Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény

Most bejött a lány, s amint belépett, az urak nevettek.

Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett; bosszantotta, hogy ily későn hozza; már el is felejtette; már úgy hozzászokott a koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképpen csak elintézik.

Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak pihenő volt ez a társaságnak?

- Egy jó szivart, kis muff! - mondta a csöndben a képviselő.

- Igen! - szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna.

Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz.

Ott volt a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával, de nem volt sem kés, sem villa.

- Buta - mondta magában.

Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfél utáni csönd volt ez, mikor a legélénkebb hevességű izgalmas kacajok közben az idegek leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik.

- Azért szerettem volna jelen lenni képviselő úr - mondta a fiatalember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza -, ki volt az, aki legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?

A képviselő finoman elmosolyodott.

- Azt nem lehet pontosan tudni - mondta nyefegő, cuppogató módján. - Az úgy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki úr felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibúvik a hóna alól, s nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka okozta a leghosszabb sebet...

Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket kereste, nagyon objektívnak, nagyon bennfentesnek s nagyon megközelíthetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Úgy nézte ezt az embert, mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a víz, a mélység vonja az embert.

- Bocsánat, kérlek alázattal - mondta a takarékpénztári igazgató -, mi volt tulajdonképp az oka, hogy azok a bitang ripőkök így neki másztak... fölháborító...

Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, húsos arcú bank-vezérre, aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.

Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:

- Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell ítélni a Justh pártnak eme botrányát.

- Úgy van - mondta a rendőrkapitány.

- Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával: azzal a készséggel, amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható vaksággal, hogy az ő pártütése hiúsította meg a koalíció katonai követelésének megvalósítását, válságba döntötte magát a koalíciót, és belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet művelt és független közönségének bizalmát és rokonérzését.

- Úgy van - mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre újra azt mondta: - Úgy van!

Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen úgy az úgyvanokkal, még csak most jön az igazi:

- Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem újra megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.

- Ez az igaz; igen! - kiáltotta a rendőrkapitány.

- Nem, nem! - bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.

Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk; ő Debrecenben a Tisza István imádatában nőtt fel; minden egyházkerületi gyűlésen látta s átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság nagy vezérének tekintette; benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyírbatkai tanító sertésól-kérését elutasítani nem átallja, s hogy oly rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből áradó varázs, s mégis még mindig élet-halálra szántan párthívének érezte magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit, s együtt úszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust soha ne tetteiből ítélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis, most valami mély és morális fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rúgott bele. Néki fájt az, hogy egyszerű személyeskedéssé válik az ügyekhez közel élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánosítani a személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az eseményekben. S most ennek a vén borissza kéjencnek minden szava beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, amért kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek, ismeretlen céljainak szolgálatára, s keményen elhatározta, hogy utána fog járni, mi hogy van ebben az országban...

Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:

- De képviselő úr, mi volt mégis az oka, hogy így tört ki a dolog? Mi bőszítette fel úgy azokat?...

A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.

- Kis grammatikai vita... Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a szavait: «Az 1867-i törvénycikk szavai, szerintem - mondta -, igen világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges... Grammatikailag egész egyszerűen úgy áll a dolog (megjegyzem a grammatika szóra már az egész ház figyelni kezdett), hogy amidőn arról van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyűlést nem lehet elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a «jövő évi» költségvetés nincsen megszavazva, világos, hogy a «jövő évi» költségvetésről van szó, s nem az idei költségvetésről...

A fiatalember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt lefojtotta.

- Hallatlan marhaság - mondta.

- Mit? - kérdezte a képviselő megütődve.

- Azoknak a barmoknak a marhasága, képviselő úr.

A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.

- A haldokló oroszlán akkor rúgott utolsót önmagán... - folytatta. - Az ember első benyomása az volt, mintha a Justh párt kedvet kapott volna, hogy megismételje azt a - mondjuk - impozáns jelenetet, amelyet, mint a szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély erkölcsi okból eredőt impozánsnak, s utólag jogosnak is kellett elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az ülésteremből...

Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amíg beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát facsarta annak a belső lelki munkának a bűze, ahogy ez az ember jobb meggyőződése ellenére, vagy annak a híján, valami undorító benső elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom úr, akinek az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás műveletét, ez az ember: az isten színe előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, tökéletesen meggyőződés nélküli ember... Földúlták a lelkét ezek a hosszú, nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem színe, sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája... te alávaló kutya, te undok gazember... morogta magában, s a szemei gyűlölettel és sötét dühvel meredtek rá a mélyből... Te aljas buja, aki piszkos kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fennkölt Kátók...

- Hogy tehetnek ilyent! - kiáltott fel a takarékpénztári elnök. - Most megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.

A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:

- Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt... hanem azért, mert a képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és hasznosítani... Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a boldogulásért, a létért, az egzisztenciáért, haszonért, érvényesülésért való verseny fűti az elméket és lazítja az erkölcsöket.

Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az emberek személyes lelki dolgait.

A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen kopogott neki.

- Kést, villát.

- Igenis - mondta a lány elpirulva, s kifutott.

- Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett - mondta a takarékpénztár igazgatója.

Arday csöndesen felelt.

- No, az... - kétszer háromszor kinyitotta, meg újra összefogta az ajkait. - Hát az, olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt már neki. Tisza úgy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak, csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Így lett Csorvássy a Ház alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal fizették ki.

