Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Babits Mihály: Ágoston

Babits Mihály: Ágoston
(Szent Ágoston Vallomásai. Fordította: dr. Vass József. Két kötet. Kiadja az Élet részvénytársaság.)
II.

Hol nyerhet kielégülést ez az elégedetlenség, ez az örökös vágy, hol nyughatik meg ez a nyugtalanság? Csak az Igazság teljes birtokában, csak a plátói ideálban: a szemléletben nyughatik meg végre. Ágoston pedig nem újplatonikus: nem az álmok bölcse; s tudja, hogy álom e Teljes Szemlélet a mi világunkban. Nem is akar belehúzódni világtól idegen. Az Igazság tevékeny és harcos katonája ő: de oly harcos, aki legfőbb jutalmát a Békében látja, ki bár elszánva egész éltén át küzdeni, szemeit folyton a nagy, elérhetetlen nyugvásra csüggeszti, melyet az Igazság teljes birtoka ad. A platonikus ideál is nála nem nyugodt szemlélődésre, hanem elégületlen küzdelemre vezet, mert nem elégedhet meg az ő lelke az Aristotelesiek kicsiny és praktikus igazságaival. «Aristoteles rendkívüli tehetségű ember volt» - mondja ő maga a Civitas Deiben - «de Platon a legnagyobb filozófus, aki valaha élt». Platon gondolatai, sőt képei is vissza-visszatérnek műveiben. Ő is a Platon barlangjában érzi magát, háttal a Világosság felé és szemlélve a megvilágított tárgyakat: azokból iparkodva következtetni a Világosságra. Mi az a Világosság, mi a Boldogság - a megnyugvás a Világosságban - honnan tudunk róla, miért vágyunk utána, ha sohasem ismertük és sohasem ismerhetjük? Honnan kaptuk e sejtelmeket, e vágyakat az Igazság, a Lényeg, a végleges megnyugvás felé? «Hiába szedem rendre érzékeimet» mondja Ágoston - nem találom, melyikük kapuján hatoltak be». Nem kellett-e magunkkal hoznunk őket, mint valami foszló emlékezetet abból a világból, ahol az Igazság lakik? Hol ez a világ? Talán az égben? A csillagok között? Nem; világos, hogy az ég is - a mi földünk ege csak föld ehhez képest. Az egek ege ez; s az Úré, nem az emberek fiaié. Az Isten: az Igazság lakik ott. Földi lélek nem juthat oda s mégis minden léleknek végső célja az. Ez a biztos, a «szombati nagy béke» - de a mi időnk nem ér odáig. A Szombat nincs benn a hétben: nem nap az többé és nincsen estéje. A lélek, melynek élete az Időben örök nyugtalanság és küzdelem, ott időtlen megnyugvást találhat. Ez érzéki világ képei - amaz örök világ silány időbeli tükrözése - azt soha nem adhatja. Megnyugvás csak az időtlen Istenben lehet.

«Mit szeretek, mikor Téged szeretlek? Testi szépséget? Múló bájt? Ezt a barátságosan szemembe ragyogó fényt? Sokféle hangnak összesimuló, édes zengzetét? Virágok, kenetek, fűszerek illatát? Mannát? Mézet? Ölelésre hívogató tagokat? Nem. De mégis valami fényt, hangot, illatot, valami eledelt és ölelést szeretek, mikor Istent szeretem, mert ő fény, hang, illat, eledel és ölelés az én belső világomnak. Ott olyan fény ragyog lelkemre, amelyet semmi hely be nem fogadhat. Van ott hang olyan, hogy idő szárnyán el nem száll; van illat, de azt szellő el nem ragadja; íz, amelyet falánkság meg nem ront; ragaszkodás, amelyet megunás szét nem tép...»

Aki megsejtette egyszer ezt a hely és idő nélküli világot, ezt a változástalan Boldogságot, melyet az Igazság birtoka megadhat, nem nyughatik többé a változó és hazug földi létben. Örök elégedetlenség hajtja lelkét az Igazság felé: stigmatizált lélek az és más az üdve, mint a többinek.

«Illatod kiáradt» - mondja Ágoston - «beszívtam s most utána lelkendezek. Ízleltelek: éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme áttüzesedtem a vágyakozástól Békéd után!»

