Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám

Éber Antal: A valuta-kérdés

A világháború negyedik évében gázolván immár évek óta nézzük - kezdetben elcsodálkozva, majd elképedve, végül már szinte elfásultan - valutánk folytonos romlását. Dacára azoknak a gigászi eltolódásoknak, amelyeket a korona relációjának rettenetes fluktuációja egyes társadalmi osztályok és kereseti rétegek jövedelmi és vagyoni viszonyaiban előidézett - hihetetlen jövedelmekhez, sőt el nem képzelt vagyonokhoz juttatva egyeseket, a nyomorba és nélkülözésbe sodorva másokat - mégsem láttuk eddigelé nyomát annak, hogy a magyar státusférfiak ennek a kérdésnek közgazdaságilag és társadalmilag, minden egyéb kérdést megelőző fontosságát felismerték volna.

Wekerle Sándornak, a korona-érték megteremtőjének kellett elkövetkeznie, hogy mindent átfogó éleslátásával odaállítsa a valuta-kérdést, ahová sorsdöntő fontosságánál fogva tartozik: előterébe minden politikai és közgazdasági problémáknak.

Hogyan lehet megromlott valutánkat megjavítani, hogyan lehet pénzünk paritását újból helyreállítani, hogyan lehet a korona disagióját - amely még a márkával szemben is 30%-ra szökött fel - megszűntetni vagy legalább is lefaragni - ez a nagy kérdés, amelynél nehezebbel még nem foglalkozott Magyarországnak semmiféle államférfia.

Ettől a kérdéstől függ egész vám- és kereskedelmi politikánk, mert hiszen 30%-os disagió pro és kontra meghiúsítja minden lehetséges vámtétel hatályosságát. Ezzel a kérdéssel függ össze a mezőgazdasági többtermelés politikája, mert ilyen disagió mellett sem a műtrágya nyersanyagának, sem gépeknek behozatalára gondolni sem lehet. De ezzel a kérdéssel függ össze a magyar köztisztviselők, a fix javadalmazásúak és a pénzrentéből élők megélhetésének óriási problémája is, amely megoldhatatlan addig, amíg a megcsökkent értékű pénz vásárló ereje nem biztosítja azokat az életszükségleteket, amelyek kielégítésére azelőtt elégséges volt.

Nem lehet itt feladatunk a kérdés megoldására beható javaslatokat tenni, csak azokat az utakat akarjuk sorban szemügyre venni, amelyek a nagy cél eléréséhez vagy megközelítéséhez vezethetnek.

Az első követelmény, amely a háború végeztével rögtön aktuálissá válik, a közös jegybank megszabadítása azoktól az előlegektől, amelyeket a két állam a háború folyamán a jegybanktól igénybe vett. Addig, míg a bankot ezektől a kényszerkövetelésektől meg nem szabadítjuk, addig, míg a bankjegy-inflációt az ezen előlegek révén forgalomba került bankjegyek bevonása révén le nem lohasztjuk, addig a valuta gyógyulására gondolnunk sem lehet.

Mit jelent ez az állami pénzügyek szempontjából?

Az osztrák Staatsschulden-Kontrollkommission legutóbbi, 1916. december 31-re vonatkozó jelentése szerint a magyar állam előlegtartozása a jegybanknál 4,7 milliárd K volt. Tegyük föl, hogy a háború végéig ez a tartozás 5 1/2 milliárdra fog emelkedni. Ez esetben a valuta rendezésére irányuló első nagy probléma az volna, hogyan és miből fizesse vissza a magyar állam ezt a tartozását?

Az első forrás, amelyből ezt teheti, a háború befejeztével kibocsátandó utolsó hadikölcsön vagy helyesebben az ún. békekölcsön lenne. Ha az eddigi hadikölcsönök sikerét, a folyton szaporodó hadi-adósságcímletek után egyre növekvő keresletet, minden egyéb tőkebefektetésnek - a föld, ház, értékpapírok, stb szinte aggasztó áremelkedése folytán beállott és egyre fokozódó - nehézségét tekintjük, akkor nem kell hozzá nagy optimizmus, hogy a Wekerle zsenialitásával kiszemelendő új típusok csábító erejével 2 1/2 milliárdra számítsunk, amely összeg a jegybanknál fennálló adósság törlesztésére volna fordítható.

