Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám

Dóczy Jenő: Arany János kritikai irányai [+]

Báró Eötvös József, kiben a politikus megölte az esztétikust, (ő az, aki nálunk először hangoztatja, hogy az irodalom értékét és jelentőségét erkölcsi célzata és hazafias tendenciája adja meg; ő az, aki kategorikus imperativusként először formulázza azt az irodalompolitikai elvet, hogy költészetünknek minden időben a nemzet törekvéseit kell kifejeznie és szolgálnia), - Eötvös a hatvanas évek elején a Kisfaludy társaságban elmondott egyik elnöki beszédében összehasonlítást tesz az egykorú hazai és külföldi irodalom között. Míg egyrészt örömmel állapítja meg, hogy szerencsére nem követjük a nyugati regényírók erkölcstelen irányát, (kétségkívül az egykorú franciákra: Stendhalra, Balzacra, Flaubertre, a modern naturalizmus klasszikusaira gondolt!) másrészt pedig úgy találja, hogy legalább egy műfajban: a hazafias lírában határozott fölényben vagyunk. Ez a fölény pedig már az ő idejében kezdett felettébb veszedelmessé válni az írás művészetére és közönségünk műérzékére. A nemzeties irányú, hazafias költészet a Vörösmarty és Petőfi epigonok kezén dekadenciára jutott. Érzések helyett puffogó szavak, retorikai frázisok, üres, dagályos bombasztok, a nemzeti lelkesség helyén olcsó hazafiaskodás! A különben erősen nemzeti szellemű Toldy már az ötvenes években panaszkodik, hogy: «lírai költészetünk újabb korszakában a hazafiság egész a játékig el van nyűve, elhasználva, mindennaposítva». «Hazafiság! kiált fel, mely magasabb hangulatú lélek lehet e honban el nem fogódva a szenvedélyek ezen annyira nemes fajától? De midőn azt úton-útfélen, reggel és estve pengettetni halljuk s halljuk egy húron mindig: nem kell-e végtére is egy nemét a jóllakásnak, a megunásnak éreznünk?... Az ember nem lehet egy elvont eszmétől mindig és folyvást lelkesedve!»

Közönségünk amúgy is fejletlen esztétikai műveltsége erősen megsínyli a költészetnek ezt a monotóniáját, az olvasó-közönség nagy része elveszti érzékét az írásmű művészi szépségei iránt. «Megszerették a szódagályt, csillámot, sallangot, nálok minden declamatio - rímes, vagy rímtelen», írja Kemény Zsigmond a Pesti Napló 1853. évfolyamában napvilágot látott cikksorozatában. Közönségünk a műveltebb stíl előismereteivel is alig bírván, azon bűbájt, melyet az irmodor művészete nyújt, a kifejezések varázsát, az eszmeárnyalatok tündérkecseit alig élvezheti s így mindazt, mi a lángésznek legalább a felét teszi és némely jeles írónak majdnem egyedüli érdeme». A hazafiaskodó líra túltengése, az irodalomnak a nemzeti hiúságot legyezgető szelleme s az Eötvös báró által képviselt nemzeties irányzatú kritika odáig juttatták a közízlést, hogy Jósika Emlékirataiban már nyilvánosan merte Berzsenyit és Kölcseyt hazafiatlanoknak bélyegezni, mert a magyar nemzetet «lepiszkolták». Bizony ez előtt a deklamáló, görögtüzes, epigon irodalom előtt nehezen volt megérthető, hogy akadjon magyar költő, aki a hazafi kétségbeesésének paroxismusában kiálthassa: «Mi a magyar most, rút sybarita váz...», s hogy pár évtizeddel később egy másik visszhangozza rá: «Korcs volt anyja vére!»

Kemény Zsigmond olyan sivárnak látja irodalmi viszonyainkat, hogy attól fél: nemsokára minden magasabb műveltségre törekvő magyar el fog fordulni hazai irodalmunktól. A változást közműveltségünk szempontjából elodázhatatlannak tartja és mindent egy emelkedettebb szempontú kritikától remél, mely visszarettenti majd az írástól a «számtalan újoncokat», kik «a műgond és csíny kigúnyolásával» pangóvá és meddővé tették irodalmunkat.