Csupa elégedetlen forrongás; intelligencia-forrongás lesz ebből; mely a külső világ intelligenciátlanságával minduntalan összeütközik. Mert arra szomjaz, amit itt soha meg nem talál: a Tiszta Igazságra, amiben meg lehet nyugodni. Az egész külső világot az Igazság mértékébe fogja az ily lélek; mindenben az igazságot, a tartalmat nézi, nem a stílt és formát. (Így a gyermek Ágostont, mikor Cicero egy könyve jut kezébe, a nagy stiliszta művének is «nem a nyelve, hanem a tartalma» fogja meg: - néhány ott először olvasott filozófiai gondolat.) Pedig nem barbár hajlamú lélek; távolról sem érzéketlen Formák és Szépség iránt. A legművészibb kultúra fogékony növendéke. Mikor a Szentírást először olvassa, visszariasztja nyelv és forma kezdetlegessége. És minden mondatán érezhető, hogy akaratlan, akarata ellen, művészi kifejezést keres. És mégis összetörné a legmagasabb Szépségek és Élvezetek minden illúzióját is, hogy belül megnézze: van-e benn egy szemernyi magva Igazságnak? Aszkéta akar lenni művészetben mint életben: bár egyformán nehezére esik. Megveti a művészet hazugságait s az első tudatosan primitív művészek közé sorakozik. Megveti az élet hazugságait is. Ez az a priori vallásos diszpozíció. A Vallomások összes könyvein át, Ágoston minden bűnén és tévedésein keresztül érezzük, hogy mégis csak az igazság előtte a fontos: és semmi más ki nem elégítheti. «Kevés hiányzik» - kiált föl egy helyütt - «és díszes állást kaphatok. S mi vágyakozásom van még ezen a téren? Előkelő barátom bőven van: helytartó mindenesetre lehetne belőlem». Még jellemzőbbek szavai, mikor abban a kitüntetésben részesül, hogy a császárnak ő mondja az üdvözlő beszédet. «Egy csomó hazugságra készültem, azok kegyeiért, akik jót tudták az ilyeneket méltányolni. A koldus, aki beitta az alamizsnát, boldogabb volt nálam, nemcsak széles jókedve miatt, míg engem gondjaim marcangoltak, hanem azért is, mert áldáskívánásokkal tett szert az ital árára, én meg hazugságokkal forgolódtam gőgöm érdekében». Ezért tud oly könnyen és teljesen szakítani világi összeköttetéseivel: minthogy azok tulajdonképpen sohasem jelentettek sokat számára. Mikor szent Antal remeteségéről hall, még hitetlen akkor, fölujjong: ő is remeteségbe fog vonulni és az igazság keresésének szenteli életét:

«Igen, de mikor tegyek üdvözlő látogatásokat előkelő barátaimnál? Befolyásukra szükségem van! Mikor készülök előadásaimra, amikért tanítványaim megfizetnek? S mikor pihenjek magam - lélekfeszítő gondjaimtól szabadon? Félre e sok hiábavalósággal! Valamennyit szélnek eresztem, s egyetlen dologra, az igazság keresésére szánom magamat.»

A világi események, politikai mozgalmak, a giuoco del mondo, nem érdeklik. Ambrosius és Justina császárnő nagy, világtörténeti jelentőségű összeütközése hidegen hagyja: csak a város megdöbbenése, a lelkek fölkavarodása tesz rá némi hatást. Korrajzot egész könyvében alig ad; legfeljebb önkénytelen, egy-egy lelki élmény rajzán keresztül: mint a vérlátó cirkuszi néző lelkiállapotának nagyszerű elemzésében. Embert alig fest; csak akit belülről festhet: önmagát és anyját, Monicát, kivel ő majdnem egy. Csupa bensőség ez a könyv: mert nem kívül van az, amit keres. Ha az igazságnak nincs helye és ideje a külső világban, akkor az csak bensőnkben, a lélekben élhető meg, mint Krisztus is mondja: «Bennetek van a mennyeknek országa». De akkor csak egy a fontos: az igazság megélése! a külső világ csak mikor ebben gátol vagy segít. Ezért írt Ágoston önéletrajzot: abból is ily bensőt. Megint amit mondtunk: az igazság neki nem tárgy, hanem élmény. S innen gondolkodásának pszichologizmusa. Pszichológus gonddal figyeli meg és analizálja benső élményeit s fordítója kiemeli, hogy egy-egy ilyen kis önelemző lélekrajz - a bűn pszichológiájáról, részvétről, erkölcsről, a közvéleményről, az akarat vergődéséről - kegyetlenségben és szubtilis mélységben páratlan. Hozzá kell vennünk még a szorosabban tudományos lélektani elemzéseket, melyeket finomságban és pontosságban a legmodernebbek sem haladhatnak túl: az érzéklés és ismeret viszonyáról, lélek és emlékezet azonosságáról, a feledésről és a lelki keresésről, az elfeledettek subconsciens tudatáról, az élvezet és kíváncsiság viszonyáról [*] , az időről mint élményről (lélek az idő mérője).

«Ugyanis nem az égboltozat térségeit kutatom, nem csillagtávolságokat mérek, nem a föld nehézkedési viszonyai iránt érdeklődöm. Én vagyok kutatásaim tárgya, én, az emlékező, én, a lélek.»

«Én, az Igazság talaja» - tehetnők még hozzá: mert igazán mindig erről van szó: hogyan verhet gyökeret és hajthat ki a lélekben az Igazság isteni növénye? hogyan tapogatózik a homályosan hozzászűrődő világosság felé, küzdve a sötétséggel, amely környezi? A sötétség, a kételkedés, a bizonytalanság: s ahogy Ágoston keresi a kivezető utat ebből a sötétségből, csodásan előzi a modern filozófiát, Descartes-ot. Ő is a kétkedésből indul ki - elülről, belülről: újra kezdi a filozófiát; új fejlődést a göröggel szemben, (mint Windelband mondja); persze csak a modernebb időkben akad folytatása.

