ajtó, kívülről rekedt ordítás hallatszott: segítség... meghalok... segítség!

Újra csend támadt. A lányok egymásra néztek. «Komédia» kiabálta dühösen, összeráncolt homlokkal Boriska. Az anya hangtalanul vergődött az ágyban. Belekapaszkodott az ágyfába, de tagjait ólom feküdte meg, nem bírt felkelni, minduntalan visszaesett.

«Ha nem nyitod ki az ajtót... kiugrom az ablakon» kiabálta őrjöngve, «nyissátok ki... jaj ez a nyomorúságos élet!... hát miért kínoztok... miért nem vertek agyon?»

Júlia nem bírta tovább. Az ajtóhoz rohant s megfordította a kulcsot, azután visszaugrott. De az ajtó nem nyílt ki. Halotti csend támadt a szobában.

«Nyisd ki az ajtót» sikoltott az asszony.

Júlia kilökte s óvatosan kilépett rajta. A következő pillanatban halk sikoly hallatszott. Az ember kint a sötétben hirtelen megragadta a lány karját s nagyokat taszigálva rajta, ocsmányul röhögve betántorgott a szobába.

«Meg vagy, galambom?... megfogtalak?» röhögte és hatalmasat rázott a lányon. Majd diadalmasan körülnézett a szobában. Mikor tekintete az ágyra, a benne fekvő asszonyra esett, arca eltorzult, önkénytelenül eleresztette a lányt.

«Hát ez micsoda új módi» ordította s tántorogva megindult az ágy felé». Hát ki itt az úr a házban?... hát kié az ágy... az enyém vagy a tied, te vén satrafa... te piszok.»

Megállt az ágy előtt.

«Ki akartál zárni, mi?... hehehe... hát ki az okosabb? te vén kujon!... mi?... van ám itt ész!... mi?... hehehe... rajtam nem fogtok ki... ti libák... ti hülyék.»

Vigyorogva körülnézett a szobában. A gyengén pislákoló lámpa hirtelen kialudt.

«Hohó... mi történik... jó lesz vigyázni» kiabálta gyáva dühvel» te meg miért nem mozdulsz már innét?... eriggy... kuss...»

Megfogta az asszony karját s egy rántással kilódította az ágyból. Az asszony nyekkenve terült el a padlón. Nyöszörgő sírása végigvonaglott a szobán.

Az ember belevetette magát az ágyba.

«Aztán ne bántsatok... mert kés van nálam... éles kés... jó lesz vigyázni» mondta rekedten s már a következő pillanatban horkolva aludt.

Az asszony nyöszörögve, sírását visszafojtva, az asztalhoz csúszott. Tapogatódzó keze Boriska lábát érte. De ez azonnal visszahúzta, azt se tudta, mit csinál, belseje forrott az eszméletlen dühtől.

Júlia most felébredt dermedtségéből. Levetette magát a földre s átölelve anyját szaggató sírásra fakadt.

A kisebbik lány felállt. Dühtől remegve ránézett a földön fetrengő két testre s lehajolva, magából kikelve, rájuk kiabálta:

«Ti gyávák... gyávák.»

Megfordult s ledobta magát az ágyra. Nemsokára rá már nyugodtan aludt. A két nő egymást szorosan átölelve, zokogva feküdt a földön.

*

Másnap szürke, esős hajnal hasadt a szobára. Vasárnap volt.

Az asszony már korán felébredt. Gyorsan felöltözködött, azután hozzálátott a takarításhoz. Az álom ködén keresztül a tegnap történteket már csak homályosan látta, fájlalta ugyan a derekát, de hiszen ez a mosogatásnak is rendes következménye volt, nem igen hederített rá, amint hogy egyáltalán sohasem foglalkozott hosszasabban egy neki kellemetlen, már megtörtént dologgal, emlékezete önműködően kizárt minden fájdalmas emléket. Hiszen úgyis mindig szomorú volt.

A lányok csak később ébredtek, az ember még aludt. Künn szürkén permetezett az eső.

De Júlia nem bírt odahaza maradni. Közvetlen mellette ott feküdt «az az ember», hortyogása minduntalan beleakaszkodott szavába. Anya arcára se bírt nézni, ha ez elhaladt mellette, önkénytelenül elfordította fejét. S ha tekintete a szekrényre esett, teste rémülten megrándult.

Görcsösen megfogta Boris karját s kihúzta a szobából. Ez kedvtelenül nézett rá.

«Mit akarsz?»

«Gyere sétálni... nem bírok odahaza maradni... akarok valamit mondani.»

«De hiszen zuhog az eső...»

«Nem baj... gyere.»

Megfogta a karját, reszketve hozzásimult s húzta magával.

A kapunál hirtelen eszébe jutott, hogy nem búcsúzott anyától. Megfordult, visszasietett, de az ajtónál megállt. Keze a kilincsen maradt, önfeledten hallgatózott egy darabig. Bentről csak halk motoszkálás hallatszott. De egyszerre fülébe vágott az ember vastag horkolása.

Rémülten eleresztette a kilincset s remegve futott vissza Boriskához. Ez a kapu alatt állt s unottan nézett az ólmos, csepegő égre.

«Nem megyek sétálni... fázom» mondta határozottan s dideregve összehúzta magán a vékony kabátot. «Mit akarsz?» Nénje rémülten nézett rá.

«De itt erről nem beszélhetünk...»

«Hát gyere a pajtába, ott melegebb is van...»

Júlia megborzadt a pajta említésére, de aztán egyszerre elfogta a düh, amiért olyan gyáva. - Hiszen az éjjel meg kell történnie, hát ha már most sem mer odamenni... -

Előresietett s belökte a pajta nyikorgó ajtaját. Meleg sötétség áramlott ki a nagy, szénával teli helyiségből, az ablakok be voltak deszkázva. Reszketegség fogta el a lábát, nekitámaszkodott a falnak. Boriska behúzta az ajtót, levetette magát a szénára. Vak sötétség nyomta most a lelkét.

«Te» mondta Júlia halkan, lassan. «Ma azt... ma annak meg kell történni... ma éjjel.»

Elfordította fejét, mert félt, hogy Boriska a sötétség dacára is arcába lát.

Ez felugrott, nénjéhez szaladt s forró kézzel megfogta karját. Érezték egymás remegését.

«Igen... igen...» suttogta Boriska «meg kell történnie... az éjjel nekem Isten megüzente álmomban, hogy tegyem meg... hisz szüzek vagyunk, mint Mária... vártam, hogy te majd szólsz nekem... én ezt az életet így nem bírom tovább... nekünk jogunk van hozzá,... megálmodtam,... csak anyáért tesszük,... elhatároztam, hogy ha nem történik meg, még ma világgá megyek,... vagy a Marosnak... így nem élek tovább... Isten engem úgy segéljen.»

Kimerülten elhallgatott. Szorosan egymáshoz simulva, remegve várt a két testvér a sötétben. Júlia mohón szítta magába a lány szavait, de aztán egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen mindez, amit most Boriska mondott neki, a tulajdon elgondolása, az ő gondolatai, az ő szavai, így magyarázta el ő a húgának, így nyugtatja meg ő saját magát is; amit Boriska most mondott, az az ő tanítása, s hátha ez hibás, hátha nem szabad!