Kemény Zsigmond reménysége egy évtizedre rá valóra vált. 1860 és 1863 fontos dátum a magyar kritika történetében. 1860 novemberében indul meg Arany János Figyelője, 1863-ban pedig a Koszorú. E két folyóirat kevés számú kötete kritikai irodalmunk legszebb korszakát jelenti. Aranynak minden cikke, minden sora, minden szava a legtisztább esztétikai álláspontot hirdeti. Ő, ki költészetében is valósággal flauberti módon érvényesítette a töprengő önkritikát, s összes költőink között leginkább párosította az intuíciót megfontolt művészettel, mint kritikus is a legelsők között áll. Ezt az elsőséget a művészet legbelső természetét felismerő ösztöne, az alkotás szabadságát védelmező kritikai álláspontja biztosítják számára. Oly korban élt és munkált, mikor a nemzeti elfogultság valósággal erényszámba ment, a politika dominált mindent. Emlékeit: ifjúsága benyomásait azokból a regés időkből gyűjtötte, mikor az írók a haldokló Kisfaludy ágyától apostol-útra indultak s elmenvén Széchenyi igéire tanították a népet. Átélte a forradalmat s ébren volt a hosszú éjszakájú napokon, midőn körülte minden egy ájult álomba alélt; osztályosa volt annak a szomorú kornak, melyről Jókai azt írta az Új földesúrban: De szép idők voltak, hála az égnek, hogy elmúltak! Az ifjúkori benyomások maradandók, hatásukat még tetézte a férfikor s Arany mindvégig erősen nemzeti érzelmű. Lelke buggyanásig telve a legőszintébb hazafisággal, s mint költő, szívesen és sokszor merít ebből a telt korsóból: «volt a hazának egy-két éneke». Szóljunk e külön mély erkölcsi érzéséről, mely nála valósággal ösztönös érzés és nem belátásos morál, konzervatív világnézetéről, mely vigaszért nem a jövőbe, hanem a múltakba fordul! És mégis, Arany, a kritikus ment tud maradni úgy a nemzeti, mint a moralista elfogultságoktól, bírálataiban se patrióta, se etikai szempont nem kormányozza. S konzervatizmusa sem akadályozza, hogy egy vele ellentétes ideológia művészetének átengedje magát. Kritikai álláspontjával, egész kritikai munkásságával bátor színvallást tesz a művészet autonómiája mellett. Amint nem tartozik azok közé a «szent és szenteskedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkek» közé, «akik valamely költemény becsét a benne parázsan felhalmozott valláserkölcsi tanulságtól, a morális irány kézzelfogható jelenségeitől mérik», épp úgy az irodalom életgyökerét látja veszélyeztetve annak a felfogásnak elterjedésével, mely a hazafias írónak patriotizmusból kiváltságos állást követel a kritikával szemben. (Lásd: Elegyes cikkeit.)

Azt az elvet, hogy a cél szentesíti az eszközöket, esztétikailag is hamisnak tartja. «A nemes dicső cél - mondja Malvina költeményeit bírálván - legkevésbé sem változtathatja a költészet feltételeit, nem szállíthatja le a mértéket... Ki nemes célt akar előmozdítani, választás áll előtte: közvetlen tenni azt, vagy közvetve a művészet által. Ha ez utóbbit választja, el kell lennie készülve, hogy... a minőség is bírálat alá esik.»