A cogito ergo sum helyett azonban az Akadémia szkeptikus neveltje, az óvatosabb és logikusabb dubito ergo summal kezdi: útját szegve az olcsó racionalizmusnak, mely a gondolkodást teszi meg a világ alaptényének s így könnyen foglalhatja bele a világot a gondolkodás merev kereteibe. A kétkedés nem elsősorban gondolkodást jelent, hanem elsősorban vágyat és kielégítetlenséget: nagyon mély és igaz megfigyelés, melyben a gondolkodó pszichologizmusa a legszerencsésebben jut érvényre. A kétkedés első sorban akaratot jelent, akaratot az Igazság felé s a világ alapténye ez az akarat: ugyanaz amit Ágoston a saját lelke alaptényének érezhetett. Itt ismét nagyszerűen vetődnek előre a modern filozófia nagy gondolatai: először hogy a Ding an sichet bennünk magunkban, saját bensőnkben kell keresni; másodszor az akarat prioritása. Schopenhauer joggal hivatkozik Ágostonra - akarat-tanában - de éppoly joggal a modern voluntárisztikus pszichológia is. Az akarat a primär, abból leszármaztathatók a léleknek összes többi tüneményei, az összes affectiones animi: voluntas est quippe in omnibus, imo omnes nihil aliud quam voluntates sunt [*] . Maga a gondolkodás is akarati processus s a bizonyosság, a meggyőződés, nemcsak a természetfölötti dolgokban, hanem akár a matematikaiakban is, voltakép mindig hit: az akaratnak bizonyos megindulása. E gondolatok lényegükben teljesen azok, melyeket napjainkban a nagy amerikai pszichológ James hirdet (The Will to Believe).

Ha azonban az akarat minden lelki, sőt minden értelmi élet alapténye: az válik az igazság megélésének fő hordozójává s az akarat problémái a filozófia centrális problémáivá. Ugyanaz az akarat, mely az egész külső emberi világot, ezt az intelligenciátlan, nyugtalan (az Igazság megnyugtató és logikai voltától oly idegen) világot mozgatja: hogyan lehet egyúttal az Igazság megélésének szerszáma? Mintha csak két akarat lenne, ellenkező: az egyik az Igazság, a Megértés felé, a másik a világ nyugtalan és értelemellenes irányában. «Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint» - mondta az apostol - «de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével» Senki sem érezhette ezt annyira mint a féktelen temperamentumú s mégis folyton igazságra, megnyugvásra szomjazó Ágoston. Lelki élete örök küzdelem: rixa domus interioris; saját lelkén elemzi az akarat viselkedését; tapasztalatból érti meg - mint mondja maga - az Írás szavát: «a test a lélek ellen kíván s a lélek a test ellen.» A test élete logika nélküli. Zavaros vágyaival elhomályosítja az értelmet, és útjában áll az Igazságnak. Ezért az Igazság birtokába csak a test mennél nagyobb megtagadásával juthatunk: konklúzió, melyet Ágoston épp oly végletekig levon, mint Schopenhauer. De milyen lehetetlen ez a gyakorlatban: küzdeni, ahol az ellenség mi magunk vagyunk.

«Valamint, ha nincs is ember, aki mindig aludni akarna s az ébrenlét a közvélemény igazmondása szerint többet ér mint az alvás, de azért az ember gyakran ugyancsak késedelmes az alvás megszakításában, különösen ha nehéz kábultság fekszi meg a testet s szívesen folytatja az alvást, pedig már magának sem tetszik s a fölkelés ideje is elérkezett, éppen úgy én is biztos voltam ugyan abban, hogy okosabb volna átpártolnom szeretetedhez, mint engednem szenvedélyemnek: de míg amazt beláttam és helyeseltem, ez érzékeimnek kedvezett és bilincsekben tartott.»

«Tizenkét hosszú esztendőmet elpocsékoltam, mióta tizenkilenc éves koromban Cicero Hortensiusának olvasása a bölcsesség szeretetére gerjesztett; azóta folyton halogattam lemondani a világ élvezeteiről s a bölcsesség kutatásában serénykedni» - «kértem ugyan tőled tisztaságot, de ilyen formában: adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de - még ne! Mert féltem, hogy hamar megtalálsz hallgatni s hamar kigyógyítasz testi beteges vágyakozásaimból pedig nem annyira kiirtásukat kívántam, mint inkább kielégítésüket.» «Testem készségesen engedelmeskedett lelkem leggyöngébb akaratának is, mikor egyik-másik tagot intése szerint mozdítani kellett, - lelkem ellenben nem engedelmeskedett a saját nagy akarásának, amely magában az akarásban lelte volna végrehajtását is.»

«Mik tartóztattak? Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim. Rángatták testemet minta köpenyt, s fülembe sugdosták: Igazán elküldesz minket? Attól a perctől fogva egy és más soha többé nem lesz szabad neked! - Micsoda piszkot sugdostak! Micsoda szégyenletes dolgokat! De megrögzött szokásom mind azt hajtogatta: azt hiszed, hogy kibírod ezek nélkül?»

«Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek asszonyi ölelések híján.»

«Nem ellentmondás tehát az, hogy a lélek akar is meg nem is; nem ellentmondás, hanem beteges állapot, amennyiben a lélek nem áll egészen talpra, mert a megismert igazság ugyan emelgeti, gonosz szokásai azonban lefelé húzzák. Ezért van bennünk kétféle akarat...»