- Érdekes.

- Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a barcasági érsek, Kinsky úr excellenciás címe. Ez minket reformátusokat s minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhíjja a figyelmünket a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cím, amit valaki kaphat ebben az országban. Kinsky úr közönséges foltozó csizmadiának a fia, s fokonként emelkedett az érseki székbe, s e pillanatban már kegyelmes. Ezt a címet megkapja minden katolikus egyházfő, de nem kapja meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig ugye, vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros érdemei, mint a katolikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy Kinsky úrnak mért járt akkora cím, amit még néhai Szász Károly sem kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptómája ez annak a kormányzati tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet, és mindig csak egyet, s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a békesség és megelégedés erényeit.

Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai közé bevett húsdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, ami benne felgyűlt.

- Undok fajzat - mondta magában. - Excellenciás címekért; rikító jelszók... s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot... Úhh, micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyűlöletes és burkolt és félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein...

Zúgott a feje, s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek így az emberek, hát mire ez?... Hát nem lehet? Soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani?... mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba... Mért nem emelik fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és ússzunk a jóisten szabad vizében... Politika? Excellenciás cím? Államtitkárság? Alelnökség? Dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és lefricskázhatatlan bárók?... Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat... hát ez így megy? Ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál... S nem is kételkedett benne... Ah; hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? A lélek újjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? A halálosan komoly meggyőződés? A lélek belső nemessége? Az apró problémákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?...

Az isteni! Az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben, a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan kimondhatatlanul magas itt ez az úr a többi felett, hogy senki nem meri a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében...

A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.

- Ember!... hová mégy?... Kint vár a koporsó...

Bent az urak nagyot nyújtóztak. Mintha felszabadultak volna a súly alól.

A fekete fiatalember fel is állott, s mikor az öregúr behúzta maga után az ajtót, így szólt.

- No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás címeket harcolni ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán, kérem, uraim, mi gyakorlati emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyűtt bibliával. Letűnt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?

Miklós újabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az úrra. A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.

- Nahát, maga egy javíthatatlan cucilista, hajja.

A fiatalember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar újat húzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő tekintélyét.

- Csak sokat lármázzon, úgy bekopertázzuk, hogy arról koldul.

A fiatalember úgy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:

- Mit bibliáznak mindig... A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a csatába szorosan a hadsereg után, s visszavonuláskor mindig elől, csak elől, akkor is énekszóval... ezt akarják vele elérni? - túlozta a dolgot.

- A biblia nagyon okos dolog - szólt a takarék igazgatója -, mert megtanítja az embereket, hogy a bűnöket elkövetni nem szabad.

- Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató úr: vallásos ember lelkében minden bűn azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: Csak egyebeket. Ez az úgynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha az ember hamar elköveti az összes bűnöket, hogy aztán egy se maradjon, amit elkövethetne. Így bizonyosan üdvözül, ugye, rendőrkapitány úr.

A két úr harsogóan kacagott a butaságon, s a takarék igazgatója kiment a képviselő után.

A fiatalember utána legyintett, s így szólt a rendőrkapitánynak: - Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten, kapitány úr, mi ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a címeres karosszékbe, jóllakott hassal, behűtött italok társaságába, azután fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állította meg a napot, hogy a bírák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábította el Delila kisasszony, és így tovább, míg aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kínozták, osztán a béketűrésből mégse tudta kihozni még maga az isten sem.

A rendőrkapitány kurtákat röhögött, s a végén a vállára csapott a fiatalembernek.

- Ejnye - s csúnyát káromkodott -, de elolvasta kend a bibliát: Én ugyan sose láttam egy bötűjét se, mióta az elemi oskolába belém verték, azt hogy...

- Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék négylovas hintón járnak.

- Hehe - mondta a rendőrkapitány, s ő is kiment a takarékpénztári igazgató után.

A fiatalember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély megvetését, az egész társaság iránt, s odafordult a Miklós asztala felé.

- Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában - mondta -, a savanyúvizes fröccs mellett.

Miklós szomorúan nézett rá, így nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit ő ugyanígy fölzúdított bizonnyal a bibliáról való értekezésével.

- Mondja, kérem - szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: - kegyednek egyáltalán semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?

- Dehogy nincsen - mondta ez brüszk hangon. - Akinek semmi vallásos filozófiája sincs, az buta. Az éppen olyan buta, mint aki egy nagyhasú plébánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.

Miklós kutatva bámult rá.

- Nos, és az isten?...

- Hogy hogy vagyok az istennel?... Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én nem bántom öt és ő nem bánt engem.

- És mi az ön hite?

- Az én egyéni hitem? Az az enyém: mért beszéljek róla? Én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya, s csak ez, már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bűnös, mint a száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok... Ott van Haeckel, aki tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a monizmusnak éppen úgy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai, s nem plébánosai. Azt tanítja, hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S most jön egy Gustav le Bon nevű francia, s bebizonyítja, hogy az anyag az semmi, az elmúlik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink számára megszűnik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanítókat nem.

Ezzel feltette a kalapját, s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.

Miklós egyedül maradt mély bánatával. Úgy félt az emberektől, úgy utálta őket.

S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.

Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a felbőszített, s ketrecet nyílni látó fenevad, bámult reá.

 

IV.