Szorosan magához vonta Boriskát s fülébe súgta, lélegzete el-elakadt, gyötrődve várta a feleletet.

«Ez mind nem igaz... ez csalás... önámítás... hazugság apagyilkosok leszünk... érted, te lány... nem igaz, hogy Isten üzent neked álmodban... Isten tiltja a gyilkosságot... ezt csak azért mondod, hogy lelkiismeretedet megnyugtassad, ez hazugság... alávaló gyalázatos hazugság.

Azért akarjuk megölni, hogy jobban, szabadabban élhessünk... nem anyáért tesszük... ez is hazugság... csak magunkért akarjuk megtenni... s ezt nem szabad.»

Boriska visszalépett. Egész lényét düh s végtelen gyűlölet töltötte el. Fiatal, erős lelke a szétpattanásig feszült meg.

«De szabad» kiáltotta hangosan «szabad... érted?... szabad!... én is akarok élni!... miért kell nekem megdögölni, hogy az az állat élhessen... s nem bánom, hogy szabad-e vagy nem... gyűlölöm őt... soha embert nem gyűlöltem még úgy... érted?... s megteszem... akár szabad, akár nem... megteszem.»

Kifulladt, lihegve megállt. Júlia mohón leste szavait s várta, várta, hogy feloldják a bűntől. Kívül suhogott a szél s megrázta a vén deszkafalakat. Csöndben álltak, a széna meleg illata úszkált a sötétben.

Júlia mellére hajtotta le fejét s kínlódva fúrta be szemeit a semmibe. Hallgatott, viaskodott enmagával, de nem bírt úrrá lenni gyötrődő szívén, s egyszerre kitört belőle, kizúdult belőle, amit önmaga előtt is titkolt, amit engedett a napvilágra:

«Te» mondta, s görcsösen magához szorította a leányt, «te, mást is lehet csinálni... másképp megoldani... s akkor nem bűn... érted!... nem bűn... ha nem őt öljük meg, hanem magunkat s anyát...

azt nem tilthatja meg senki, hogy magunkkal mit csinálunk... s az nem bűn.»

Egész testében remegett, lélegzetet vesztve hallgatott el. Mily régen bujdosott már agyában ez a gondolat, s nem engedte nyugodni se nappal, se éjjel, örök fenyegetésként marcangolta lényét.

Boriska visszahökkent egy pillanatra, de azután hevesen elkiáltotta magát.

«Nem... nem... én élni akarok... nem akarok meghalni.»

«Igen-igen» mondta Júlia halkan s még egyszer fülébe csendült a rendíthetetlen akarat. «Én élni akarok.»

Megint csend támadt a pajtában. Boriska most gyorsan halkan kezdett beszélni.

«Nem igaz, hogy az nem bűn, ha önmagunkat megöljük... a vallás is tiltja... az öngyilkosokat pap se temeti... aztán, tudd meg, hogy másokkal szemben is bűnt követünk el, ha magunkat megöljük... gondolj Ferire... és gondolj édesanyára... az megbolondul, ha egyedül hagyjuk ezzel az emberrel... vagy pedig agyonveri őt az az ember... vagy pedig, ha anyát is megöljük, akkor szintén bűnt követünk el, mert az se a magunk élete, azzal sem rendelkezhetünk... s ez még nagyobb bűn, mert anya nem érdemli meg.

És mért öljük meg magunkat ahelyett az ember helyett. Ő már öreg és ismeri az életet...

de én!... én még nem éltem... én még szűz vagyok... ártatlan vagyok... mit vétettem én már, hogy meg kelljen halnom... hiszen én még ártatlan vagyok... s ezt az egy bűnt csak megbocsátja az Isten... nem!... én élni akarok... nem akarok meghalni... s én gyűlölöm őt»

«Igen... igen, ártatlan vagyok» ismételte Júlia, s hirtelen megeredt a könnye, megoldódzott a szíve, langyos, jóságos záporban mosódott a teste.

Egész közelről a sarokból valami zaj hallatszott most hirtelen. A két leány ereiben megdermedt a vér, a szívverésük megállt, hideg izzadtság ült ki homlokukra.

Valaki járkált a szénában! Kihallgatta őket!

A széna zizegett, a lépések közeledtek. S most megszólalt egy emberi hang, rájuk szólt a sötétből.

«Gyere ki.»

Boriska levágódott a földre. Júlia mellé térdepelt s halkan nyöszörögte:

«fojts meg... fojts meg azonnal... drága szívem fojts meg.»

Két kezével megfogta saját nyakát s megszorította. Teste rángatódzva terült el a földön.

Az ajtó most kinyílt s a beözönlő fénysugár vastag sávot vetett a sötétbe. A kívülről jövő hang újra ismételte:

«Gyere ki.»

A vékony résen át valami feketeség suhant ki.

«Gyere ki, Sajó... no... nyugodtan... ne ugrálj te bolond» szólalt meg újra a hang s utána az ajtó becsukódott. A kutya vígan csaholva örült kiszabadulásának. A hangok távolodtak.

Boriska eszméletlenül feküdt a földön. Júlia homlokát simogatva ült mellette.

«Ilyen a halál» mormolta s körülnézett, végigtapogatott magán.

«Élni akarok... élni akarok.»

Boriska nemsokára magához tért. Rögtön rá kimenekültek a szabadba. Szürkén zuhogott az eső. Egy darabig álltak s felbámultak a rohanó felhőkre. A kisebbik lány hirtelen megrázkódott s futásnak eredt. Júlia szótlanul, rémüldöző fejjel, lassan követte.

A kapu alatt megint találkoztak. De Boriska nem ment fel a szobába. Mikor nénje elhaladt mellette, hozzáhajolt, fülébe súgott valamit s azután gyorsan elfordult. Júlia gépiesen haladt tovább a lépcsőkön, a félemeleten megállt, áthajolt a korláton s lekiáltotta:

«Igen.»

Az ajtó előtt megállt, heves szívdobogással fülelt, hogy hall-e belülről valami zajt. A kulcslyukhoz hajolt le, nem látott semmit. Azután lassan, zajtalanul lenyomta a kilincset.

De az ajtó nem nyílt ki. Karja puhára ernyedt, nem tudta betaszítani. S mintha Isten intő jelét látná, eleresztette a kilincset, visszahőkölt, elfordult.

Lehúzta cipőjét, hogy a falépcső ne nyikorogjon s óvatosan felindult a padlásra. A rozsdás vasajtó nehezen nyílt, dohos meleg levegő áramlott ki a lépcsőházba. Magára húzta az ajtót s azután tapogatódzva felhaladt a keskeny csigalépcsőn. Feje zúgott, tüzelt, veres fények keringtek agyában.

A legfelsőbb lépcsőfokon valami kemény, hideg tárgyba ütközött. Belekapaszkodott, úgy gondolta, elzárja az utat. Magasan, fenn a feje felett vékony fénysugár szürkült a homályban. Ahhoz nem ér fel soha, soha...

Leült a lépcsőre, hátába belevágódott a fa, de nem érezte. Meleg volt, sötét volt, egyedül volt, egyedül a világon. Feje bágyadtan lankadt hátra, ujjai belekapaszkodtak a korlátba. Lángrózsák csapódtak ki a rothadt fából, homlokát övezték, lassú hegedűszó andalgott a mennyben, mintha vére zúgna, zengene a hóbort, veres tűzbe rejtve elhamvadt a lelke... s riadozott a kürt s viharzott az árnyék... csitt!

