Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám

Ignotus: A politika mögül
Idealizmus és opportunizmus

Justh Gyulának, a becsületesen demokrata úrnak, a nemzetiségek iránt meglepő elfogulatlan magyarnak ravatalánál felvetődik - s már hányadszor! - egyfelől a magyar arisztokratizmus és demokrácia, másfelől az idealista elvhűség s a reálpolitikus opportunizmus problémája.

Az elsőről ma és itt ne legyen szó, legfeljebb azzal az átfutó megjegyzéssel, hogy az arisztokratizmus és demokrácia problémája kétszeresen bonyolult olyan országban, hol nemcsak a társadalomnak még mindig meglévő, hanem a nemzetnek s az államnak is hagyományos, sőt ennek alapvető rendje az arisztokratizmus, - amik a grófok s ami a gentry a magyar közéletben, az a magyar a magyar nemzetben s a magyar államban, - sőt, mivel a magyar közéletben a gróf s a gentry minden vagy majdnem minden s e réven a magyar voltaképp a grófot s a gentryt vagy a gróf s a gentry a magyart jelenti: a magyar arisztokratizmus problémája kétszeresen is problémája a magyar nemzetnek s a magyar államnak. Ez magyarázza meg, hogy annyira ritka nálunk a magyar vérű, s ha magyar vérű, a vérbeli magyar demokrata, - annyira, hogy a még 1848-ból hatvanhét utánra átszármazott, s apáinak nevén voltaképp Bundschuh, tehát német és polgári Irányi Dániel után a Justh Gyula ravatalánál a mai demokrácia csak két olyan protagonistáját tudja felsorolni az újabb magyar politikának, ki úri magyar létére igazán demokrata volt: a most meghalt kitűnő Justh Gyulát s a már régebben elköltözött báró Bánffy Dezsőt. S még ezek közül is, ami Bánffyt illeti: az ő demokráciájában minden komolysága s hajlottkor-beli tanulékonysága mellett volt valami az egyszeri magyar legényből, ki, mint az anekdota meséli, elment a rabbinushoz, hogy ő kikeresztelkedik zsidónak, mert csúffá akarja tenni a famíliáját. Ha Széll Kálmán Bánffy Dezsőt ki nem szorítja a szabadelvű-párti famíliából, kérdés, hogy továbbfejlődött volna-e demokratának.

Ezt azonban csak mellesleg. Izgatóbb ma, mikor a demokrácia címén lesznek meg az emberek udvari tanácsosoknak: izgatóbb ma a kérdés, hogy csakugyan csakis kártékony stréberség s csakis elvtelen önzés-e az az opportunizmus, mely hűvös, közömbös, sőt gúnyos a haladás gondolatai iránt, valameddig azokat csak hirdetni lehet, mód azonban nincsen megvalósításukra, sem megvalósításuk révén személyes érvényesülésre? Bizonyára epefelforraló s gyomormegmozgató látvány, ahogy a közéleti vigécség most ugyanúgy csinál demokráciában, mint tegnap antidemokráciában csinált. De kettőt ne feledjünk. Az egyik az, hogy végre sem csupa stréber és csirkefogó az, aki ma komolyan veszi s mindjárt munkába is veszi nálunk a demokráciát, bár tegnap nem sokat törődött vele. Valóban vannak reálpolitikára született emberek, vagyis a megcsinálásban tehetségesek és ez iránt érdeklődőek, kik tehát egészen jóhiszeműek abban, hogy őket csak akkor kezdi valami érdekelni, mikor már meg is lehet csinálni. Miután már Rákosi Jenő megírta, nincs ok tovább és csak körülírni, hogy az általános választójog nyilván még jó ideig elméleti kívánság maradt volna nálunk, ha megoldását az ipari munkásosztálynak a háborús állapot adta helyzeti hatalma reálpolitikai szükséggé nem érleli a legarisztokratább meggyőződésű és aggodalmú magyar hazafiak előtt is. Aki ma e szükséget átlátja s van tehetsége és módja, hogy cselekvő részt vegyen kielégítésében: nem lehet azt mondani, hogy csakis elvtelen stréber volna, noha tegnap talán még mosolygott az idealistákon, kiknek prófétai hite, előrelátása, szívós kitartása s előzetes munkája nélkül a választójog dolga nem érett volna reálpolitikai lehetőséggé. - Ez az egyik, amit igazsággal nem szabad elfelejtenünk. A másik, hogy amily igaz, hogy aki püspökséget vagy miniszterséget vagy államtitkárságot vagy főispánságot vagy mandátumot vagy főszerkesztőséget akar, az jót akar, olyan igaz az is, hogy politikai erkölcs és parlamenti rend szerint mindez bizonyos esetekben kötelesség is, - felelősségbeli szankciója a közéleti szereplésnek, aminek kilátása és - fenyegetése nélkül a politizálás dilettáns kalandorkodás volna. Ahol az agitátort nem fenyegeti a lehetőség, hogy az események szaván foghatják, ott az agitátor belesodródhatik az anarchiába. S ahol a tettek emberét nem csalogatja a lehetőség, hogy módjában is lehet majd megcsinálni, amit szükségesnek hirdet, ott a tehetségek elkedvetlenednek a politikai közélettől. (Lásd mindkettőre példának a német közéletet, hol a parlamentben alvajárók ülnek, a politikai tehetségek pedig a gyárakban ülnek.) Mindez bizonyára ne mentse, ne is szépítse az undok tülekedést, mely nálunk most a demokrácia körül folyik, s egy levelet se vegyen el a koszorúkból, mikkel az opportunizmus mellett a tiszta meggyőződés s az önzetlen idealizmus is oly bőven borítja be a Justh Gyula sírját. Csak egy leheletnyi figyelmeztetés akar lenni a világnak abbeli rendjéről, melyen semmiféle intézmény nem fog sohasem változtathatni, hogy vannak emberek, kik arra születtek, hogy ők kiáltsák el a pusztában kiáltónak szavát, s vannak, akik arra, hogy ők csinálják meg, amit a próféták hirdettek. S még mindig jobb, ha a stréberek, a hitetlenek s az ügyesek érvényesülnek azon a réven, hogy nagyot és hasznosat kénytelenek cselekedni, mintha a becsületesek, a fennköltek, s a látomásosak büszkeségét, önzetlenségét s piszoktól való irtózatát a kíméletlenség arra használja, hogy személyükkel együtt gondolataikat is sarokban tartsa.