De mélyen érzi Ágoston e kétféle akarat szoros egységét is: hogy e két küzdő fél soha külön nem választható: «egyik sem egész, hanem ami az egyikből hiányzik megvan a másikban». Érzi hogy ez a két akarat, mindkettő egyformán mi magunk vagyunk: «test magam is lármáztam a test ellen!» kiált föl. Az akarat gyengeségének problémája, ezen a ponton a jó és rossz dualizmusának problémájává szélesül; s e probléma az ágostoni rendszer gyökerében rejlik. Mert ha minden az Igazság, és a külső világ csak ez örök Igazságnak (bármily tökéletlen) tükrözése, megjelenése: - alkalmas arra, hogy belőle az örök Igazságra következtessünk -: akkor hogy lehet ez a külső világ mégis rossz? hogy küzdhet a Igazság ellen? hogy állhat avval ellentétben? hogy csábíthatja akaratunkat ellene? És ha ez az akarat egyetlen hordozója és eszköze az Értelemnek, alapténye a belső világnak, melyben ez az Igazság mintegy önmagát megélni képes: akkor hogyan lehet ugyanaz ellensége és akadálya?

Más szóval, egyszerű vallási kifejezéssel: ha mindent az Isten teremtett, a saját céljaira - ő, a végtelen Jó - mi magyarázhatja mégis a Rossznak létét a világban? Van-e vitálisabb kérdés a Vallásra?

A probléma nehézségei eleinte arra bírták Ágostont, hogy kitérjen előle, tagadni próbálja a két akarat, a két elv (igazság és világ, jó és rossz, logikum és tény) belső, mély egységét, s ahelyett hogy kiegyenlítené, inkább gyökeresen vigye keresztül dualizmusukat. Ez vitte egy időre a manichaeismusba [*] . Ez a Perzsiából származó vallás vagy filozófia, a régi Zarathustra tanításának modern és keresztény fölhígítása volt. A világot egyenlő részben tartotta Isten és ördög művének: ebből magyarázta a Jó és Rossz örökös küzdelmét. A manichaeismus végső konklúzióiban - bár azokat maga kifejezetten soha le nem vonta - sajátságos erkölcsi fölfogáshoz tendált. Mert ha bennünk magunkban is az indulatoknak egy része - pl. a test indulatai - az ördögtől, más része az Istentől származik, akkor az Istentől származóknak semmi köze az ördögtől származókhoz. Azok emezek létében és működésében teljesen ártatlanok: az ember joggal tekintheti a saját indulatai és cselekedetei egy részét idegennek és megtagadhatja értük a felelősséget. Az ilyen elv bizonyos erkölcsi quietismusnak és, lazaságnak nyit hátsó kaput; nagy és profán népszerűségének titka is ez volt tán. Talán Ágostont is, testi indulatainak oly gyötrődő rabját, kecsegtethette eleinte az a lelkiismereti megnyugvás, amit ily tan ígért: de az ő mindent egészen és alkuvás nélkül kívánó, félmegoldásokban meg nem csituló természetétől semmi sem állhatott távolabb, mint az erkölcsi quietismus. Így éppen ami e tan fő csábjának látszhatott először, az tette azt elégtelenné számára: el kellett vállalnia önmagáért a teljes és egységes felelősséget, éreznie kellett önmagában, hogy a két küzdő elem egyazon forrásból származik, sőt alapjában egy és ugyanaz, hogy Jó és Rossz és minden Erő, egyformán az Isten teremtménye.

Igen, mert minden ami létezik, csak az Igazság erejénél fogva létezhetik, csak annyiban amennyiben (nem időbeli, hanem időtlen - logikai - eredeténél fogva) szálak fűzik a végső Igazsághoz, amelyet Istennek is nevezünk. A logikum pedig (- aminek szükségessége, helyessége belátható) a par excellence jó: az egyetlen, amiben megnyugodni lehet. Ha tehát minden csak logikai helyességénél fogva létezik: akkor minden jó, akkor jó a világ. Ez az egészséges optimizmus élesen elválasztja a szent filozófust Schopenhauertől, akivel pedig alapvetésében (az akaratról, mint a világ alaptényéről, annak örökös nyugtalanságáról és gyengeségéről; megtagadásáról is: az aszketizmusról) egészen egyezik. Visszhangja később a Leibniz híres Theodicaeája, - melynek, mint mindjárt jegyzetben utalni fogunk rá, egész gondolatmenete augustinusi - csakhogy Leibniz indokolása, mert Istennek nagyon is anthropomorphikusan fölfogott tulajdonságaiból indul ki - sokkal naivabb.

«Minden ami van jó» - mondja Ágoston - «s az a rossz, aminek eredetét annyira kerestem, nem valami különálló lényeg: mert ha az volna, jónak kellene lennie». A rossz eszerint tulajdonképpen nem lét csak hiány. Oka nem lehet causa efficiens (mert ilyen, végelemzésben, csak Isten: az Igazság) csupán causa deficiens: nem az Isten cselekvésében, hanem tartózkodásában rejlő. S mint oka úgy célja, eredménye sem rossz, legalább nem Istenre, az egész igazságra: «reá nézve szó sem lehet akármiféle (ellenséges) rosszról». Azért ami magában és rész szerint rossznak vagy hiánynak látszik is: a világ egészében bizonnyal szükséges és jó: mint ahogy egy szép testet is az a tagja is, mely különvéve kevésbé szép, sokkal szebbé teheti s «az olyan test, amely csupa szép tagból áll, szépség dolgában igen magasan áll bármelyik tagja fölött: mert szépségét éppen a tagok tökéletes egymáshoz illeszkedése adja» (ami, mellesleg, a modern esztétika egyik alaptétele).