Szeme lassanként lezárult, felszínes, nyugtalan álomba merült. De öntudata minduntalan felébredezett s az álom zavarán keresztül belecsillogott az eltorzult szürke élet.

Forró fejjel, szájában a nappali alvás kesernyés ízével ébredt fel. Felállt, körülnézegetett, azután botorkálva leindult a lépcsőn. A nagy vasajtó csikorogva nyílt ki, nem csukta be. Ajtajuk előtt elhaladva egy pillanatig felfülelt, de azután gyorsított léptekkel lesietett a lépcsőn, megállt a kapuban.

Közben kiderült az idő, fényes nap ragyogott a tiszta kék égen. A tócsákban megpezsdült a fény, fehér libák botorkáltak vígan a nagy sárban, az utca túlsó feléről, egy nyitott ablakból hangos énekszó hallatszott.

Önfeledten állt a kapuban s felbámult az égre. Az utcán nyüzsgött a templomba siető sok nép. A bíró kövér felesége magasra emelve fekete selyem szoknyáját, óvatosan lépkedett a sárban, mellette bukdácsolt nyurga, piszeorrú lánya. Utálta ezt az asszonyt, vagy talán nem is őt, csak férjét, a bírót, aki akkor elítélte az apját... S most is ő a nagy úr a megyeházán, tőle kapják a másolási munkát, nagy kegyből, leereszkedve osztja ki az apjának s ez földig hajol, alázatosan csúszik-mászik előtte, pedig gyűlöli, vérben forog a szeme, ha róla beszél.

A bíró most haladt el.

«Alázatos szolgája, nagyságos uram, kezét csókolom,» hangzott a lány háta mögött. Megrettenve fordult hátra, apja állt mögötte, levett kalappal, alázatos vigyorgásra húzott ajkkal, meggörbült háttal.

A bíró megállt, közvetlen közelükben s mohó, falánk szemmel nézte a lányt.

«Az én lányom... nagyságos úr... ha megtetszik engedni... hehehe... nagy lány... szép lány... jó nőcske» s a következő pillanatban Júlia dermedten, halálra válva derekán érezte apja karját.

«Szép kis nő... nagyságos uram... hehehe... s milyen alakja van... alázattal mondom... no, fordulj meg már.»

Megfogta a lányt s megforgatta.

«Nagyszerű alakja van... kérném alássan» s rápaskolt a csípőjére. Júlia ájultan, dermedten, tehetetlenül állt. Arca előtt ott mozgott egy idegen arc, tudta, hogy az apja arca, a bozontos szakállban csámcsogva fel-alá mozgott egy vigyorgó száj, a hangokat csak szakadozottan hallotta, pálinkás forró lélegzet csapta meg arcát s körülötte őrült szédületben forgott a kapu.

«Igenis, kérem alássan... majd őt küldöm fel az iratokért... igenis... lehet már holnap is... tessék csak rám bízni» hallotta egyszerre az apja rekedt hangját. Felsikoltott, kitépte magát a derekán nyugvó karokból s felrohant a lépcsőn, tántorogva be a szobába, arccal előre levetette magát az ágyra.

Anya hangos siránkozása ébresztette fel önkívületi állapotából. «Mindennek véget vetni... vége legyen mindennek...» ez az egy érzés lángolt át testén. Megpattanásig megfeszült idegei most egyszerre elernyedtek, erős, dacos szüzességét, mintha forró vihar vánnyasztotta volna el.

Anya az ablak melletti karosszékben ült, hátat fordítva neki.

- Ha most kezemben volna a balta - gondolta a lány, s lélegzetét visszafojtva, lábujjhegyen lépkedve megindult az asszony felé.

- Egyszerre vége volna mindennek... először anya egy csapással... s mindjárt utána, rögtön utána én... milyen simán menne minden... lám már majdnem a háta mögött vagyok s nem vett észre. -

Görcs szorította marokra a szívét, remegve lépett még egyet előre Semmi zaj, az asszony mozdulatlanul ült, semmit se látszott észrevenni, szabályosan lélegzett, feje mellére konyult, testén apró remegések futottak végig. - Ha most itt volna a balta! -

Az asszony most összerezdült s hirtelen hátrafordult. Torz félelemmel arcán kiabálta sikoltva:

«Szent Isten... mit akarsz, mit akarsz... ne bánts, mit vétettem neked... miért lopódzkodtál a hátam mögé... mit akartál... mért akartál megölni... szent Isten... látom az arcodon... miért akartál megölni?... mit vétettem neked

ne bánts... ne bánts... könyörülj meg... az anyád vagyok... ne bánts, megáld az Isten érte... ne bánts... édes lányom.»

Júlia mereven, mozdulatlanul állt, vak rémülettel nézett az asszony kiabáló, félelemtől eltorzult arcára. Egyszerre a lelkébe világosodott: meg akarta ölni az anyját.

Összecsapta a kezét s kirohant a szobából.

Az utcán égett a napfény, forró szél süvített meztelen arcába. «Kihez meneküljek?... hová meneküljek? mondogatta futtában hangosan s belebámult a szélverte, keringő porfelhőkbe.

Hirtelen eszébe jutott valami, halvány reménysugár derengett lelke vaksötétjében.

- Ferihez megyek... Ferihez... a lakására. -

De rögtön utána megdöbbent, szüzessége tiltakozott.

- Nem... nem... megvárom a kapu előtt... még amúgy sincsen odahaza... még hivatalban van... s hivatal után haza szokott jönni. -

A kapu előtt sétálgatott s forrón, epekedve várta Ferit. Mert úgy hitte, hogy Feri meg fogja menteni, Feri az egyedüli, aki megmentheti, aki minden gondját, kétségét egyszerre eloszlatja. Marcangolta a türelmetlenség, testét kiverte a forróság. - Feri drága, jó fiú... olyan jóságos, mint az Isten... mindent megért... s becsületes, kemény, igazi férfi... a karja kemény, mint a kő... ha megölel, fulladozok... úgy ölel. -

Testének minden porcikája Feri után vágyakozott, remegett a belső izgalomtól.

S akkor egyszerre eszébe jutott: hiszen nem mondhatja el neki, hogy meg akarja ölni az apját.

Hideg zuhanyként érte a gondolat, s máris torkában szorongott a sírás.

«Egyedül vagyok... egyedül» nyögte s a hideg falhoz támaszkodott kétségbeesetten.

- Akkor el kell mennem... haza kell mennem... minek találkozzak vele? -

De ott maradt. Egyszeribe úgy érezte, mint hogyha ez nem is volna fontos, mint hogyha nem is azért jött volna Ferihez, hogy valamit megkérdezzen tőle, hiszen ezt úgyse kérdezheti meg, csak látni akarja, meg akarja csókolni... Szent Isten!... hiszen el kell tőle búcsúznia... tán örökre!

Remegés fogta el testét. Oly fáradt volt.

Befordult a kapun s megindult felfelé a lépcsőn.

- Valahogy mégis meg fogja kérdezni Ferit, s búcsúznia kell tőle... Tán örökre...