A másik forrás, amelyet más szempontból amúgy is lehetetlen lesz mellőzni, az országban létező mindenféle arany- és egyéb ékszereknek állami igénybe vétele. Tudjuk, hogy elméleti szakemberek (Somary, Liefmann, stb), sőt magyar gyakorlati finánc-emberek (Gratz pénzügyminiszter, Hegedűs Lóránt) is már állást foglaltak ezen rendszabály mellett. Semmi kétség nem lehet az iránt, hogy ez rendkívül erőszakos rendszabály, olyan amelynek megemlítése is lehetetlen lett volna négy évvel ezelőtt. De semmi kétség nem lehet az iránt sem, hogy ez ma valutáris szempontból szinte mellőzhetetlen, társadalmi és érzelmi szempontból pedig senkire sem ró megközelítőleg sem olyan áldozatot, mint amilyent akárhányat kellett a háború következményeként elviselnünk.

Úgy képzelem, hogy ezeket az ékszereket az állam speciális kölcsön obligációk ellen váltaná be, viszont a befolyó ellenértéket - az aranyat közvetlenül, a drágaköveket a külföldön realizált idegen valuta alakjában - tartozása törlesztésére a jegybank rendelkezésére bocsátaná.

Vajon ez az akció pénzben kifejezve mit jelentene, ezt még hozzávetőleg sem lehet megbecsülni. Alig hiszem azonban, hogy a valóságot túlhaladnám, ha a mai depreciált korona-érték alapul vételével az ily módon realizálható értéket 6-700 millió koronára teszem.

Ez a rendszabály, amely persze Ausztriában ugyanígy volna foganatosítandó, azt jelentené, hogy a magyar állam előlegtartozására újabb 6-700 milliót törleszthetne. De jelentene egyebet is. Jelentené azt, hogy a jegybank ércalapja, amely a háború előtt mintegy 1700 millió koronát tett ki, most pedig igen lényegesen kevesebb, vagy teljesen, vagy megközelítőleg helyreállana és - ha nem is eszményi - mindenesetre bizalmat keltő fedezetét nyújtaná a forgalomban maradó bankjegyeknek.

Vajon ez a fedezet azután ércben maradjon-e meg, amint ezt a metallista iskola kívánja, avagy pedig az áruforgalomban felhasználható külföldi váltókban, vagy pláne nemzetközi értékkel bíró és a hazai iparnak feldolgozásra kiadott nyersanyagban legyen befektetve, amint ezt a legújabb német tudományos irány (Bendixen, Liefmann, Dalberg) nagy vehemenciával követeli, az tanulmányunk szempontjából nem elsőrendű kérdés.

Visszatérve eszmemenetünkhöz megállapíthatjuk, hogy a már jelzett források igénybevétele után még mintegy 2 milliárd oly előleg-követelése maradna fenn a jegybanknak, amelynek fedezéséről, illetve visszafizetéséről Magyarországnak kellene gondoskodnia.

Ha ezt a tőkeszükségletet a háború előtti időkből származó szemüvegen át nézzük - amikor egy 1 milliárd koronás konverzió óriási pénzügyi feladatnak tűnt föl -: akkor persze ennek a 2 milliárdnak az utolsó hadikölcsön, vagy az első békekölcsön kibocsátásán felüli beszerzése alig megoldható problémának látszik. Ámde tudjuk, hogy ma a számok egészen mást jelentenek, mint azelőtt. Ha nézzük, hogy a hatodik hadikölcsön 2 milliárdnál többet eredményezett, hogy vezető nagy intézeteink betétállománya a hadikölcsönök dacára a háború folyamán egyenként 5-600 millióval emelkedett, hogy egy év bortermésének értéke bizonyára meghaladja a 2 milliárdot, hogy a budapesti tőzsdén jegyzett részvények árfolyamértéke a háború alatt 2 milliárddal emelkedett, szóval, ha ezen és hasonló adatok kapcsán becsüljük meg a még fennmaradó 2 milliárdos szükségletet: akkor arra az eredményre kell jutnunk, hogy ennek a maradványnak a refundálása el nem hárítható nehézséget semmi esetre sem fog képezni. Vajon ez állami kényszer-kölcsön alakjában fedeztessék-e, igénybevételével az adó-megállapítás kapcsán klarifikált legnagyobb jövedelmeknek és vagyonoknak, avagy pedig kölcsöntranzakció mellőzésével mint egyszeri vagyonadó vettessék ki a nagyobb vagyonokra, ez oly kérdés, amelyet a végső időpontban az összes idevágó kérdések gondos mérlegelésével kell majd megoldani.