Mikor pedig a Szász Károly kemény kritikája miatt érzékenykedő Thaly Kálmán a Szépirodalmi Figyelőben azt hangoztatta, hogy a költő mindenkor, de kivált nehéz időkben mindenek fölött hazafi tartozik lenni, Arany, a szerkesztő, nem mulasztotta el ellenkező álláspontját határozott szavakkal publikálni: «A katona úgy szolgálja legjobban hazáját, ha megfelel a katonai célnak. Bizony a költő is - mint költő - úgy, ha a költői célt semminek alá nem rendeli». Semmi más célnak, a legnemesebb hazafias szándéknak se. Nagy szó ez ebben a korban, de Arany bátran kimondta. Mert félénk szerénységénél nagyobb volt művészet szeretete, s mert erős nemzeti érzés töltötte ugyan el, de nem volt politikus természet. Az az Arany János, aki már egy, 1847-ből való levelében arról panaszkodik Szilágyi Istvánnak, hogy «itt a Pegazus sem kell, ha csak... politikai cikkekből nincs a nyeregtakarója», aki Bánk jellemének egyik legszebb vonását látja abban, hogy ment a nemzeti elfogultságtól, később se volt hajlandó megalkuvásra. Felfogására talán legjellemzőbb az a levele, melyet Tompának írt a Gólya alkalmából: «A költőnek - írja - azért, hogy nemzete előmenetét eszközölje, nem szükség a politikától kölcsönvenni eszméket: ő énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában. A nemzet, kinek jeles költői vannak, érezni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek elárasztva politikával, hazafisággal, s egyéb ilyen phrasisokkal. A virágregék épp úgy célra visznek, vagy még jobban, mint a leghazafiasabb költemények».

Arany tehát nem politikus-természet és épp ez teszi őt különösen alkalmassá a kritikai munkára e korszakban, midőn a politika, a hazafias tendencia korlátlanul uralkodott, benyomult a kritikába s a nemzeti érdeknek a művészet önállóságát alárendelte. Arany kritikusi működésének legfőbb érdeme, hogy szakít az Eötvös-féle hagyománnyal s újra a Kölcsey mérlegével értékelvén, utat nyit annak a kritikai felfogásnak, mely azt vallja, hogy a költészetnek egyedüli célja a szép, mert különben megszűnt költészet lenni és nem sorolható a nemzeti értékek közé.

Kritikai munkásságát mindjárt azzal kezdi, hogy a Figyelőben szemlét tart az utolsó tíz év hazafias líráján. Összeveti ez időszak termelését az előző korok nemzeties lírájával. Akkor a költészet «kevés hűhóval, saját nemes eszközeivel» hatott, most «üres, léha, frivol pengetése a haza nevének, olcsó kérkedés a hon s történeti nagyjai dicsőségével kezde lábrakapni.» - A színfaltépő frázisokkal dolgozó, «hazáról, Extra Hungariam-ról» szavaló drámaírók is megkapják tőle ítéletüket. Vagy talán «ne legyen szabad a kritikának megmondani - írja, - hogy szerző ezek által mit akart elérni, hogy az aesthetikai éretlenek tapsait hajhássza?»

Szóval Arany vérbeli kritikus, aki tollát sohasem cseréli fel a politikuséval. De ha ez így van, mit szóljunk hát akkor arra az ellenvetésre, mely Arany töredékes dolgozatainak egy pontjára figyelmeztet? Arany hátrahagyott irataiban egy helyütt a következő, sokat emlegetett, magyarázott sorokat olvassuk: «...Az általános emberi - az általános szép - ha költészetben jelenik meg kivált, nem válhat meg a nemzetitől, vagy oly korcs szüleménynek ad lételt, mely visszássága, fonáksága miatt, ha egy ideig ráerőszakoltatik is a nemzetre, később okvetlen elfordul attól, mint idegentől. - A szépnek tehát nem lehet megtagadnia, büntetés nélkül; a nemzetét.» - Mit értsünk ez alatt a különben világos beszéd alatt, amit azonban már annyiszor agyonmagyaráztak, amibe annyi mindent belemagyaráztak, hogy önmagunknak kell felvetni a magától is feltolakodó kérdést, nincs-e itt ellentét az előbb mondottakkal? - Nincs. Arany itt a nemzeti jelzőt nem politikai, hanem helytelenül: etnikai értelemben használja s innen a látszólagos ellentét [*] . Nem azt érti alatta, hogy irodalmunknak nemzetiesnek: nemzeti törekvéseinkhez kapcsolódónak, hazafiasnak kell lennie, mint ahogy Eötvös kívánta, csupán csak azt, hogy a műalkotásnak legyen gyökere, érezzék meg rajta, színén, ízén, illatán, mely földön termett, milyen környezetbél, honnan való. Az elfoszló általánosságok, a felhőkben járó álidealizmussal szemben mutatott rá a realista Arany a földre, az életre, az írónak a világgal való kapcsolatára. A nemzeti nála nem politikai, hanem esztétikai követelmény és azt jelenti, hogy a költő ne vágja el sárkánya zsinórját, ne repüljön a semmibe: emelkedjék fel a földről, de maradjon olyan távolságban, honnan még mindent jól láthat, megfigyelhet. Az általános szép a költészetben nemzeti alakban jelenjék meg, ez elvet Arany nem az Eötvös-féle értelemben, hanem Shakespeare szellemben gondolta el. - «The poets pen turns them to shapes, and gives to airy nothing a local habitation and a name», mondja Shakespeare. Ezt tartja Arany Gvadányiról festett arcképében a költői alkotás legfőbb erényének: «A költő tolla a légi semmit bizonyos alakkal, lakóhellyel és névvel ruházza fel.» - Mi ez más, mint a realizmus műelve? Arany ugyan úgy látja, hogy az idealista művész se lehet el nélküle, szóval ez nemcsak realista műelv, hanem általános, esztétikai princípium. Szerinte az idealizmus és realizmus csupán a kifejezés módjában különbözik. Az egyik az eszmét, az ideát a nemben, a másik az egyénben fejezi ki. Az egyik elvontabb, a másik konkrétabb, de mind a kettő egy abban, hogy eszméjét határozott alakban testesíti meg. Ezért kel ki aztán bírálataiban minduntalan a tárgy és alak nélküli csapongás, a felhő után kapdosó áleszményiség ellen, mely az eszmét test nélkül akarja érzékeink elé állítani, ahelyett, hogy a képzelem szülöttjét minél emberibb vonásokkal ruházná fel. - Kortársa és barátja: Gyulai Pál, a műkritika e fontos kérdésében hasonló elvi meggyőződést követ.