Hiszen ha ez meg fog történni... akkor már úgyis minden mindegy. -

Eszébe jutott, hogy Feri hányszor könyörgött, hányszor kérte már, jönne fel a lakására s most... most mindjárt ott lesz... a lakásán.

Valami remegő, büszke öröm fogta el, hogy most majd megtörténik az, elér oda, ahonnét már nincsen út visszafelé... és minek is lenne?... éjjelre úgyis vége lesz mindennek... hadd boruljon lánghalálba a világ... ha meg kell halnia, miért épp ő haljon meg tisztán, mikor szerteszéjjel bűn burjánzik a földön s azután amúgy is már semmi sem következik... a halál... a semmi... ma éjjel.

Tüzelt a teste, remegve húzta meg a csengőt.

- De azért meg fogom kérdezni... valahogy csak módját ejtem, hiszen azért jövök fel - nyugtatta meg öntudatát.

Belépett a nyitott ajtón.

«Hol a Mérő úr szobája?» kérdezte nyugodtan a cselédtől «azaz... ide haza van-e a Mérő Ferenc úr?» s tűzbe borult az arca. Betámolygott a szobába, semmivel se törődve magára zárta az ajtót s levetette magát a széles piros pamlagra. Az asztalon egy csokor virág állott, az ágy még vetetlen volt, az éjjelről maradt nedves levegőt teli tüdővel szítta be.

Ránézett az ágyra - abban fog feküdni - forróság hullámzott végig testén.

- De holnap meghalok... holnap meghalok... - mondogatta minduntalan s vigasztaló nyugalom szállta meg e gondolatra.

A félig lehúzott redőnyök csak gyenge világosságot engedtek a szobába. Köröskörül is mindenütt mély csend honolt. Kinyújtva, resten, tárt öllel feküdt a díványon, lehunyt pillájával magára engedte a sötétség bársonyát. Piros vére tombolt, torka kiszáradt, ajka kicserepesedett.

- Hiszen már mindegy... holnap úgyis vége már mindennek. -

Mozdulatlanul feküdt, csak a szemét jártatta kíváncsian a homály borította szobában. De rögtön rá már el is felejtette, hogy mit látott s izgatottan figyelt kifelé, hogy hallja-e már az ismerős lépteket.

- De hátha nem fog beleegyezni... ha azt fogja mondani, hogy ilyesmit nem szabad tenni... hogy ez bűn... s én akkor tényleg nem fogom megtenni s nem is fogok meghalni! - ült fel hirtelen rémülettel

- De akkorára majd már megtörtént ez... már... már szégyenbe estem... már nem leszek lány... szent isten!... s hátha aztán nem vesz el feleségül

nem... nem... ennek meg kell történnie, akármit mond is Feri... nem bírom el újból e sok kínt... Istenem! adj erőt s bátorságot. -

Kínlódva végigsimította homlokát. Felkelt, halkan visszafordította a kulcsot a zárban s megint lefeküdt. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt s várta a sorsát.

Az ajtó nyílását, a lépteket - mintha álomba történne - úgy hallotta csak. Belesimult a fiú ölébe, átkarolta a nyakát, csukott szempilláin áttüzeltek a forró csókok, apróra összehúzódzkodva, mint ijedt, boldog madár repdesett az ölelő karokban.

«Szeretsz-e... egyetlen szívem?» suttogta, s lázas remegéssel várta a választ.

Azután egyszerre felugrott, térdre vetette magát, átkarolta a fiú lábait, a szavak rohanva, önkívületben törtek ki torkából.

«Szeretsz?... ó, mondd meg, hogy szeretsz, hogy nagyon... senkit, csak engem... én egyedül vagyok... mindenki meghal... én is meg fogok halni... én csak téged szeretlek... vétkesen... és bűnt követek el... de Isten megparancsolta neked, hogy szeress engem... épp ezért... mert nem szabad zúgolódva, szerencsétlenül meghalni...

hát miért nem mondod már, hogy szeretsz... miért nem mondod?... nincs se apám, se anyám... senkit se szeretek... csak téged... hallod?... te vagy az Isten... téged szeretlek.»

Lehajtotta fejét, görcsös zokogás rázta meg testét. A fiú ijedten, csodálkozva nézte. Ilyennek még soha sem látta. Hiszen szerették egymást eddig is, józanul... becsületesen.

«Mi történt veled... mi bajod, Julim?... miért sírsz?»... kérdezte gyengéden és megsimogatta a lány haját.

«Szeretsz-e?... mondd már... ezt mondd... könyörgök érte.» «Szeretlek, szívem!»

«Igen! Igazad van! hiszen már nem kell sokáig... és látod olyan boldog vagyok, mérhetetlenül boldog... mert tudom, hogy te se szeretsz senki mást, csak engem, úgy-e?... senkit a világon csak engem, ugye, igazam van?»...

«Julim, csillapodjál!»

«Igen! Tudom, hogy így van... te vagy az én magasságos hatalmam... s mert senki a világon még úgy nem szerette egymást... azért szabad megtennem... mindent megtennem... úgy-e igazam van?»

«Miről beszélsz, Julim, drágám?»

«Igazam van, te is azt mondod... megteszem... Isten is úgy akarja... s akkor már nem bűn, te magad mondtad... ugye, igazam van?... így van?»

«Igazad van, Julim... de nyugodj meg már... miért remegsz?... mi történt?»

«Tudtam... ó, tudtam, hogy így lesz,...de nem is lehet másképp... tiszta vagyok és ártatlan,... mint a szentlélek galambja... s az, ugye, nem bűn, hogy most nálad vagyok?»

«Nem, drága szívem!»

«Meg fogok halni, Feri.»

«De hát mi történt veled... miért nem felelsz már?»

«Meg fogsz nekem bocsátani?... hallod, Feri!... meg fogsz bocsátani, ha... de rögtön felelj... halálom után meg fogsz-e bocsátani, ha valamit,... valami olyasmit követtem el, amit más nem bocsát meg... te vagy az én Istenem!... úgy felelj!»

«De hát, édes szívem»...

«Hallgass el... hallgass meg... nem magamért teszem... másért, te érted is... mindenkiért...

de nem is kell az, hogy megbocsáss... te annyira szeretsz, hogy neked ezt meg kell tenned, ugye?... s úgy hagyta meg az Isten... de ha idegen ember volnál... akkor is megértesz ugye,... így kell tennem...

de te megbocsátasz?... imádkozz és kérdezd meg az Istent, hogy megbocsáss-e,... nekem te vagy az Istenem... én hozzád imádkozom... mi a feleleted?... felelj!... szent, egek miért nem szólsz már?»

«De hiszen én nem tudom... drága Julim,... nyugodj meg szívem... hiszen én megbocsátok neked... hiszen nem tettél semmit.»

A lány most elhallgatott. Mélységes csendbe borult a szoba. S azután megszólalt halk, remegő hangon.

«Akkor nekem nem kell meghalni... nem... nem! ezt nem tudom... nem szabad örülni, mert az vétek,... az öröm vétek...de én nem tudom, mi történt velem... nem tehetek róla.

én boldog vagyok... Feri, én boldog vagyok... pedig ez bűn, nem tehetek róla... bocsáss meg, Istenem!»

Megint elhallgatott. A redőnyök vékony nyílásain becsillogott a napsugár, a por táncolva keringett a fénysávban. Júlia felkacagott s hessegetve belevert kezével a fénybe.