Mi teheti tehát a rosszat egészében (harmóniájában és végeredményében» jóvá? A rossz emberi fogalom, csak az emberre nézve létezik: végső harmóniájának az emberi világ harmóniájában kell rejlenie. Erkölcsi és fizikai rossznak titkos viszonyban kell tehát állani: ez a viszony a bűn és büntetés harmóniája. Sőt erkölcsi és fizikai rossz kell hogy egy és ugyanaz legyen, bűn és büntetés csak két oldala egy és ugyanazon dolognak. A bűnös akarat nyugtalanság és kín: cselekvés és szenvedés, bűn és bűnhődés egyszerre. «Dupliciter appellatur malum: unum quod homo facit, alterum quod patitur; quod facit peccatum est, quod patitur poena.»

És itt Ágoston filozófiájának másik tengelye: az akarat szabadságának problémája. Ha minden rossz a világon bűn és bűnhődés, akkor minden rossz tulajdonképpen akaratbeli: mert bűn és bűnhődés csak ott képzelhető, hol rossz akarat van. De hisz nincsen kétféle akarat, hanem csak egy és egyeredetű: s ez az eredet jó, mert Istentől van. Az emberi szenvedélyek sem rosszak: «olyan vadállatok, hogy csak meg kell fékezni gyilkos rakoncátlanságukat, s akkor nemcsak jók lesznek, hanem szívesen el is szegődnek az észhez szolgálattételre». De mégis meg kell őket fékezni: tehát maguktól a rosszra hajlandók; önmagukban, jó eredetük dacára, romlottak. És ki fékezheti, ki kényszerítheti őket a jó útra, ha nem maga az Igazság ereje - gratia irresistibilis? Szükséges is, hogy romlottságuk által rosszra determináltak, más oldalról az Igazság (kegyelem) által a jóra kényszeríthetők legyenek: mert az egész világnak az Igazság nagy logikai harmóniájába kellvén foglalhatónak lenni, szükséges, hogy minden abban - jó és rossz - pontosan előre determinált legyen. [*] )

Itt tapinthatunk Ágoston rendszerének mély és belső kettősségére: amiért Windelband oly elliptikus rendszerhez hasonlítja, mely két középpont körüli mozgás szerint áll elő, s kettőssége gyakran az ellentmondásé. Egyrészt szüksége van az akarat szabadságára, hogy a rossz létét és harmóniáját magyarázza: másrészt éppen e szükségelt harmónia szükségessé teszi az igazságnak abszolút és minden részében előre látható kauzalitását, egy isteni kauzalitást, amit a teológiában az isteni előretudás tana szimbolizál. Szabadság és kauzalitás pedig meg nem férnek. Ez az ellentét objektív és logikai képe; van egy primärebb, szubjektív nézőpont. Mert Ágoston az a filozófus, akinek filozófiája leginkább a saját egyéniségén alapul aki leginkább a személyiséget, sőt az egyéni akaratot teszi a világ első rúgójává! - de másrészről senki sem érezhette jobban és gyötrőbben az akaratnak romlottságát és determináltságát, szükségét hogy az Igazság mintegy elénk jöjjön; s kényszerítő erejét, ha egyszer elénk jött. (Ezért lesz filozófiája a megtérés filozófiája: s ezért oly elválaszthatatlan életétől; ezért legfontosabb edénye és dokumentuma a vallomások könyve.)

A két tengely, amely körül e filozófia forog tehát a Szabadság és Kegyelem tana, az abszolút Felelősségé és az abszolút Káuzulitásé. A kiegyenlítés, melyet ez ellentétekre a filozóf talál, nagyon hasonlít a Kantéhoz: a Voluntas Intelligibilis!

Az emberi akarat a priori szabad: ez a szabadság időtlen, generikus és minden létezhető emberi tényt megelőz: az időbeli világba az események láncába beállítva az akarat immár teljesen determinált. A teológia naiv nyelvén mondva: csupán Ádám, az első ember, volt szabad: az ő bűnével szabad akaratunkat elvesztettük: bűnben születünk és a rosszra vagyunk determinálva. Ezt persze nem szabad ily szó szerint érteni: maga Ágoston tiltakozik leghangosabban a naiv, időbeli felfogás ellen: Ádám nála éppoly időtlen, a priori fogalom, mint pl. a teremtés: s jelenti az a priori embert, az idő és tények előttit. Szabadság és választás valóban csak az Időtlenben, a Ding an sichben, a Teremtés előttiben, mintegy a valóság fogalmi csíráiban képzelhető: az egész megjelent világ e teremtés előtti és nem időben történt választások szerint immár önmagában és kihagyás nélkül determinált.