Ott tartunk tehát, hogy az első és legsürgősebb feladat, a jegybank felszabadítása az állami előlegektől, nem látszik megoldhatatlannak. Sőt, ha nézzük a kérdés kapcsolatát az arany- és ékszer-rekvizícióval, bizonyos megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy nagy erőmegfeszítés árán nem csupán meg tudjuk a jegybankot az állami előlegektől szabadítani, de tudjuk ezt olyképp is végbe vinni, hogy a bank hozzájusson háború előtti ércalapjához. Vagyis: megszabadíthatjuk a jegybankot az államokkal való veszedelmes ölelkezésből, lefaraghatunk a bankjegy-forgalomból annyit, amennyi épp a legkárosabb, a fennmaradó jegyforgalomnak pedig adhatunk olyan bázist, amely mellett nem ugyan készfizető vagy készfizetésre képes, de mégis olyan jegybankunk lesz, amely a maga pozíciójával képes lesz valutánkat támogatni.

Természetes, hogy ezzel csak - bár valutáris szempontból a legégetőbb, - de az áldozatokat nézve mégiscsak kisebb kérdés, a jegybank technikai helyreállítása volna megoldva vagy megközelítve.

A nagy és nehéz kérdés, amelynek megoldhatásán dől el nemcsak közgazdasági, de egész állami jövőnk, minden osztálynak, minden kereseti ágnak, mindnyájunknak gazdasági léte, vagy nem léte, mindenesetre pedig valutánk jövője: az, vajon képes lesz-e az állam eleget tenni azon kamatfizetési kötelezettségeknek, amelyeket a hadikölcsönökben vállalt és még fog vállalni?

Világos, hogy erre a kérdésre ma, amikor a nagy küzdelem még folyik, amikor tehát annak számadásait likvidálni lehetetlen, amikor még kevésbé lehet képet alkotni a béke helyreállításával szükségképp járó új befektetésekről és költségekről, megközelítőleg sem lehet számokra felépített választ adni. Ha alapul vesszük az osztrák államadóssági bizottság már említett jelentését, amelyben Magyarország háborús eladósodása 1916 végével - a jegybanknál felvett előlegek, sőt a német valutakölcsönök betudásával is - 16 milliárdban volt kiszámítva, akkor bizonyára nem túlozunk, ha a háborús adósságaink által előidézett kamatterhet 1,2-1,5 milliárdra becsüljük.

Horribilis szám, amelynek súlyát csak fokozza, hogy megközelítőleg sem fejezi ki a háború által okozott több-szükségletünk teljességét, csak éppen azt a minimális teljesítményt jelzi, amellyel mint feltétlen szükségletről kell gondoskodnunk, ha állami hitelképességünket és pénzünk értékét fenntartani kívánjuk.

Viszont legyünk tisztában azzal, hogy vége van annak az időnek, amikor mindenki a saját maga számára lefoglalhatta vagyonának jövedelmét, munkájának pénzügyi eredményét és zúgolódva jajdultunk fel akkor, ha az állami szükségletekre ennek a jövedelemnek, ennek a keresménynek - valljuk meg - csekély töredékét oda kellett áldoznunk.

Ezeknek az időknek persze végük van. Ez a generáció és talán még néhány eljövendő generáció szükségképpen fog számolni azzal, hogy vagyonának jövedelme, munkájának eredménye csak egyik részében az övé, a másik részében a közé, az államé, amely azt kell, hogy igénybe vegye. Vajon helyes-e, hogy ez így van, vajon jó-e, hogy ez így van, vajon el volt-e kerülhető vagy nem, hogy így legyen, mindezek olyan kérdések, amelyek ma már sorsunkat el nem dönthetik. Ellenben igenis sorsdöntő, hogy mindnyájan tisztába jöjjünk azzal, hogy az az arány, amelyben jövedelmünk a mienk és az államé volt, teljesen megváltozott, hogy ezentúl vagyonunk és jövedelmünk részben a mienk, részben az államé, hogy tehát az állam nem folytathatja tovább azt a pénzügyi és adó-politikát, amelyet eddig folytatott, hanem új eszméket, új terveket, újabb és újabb rendszereket kell felfedeznie, felépítenie és megvalósítania, amelyek mind azt az egy célt szolgálják, hogy vagyonunknak, jövedelmünknek, keresményünknek, termelésünknek bizonyos részét - a termelő kedv bénítása nélkül és a szociális igazságok megszívlelésével - a köz számára lefoglalja.