«Feri, éhes vagyok!»

A fiú kiugrott az ágyból, kinyitotta a szekrényt, egy nagy kenyeret emelt ki belőle, meg egy rúd szalámit. Egymást átölelve, nevetgélve harapdálták, a morzsákat gondosan kisöpörték az ágyból. A lány arca tüzelt, szeme boldogan csillogott, váratlanul, egyik pillanatról a másikra szállta meg a teljes nyugalom, boldogság.

Hallgattak. A fiú nem foghatta fel, hogy mi történt, de nem mert kérdezősködni. Belenézett a lány tiszta arcába. Némán, vadul csókolództak. A lenyugvó nap aranyfénnyel töltötte meg a szobát, hűs szellő lebegtette meg az asztaltakarót.

«Édes szívem... egyetlenem» suttogta a lány s bágyadtan lehunyta szemét.

Mikor hat órakor megkondult a harang, ijedten felült.

«Vége.»

Gyorsan leugrott a földre s lesütött szemmel, fejét leszegve, felöltözködött. A fiú álmosan, értelmetlenül nézte.

«Most elmegyek.»

Letérdelt az ágy elé s ráborult a fiú kezére. Forró, égető könnycseppek zúdultak szeméből. De csakhamar erőt vett magán. Felállt s lehunyt szemmel, halkan mondta.

«Most vége van! mondd nekem azt, hogy: eridj lányom, s tedd meg.»

«Nem értelek.»

«Mondd ezt nekem, ismételd»

«Eridj lányom s tedd meg.»

Kiugrott az ajtón s becsapta maga mögött. Reszketve támolygott le a lépcsőn. Az utcára érve felnézett a leeresztett redőnyű ablakra, merev, ijedt nézéssel remegett rajta a szeme.

Gyorsan elfordult s hazafelé sietett. Egy kis kocsmából duhaj ének sivított ki az utcára. Végig hallgatta a nótát, megrázkódott, tova ment. Lassan fordult be az utcájukba, messziről rásötétlett a kapu. A szíve súlyos pörölyként dobogott, a lába nem vitte tovább. Rádőlt az útszéli padra, kezét összekulcsolta ölében, s mert attól félt, hogy ismerőst lát meg, a támlára hajtotta nyakát, tágra nyílt szemmel bámult a lenyugvó vérarany napba.

- Utoljára látom... meg fogok halni. -

Legyek táncoltak körülötte. Egyenesre ült fel s szemmel követte minden mozdulatukat. Ráröpültek a padra, lassan meg-megállva feléje mászkáltak. Egy-kettő-három-hat légy mászkált a padon. Ha kettő összetalálkozott, éles zümmögéssel a magasba röpültek. Egyik az arcának ütődött. Utálat rázta meg testét. Felemelte tenyerét s teljes erővel rácsapott a padra.

- Ezt meggyilkoltam... ez ő. -

Megvonaglott a szája. Ráhajolt a padra s felvillanó szemmel tovább lesett. Ha egy a közelébe ért, óvatosan, lassan felemelte a tenyerét. Megvárta, míg a légy hátát fordította feléje, egy ideig nézte, hogy a két hátsó lábát hogy dörzsöli egymáshoz, mintha fittyet hányna neki, s azután remegve a gyűlölettől, ajkába harapva hirtelen lecsapta a tenyerét. A bőrére málló fekete nedvtől hideg utálat libabőrzött a hátán, de erőt vett magán s csak lassan törülte le szoknyájába.

- Az új szoknyám - jutott hirtelen eszébe.

- Mindegy... mindegy... utoljára van rajtam. -

Körülnézett, hogy nincs-e senki a közelben, azután gyorsan lehajolt, megfogta a szoknya alját s egy feszülő rántással kettészakította. A szakadás térdéig terjedt. Marokba fogta a szövetet s vak dühvel nyomkodta, szakította, cafatokat hasított ki az aljából. Rátaposott a cipőjére, sárral maszatolta be a harisnyát. Körme nyomán lábából kiserkent a vér.

Kimerülve, lihegve hanyatlott hátra. Az utca túlsó végén már gyújtogatták a lámpákat. Megrázkódott, felállt s vontatottan újból megindult hazafelé.

Nekitámaszkodott a falnak. A kapualjból dohos, hideg levegő zuhogott rá. Állt s belebámult a sötétségbe.

- A szekrény tetején fekszik a balta. -

Körmével kapirgálta a vakolatot. Libabőrzött tőle a teste, de tovább folytatta, egy mély keresztet vájt a falba.

S akkor egyszerre észrevette, hogy sír. Vastag, forró könnyek folytak le arcán.

«Sírok... miért sírok?» kérdezte hangosan.

Csendben, mozdulatlanul állt. Messziről kocsirobogás hallatszott. Szemben egy ablakban kigyulladt a lámpa. Két ember haladt el előtte, hangosan beszélgettek, az egyik merően ránézett s még vissza is fordította a fejét. Hangos beszédük megszakadt egy pillanatra.

A lány felnézett az égre. S akkor vette észre, hogy már letűnt a nap. Felsikoltott, hajába kapott kétségbeesetten.

«Hol a nap? hol a nap? látni akarom a napot... még nem búcsúztam el tőle... megszökött... megcsalt... búcsúzni akartam.»

Hangos sírásba fúlt. Az utca üres volt, senki se hallotta. De feje felett hirtelen kicsapódott egy ablak. Rögtön elcsendesedett, fázékonyan megrázkódott.

Hirtelen elhatározással, most megfordult s futva megindult a Fő-utca felé. Mind gyorsabban szaladt, a halál üldözte, a lélegzet hörögve szakadt ki tüdejéből.

Végre megérkezett. Felnézett az emeletre, Feri ablakából meleg fény sugárzott ki.

- Felmegyek hozzá... megmenekültem... soha többet nem megyek ki a szobájából. Ha ő elmegy, magamra zárom az ajtót, megmenekültem... senkit nem akarok látni,... boldog leszek... megmenekültem. -

Ebben a pillanatban az ablakban kialudt a fény. A lány halálra váltan meredt a sötétbe. Lépések dobbantak a lépcsőn. A kivilágított kapuban megjelent Feri. Rávetette magát, átkulcsolta a nyakát.

«Menjünk vissza... nálad akarok maradni... örökké... soha többet nem megyek el tőled... gyere... nem szabad késlekedni... nem akarok meghalni»...

«Mi történt veled... te beteg vagy, szívem... lázas is vagy» mondta a fiú s kissé kelletlenül lefejtette magáról a lány ölelő karját. «Vigyázni kell, Júlia... itt emberek jönnek.»

«Nem bánom... semmit se bánok, csak hozzád akarok jönni... nálad maradni... örökre... de most... most... mert különben késő lesz... oltalmazz meg.»

«Te beteg vagy, szívem... haza kell menned s ágyba feküdnöd... elkísérlek»...

«Feri» sikoltotta a lány, «ne küldj el... ments meg.»

Térdre vetette magát s átfogta a fiú derekát. De ez gyorsan lehajolt s felemelte a lányt.

