Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény. (4) Második könyv.
III.

Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig úgy maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie. Legszívesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az asszony segítségére fog lenni: s megalkudott.

- Nos, mi volt tulajdonképpen a tanulmányának az eredménye? - mondta az asszony.

Matolcsy megkönnyebbült. Ez nagyon tapintatos...

Fölvette az írását s belenézett. Úgy megörült neki, mintha vértet vett volna magára. Elmúlt az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig bírta takarni a nyersdurvaságát. Most már az írásban is átugrotta azokat a mondatokat s szakaszokat, amelyek az ő lírai kiömlései voltak s csak a szigorúan tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kívül álló dolgokról adva számot, egészen az áldott közömbösség szakad levegőjében volt.

«Arról a fejlődésről akarok számot adni, - olvasta szigorú hangon, - hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született háromszor újjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerűbb alakot.

«Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákob istenének csupán egy családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzet vallásává lett Mózes hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.»

Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhítatot, amely már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy többé nincs kivel beszélnie... Undort és dühöt érzett. Abban a pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen ridegséggel tisztította ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős és férfi... Nem mert a kipirult arcára nézni, mert látta a ráncokat...

«E csodálatos fejlődésről beszél a biblia - mormogta. - Benne van az emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegóriája... s veszítse bár hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és ígéretével együtt, a biblia nem veszíti el belső varázsát soha, mert ebben nem dogmák vannak, nem követelő, merev teológia, melyben lehet hinni és nem hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet borítani: ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett történelme az emberiségnek: a könyv íróit minden érdekli, ami emberi, de különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi különféle értékű, anyagú, poézisú, ihlettségű írót elsősorban egyetlen vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja...»

Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt kérdezte:

- Mikor olvasott a bibliából?

Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s körülnézett védelem után.

- A biblia, - mondta, - ahhoz fűződik életem minden nagy eseménye... De soha nem volt vezetőm... Aki megnyissa...

Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarkú szájjal nézett rá egy igen rövid pillanatig, aztán újra az írás betű közé fúrta tekintetét s rejtőzött, mint róka a bozótba.

- Asszonynak biblia! - mondta magában. - Soha nem volt nő, aki a bibliát olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv: megérezte, hogy ez a könyv a férfiúi nemnek ősi vára az asszonyállat leszívó, magához ragasztó hatalmával szemben. Biblia az asszonynak!... Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzítve az asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán... Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely zsámolyt nyújtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság felé... Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerű isteni igazságnak lenni abban, hogy a férfiú, aki az Igazság útjára akar indulni, hagyja el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt...

S most aztán valami új még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a tanulmányát végigforgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg megállapítást, amit az asszony lelkében netalán élő áhítat lerombolására alkalmasnak talált:

- Hosszadalmas fejtegetések vannak itt... ki is fogom hagyni, - mondta s lapokat forgatott el, - legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása, hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás:

«A biblia legrégibb könyveit a királyság korában írták össze, a Sámuel próféta által alakított prófétai iskolákban...»

- Kérem, - szólalt meg a papné megütődve. - ... Mit jelent az, hogy a biblia legrégibb könyveit?

Matolcsy leplezett gúnnyal mosolygott.

- Persze, nagytiszteletű asszony azt hitte, hogy a biblia isten kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve...:

«A Sámuel által alapított prófétai iskolában írták össze a biblia legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanúsított történelmileg híres esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé tévelygő (idegen papok javára! - tette hozzá gúnyosan, - mert az idegen istenek imádatától mindig ezért óvják a népet: elvész a régi jövedelem...) előtt. De úgy látszik régibb följegyzéseket is használtak, vagy a hagyományt nem alakították át teljesen a maguk céljára, mert igen sok adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a fölfogását, melyben még csak csírájában volt a Jehova-kultusz és ez maga is annyira hasonlít a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.

Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi, hogy irgalmatlan akar lenni hozzá... Tovább forgatott a papírjai közt s olvasta:

«Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását, annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá szállanak és fészket raknak az ágain...

«Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot, Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden madarait ágaira gyűjtő terebély fa.»

Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta volna azt a helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz:

«Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetű, valószínűleg Mózes állította ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát... Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás volt, amelyből merészen merített mindenkor ha deus ex machinára volt szükség. (Ezt a mondatot magától mondta bele s úgy tett, mintha olvasna a papírról.)

«Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi istene, fétise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet, mert odáig semmi néven nem neveztetett: «Mózes II. könyve 13-15. vers: «Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak úgy jelentem meg, mint mindenható isten: de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes... Az Ábrahám istene a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban, hogy láthatatlan... Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem látható tárgyban s ahhoz fűzve kereste, hanem láthatatlan szellemben, amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés határtalan lehetőségét... Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom... A második az volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.

Újra ugrott egy hosszú kikezdést: csak éppen beleszúrta:

- A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állítottak.

Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkó-csapásokkal támadva az asszony vélt naiv hitét:

«Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fétist: de ő, az ókorban rendkívül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga istenének... Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent. Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe ütközik... A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy nemzeté, - viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül, hogy a hívő lelkében kétség támadna aziránt, vajon nem történik-e, hatalmi érdek-összeütközés között. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az istent folyvást dolgozó, működő, a szív redőit spontán elhatározásból vizsgáló hatalommá: őneki az isten még csak egy minden pillanatban készenlétben levő segítség, egy szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor akart.

Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a tekintetéből, hogy mégis sikerült újat és meglepőt és irgalmatlant mondania.

«Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt ígér ivadékainak s ezért kultuszt kíván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitív esetben segítségére van.»

«Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonítottak Ábrahámnak, hogy aztán hivatkozhassanak rá.»

«A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is felel az ábrahám-kori istenfölfogásnak.»

«Éppen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fétis jellegű volt... Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét húgának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A fáraó csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát Egyiptomra. A fáraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak s ezt magához hívatván, így szól hozzá: «Miért tetted ezt velem, mért nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Húgom ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.» S nagy kísérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár királya veszi el; de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy megtörténni sem engedi a bűnt, megjelenik álmában Abiméleknek s figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek ijedten védekezik: «Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő mondott-e nékem: húgom ő; s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szívem ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.»... Abimélek okulván az Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt... «Esküdj meg énnékem az Istenedre, - mondá, - hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint, amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelybe jövevény voltál.» Ez alatt pedig azt érti, hogy nem zúdítja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a Sára átadása volt.

«Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy ti. ellenségeit még azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a primitív ősemberi felfogásból ered, hogy «az én tulajdonom váljék hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen». Az ősember az istent a saját maga s minden tulajdona hű pásztorának tekintvén, tőle várja e kívánságának, betöltését: «az én istenem legyen nekem hasznomra, s annak, aki engem megkárosít, kárára.» A zsidók istene mindvégig megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében, hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód városukba vivvén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkel, dögvésszel veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a ládát, míg végre is visszaküldik Izraelbe, (l. Sámuel, V. VI.).

«A vallás későbbi prófétái egybeállítván a világ történetét az első naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákob örökölte Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Mégpedig álnoksággal szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen úgy történt, ahogy pl: egy amulettet vagy fétist, vagy bálványt lehet örökölni. Míg az apa tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak éppolyan tulajdon istenévé lesz azontúl, mint tulajdon istene volt addig őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza új bírlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán állottak isteni oltalma alatt; Jákob megcsalja atyját és bátyját s megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga számára. Mivel a bűvös erejű átadás formailag teljesen szabályszerűen történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az igazi örökös számára. Jákobot elűzik ugyan s ő menekül, de magával viszi Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját úgy, hogy ő, a magános bujdosó, évek múlva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul hal el. Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám ivadékainak ígért az Úr. Jákob lesz itt örökössé, Ézsau pedig az edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki új gazdát talált Jákobban: a biblia szava szerint új szövetséget kötött Jákobbal, az Izraellel.