(Érdemes volna már egyszer tüzetesen megvizsgálni, vajon a kritikának az a követelése, hogy az irodalom, teszem: a regény vagy a dráma az írót környező társadalom kosztümjét viselje, vagy ahogy mondani szokták a fogalmak némi összezavarásával: hogy a műalkotás «nemzeti» talajban gyökerezzék, - általános esztétikai követelmény-e vagy csak a realizmus műelve? következik-e csakugyan a műalkotás egyetemes érvényű természetéből, vagy csak egy bizonyos korszakban, illetőleg a realista korokban stigmája a művészetnek? Olyan művészetbeli föltétel-é, mint pl. az anyagszerűség, vagy csak olyan lényegű, mint a francia klasszikus tragédia hármas egysége? - Mert annak, ahogyan ezt a kérdést eldöntjük, messzire ható következményei vannak. Egy realista, vagy pláne naturalista írótól természetszerűleg elvárhatjuk, hogy az életet valószerűleg állítsa elénk. Kell, hogy alakjai élő emberek, valahol született, valahonnan való, valahol élő emberek legyenek. Kell, hogy megérezzük rajtuk az egyediséget, hogy nemcsak típusok, de húsból-vérből való egyének, akiknek egész ideológiáját a milieu determinálja. Ezt megkívánja valóságérzékünk, ha ti. az író érezteti velünk, hogy a szépnek tárgyköre nála a valóság. A realista íróval szemben méltán és joggal támaszthatja tehát a kritika a realizmus összes követelményeit, tehát a pszichológiát is. De van olyan regény is, melyre sehogy sem illik a Taine-féle meghatározás, hogy cselekvésbe öntött lélektan. Vannak álmodozó költők, akik kirúgják lábuk alól a szürke földet s helyhez, időhöz nem kötve alkotják meg fantáziájukat. A Jókaiakra, Victor Hugókra s a jövő nagy romantikusaira gondolunk. Akik nem az élet prózáját, reális adottságait, hanem az élet álmait festik palettájuk tobzódó színeivel, - mi közük nekik a csip-csup igazhoz! Nem igazságtalanság-e, ha velük szemben a kritika a pszichológia próbakövét használja, vagy azt kérdezgeti; minő társadalmi réteghez tartoznak mesealakjaik, magyarok-e vagy nem magyarok?)