«De aranyos szívem», magyarázta izgatottan, «hiszen ez legénylakás... csak egy szoba van s abban nem férünk el ketten..., s aztán nem is szabad éjjelre feljönnöd, mert akkor felmondanak nekem... de hát nyugodj meg már... még a télen egybekelünk... édes szívem, hiszen tudod, hogy még ebben a hónapban meglesz az előléptetésem... ha akarod, akkor még ebben a hónapban megházasodhatunk... holnap már fogok lakást keresni,... de hát nyugodj már meg»...

A lány nézett a fiú szájára, alig értette, mit mond, karja csüggedten hullott le, szája vonaglott. Hirtelen egy nagyot sikoltott, megfordult s futásnak eredt.

«Vége... vége» kiabálta még egyszer hátra.

A fiú utána futott, karon fogta s izgatottan gyorsan beszélve kísérte. «Te beteg vagy... lázas... meghűltél talán... le kell feküdnöd... de most nyugodj meg... holnap már fogok kettőnknek lakást keresni... szép kis lakást... azután meg lesz az előléptetés... meglátod, milyen boldogok leszünk...

A kapu elé értek.

«Felkísérjelek, szívem?... nem akarod, jól van!»... holnap délután eljössz megint, ugye... édesem?»

«Igen» felelt a lány, megfordult s belépett a kapun. A fiú várt egy darabig, de a lépcsőházból csak a lépések nesze hallatszott már. Fejét csóválva, kissé izgatottan elment.

Boriska egyedül volt odahaza. Alig hogy Júlia belépett, felugrott, izgatottan támadt rá nénjére.

«Hol csavarogtál egész nap... alig várlak már... egész egyedül vagyok s épp ilyenkor hagysz egyedül!... anya Mari nénihez ment s ott is alszik... ő maga akarta így, nem én szóltam neki... Te! ma meg kell tenni... ki tudja, mikor lesz megint ilyen alkalom.»

Fel és alá járt a szobában, suttogva, szenvedélyes gesztusokkal beszélt. Júlia leült az ablak mellé s hallgatott.

A sarokban halványan égett a sárga petróleumlámpa. Sűrű, forró levegő súlyosodott a szobára, a legyek zümmögve keringtek a fényben. Boriska léptei alatt csikorogva recsegett a padló, az utcáról vaskerekek kiabáló dübörgése hallatszott be, majd egy éles fütty hasította bántóan a csendet. Az ágy még vetetlen volt, a nyitott szekrényajtóra átvetve egy kopott férfinadrág csüngött.

Boriska leült az asztalhoz s magához húzta a kiterített újságpapiroson fekvő ételmaradékokat. A zsíros, sárga sajtról legyek repültek fel, a kiszáradt kenyér keményen ropogott.

«Nem eszel?» kérdezte nénjétől teli szájjal. «Olyan izgatott vagyok, de csak kell valamit ennem... te is egyél!»

Júlia megrázkódott, azután szótlanul az asztalhoz ült, de alig hogy az első falatot lenyelte, eltolta magától az ételt.

«Majd később... most nem vagyok éhes», mondta lassan.

A homályos szobában szótlanul ült egymással szemben a két testvér. Boriska belenézett nénje sárga arcába, homlokán vastagon ült az izzadtság. A szekrényajtó nyikorogva himbálódzott. Künn az utcán a lépcsőházban csend, az utcai lámpa fénye lobogott be fáradtan az ablakon.

Júlia felállt s a szekrényhez lépett. Egy ideig turkált benne, azután leült az ágyra s kifűzte cipőjét. Halkan tette le a padlóra, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, harisnyáját lehúzta, lassan vetkőzött.

«Mit teszel», kiabált rá húga rémülten. «Nincs időnk... minden pillanatban hazajöhet... most akarsz aludni te őrült»...

De nem kapott feleletet. Tágra nyílt szemmel, dühösen nézte nénjét. «Miért nem felelsz... mit akarsz?» pattant fel még egyszer remegő hangon.

Júlia meztelenül állt az ágy mellett. Kezével lassan végigsimogatta testét, azután a tükör elé lépett. Kibomlott súlyos haja combját verdeste. A tükörből merev arc bámult Boriskára.

Hosszan, mozdulatlanul állt. Majd oldalt fordult, úgy vizsgálta magát, a lámpát elvette az asztalról s a tükör elé állította a földre, karját nyakára hajlítva, lassan forgolódott, mozdulatlan arccal vizsgálva testét.

Egy széket állított a tükör elé s ráült. Boriska értelmetlenül nézte. Hosszú percek teltek el mozdulatlan csendben.

A lépcsőházban most megcsikordult a falépcső, Júlia megelevenedett. A fiókból kivette a fésűt, gondosan, vigyázva kifésülte haját. Lassan megfonta, kontyba tűzte. A mosdóba vizet eresztett, mosakodni kezdett. Először az arcát, azután az egész testet beszappanozta, csillogó habot vert, lemosta vízzel, újra szappanozott, vigyázva, hogy egy porcikája se maradjon szárazon, verte a habot, újra és újra ledörzsölte, tiszta fehérre mosta magát.

A szekrényből tiszta, legszebb fehérneműjét választotta ki, gondosan felöltözködött. A mosdó körül a padlón tócsákban állt a víz, az asztallapról egyhangú paskolással csepegett le. Víz és szappanszag töltötte most meg a szobát.

Kést, villát, tányért szedett elő s nekifogott a vacsorának. Az utcán hosszan dúdolt a szél, csörömpöltek a lámpaüvegek, tíz órát vert a harang az éjszakai vaksötétségbe.

Júlia most hirtelen nyugtalanná, vált. Felugrott, a szekrényhez lépett, felnyúlt a tetejére és végigtapogatta. Majd az ablakhoz szaladt, kinyitotta s messzire kihajolt. Hirtelen rémült sikítással ugrott hátra. Boriskára vetette magát, görcsösen megszorította a karját.

«Te» hörögte elfúlva, «elfelejtettük... elfelejtettük... nem nézted meg, hogy a pajta nyitva van... rohanj».

Az ajtóhoz ugrott s felrántotta. Boriska egy kendőt kapva magára kirohant.

«Gyere vissza» kiabálta hirtelen Júlia. «Vesd le a cipődet... te barom.»

A nyitott ajtónál maradt remegve, a kilincset kezében tartva. Az erős huzat magasra lobbantotta a lámpa lángját. Lent dörrenve becsapódott a kapu.

A nyitott ablakon át az utcáról most közeledő, súlyos léptek zaja hallatszott be. Az éjjeli üres utcában kongott a dobbanó, bizonytalan láb. Mikor az ablak elé ért, megállt. Csend támadt ismét, teljes csend.

Júlia kimeresztett szemmel bámult a homályos lépcsőházba.

«Ha eleresztem az ajtót» gondolta erőlködve s libabőrös testét rázta a félelem «ha eleresztem s az ablakhoz megyek... kihajolok... akkor hátam mögött nesztelenül beoson a szobába... most nem látom a lépcsőházban... de már itt rejtőzködik valahol... ha hátat fordítok az ajtónak, besurran s megöl... ha eleresztem az ajtót, akkor nem tudom megállítani, berohan ordítva, elzárja az ajtót... egyedül maradok vele... de az ablak alatt állt meg, a kapu pedig odább van, legalább tíz lépéssel... miért nem ment a kapuig vagy talán levetette a cipőjét s nem hallottam s most már a lépcsőn áll harisnyás lábbal... de hiszen a kapu se nyílt ki...»