Mindannyian hát bűnben és bűnre születünk egy a priori bűn miatt, vagy hogy így fejezzük ki: ősatyánk bűnéért. Ekként fájdalomra: mert fizikai és erkölcsi Rossz eggyek. És nem is lennénk képesek a Jóra s így boldogságra sem, ha az Igazság mintegy előnkbe nem jönne, s világosságával nem kényszerítene megigazulásra. Ez az Eredeti Bűn és Kényszerítő Kegyelem tana, Ágoston legsajátosabb és legtöbbet vitatott és egyúttal legnagyobb hatású dogmája. Ez az a sötét tan ami miatt Charles Lamb egy kis esszéjében a «minden anyáktól gyűlölt szentnek» nevezi: mert «ártatlan kis gyermekeket bűnre és kínra ítél». A bátor és kegyetlen gondolkodó itt valóban gondolatának legsötétebb konzekvenciáit vonja le: de mi láttuk hogy ez a gondolat nem a hideg és elvont észből fakadt, hanem a gondolkodó legszemélyesebb és legegyénibb élményeiből: és ez adja meg minden kegyetlensége mellett is melegségét és erejét. És hogy mennyire kelléke és ereje a vallási és filozófiai gondolkodásnak, hogy ilyen egészen személyes élményben mentül melegebben gyökerezzék: az is mutatja, hogy éppen e legszemélyesebb tana lett Ágostonnak a legáltalánosabb: az Egyháznak alapvető dogmája, s az emberi gondolkodás egyik csomópontja immár majd két évezrede. A lapos felvilágosodás monstruózusnak találja: de Leibniz a maga teljességében rekonstruálja és Schopenhauer e tanban látja az egész kereszténység legmélyebb gondolatát. Ma több a közünk hozzá mint valaha. Ma az egész emberiség rémes élménye lett Ágoston életének és filozófiájának centrál is élménye: a video meliora, a «jót helyeslem, a rosszat követem». Az akarat romlott: az egész világ ártatlanul vétkezik és szenved. Így születünk: ama tan igaz. Monstruózus; de monstrum a világ. Credo quia absurdum. Csak egy pelagiánus (egy nyárspolgár) gondolhatja, hogy a világ mind oly laposan okos, igazságos? [*]

E tan azonban szorosan összefügg egy másikkal, mely a vallási gondolkodás történetében szintén a legnagyobb szerepre volt hívatva: a praedestinatio tanával [*] . Ha nem saját akaratunk eszközli a megigazulást, hanem a kényszerítő Kegyelem, akkor minthogy nem mindannyian igazolunk meg, ez a Kegyelem kétségkívül kiválasztást eszközöl és pedig nem saját érdemünk szerint: hisz saját akaratunknál fogva mindannyian egyformán érdemetlenek vagyunk. Kegyetlen, sőt igazságtalan tan: de ha arra gondolunk, hogy a Kegyelem az Igazság, s a megigazulásban van valami rokon a zsenivel, a fölvilágosodással: be kell látnunk, hogy a Kegyelmet nem képzelhetjük egyenletesebben elosztva amannál.

A világ tehát, amint megjelenik, kegyetlen és gépszerű okozati láncolata a logika nélkül adott tényeknek, s igazságosságot éppoly kevéssé találhatunk benne, mint szabadságot, ami az igazságosság feltétele. Szabadság, logika és igazságosság (láttuk szoros összefüggésüket) nem ez időben és térben adott világ tulajdonságai, hanem az időtlen, mögötte levő és láncába nem foglalt Akaraté, amelynek megjelenése: s nem a világ időrendjében található, hanem azon kívül, annak mintegy oka és célja gyanánt. Ez az Akarat az Igazság hatalmas szava a Logos:

«az ő mivolta időben nem változik, s akarata nem választható külön ugyanazon mivoltától. Éppen azért nincs is benne tárgyak szerint változó akarás, hanem egyszerre, együtt és mindig akar mindent amit akar - új és új akarás nélkül, időrendi egymásután nélkül... »

Az Igazság, a Világ végső Logikája, nem foglaltatik benne a megjelent világban már csak azért sem mert hisz ő az elsődleges: az egész megjelent világ csak az ő Lényéből, az ő Igazságából folyó következmény; naivan mondva: az ő alkotása. Itt sarkallik Ágoston teremtéselmélete. A Teremtés nem időben, nem is időbeli egymásutánban végbemenő folyamat lehetett, hanem az időtlen és változatlan Igazság időtlen és változhatatlan ténye, folyománya.

Először is az idő (és tér) lényegével kell tisztába jönnünk: és Ágoston az Idő-probléma bámulatosan mély analízisének szenteli műve tizenegyedik könyvét, míg az evvel összefüggő teremtéselméletnek a két utolsót. Meg kell gondolni, hogy a tiszta igazság, (a fogalom), idő és tér nélküli: még a tér és idő fogalmai is, a matematikai és geometriai fogalmak is.