De álljunk meg még egy percre Arany fenti passzusánál. Költészetünk legyen nemzeti! Vannak, nem is kevesen, akik ezt úgy értelmezik, hogy Arany a költőtől azt kívánta: Szóljon az egész nemzethez, a nemzet egész társadalmához, mindenkihez. Ne csak az esztétikailag műveltek aránylag szűk köre, hanem az egész nép, minden magyar ember élvezhesse. Csakugyan, e felfogás támogatására találhatunk adatokat Arany leveleiben. Petőfihez, Tompához, Szilágyi Istvánhoz írott levelei tényleg azt mutatják, hogy 47-ben Petőfi hatása alatt és a Toldi sikerének lázában a költő feladatának azt tartja, hogy az egész nemzetnek írjon, a legmagasabb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adja elő. Gúnyolódva szól a «fennköltészet»-ről, melyet csak néhány «ábrándozó holdvilág-egyéniség», «az írástudók és farizeusok» tudnak megérteni, a nagy többség, a nép előtt pedig teljesen élvezhetetlen. Ezt a felfogást azonban csak Petőfi barátja és a Toldi költője vallotta. Később, idők múltával álláspontja gyökeresen megváltozott. Elég oka volt rá. Mikor Bolond Istókjának első részét közzétette, keserűen tapasztalhatta, hogy «a megjelent mutatvány semmi figyelmet sem gerjesztett, a varjú sem károgott utána». A Nagyidai Cigányokkal is megjárta. Még az írástudók nagy része se méltányolta s bizony őt magát is «megrontotta Ida nagy romlása». Így történt, hogy Arany, mikor 1860-ban kritikusi munkásságát megkezdi, már erősen közeledik a Kazinczy álláspontjához, ki Goethe szavait választá jelmondatául: «Werke des Geistes und der Kunst sind für den Pöbel nicht da». Achille Millieuről írt kritikájában már a következőket írja: «A költeményt élvezheti ugyan a nagy, a legnagyobb közönség is, ha tárgy, forma és nyelv nekivaló, hanem az élvezés ritkán tiszta, aesthetikai kútfőből ered, többnyire igen nagy része van benne, a poësis lényegére nézve külső, mellékes, alárendelt dolgoknak; úgy hogy azt, mi benne költői, mindenkor csupán az aránylag kicsiny, finomabb ízlésű közönség élvezi. A költő felhagy e szerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat írjon, célja... egyedül a szép felé irányul; ha egyszerű, nem azért az, hogy fű fa által érthető legyen, hanem mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele s az egyszerű szép annál szebb...» Minek szaporítsuk a szót, ez az egyetlen idézet világossá teszi, hogy Aranynak, a kritikusnak a művészet népszerűsítése kérdésében az volt az álláspontja, ami az egykori latin poétáé, kitől az «equitibus cano» büszke szavai erednek.

Arany különben kritikáiban egyáltalában nem elvi alapokon áll. És ebben különbözik legjobban Gyulaitól. Nem esztétikai princípiumokhoz egy összefüggő rendszer megállapításaihoz igazodik, s kifejezetten helyteleníti, ha a kritika «minél magasabbra tűzi szempontjait s óvakodik általánosból a részletekbe ereszkedni.» Sőt továbbmenve azt mondhatnók: még csaknem is az esztétikai benyomásból indul ki. Kritikája nem esztétikai, hanem egyenesen művészettani pillérekre támaszkodik, melyeket Arany költői alkotó munkájának sok verítékével maga épített. Nem is annyira értékelő kritika az övé, mint inkább oktató, rávezető. Analizál, hogy hibákra figyelmeztessen, de a «részletes hibák kimutatása nem célja, csupán eszköze, vagy arra, hogy ezekből általános nézetre emelkedjék, vagy arra, hogy általános ítéletét ezekkel, mint példákkal igazolja.» (Ő maga írja.)