Ebben a pillanatban lent csikorogva, halkan kinyitották a kaput. Júlia sikoltva becsapta az ajtót s teljes erejével rádűlt. Homlokáról csurgott a verejték, remegő kezében a lámpa ide-oda dülöngött.

Lent a kapu most becsukódott. Néhány pillanat múlva megrecsegett a falépcső, valaki lassan tétovázva haladt felfelé. Majd elállt a zaj. A fordulón megpihent az ember.

Ismét recsegett a lépcső, most gyorsabban dobbantak a léptek, egész közelről, a grádics nyikorgott. Ekkor újra kinyílt a kapu.

Júlia nekifeszülve dűlt az ajtónak, a lámpát gyors mozdulattal letette a földre. Rémült ájulata szinte az eszét vette, két kezével görcsösen markolta a kilincset, homlokát az ajtónak feszítette, a hideg fa megdermesztette remegő testét.

- Mi az?... mi történt? - suhant át agyán, szempillája súlyosan, mint az ólom ráborult a szemére.

Most az ajtó előtt megmozdult valami. A következő pillanatban ismét becsapódott a kapu.

«Mindenható... segíts meg!» tört ki lelke legmélyéből a rettenetes fohász.

Kívül megfogták a kilincset. Egy ideig mozgolódott a hideg réz, azután eleresztették. Hang nem hallatszott. Percek teltek el teljes mozdulatlan csendben.

Hirtelen súlyos ökölcsapástól megremegett az ajtó, döngött belé a ház. Rekedt ordítozás csapódott a szobába.

«Azonnal kinyitni» s részeg káromkodások hangzottak. Az ökölcsapások egymást követve, döngve érték az ajtót, alul remegve hajladozott a fa a súlyos csizma vad rúgásai nyomán.

«Kinyitni... kinyitni... kinyitni...» hangzott a vad ordítás, a kilincs löködve táncolt a lány ernyedt kezében.

«Nem bírom tovább» nyöszörögte «segíts, Isten... nem bírom tovább».

Egyszerre halotti csend támadt megint, csak a lány hörgő lélegzetvétele hallatszott. A lámpa kialudt, remegő sötétség borult a szobára. «Nem bírom tovább... végezd te be, Istenem... én nem bírom tovább.»

Eleresztette a kilincset, kiegyenesedett, azután támolyogva hátraesett egy székre. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt.

Ami azután történt, nem igen fogta fel. Csoszogást hallott, a falépcső recsegett, a kaput kétszer-háromszor kinyitották, becsapták. Majd fásultan látta, hogy lassan lenyomódik a kilincs, az ajtó halkan kitárul. Boriska osont be a szobába. Egy ideig szótlanul, mereven bámult a leányra... felállt, hozzálépett...

«Hogy kerültél be az ajtón?... hogyan?»

«Hiszen nyitva volt!... szent Isten!»

Révetegen végigsimogatta homlokát. Azután megrázkódott, gyorsan megfordult s kutatva körülnézett a szobában. A szekrényhez rohant, felrántotta, majd lehasalt a földre s az égő gyufával bevilágított az ágy alá. Azután lassan feltápászkodott.

«Mit csinálsz?... megbolondultál?» kiáltott rá ijedten Boriska. Júlia hozzálépett, átölelte a nyakát s szenvedélyesen súgta a fülébe:

«Boriska! imádkozzunk... bennünket az Isten mentett meg... egész idő alatt nyitva volt az ajtó... az az ember azt hitte, hogy be van zárva... mert Isten megtévesztette.»

«Isten is bennünket pártol... Isten is azt akarja, hogy végezzünk» kiabálta égnek tárt karokkal.

«Jól van, rendben van... sietni kell... ne komédiázzál most» szólt rá nyersen a húga, s gyorsan becsukta az ablakot.

Júlia az idegen erőszakos hangra egyszerre teljesen összeroggyant. Idegei elernyedtek, ónszürkére vált arca ráncokba lottyant, meggörbült háttal, remegő kézzel állt az asztal mellett s szemét egy pillanatra se vette le izgatottan futkosó húgáról.

Csak elmosódottan hallotta ennek beszédét.

«A pajta nyitva van... amikor visszajöttem, hallottam valami járkálást a lépcsőn... gondoltam, hogy ő az... becsuktam, a kaput... azután hallottam a lármát és vártam... a sarkon vártam szembe... amikor kijött utána mentem... egyenesen a pajtába ment, még gyufát se gyújtott, vártam egy darabig... amikor elmentem... azt hiszem már horkolt is... most menjünk?... vagy várjunk még?... miért nem beszélsz már?... mi történt veled?»

Júlia nem felelt. Megroggyanó térdekkel a szekrényhez vánszorgott s tetejéről egy papírosba, burkolt csomagot emelt le. Csörrenve hullott ki kezéből az asztalra.

«Fogd... én nem bírom» mondta Boriskának, s elfordította arcát. Ez gyorsan kibontotta a csomagot s a belőle kikerülő baltát kendője alá rejtette.

Egy darabig mozdulatlanul állt a két lány s egymásra nézett. Júliának tágra nyílt a szeme, torkát fojtogatta a sírás. A kisebbik lány remegett a belső, feszülő izgalomtól, ajkába harapva elfordította arcát, nem állta nénje rémült könyörgő tekintetét. Egy pillanatig, de csak egy pillanatig habozott. De rögtön rá, lelke legmélyéből kifakadt a gyűlölet s a nyomában támadó düh elöntötte egész lényét.

«Hitvány... gyáva» kiáltotta rá nénjére «azt akarod, hogy megdögöljünk?... inkább valamennyien, mint ő?... indulj azonnal!»

Júlia összerezzent, mintha arcul csapták volna. Szótlanul megfordult s lassan megindult az ajtó felé. Kinyitotta s kibámult a lépcsőházban elterülő hideg sötétségbe.

«Nem bírok... nem bírok egyedül» nyöszörögte s jajveszékelve visszafordult.

«Indulj» szólt rá Boriska s szemében ugyanaz a láng lobbant fel, ami «annak az embernek» a tekintetét változtatta néha rettenetessé.

«Indulj előre... menj ki a kapun s ha nem jár senki az utcán, állj arccal az ablak elé, ha jár valaki, várd meg, míg teljesen elment... rohanj... de vesd le a cipődet... a lépcsőn vigyázz!»

Kivánszorgott az ajtón... Egyik kezével a karfának támaszkodott, másik kezében cipőjét fogta.

«Feri... Ferikém... szívem... segítség» nyöszörögte fogait összeszorítva, mialatt letámolygott a lépcsőn.

Lent újabb ijedtség érte. A kapu nyitva állt.

- Szent Isten... mi ez? - vacogott a foga -, ki jött be a kapun?... mi történt?... vagy Boriska hagyta nyitva?... de hiszen hallottam, hogy becsukta... miért nem kérdeztem meg...

vagy ő jött vissza... szent Isten! -

Megállt s remegve, szemét lehunyva nekidőlt a kapunak.

«Feri... segítség», sírt fel hangosan, mialatt felvette a cipőt s forró könnyei kezére csöpögtek.

