Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Elek Artúr: Nevelőapám

Elek Artúr: Nevelőapám
V.

Az éjszakám ébren telt el. Le se feküdtem. Lámpafényben, sötétben igyekeztem rendbeszedni kavargó gondolataimat. Majd kimentem a kertbe, százszor végigjártam, lefeküdtem füvébe, úgy lestem Dorottya ablaka felé. Zöld zsalui mögött világosságot láttam. Ő sem aludt tehát. De a csöndesség nagy volt, s úgy tetszett, magam vagyok félelmemmel, száz rettenetes gondolatommal, egyedül a világ örök csendjében. Hová lett Barna? - kérdezgettem magamtól töprenkedve. - Haza nem jött. Ha éjszakának idején, sötét erdőn, vízmosáson keresztül a telepre nem ment, akkor most ő is álmatlanul bolyong. Mi lesz véle? - kérdeztem szorongva. - És mi velem? - Egy nagy borzadás lett lelkem arra a gondolatra, hogy megölhettem volna. De így is mindennek vége most már közöttünk... Szörnyen fájt, de annyi minden más is fájt bennem. - Hogyan kerüljek szeme elé?... Nem ellenséget lát-e bennem, ki életére tört? S akkor nem nekem jön-e majd?... Mindegy, csak jönne! Csak tudnám, hogy megvan és kár nem esett benne.

Hajnali szürkületkor a nyugtalanság kiűzött hazulról. Nem elhatározás volt, mégis Barnát kerestem. Mikor azonban a híd tájékán egy férfialakot pillantottam meg messziről, ki falunk felé látszott tartani az országúton, akkora rettegés szállott meg, hogy a szívem dobogása megállt belé. Verejtékezve néztem a látomás felé, azzal hirtelen megfordultam, és mint kit az ördögök kergetnek, rohantam haza. Ágyamba vetettem magamat, és a párnák közé fúrtam fejemet. A nagy csöndesség lecsillapított. Még soká, soká eltartott, mire a nappal megmozdult. Az első kakaskukorikolás kinn ért a kertben. De sietve visszabújtam szobámba, nehogy észrevegyék az otthoniak, hogy álmatlanul töltöttem az éjszakát.

Dorottya az egész délelőttön láthatatlan volt, az ebédre sem jött ki. Ebéd után elnyomott az álmosság, s arra nyitottam föl szememet, hogy valaki ágyam előtt áll. Barna legénye volt. A gazdája - mondta - fönn vár a szobájában.

Asztala előtt ült, mikor benyitottam hozzá: az asztalon levelek hevertek. Arcán hasztalan kerestem az elmúlt események nyomait. Olyan volt az, mint mindig, összezárt, nyugodt, komoly, talán kissé soványabb a megszokottnál, barna szeme nyugtalanabb fényű.

- Hozott Isten! - köszöntött barátságosan. - Mért nem ülsz le? - kérdezte, hogy megriadt iskolás fiú módjára tétován megálltam az ajtó szomszédságában. - Csak nem félsz tőlem? Hisz nem bántlak, nem haragszom rád; akkor se haragudtam volna, ha belém talál a golyód... No gyer ide már, ülj le, ha mondom. Egyébről akarok beszélni, nem arról... Tartozom még neked egy és mással...

- Sírsz! - fakadt ki egyszerre indulatosan, és az arca elsötétedett. - Sírsz, gyerek! Erre tanítottalak? Ha fáj valamid, mért nem ordítod a szélbe, hogy senki se hallja! Oldd meg, ha nagyon fáj, de ne sírj. Mért sírsz? Miért, kiért?... Nincsen annál nagyobb bűn, mintha asszony miatt sír a férfi. A becsületes, forró férfikönnytől szépülnek az asszonyok, hatalmasok lesznek tőle. Becstelen az a férfikönny, amelyik asszony miatt hullik.

- Ne sírj - mondta szelídebben, hogy tehetetlen vergődésemet látta. - Más is volt már úgy, mint te. Se fiatalság, sem öregség, sem együgyűség, se bölcsesség meg nem ójja attól az embert. De ki beléesett, verekedje magát ki belőle. Mert nincsen nagyobb szégyen, mintha az ember esze nélkül szeret olyant, aki nem szereti. Ha férfi remeg egy leány előtt.

- No, ne sírj már - békítgetett egyre lágyulóbb hangon -, ne sírj, fiam. Hisz nem is te vagy a hibás, hanem én. Cserben hagytalak. Elfelejtettelek. Elszaladtam az eszemtől. Emberhez méltatlanná lettem... De megbüntetem érte magamat!...

- Áh! nem kell megijedni - legyintett felém, hogy megdöbbenésemet leolvasta a szememről. - Csak elutazom. Nagy utazó vagyok én. Megjártam már egyszer Amerikát is. Most majd még messzebbre elmegyek. A feneketlen messzibe... De nem arról akarok beszélni, hanem a te dolgodról. Tartozol még egy nagy gyónással, de majd máskor. Úgy is könnyű kitalálni. Hanem egyet meg kell fogadnod: asszony miatt soha többé nem fogsz sírni! Inkább a lelkedet kitépni. Inkább a föld alá menni, a sírba! Érted?