Szóval műhelyszempontjai vannak, mint a festőakadémia szabadelvű professzorának, - a két Jean Paul Laurens ő egy személyben - ki tanítványai között jár-kel, itt egy elrajzolt vonalat kijavít, ott egy perspektívahibára figyelmeztet, a színek fokozására buzdít s pár rövidre fogott mondattal megjelöli a maga álláspontját is a művészet valamely mesterségbeli kérdésében. Arany, ki Byronnal azt vallja, hogy «rossz kézműves az, ki szerszámaival összevész,» állandóan figyelmeztet rá, hogy az írásművészetnek éppúgy megvan a maga technikája, mint a képzőművészetnek, amit meg kell tanulni. Éppúgy megvan a maga anyaga: a nyelv, amellyel bánni kell tudni, meg kell ismerni a nyelvbeli kifejezés lehetőségeit. A genie nincs ráutalva erre a didaktikára, de annál inkább a középszerű tehetség, a mediocris poéták, kikre az irodalom «jogfolytonosságá»-nak fenntartására szintén szükség van. Ők ápolják a veszta tüzet, melynél az eljövendő lángész meggyújtja majd a maga fáklyáját. (Ezt a Kölcseytől átvett képet nagyon szereti Arany, kritikájában sokszor és szívesen előhozza.)

A mediocris poeták! Hogy félti Arany az ő könnyen befolyásolható, gyönge egyéniségüket Petőfi mindent lenyűgöző hatásától! Valósággal óvja őket tőle. Látja, hogy ez a túlerős hatás veszedelmes: elnyomja a költői egyéniség szabad fejlődését s epigonizmusba süllyeszti irodalmunkat. A világirodalom buzgó tanulmányozására serkenti hát e kor kis költőit, a talentumokat: keresse meg kiki a klasszikusok között a maga lelki megfelelőjét s azt engedje hatni magára. Így produkálhatunk tisztességes középszert, nem úgy, hogy mindnyájan Petőfik akarunk lenni. - «Sok tanulmánya a sok bel- s külföldi remekíróknak kell ahhoz - írja - hogy az egyéni fejlődés szabadságát a Petőfi szellemének magába szívó hatalma ellen biztosítsuk!» - Amint Arany költészete úgy az ideológia, mint a formakincs tekintetében erős szakítás az előző, Vörösmarty-korszak irodalmi hagyományával: a romantikával, a buja, fellengősségre hajló, díszes nyelvvel, úgy mint kritikus se igyekszik konzerválni az irodalmi hagyományt: a népies és hazafias lírát. - Megbecsüli ő a hagyományt, de nem akasztja kerékkötőnek. A nemzeti tradíció fontosságát, mely a nemzet etikai egységét fokozza, a múltat a jelennel összekapcsolja, épp olyan erősen érzi, mint Kölcsey élete második szakában. Hiszen tudjuk: egész költészete fundamentumává tette, elméletet épített rá: az eposzi hitel teóriáját. Régi irodalmunkat is ösmerte, értékelte - jobban, mint Kölcsey, aki csak Zrínyi magános szikláját látta meg - és nem egyszer serkenti az írókat tanulmányára. Mind ez igaz, de igaz az is, hogy az irodalom fejlődésének föltételét a művész egyéniségének szabadságában látta. Az a kritikai irányzat, mely Arany költészetéből kánont készítve, azt törvényerőre emelte s az ő költői hagyatékát minden időkre szóló, kötelező hagyománynak tekinti, Aranyra, a kritikusra, mint hagyományvédőre ilyen értelemben nem hivatkozhatik.

Mit vizsgált Arany az irodalomban?