Rettenetesen fázott, fogai vacogtak. S eszébe jutott a meleg, puha ágy, amiben Ferivel feküdtek, Feri forró, ölelő karja... nyugalom, meleg sötétség...

«Nem... nem... nem teszem meg... élni akarok», sírt fel még egyszer s hirtelen elhatározással kiegyenesedett. Kiosont a kapun, a falhoz nyomta magát, hogy felülről meg ne láthassák. Ablakukból egy sötét test hajolt ki. Elhaladt alatta. Messze, az utca végén csillámva világított a Fő-utca első lámpája.

- De hiszen visszaküldött», hasított agyába hirtelen a kétségbeesés -, zárva van az ajtó... csengetni kell... visszaküldött. -

Felsikoltott, a lámpához ugrott, arccal az ablak elé. Fent a sötét test azonnal visszahúzódott.

Üres volt az utca. A csillagok világítottak.

A kapuból hangtalanul kiosont egy fekete alak s gyors lépésekkel megindult a sarok felé. Júlia rémülten bámult rá... végre feleszmélt, lassan követte.

A sarkon befordulva, hideg, süvítő szél csapódott arcába, meglobogtatta a vékony kendőt. Messzi elől, a mező felett fekete felhők vonultak el gyorsan a hideg égen.

Mikor kiért a mezőre, meglátta Boriskát. A pajta ajtaja előtt állt, két karját ide-oda lóbálva. Lassan, minden ízében remegve feléje indult. De a következő pillanatban rémülten hátratántorodott, fejéhez kapva elállt a szíve verése. Rémes vonítás hangzott a mezőről.

Nekitámaszkodott a falnak s aztán lassan lecsúszott a földre.

«Ne félj... az a Sajó», szólalt meg felette Boriska izgatottan suttogó hangja. «Valószínűleg a pajtában aludt... s ő kiverte onnét... van nálad gyufa?»

«Nincs» felelte gyorsan s belekapaszkodott Boriska szoknyájába. Értelmetlen, viharos öröm lobbant fel belsejében, hogy hiszen akkor az nem történhetik meg, vissza fognak menni, meg van mentve...

«Akkor vissza kell mennem... Jézus Máriám... fogd a baltát... feküdj le a fűbe s ne mozdulj... én rohanok.»

Egyedül maradt. A hátán feküdt mozdulatlanul s felbámult a remegő csillagokra. Hideg, sötét ívben, végtelen messzeségben hullámzott az ég a szél suhanva vonult el a zúgó fűszálak között. Hideg békét, nyugalmat lehelt a mindenható örök természet.

- Mindennek vége... vége... pedig most kezdtem az életet... Mindegy... Isten irgalmazz

Mi vagyok én?... semmi!... s te vagy a mindenség!... nem kár értem.»

Azután odajött a Sajó s megnyalta az arcát. Átölelte a kutya fejét, magához húzta s megcsókolta.

Boriska visszaérkezett. Felkelt, a pajta ajtajához léptek. Kezét súlyosan húzta a balta.

Az ajtó az első rántásra nyikorogva kitárult. Meleg szénaszag ömlött ki a pajtából.

«Az az ember» horkolt.

Zizegett a széna lábuk alatt. Egymás mellett álltak szorosan s nem mozdultak, egymás forró lehelete csapta meg arcukat. Júlia hátrafordult, az ajtón át bepillantott a szabad sötétkék ég kis darabja, néhány villanó csillag s a végtelen fekete mező.

«Meggyújtom a gyufát» suttogta Boriska.

«Nem... várj még egy kicsit... várj...»

Vártak. Az örökkévalóságba nyúlt az idő.

«Nem szabad várni... most meg fogom gyújtani.»

«Ne gyújtsd meg még... még ne.»

«Te őrült»...

«De akkor be kell csukni az ajtót»

«Igen... igen... csukd be gyorsan.»

«Én nem tudom, kezemben van a balta.»

«Szent Isten, ne kiabálj... én becsukom... gyertyát hoztam.»

«Ne csukd még be... imádkozzunk.»

«Gyertyánál is lehet...»

A gyufa sercent, sárga fény futott át a szénán.

«Isten segíts... kalap van a fején... kalapban alszik.»

«Az arca veres... beteg.»

«A halálát érzi.»

«Hová fogsz ütni?»

Ebben a pillanatban kialudt a gyufa. Vaksötétség borult a három emberre.

«Szent Isten... miért nem gyújtottad meg a gyertyát?» sírt fel esztelen rémületben Júlia.

A gyertya halvány, pislákoló lánggal égett.

«Nem szabad tovább várni... fogd két kézbe a baltát... és menj... azonnal... menj már... suttogta Boriska remegő hangon.

«Mozog... nézz oda!... mozog!»

«Nem látom.»

«Felébred... szent Isten.»

«Nem igaz... menj... nem igaz, ha mondom.»

Júlia nem felelt. Csend lett.

Künn vonított a kutya.

- Nem búcsúztam el anyától. -

Még mindig nem felelt. Talán megnémult?

Meggörbült háttal állt s mereven nézett húga szemébe. Azután egyszerre kinyílt a szája, a balta kiesett a kezéből, vonagló arccal, réveteg tekintettel Boriska arcához hajolt, megragadva a vállát kiáltotta:

«Én nem tehetem... szerencsétlen... már nem vagyok ártatlan... Isten kegyelmezz.»

Boriska kezében megremegett a gyertya. De csak egy pillanatig habozott. Azután felvetette fejét, arca égett, szeme megcsillant.

«Add ide a baltát...»

Egyik kezében a gyertyával, másikban a baltával az alvóhoz lépett. Júlia behunyta szemét, a falnak támaszkodott. Fehér lángok keringtek szédülten agyában.

«Meg kellene mondani, hogy a nyakra üssön... a csigolyákra... nem!... nem beszélek... én nem mondom.»

Tompa zuhanás, recsegés hallatszott. Azután éles sikoltás.

Boriska egyenesen, magasra tartott fejjel állt a vonagló test mellett. Hosszú vérsáv futott végig az arcán, ruháján. A balta a földön feküdt. Azután kialudt a gyertya.

Júlia az ajtónak ugrott, nekirohanva kilökte. Még két-három lépést tett, azután összerogyott. Tágra nyílt szemmel bámult az égbe.

Boriska lassú léptekkel kijött hozzá. Leült mellé a földre. Egy kis idő múlva halk hangon megszólalt:

«Kelj fel... menj haza s feküdj le az ágyba.»

Júlia megrázkódott.

«Igen... menjünk... azonnal.»

«Én nem megyek» mondta Boriska halkan.

«Nem...? mit teszel... mit akarsz?» s megrettenve nézett a sápadt lányra.

«Itt maradok... te menj haza.»

«De hiszen itt találnak... megölnek... felakasztanak... te őrült.»

«Nem igaz... miért tennék?... Hiszen igazam volt!»

Metsző, hideg szélroham csapott rájuk, messze künn a mezőn vonított a Sajó. Júlia megremegett, vastag könnyek csepegtek le arcán.

«Feri... Feri...» sírt fel hangosan s kapkodó kézzel ölelte a levegőt.

- A Feri meleg ágya. -

Megfordult s tántorogva, teljes erejéből futni kezdett.

Boriska háttal nekitámaszkodott a pajtának, ölében összekulcsolta két kezét s várta a reggelt.