«A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe. Jákobnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget alapítsanak. Mivel az isten Jákob feje fölött áll: minden övéit szárnya alatt tartja, míg Jákob él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli, Egyiptom kormányzójává teszi, úgy, hogy mikor Jákob és családja egyszer csak éhínséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segítheti ki családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.

«Itt éri utol Jákobot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén, mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak...

Megállott. Eddig az olvasást szemmel láthatóan saját magának hadarta, élvezte, valósággal gyönyörködött a biztos és precíz megállapításaiban s most nagy világossággal nézett fel:

- Megvan... Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az eredete... Heuréka, - kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. - Világos: Még Jákob föltétlenül egy pozitív fétist vett át. Valami pozitívumot... Ez az egész precíz jogi tisztaság, ez mind elevenen bizonyítja, hogy meg volt az a valóságos bálvány... De ez a nagy csavargó, ez a zseniális fickó, ez a kalandor... Jákob; elvesztette valahol... Azért hagyta most az összes fiára... Mert egyiknek sem adhatja át valósággal... így születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható lélekisten...

Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek mély szomorúság szállott ettől a szívébe... Az asszony megdöbbenése és féltékenysége támadt fel az ismeretlen hatalommal szemben, amely varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és ígéretnél s bűbájnál...

- Hát nem világos? Nincs igazam? - kiáltott Matolcsy.

Az asszony soká nézte, majd elfordult s halkan és bánatosan mondta:

- Kedves Matolcsy... én nem tudom... én nem értek ehhez... De hát nézze csak: az Isten... mégis... a jó isten... Mért bántja maga a jó istent?... Maga nem hisz... kedves Matolcsy?...

A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony gyengéd és meghatott vonásain... ez a megjegyzés oly lehetetlennek, annyira képtelennek tűnt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá, mintha vízsugárral fröccsentették volna szembe...

- Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, - mondta az asszony - kedves barátom... kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes lelki önkínzásért...

Matolcsy megnémulva nézett rá.

Önkínzás?... Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen nyelven szólott volna hozzá... Önkínzás?... Mikor egy nagyszerű fölfedezés öröme lobog föl benne... Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az asszonyon... Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállítva előtte ez a nő: összehúzott szemmel, csaknem nyílt gúnnyal s leplezetlen megvetéssel nézte, csak mert nem érti, nem értheti, csak mert nő.

Akkor hirtelen elpirult.

Az író, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér semmit, amit csinál... Végig villant előtte az egész: gyors hipotézis, amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen ellenkező lesz... Egy tézis, amit feldobott, mit megépíteni nem tud: hisz ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a nagyapjára az volt a Mitrovics kritikája, hogy példázatnak vette a képet is... Így fut ő át tudományos eredmények segítségével korszakokon, amelyekről mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván... könyvtár, asszirológia, egyiptológia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlító tudománya... az ős etnográfia... Szédült bele, mi mindent kellene tudnia, hogy megtudja e hirtelen ötletét állítani... Pénz és utazás és pénz és tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van százhetvenöt forint készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a bútor és még két és fél hónap január 1-ig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését a lelkészi nyugdíjra... meg kell őrülni... s ő bizonyítsa be, hogy Jákob veszítette el az ősi fétist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek igazolták volna. hogy az Isten nem «lélek és igazság», hanem egy valóságos, komoly bálvány... és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb volna megdögleni...

Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan szelíden s fájdalommal függesztette rá a pillantását.

- Igen Matolcsy, - rebegte, - a hit... a valóságos hit... a jóisten hite, a vallás... ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát; jaj, ne a kegyetlen... igazságot...

Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott. Okos, csillogó barna szemek... Ettől is elfordult: intelligencia volt ez is és feleletet várt.

Kinn a Márta hangja csendült fel. Kedves fiatal hang, erre föllélegzett.

(Folyt. köv.)