Figyelme kiterjed az író feltaláló, alakító, jellemző képességére, de főleg a kifejezés művészetére. Vizsgálja, megvan-e az íróban a tehetség, hogy készülő művét mintegy idegen szemmel nézze, hogy tisztába jöjjön a hatás felől; biztos számítással ki tudja-e mérni a világosságnak azt a mennyiségét, mely éppen elég ahhoz, hogy az olvasó fáradtság nélkül felfoghassa, élvezhesse művét; el tudja-e találni a kellő arányt, nem untat-e, vagy nem lesz-e homályos? Megvan-e az íróban a tárgyias alakítás képessége, mely az olvasónak lehetővé teszi, hogy ráfeledje magát a jellemekre, velük érezzen, gondolkozzék anélkül, hogy magára az íróra ráeszmélne? Cselekvésben állítja-e elénk a jellemeket, vagy csak kívülről mutatja be őket? És több efféle fontos szempont. Mindig hangoztatja: nem elég a sikerhez, hogy szívből fakadjon a költemény. «Érezni nem elég, ki is kell tudni fejezni, mégpedig nem úgy, amint a közbeszédben elsopánkodná az ember, hanem költőileg». A művészi hatás a költői kifejezésen fordul meg, ezért Arany kritikáiban leginkább a kifejezés művészetével foglalkozik, amit az ő korában legjobban elhanyagoltak. Páratlan buzgalommal elemezgeti; van-e a költői szólamnak ereje, milyen az író dikciója, szerencsésen eltalálja-e a műfaj jellemét? Keze ügyébe esnek-e az írónak a kifejezés eszközei, vagy nem korlátoztatik-e éppen eszközei által, úgy fog-e a költő vésője, ecsetje, ahogy ő akarja? Milyen a mondatok kötése, szabatos, világos, erőteljes-e maga a mondat; vajon itt, vagy ott nem hibít-e valami; képei, trópusai elég szemléletesek, tárgyhoz illők, újak, jellemzők-e, könnyű-e az olvasónak utánaképzelni, miről az író hasonlataiban képet akar adni; nincs-e bennök fonákság, következetlenség, aláesés, bágyadtság, fagy; kidomborodnak-e úgy, amint kell; nincs-e valami fölösleges, henye, vagy kirívó vonás bennök, megfelelnek-e az illető rész és az egész költemény hangulatának? Milyenek a jelzők, jól meg vannak-e választva, jellemzik-e a jelzett tárgyat, vagy csupán sortöltelékül szolgálnak? És a többi...

Arany szerint a költemény épségén fordul meg a költemény szépsége. Ha jól, művészileg van megcsinálva, a hatás nem maradhat el, mert a szép a művészetben az «idomban és az idom által» nyilatkozik. Ezért foglalkozik annyit a kifejezéssel. Ha azonban azt látja, hogy pl. a leírás hű, igaz, eleven, művészi ugyan, de valahogy mégsem érzi az egészet költőinek, úgy kritikája az esztétikai benyomás hiányosságát mindig szóvá teszi.

(Azzal a felfogással szemben, mely szerint a kritikának «előbbrevaló és fontosabb feladata az irodalom szociális gyökereinek megkeresése, mint a hibák és erények pontos és terméketlen mércsikélése» (Schöpflin), Arany kritikáira mutatunk rá. Kétségkívül fontos az író megértetésére, az írásmű jelentőségének kiemelésére a szociológiai nyomozás, vagy a Taine-féle módszer, de a kritikusnak ez a munkája csak megelőzheti, előkészítheti a tulajdonképpeni feladatot: magának a műalkotásnak, a művészetnek vizsgálatát. Mert az író művészete mégse azon múlik, mikor és milyen környezetben élt s kora és környezete milyen irányba terelték gondolkodását. Nem elég azt kinyomozni, mit akart az író és micsoda szociális és korbeli momentumok vitték rá, hogy épp azt akarta és úgy akarta, hanem azt is meg kell vizsgálni és főleg ezt kell: meg tudta-e csinálni, amit akart. A kritikus, - nem az irodalomtörténet-író! - ha csak az alkotó processzus befolyásoló tényezőit fejti fel és itt megáll, félmunkát végez, vagyis tulajdonképpen csak szociológiai és pszichológiai oknyomozást, de nem kritikát. Az a másik irányadó szempont: «Megkeresni a mű mögött világító emberi egyéniséget, az író élményeinek viszonyát műveihez», nézetünk szerint szintúgy nem merítheti ki a kritika feladatkörét, sőt még azt sem osztjuk, hogy «teljesen harmadrendű dolog volna valamely irodalmi mű hibáinak, vagy jelességeinek fejtegetése a mögött a kérdés mögött: milyen fajsúlyú s milyen lelki berendezésű egyéniség keres a műben nyilvánulási formát s miképpen találja meg». (Schöpflin). - Arany költészetének pl. művészi jelentősége az elsősorban fontos s ennek vizsgálata után érdekelhet csak az a kérdés, konzervatív volt-e a költő, vagy radikális s mi minden hatott rá konzerváló irányban. Az író egyénisége persze mindig érdekes probléma lesz, de talán az is marad, mert hogy is mondja csak Emerson? «A lángész felhúzza maga után a létrát, mihelyt a teremtő korszak az égbe száll s új kornak ad helyet, mely látja a műveket, de hasztalan kérdi történetöket». - Az alkotó művész egyben mindenesetre hasonlít a teremtő természetéhez: mindkettőnek megvannak a maga titkai. A kritikust mindig izgatni fogja, hogy ellesse az alkotás titkát, rávilágítson a misztérium homályára, de legfőbb feladata mégis csak a meglévő adottságnak: a műalkotásnak magyarázása s a közönség műízlésének ez úton való fejlesztése.)