«Láttam oly művészi vékony vonalat, mint a pókháló szála, de a kiterjedés fogalma nem ilyen, mert nem azonos ama képekkel, amelyeket a látás érzékével felfogok: tudja ezt mindenki aki anélkül, hogy testre csak gondolna is, a kiterjedést fogalmilag ismeri. Mennyiségeket testünk minden egyes érzékével érezhetünk: de a számfogalom, amivel számlálás közben az értelem dolgozik egészen más valami, nem képe a megszámlált mennyiségnek, s éppen ezért saját külön módja szerint létezik. Aki nem járatos e téren talán kineveti fejtegetéseimet; - én meg őt sajnálom - azért mert nevet.»

Ehhez képest kétféle örökkévalóság is van, az egyik az időnek és térnek végtelensége, idő- és térbeli végtelenség: a másik éppen az időtlenség, a téren kívül állás. Az egyik a teremtett, megjelent világ végtelensége, a másik az Igazság világa, az egek ege; amelyről már szóltunk. Mikor azt mondjuk: az Isten végtelen, nem szabad úgy érteni, mintha Ő betöltené az egész teret ahogy a naiv teológia mondja: mindenütt jelen van.

«Téged is életem élete, végtelen térségeken végignyúló nagy valaminek tartottalak. Azt gondoltam, átjárod a világmindenség tömegét, s minden irányban kiterjedsz a végtelenbe... Nem tudtam másképp, ez meg hamis volt.»

Az Isten, az Igazság nem végtelen a térben, mert egyáltalán nem térbeli valami. De éppoly kevéssé időbeli; ezért

«Nincsenek-e telis teli ósdi nézetekkel, akik azt feszegetik: mit művelt Isten mielőtt a világot teremtette? Ha semmit - mondják - ha nem működött semmiféle irányban, miért nem maradt azután is örökké munka nélkül. [*] Ha Istenben új mozzanat, új akarat keletkezhetett, hogy alkosson valamit, amit azelőtt sohasem cselekedett: - igaz-e immár örökkévalósága, amelyben új, azelőtt ismeretlen akarat kelhetett?... Ó isteni Bölcsesség, ó emberi értelmek világossága, mennyire nem értenek téged akik így okoskodnak!... Örök dolgokat feszegetnek, s értelmük hiába való munkát végez, mert még együtt röpül e múlandó világnak múltba, jövőbe rohanásával!»

A Teremtés elve tehát, a teremtő Ige, nem időbeli, hanem logikai: Logos. «Örök annak kimondása s örök benne a mindenség kimondása. Benne nem végződik a mondott szó, s nem követi másik hogy teljes legyen a mondat, mert örök módon minden együtt van benne: - egyébként idő és változás szegné halhatatlan örökkévalóságát.»

Így hát a teremtés sem időben történt: s a teremtő ige nem lehetett valami időben elhangzó parancs. A teremtés, vagyis az összefüggés az örök (logikai) Igazság (a másvilág, az egek ege) és a tények megjelent láncolata között, maga nem e tények láncolatába beilleszthető tény: sem helye, sem ideje, sem oka: ezek a kategóriák reá kicsinyesek:

«De hogyan teremtesz te? Hogyan teremtetted, Istenem, az eget és földet? Világos ugyanis, hogy nem égen vagy földön tetemtetted az eget és földet, nem is levegőben, vagy vízben, hisz ezek is odatartoznak az éghez és földhöz; nem a világegyetemben alkottad a mindenséget: hiszen mielőtt elkezdte létezését, nem volt hely, ahol teremthettél volna...»

De amint a helynek úgy az «időknek is alkotómestere» az Igazság, s így az alkotás maga időben sem történhetett. Azt sem lehet mondani, hogy előbb volt mint a világ, mert ez már időbeli meghatározást jelentene; az ő elsősége pedig nem időbeli. Azt sem mondhatjuk, hogy nagyobb mint a világ: mert a nagyság is térbeli kategória. Hanem oly elsőség az övé, mint a «hangé az ének fölött»: a hang nem kezdődik előbb mint az ének, mennyiségben sem több az éneknél: «az elsőbbség eredetbeli, mert nem az éneket kell beigazítani, hogy hang legyen, hanem a hangot, hogy ének legyen». De az Igazság nem változik és múlik a tényekkel mint a hang az ének modulációival: örök és ugyanaz marad mint a kétszer kettő négy akkor is, ha minden elmúl a világon: olyan a világ tényeivel szemben mint az ég a felhőkkel: «a felhők rohannak, az ég megmarad».

«Előbb» vagy «később» nincs a Teremtésben: az Isten mindent egyszerre teremtett - a biblia hét napja csupán logikai sorrendkülönbségekre vonatkozik, a hang és ének sorrendkülönbségéhez hasonlókra. - E szerint az Isten nem a dolgokat teremtette külön-külön, hanem megadta a világ fejlődési erejét és irányát egyszer s mindenkorra - e pont az, ahol Ágoston rendszere az evolucionista felfogásnak nyit kaput: amiért, mint fordítónk megjegyzi, őt is az evolucionista filozófusok közé sorolják.