- Megígéred? - mondta hirtelen félbeszakítva magát. - Akkor szervusz, fiam. - És majdnem gyöngéd volt a hangja, mikor hozzátette: - Isten veled.

Már a kilincsen volt kezem, mikor megszólított:

- Ha Dorottyával találkozol, őt is köszöntetem. Csókoltatom a finom, acélvégű kezecskéjét.

Ez a gúnyos-keserű mondata volt a búcsúzása.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Még ki se hajthattam kábult fejemet szobám ablakán, mikor valaki halkan megkopogtatta az ajtót. Dorottya alakja fehérlett föl az ajtó nyílásában. Suttogó hangon szólt be rajta sebesen:

- Jöjjön. A szalonban várom.

Dobogó szívvel mentem utána a szoba félhomályába, mely fényességhez szokott szemem számára jó ideig teljes sötétségnek tetszett. Az ablakkal szemköztes sarok felől hangzott felém Dorottya halk hívása.

- Erre - mondta -, ide üljön.

És melléje kellett ülnöm a pamlagra. Káprázó szemem szinte semmit sem látott belőle. S hogy megszólaljon, arra is sokáig hiába vártam; végül a szívem oly hangosan kezdett dobogni, hogy attól tartottam, Dorottyának is meg kell hallania. S az borzasztó lett volna. Hirtelen elhatározással felállni készültem... Mozdulásomra végre megszólalt Dorottya. Lassan és nyugodtan beszélt, ahogy mindig:

- Fönn volt Párynál? - kérdezte.

De én nem tudtam szavára figyelni. Alig értettem, mit beszél, annyira dobogott és fájt a szívem és jajongott bennem lelkemnek minden hangja. Egyszercsak fejemen éreztem Dorottya kezét. Megsimogatta fejemet és szelíden mondta:

- Mit mívelt fönn?... Beszélgettek?

- Beszélgettünk... dadogtam félig öntudatlanul.

- Tudom, nagyon szereti magát - mondta megint Dorottya - de hiszen meg is érdemli, jó fiú, kedves...

Cirógató keze megállt, azután édes súlyát nem éreztem már fejemen. Utána nyúltam, megfogtam és elborítottam csókjaimmal.

- Mit csinál! - tiltakozott halkan Dorottya. - Nem szabad...

De én el nem bocsájtottam többé a kezét. Megragadtam, ráhajtottam fejemet.

Olyan szegény vagyok - mondtam akadozva - olyan kicsiny; óh ne vessen meg, Dorottya!

Ekkor újra fejemen éreztem a simogató kezet, Dorottya bársonyos puhaságú másik kezét.

- Mit érne vele, ha gazdag volna is! - mondta halkan. - Ha hegye, tengere, koronája volna! Minden hiábavaló. Ezt az ürességet, sem ország, se tenger, sem az egész mindenség gazdagsága meg nem tudja tölteni. Örök üresség, örök nyomorúság... Szegény kis barátom... Nini... csak nem sír!...

- Nem! - kiáltottam lelkemnek egész erejével. - Fölálltam, el szerettem volna rohanni. De Dorottya kezének gyöngéd szorítása nem engedett, ott marasztalt, visszakényszerített maga mellé a pamlagra, akárhogy vergődtem is.

- Hová akar? - kérdezte suttogva.

Nem feleltem. Újra megragadtam kezét és megfürösztöttem csókjaimban. Ellenkezés nélkül tűrte. Csak hangja ismételte sürgetőn a kérdést: - Hová akar?

- Barnához! - feleltem remegő nyelvvel. - Elutazik... El akar utazni.

Abban a pillanatban megrándult kezemben a nyugodt kicsiny kéz.

- Elutazik? - suttogta valami félelmetesen rekedt hangon. - Azt mondja, elutazik? Hová?...

És hogy válaszom késett, idegesen rántott egyet a kezemen.

- Messzire... Úgy mondta, nagyon messzire...

Kiszakította kezét az enyimből, felszökött, egy pillanatra megállott tétován, majd sebesen az ajtó felé indult, ott újra megállott, visszafordult és hirtelen felém jött. Összetette a kezét.

- Nagyisten! - mondta elfulladó hangon - menjen, fusson fel hozzá. Talán még nem késő. Mondja, hogy beszélni kívánok vele. Idelenn várom... Rohanjon, édes barátom, rohanjon, ha szeret...

- Az Istenért, fusson hát! - sürgetett, hogy elképedve, földbe gyökeredzve, értetlenül meresztettem rá szememet. - Nem érti? Nem utazni készül; halálra készül!... Én tudom. Megöli magát.

Már a küszöbön voltam, mikor visszahívott. - Ne! - kiáltotta. - Magam megyek...

Azzal felrántotta az ajtót. De csak a küszöbig jutott ő is. Ott megállott. Fölfelé hallgatódzott. Egyszer csak a szívéhez kapott.

- Mi volt az? - súgta szinte hangtalanul.

- Óh! - kiáltotta a következő pillanatban és égre emelt két karral visszatántorgott. - Késő. Megöltem!...

- Jaj! - kiáltotta újra, és arccal ráborult a pamlagra.

Nekem úgy tetszett, mintha valami rettenetes szakadás hangját hallottam volna. És úgy lettem, mint a gyermek, ki körül egyszerre minden világosság kialszik.