Bizony szomorú, hogy ennek a nagy, fájdalmas, de szükséges állampénzügyi - nem evolúció, de revolúciónak eddig csak igen szegényes nyomait láttuk. Az a szánalmas foldozgatás, amelyet boldog időkből származó egyenes adórendszerünkön a háború alatt végeztünk, a háború előtti időkre kitűnően rászabott Wekerle-féle jövedelmi adónak ráillesztése a mai állapotokra és kiegészítése a hadi-nyereség és vagyon-adóval, mindez oly kezdetleges, oly eszmeszegény, oly híján van a nagy átalakulás szükséges mérlegelésének, mintha a mai háborút a 30 éves háború fegyverzetével akarnók végigküzdeni.

Az első teendő ezen a téren az, hogy minden adó-szentimentalizmussal felhagyva a jövedelem és vagyon fiskális megállapításának oly módszerét kell felépítenünk, amely a létező é.p. a pénzérték háborús eltolódása alapján appreciált jövedelmeket és vagyonokat tényleg megfogja.

Bármily fájdalmas is a fiskus közegeinek az eddiginél jóval messzebbmenő betekintést és ingerenciát juttatni magánügyeinkbe, ettől eltekinteni mégis lehetetlen, mert azt az átalakulást, hogy eltitkolt és elleplezett jövedelmek és vagyonok egy-egy töredéke helyett a tényleges jövedelem és vagyon egy-egy része jusson az államnak, coercitív rendelkezések nélkül lehetetlen elérni. És az ily rendelkezésekben végső eredményben mindenki meg fog nyugodni, ha látni fogja, hogy a szigorú rendelkezések nemcsak ő ellene, nemcsak egyes osztályok vagy kereseti ágak ellen, hanem mindenki, minden osztály és minden kereset ellen egyformán irányulnak.

Ha a háború folytán keletkező adósságok kamatszolgáltatását és mind azokat a kiadásokat, amelyek ezenkívül a háború eredményeképp jelentkeznek, a háború előtti nemzeti jövedelemmel hasonlítjuk össze, akkor kétségtelenül arra a szomorú, de téves eredményre jutnánk, hogy ez a nemzeti jövedelem alig nyújthat fedezetet a szükséges állami többkiadásokra. Viszont azonban Fellner, aki a háború előtti nemzeti jövedelmet 6,7 milliárd koronára becsülte, ezzel a beállítással szemben egy hírlapi közleményben igen helyesen arra mutat rá, hogy az ő jövedelembecslése a pénzérték eltolódása folytán ma már megközelítőleg sem állhat meg, hanem a fokozódott államszükségleteket a nemzeti jövedelemnek sokkal nagyobb összegével, ti. a pénzérték csökkenése folytán emelkedett számmal kell szembeállítani.

Bízvást feltehetjük, hogy, amennyiben a nemzeti jövedelem a háború előtt helyesen volt 6,7 milliárdra taksálva, abban az esetben ez a jövedelem a korona értékének csökkenése folytán a háborút követő évtizedben átlag legalább ennek duplájára lesz tehető. Ha pedig ebből a szempontból indulunk ki, akkor megfelelő adópolitika mellett rögtön mutatkozik a lehetősége annak, hogy a háború által okozott többkiadások a nemzet jövedelméből nagy erőfeszítésekkel bár, de megrázkódtatások nélkül fedezhetők legyenek.

Ehhez természetesen mindenekelőtt az szükséges, hogy az egyenes adóztatás egészen más alapokra fektettessék mint az eddigi.

Ennek a tanulmánynak a keretét meghaladná egy részletes egyenesadó-program kifejtése. Csak jelezni akarunk némely oly irányt, amelyre a most említett szempontból át kellene térnünk.