E ponton világlik át a teremtés nagy egysége és lelkisége is: minthogy egyetlen - helyesebben a szám kategóriájával nem bíró - és nem anyagi Dolognak - az Igazságnak - teremtése. A teremtés egy szempontból tények láncolata, melyek emlékezetben összegyűjthetők, másból igazságok összefüggése, melyek értelemben átláthatók, harmadik szempontból irányok összessége, melyeknek eredője egy akarat célját képezheti. Ez a nagy Emlékezet, Értelem és Akarat maga a Teremtő háromegysége: a Szentháromság. De ez az egy-háromság a Teremtőből benyúlik mélyen a világba: s az egész világ e három szellemi valóság egysége: Lét (tények az emlékezetben), Tudat (igazságok az értelemben), és Akarat (irányok a cselekvésben). Lét, tudat és akarat (esse, nosse, vele) ez a mi életünk három-egy alapténye is.

E nagy alapegység ellenére Ágoston rendszere mégis dualisztikus: hisz két világ van nála: az egyik az Igazság időtlen világa, az egek ege, a másik a tények teremtett világa. A két világ azonban nem marad mereven külön: az Igazság az ember tudatában behatol a tények közé, s e behatolás a Kegyelem. Minden jó filozófia egységében van valami a körszerűségből s ezért nehéz ismétlések nélkül beszélni róla: itt újra el kellene mondanunk, amit a bűn és kegyelem, a világosság és sötétség viszonyáról az emberi életben beszél a doctor gratiae. A Kegyelem nem e világé éppoly kevéssé, mint maga a Lét sem: «amint nem volt érdeme abban, hogy ezt a megvilágosításra váró életet kapta, éppen úgy - jóllehet immár létezett - magát a megvilágosítást sem tudta kiérdemelni». Hanem, amint a Létet az Igazság erejéből és annak megjelentetésére kapta, úgy a Kegyelmet is, amely nem egyéb, mint egy formáló és harmóniát fejlesztő erő a világban.

Így az emberi történetet úgy lehet felfogni, mint a Kegyelem munkájának történetét, s ha visszaemlékezünk arra, amit a jó és rossz, a természet és kegyelem örök küzdelméről mondottunk, úgy is mint egy harcnak történetét, a két ország között: Természet és Kegyelem országai között. Ezt a nagy munkát kísérti meg Ágoston legterjedelmesebb könyvében: a Civitas Deiben. Mikor a barbárok betörtek Rómába, Alarik pusztításai idején, az elfogult, konzervatív szellemű rómaiak az újítókat, a keresztényeket vádolták meg minden szerencsétlenségek okozóinak: hisz soha a kereszténység előtt nem érték Rómát ily csapások. (Örök vád; a mi történetünkben ismétlődött, a török hódítás korában, a reformáció ellen.) Ágoston ekkor érezte szükségét, hogy egy nagy könyvben megmutassa a felvilágosodás szerepét a népek életében: amely sohasem lehet átok, hanem mindig áldás. Ez a Kegyelem szerepe, Isten Országának, az Igazságnak, lassú harca az Ember természete, a Természet Országának intelligenciátlansága ellen.

Itt érezzük meg azt is, hogy mi lehet Ágoston nekünk, a jelennek, az Életnek is. Mennyire szükségünk van az Intelligencia Szentjére, ma, mikor minden Intelligenciát és Logikát valósággal lábbal tipor a világ; ma, az anti-intellektuális rendszerek és az antiintellektuális élet: a Háború korában. Az intelligenciára, mint szenvedélyerőre: ma, mikor minden szenvedélyerő az Okosság ellen van. A kényszerítő Kegyelemre, a Megvilágosodásra: Isten Országára! A fordító mondja a Vallomások bevezetésében, hogy Ágoston könyve (éppen, bensősége folytán) mindig aktuális; csak a neveket kellene áthelyettesíteni: manichaeusok, pelagiánusok ma is vannak. Filozófiai és vallási problémáink ma is ugyanazok: s az igaz lélek istenéhsége ma sem változott. Úton a mindig nagyobb megigazulás felé Ágoston könyve régi és örök «Isteni Igazságra vezérlő Kalauz».

 

[*] Ágostonnál találjuk először - mennyivel Locke előtt - a szenzuálisták hites principiumát: Nihil est in intellectu quod non fuerit prius in sensu.

[*] Civitas Dei XIV. 6.

[*] Egyáltalán Ágoston filozófiai fejlődésében rendkívül sok és különböző stádiumon ment keresztül: és gondolkodása < nem zárt és mozdulatlan rendszerként, hanem egész fejlődő élményszerűségében jelenik meg: talán ezért találunk annyi ellentétet kiegyenlítve nála. A fentebbi vázlat nagyjában a Vallomásokban foglalt stádium képe akar lenni: "Quis adhuc sim ecce in ipso tempore confessionum mearum?“

[*] A Szabadság és Kegyelem tana Leibniz Theodicaeájának tulajdonképeni tárgya. Ez a könyv - kiindulva a Rossz létének problémájából - a maga egészében Szent Ágoston két művének < gondolatmenetét követi s összes megoldásait átveszi.

[*] Ágoston a manichaeusok ellen védi a szabad akaratot, a pelagiánusok ellen támadja.

[*] Bizonyos, hogy Ágoston a reformáció legnagyobb kérdéseit < mintegy megsejtette, bár nagy túlzás őt azért "református szentnek“ nevezni. Távol áll ő a kálvinizmus ridegségeitől.

[*] A természettudomány nyelvén szólva: ez a kérdés az első mozgás okáról: miután mozgásnak csak egy másik mozgás lehet az oka.