Sőt, legyünk még igazságosabbak. Gondolkozzunk rajta, hogy például a Justh Gyula fajtájú egyéniségek és tehetségek, amily hivatottak arra, hogy a jövő szükségeit előre megérezzék, hirdessék s ezzel érleljék: a legalkalmasabbak-e aztán arra is, hogy ezeket gyakorlatban megvalósítsák? Egy példa különösen gondolkodóba ejtheti az embert e felől: éppen a választójog példája. Olvasom egy svájci tudósításban, hogy Garbai, a magyar szociáldemokrata pártnak egyik főembere, úgy nyilatkozott Zürichben egy ottélő magyar társunk előtt a Vázsonyi választójogi javaslatáról, melyet, mint látszik, ismer, hogy ez talán nem netovábbja annak, mit általános választójog címén követelni lehetne, de végre is erős képviseltetéshez juttatja az ipari munkásságot, s ilyen összetételű magyar parlament okvetetlen megcsinálja majd az igazi választójogot. Én nem ismerem a Vázsonyi választójogát, felteszem róla és munkatársairól, hogy kitűnő, s hallom is a beavatottaktól, hogy az. De ha kivált azért kitűnő, amiért Garbai elvtárs tartja annak, akkor: nem a Vázsonyi rovására, hanem a Garbaiéra egy kicsit el kell mosolyodnom rajta. Tíz év előtt a magyar közviszonyok nem kedveztek úgy az általános választójognak, mint a maiak, s ugyanaz az Andrássy, kinek felvilágosodottsága teszi ma elsősorban lehetségessé az általános választójognak békés törvénybeiktatását, akkor még nem tudott, nem akart, nem mert egyéb általános választójogot tervezni, mint háromemeletes plurálisat. Azonban: ez az ő javaslata is valóban általános volt, a valóságos s nem csupán a pluralitással virtuálissá vagy plátóivá tett szavazók számát is hatalmasan megnevelte volna, pluralitásbeli kikötései nem voltak kaszti merevségűek, hanem jobbára olyanok, mikbe az élet során a legtöbb szavazó bele is emelkedik - s ezenfelül nyílt titok volt, hogy, ha a parlament többsége úgy kívánta volna, megadta volna a városi kerületeknek a titkos szavazást, és ha a szocialisták aktív támogatását kapta volna meg javaslatához, elejtette volna a harmadik pluralitásos emeletet. Ez a választójog bizonyára még így sem lett volna netovábbja az általános választójognak, de erősen városi, polgári, ipari munkási természetű volt - s Andrássy épp ezért remélte, hogy megkapja hozzá a szocialisták aktív támogatását, szemben az idealista radikálisok elégedetlenségével s szemben a történeti osztályoknak akkor még ellensúlytalan ellenkezésével. Ám a szocialisták nem akartak vagy röstelltek kevésbé hajthatatlanok lenni, mint az idealisták, s ezzel Andrássyt menthetetlenül kiszolgáltatták egyfelől a történeti osztályok ellenkezésének, másfelől az idealisták elégedetlenségének - s a választójogból nem lett semmi. Holott már ez is, akkor, tíz év előtt, olyan választójog volt, aminőnek Garbai elvtárs most örül, - olyan parlamentet terelt volna össze, melyben erős képviseltetéshez jutott volna az ipari munkásság, s ez a parlament okvetlen s mihamarább megcsinálta volna az igazi választójogot, világháború nélkül, sokkal a világháború előtt, melynek kitörése, vagy a megfontolás, hogy kitöressék-e, így már egy erősen demokrata Magyarországot, Magyarországon igazi népképviseletet talált volna... Ezek után, bármily cinikusnak hangozzék, nem vagyok benne biztos, hogy a magyar demokrácia számára nem lett volna-e akkor hasznosabb, ha stréberek is főzik vala lángján a levesüket, mint hogy csakis idealisták őrizték Veszta-tűz gyanánt.

Ez nem szól az oltárok ellen, csak igazságot követel a takaréktűzhelyeknek. Nem szól nevezetesen a Justh Gyula idealizmusának örök dicsősége, nem szól a magyar doktrinairek halhatatlan, állandó és felbecsülhetetlen érdemei ellen - csak azok ellen az opportunisták ellen szól, kik nem mernek nyíltan, bátran s önérzetesen azok lenni s a reálpolitikát, mint a lopott sapkát, éjszaka viselik.