Kétségtelenül megállapítható mindenekelőtt, hogy a földbirtok erősen meggyarapodott jövedelmének oly megadóztatása, amint ez az 1909-i adórendszerben foglaltatott, megfelelőnek többé nem tekinthető. Úgy gondolom, hogy a földbirtok jövedelmének megadóztatását összefüggésbe kellene hozni két másik fontos szemponttal, ti. a földbirtok produktivitásának emelésével és azzal a követelménnyel, hogy olyan birtokok, amelyek hiányos kezelésük folytán nem hozzák meg a lehető jövedelmet, olyanoknak kezébe kerüljenek, akik nagyobb munkájukkal a föld rentabilitását emelni tudják. Ezeknek a szempontoknak az összeegyeztetése a következőképp volna gondolható:

A kisbirtok keretét meghaladó minden földbirtokost, talán 50 kat. holdon felül, arra kellene kötelezni, hogy bevallja földbirtokának általa becsült értékét. Ezen becsérték volna vagyon-adójának, a becsérték évi 3 1/2-4%-a pedig jövedelmi adójának alapja. Viszont az államnak jogot kellene nyernie arra, hogy amennyiben a bevallott értéket kevésnek tartja, a földet a bevallott értéknél 25%-kal magasabb áron kisajátíthassa. Ha az ilyenféle rendelkezést összefüggésbe hozzuk egy decentralizált megfelelő szervezettel, amely a kisajátításokat végezné, és a kisajátított földet a kisgazdák között ésszerűen szétosztaná, akkor elérhetnők mind a három kitűzött szempont érvényesülését.

Lényegesen fokoznók a földbirtok adószolgáltatását, mert a föld megtarthatása érdekében mindenki bevallaná a birtoknak igazi értékét, nehogy az állam kisajátítási jogával vele szemben éljen. Viszont a magasabb adóteher önkéntelenül szorítaná a földbirtokost arra, hogy földjéből kimunkálja azt a magasabb jövedelmet, amelyet földje megtarthatása érdekében be kellett adó alá vallania. Azok a birtokosok pedig, akik vagy nem képesek vagy nem hajlandók nagyobb munkateljesítménnyel földbirtokuk jövedelmezőségét megfelelően emelni, bele fognak nyugodni abba, hogy ingatlanaik kisajátíttassanak, ami által legigazságosabb úton kerülhetne sok rosszul kezelt föld szorgalmas és munkás kisgazdák kezeibe, az állam pedig ezen szociális szemponton felül lényegesen emelné a földbirtokból folyó adójövedelmet.

Az egyenes adók reformjának azonban ugyanily radikálisan kellene megfognia az ingó vagyon (takarékbetétek, értékpapírok, stb) kamataiból befolyó jövedelmeket is. A legkisebb kétség sem lehet az iránt, hogy úgy a jövedelem, mint a vagyonadónál, ezeknek a betéteknek és értékpapíroknak ma csak egy töredéke adózik, ami legvilágosabban konstatálható volna abból, ha összehasonlítanók, hogy a túlnyomó részben Magyarországon elhelyezett hadikölcsönök mily arányban képezték a vagyon- és jövedelemadó bevallásának tárgyát.

Egészen világos, hogy igen nehéz feladat ezeket az anonim és fluktuáló értékeket teljes bevallás alá kényszeríteni. Viszont oly fontos érdekek fűződnek ahhoz, hogy a nagy terhek aránylagos viselése alól ezek a vagyonok és jövedelmek ki ne bújhassanak, hogy múlhatatlanul meg kell találni azt a módszert, amely a bevallásoktól függetlenül, mechanikai úton kényszerítse ezeket a vagyonokat és jövedelmeket az adóztatás alá. Nem lehet feladatunk e téren itt részletes javaslatokkal előállani, de kétségtelennek tartjuk, hogy a szakértő bankemberek meghallgatása után okvetlenül található oly rendszer, amely az itt mutatkozó és nagy államszükségleteink folytán tovább nem tűrhető hézagot kitöltse.

A házbirtok adóztatása terén is okvetlenül szükséges oly reform, amely egyrészt lefoglalja az állam részére a háború után bekövetkezhető lakbéremelések túlnyomó részét, másfelől lehetővé tegye, hogy az ily címen befolyó jövedelem a lakásínség enyhítésére legyen felhasználható. A háború utáni átmenet egyik legnehezebb kérdésének, a lakáskérdésnek megoldása másképp nem is gondolható, mint úgy, hogy az állam a háztulajdonosoknak a háború folytán előálló nagy többjövedelmének tetemes részét a maga részére foglalja le, viszont ehhez mért áldozatok árán is igyekezzék a magánépítkezést fellendíteni.

