Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Figyelő

Ady Endre: Mariay Ödön könyve
(«Arany szájú Zongh»)

Mariay Ödön írói értékét nem fogja csökkenteni, ha először is véres, szép, ritka írói úriasságára, tehát írói becsületességére figyelmeztetem az olvasót. Nem szaporán költött, nem is egyenlő érdemességű novellák gyűjteménye ez a könyv, de egyenlő hittel és furorral íródott minden sora. Régi magyar írók áldoztak volt ígyen az írásnak és minden nációból mindig, máig, a legtisztábbak és legpoétábbak. De sietek, hogy félre vagy többre ne magyaráztassak, kijelenteni: Mariay Ödön egyelőre még csak nagy ígéreteket támasztó író s ez jobb is talán, mintha már nagyon itthon, biztos és egyforma volna.

A Dunántúl (jeles, mély okok és törvények szerint) már végleg a Tiszántúl és Erdély író-szülöttjeinek javára volt kénytelen lemondani a szellemi majorátusról. Mariay Ödönnek minden helyű és hangulatú történetén érezzük (ez nem csináltsága, tehát nem bűne) a kálvinista, tiszántúli magyart. Alakjai majdnem mindig élőkre és elevenekre mutatnak, történeteinek szimbólumai hamarosan le fogják vetkőzni a nagyon rikító szimbólum-ruhát. Magyarsága (ez érdekes) a nyelvben téved meg olykor, holott Mariay gyönyörűen tud magyarul, de most még kísérletezik olykor a kifejezés és mondásforma finomságaiért átszedett s persze be nem váló idegenségekkel.

A hajdú Mariay tollát valahogyan huszárnak érzem: vágtatóbb, tüzesebb paripát kellene adnia alá. Egy siker, melyet e könyvvel is már megérdemelt, az önbizalom, bátrabb lélek-, világ-, ember-, természet-nézés írói becsületességének csorbája nélkül megsokszorozná, megsúlyosítaná írni valóit.

Minden esetre szívesen és szeretettel ad számot róla, hogy olyasvalaki jött e könyvvel és e könyvben, akire figyelnünk kell.