Csak az egyenes adórendszer ezen és hasonló időszerű reformálása után gondolhatunk az állami jövedelmeknek fogyasztási adóemelés és újabb monopóliumok létesítése által leendő fokozására. Míg az egyenes adózás terén a szociális szempontok a progresszivitás után kifejezésre hozhatók, addig minden fogyasztási adó és állami bevételt hajtó monopólium természetszerűleg merev és antiszociális. Éppen ezért, szerintünk, az egyenes adók megfelelő kiépítése s a jövedelem- és vagyonadónak minden jövedelemre és vagyonra való kiterjesztése szükségképpen meg kell hogy előzze a fogyasztási adók emelését és új fogyasztási adók behozatalát, mert az utóbbiak csak oly mértékig lesznek igénybe vehetők, amely mértékben ezt az állam szükséges kiadásai, az egyenes adó megfelelő kiépítése után nélkülözhetetlenné teszik.

Végül említjük meg, noha valutáris kérdés szempontjából talán a legfontosabb, kereskedelmi mérlegünk szabályozását. Az e téren elhangzott kormány nyilatkozatokból már tudjuk, hogy számolnunk kell oly szervezet létesítésével, amely mindazon hosszú ideig, amíg valutánk értékparitása teljesen helyre nem áll, kényszererővel fogja szabályozni, mily árucikkek és mily mértékben hozhatók be a külföldről, viszont amely szervezet a valuta fenntartása, illetve javítása érdekében kiviteli cikkeink termelését és exportját kézben tartsa.

Bármily fájdalmas beavatkozás is ez a szabad termelés és szabad forgalom elvébe, bármily hátrányokkal járhat is az ily merev beavatkozás a termelés és kereskedelem struktúrájára, mégis tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeknek a kérdéseknek az államhatalom által leendő átfogó és rendszeres szabályozása teljesen mellőzhetetlen előfeltétele annak, hogy pénzértékünk újból helyre legyen állítható.

Tisztában vagyunk azzal is, hogy végeredményben ez a szabályozás újabb állami bevételek kimunkálására is fog vezetni. Lehetetlen elzárkózni annak a jogossága elől, hogy amikor pénzünk értékcsökkenése folytán kivitelre kerülő terményeink (fa, bor, stb) szinte fantasztikus árakon kerülnek forgalomba, az állam a pénz értékcsökkenése által előállott rendkívüli többjövedelem egy részét a maga számára lefoglalja. Amikor azt látjuk, hogy valutánk megromlása az állami tisztviselőknek, a fix fizetésű alkalmazottak, a meghatározott jövedelmekből vagy nyugdíjból élőknek megélhetését szinte lehetetlenné teszi, akkor semmiképpen sem tagadható meg annak a jogosultsága, hogy ezeknek az osztályoknak a sorsát az államhatalom oly keresetek és jövedelmek fokozott igénybevételével fedezze, amely keresetek és jövedelmek abnormis magasságát szintén éppen a pénzérték csökkenése idézte elő.

Összegezve a mondottakat, az a véleményünk, hogy megromlott valutánk helyreállítása rendkívül nehéz és tövises probléma. A probléma megoldása elől azonban nem lehet elzárkóznunk, hacsak egész gazdasági jövőnket kockára nem tesszük, másrészről azonban minden optimizmus nélkül mondhatjuk, hogy a megfelelő komolysággal, ésszerűen alkalmazott heroikus kúrák segítségével képesek vagyunk azt a pusztítást, amelyet a világháború valutánkon véghez vitt, jóvátenni.

Hogy ezek a heroikus kúrák sem nem kényelmesek, sem eddigi fogalmainknak személyi és gazdasági szabadságról nem egészen felelnek meg, az bizonyos.

Amikor Somary ez év tavaszán az osztrák-magyar valuta-problémákról előadást tartott, megemlékezett arról, hogy egy bécsi barátjának előadta a szigorú rendszabályok és korlátozások egész sorozatát, amely a behozatal és kivitel terén a valuta helyreállításához szükséges. Erre az illető a következő anekdotával felelt. Az orvos elmagyarázza a páciensnek, hogy eddigi életmódját folytathatja, csak nem szabad inni, tésztát enni, dohányozni, hegyre mászni, társaságba járni, mire a páciens kétségbeesve kiált fel: Hát csak köhögni szabad, tanár úr?

Sajnos, itt tartunk a valuta helyreállítására szolgáló kúrákkal. Egyedüli vigaszunk az lehet, hogy még mindig jobb köhögni, mint meghalni.