Arany nem volt se politikus, se moralista, sem pedig szociológus, hanem művészetkritikus. (Még Gvadányinak is a korabeli közönségre gyakorolt nagy hatását nem az ideologikus tényezővel magyarázza, hanem e hatás okát írásainak művészi elemeiben keresi!) - Az ő esete, hogy a kor legnagyobb művésze kora legelső kritikusa is legyen, talán az egész világirodalomban kivétel. Mert a szabályos az, hogy a művészt erős egyénisége, művészi hitvallásához való feltétlen ragaszkodása, önzése elfogulttá teszi s így alkalmatlanná a kritikusi szerepre. Arany mintha csak azért adta volna magát a kritikára, hogy megmutassa: mily ingatag alapú minden szabály, mit a tudomány az alkotó művész lélektanát illetőleg sub specie aeternitatis megállapított. Mert kell-e nála elfogulatlanabb, önzetlenebb, igazságosabb kritikus! Megható látvány, hogy elbajlódik harmad-negyedrendű verselők poémáinak elemezgetésével: csupa türelem, önmegtagadás, szerénység. Szinte mintha tudomással se bírna a saját költői nagyságáról, vagy a maga művészetbeli irányáról.

Arany nagy szerényen paraszt esztétikusnak tartotta magát. Annyi igaz, hogy nem volt a tudományos esztétika értője; talán még az «Einfühlungstheorie» jövőbeli nagy fontosságát se sejtette meg; de azért mindenképpen valószínű, hogy jobban tisztában volt az aisthesis mikéntjével, mint a pszichológiai és biológiai esztétika összes doktorai. Ő az igazi magister artium: a szépnek értője, megérzője és művelője. Bizonyos, hogy nem valami műelmélet felhőbe vesző katedrájáról hirdette a művészet igazságait. Csak mint költő ült és repült a múltba táltoslován, a kritikus Arany művészetrajongásával a földön járt, mint Goethe. Talán tanításai azért hangzottak el így visszhangtalanul. Mért hatni keveset hatott, különösen Gyulaihoz viszonyítva. Mikor hatvanhétben Elegyes Darabok címmel egy csokor töredékversét kiadta, könyve előszavában keserű reflexiót tesz arra, hogy preceptorsága nem kellett senkinek. Mily kár, hogy mint kritikus nem hatott szélesebb körben s messzebb időkre is! Mily kár, hogy éppen az az írói kör, az az irodalmi felekezet, mely az ő költészetében látja a magyar szellem legtökéletesebb művészi megnyilatkozását s mely irodalmunk fejlődését azáltal véli biztosítottnak, ha mindenkor hű marad az Arany János-i hagyományokhoz, ha sohasem téved le Arany útjáról, - mily kár és mennyire érthetetlen, hogy épp ez az irodalmi hitvallás annyiszor hűtlenné vált az ő kritikai álláspontjához. Mert Arany János nemcsak a kozmopolita költészet ellen írt verset, de azt is megmondotta: «Valamely költeménynél nem azt vizsgálom, minő érzelmei lehettek írójának, hanem azt, miképpen bírta azokat kifejezni... A költő csak abban különbözik más emberektől, hogy érzelmeit a szép formáiban és oly hatályosan bírja kifejezni, hogy az olvasókban is hasonlókat gerjeszthet. Amennyiben ez sikerül, annyiban költő». - Ezekbe a sorokba bele van sűrítve Arany kritikai programja. Ettől nem tért el soha s az Eötvös korszak után ez adja meg működése nagy jelentőségét.

És a nemzet mégse Aranyt vallotta mesterének, nem neki juttatta a kritikusi pálmát, hanem Gyulainak. És az utókor, mely Aranyban a kritikust nem méltányolja, talán nem is ösmeri, a nagy polemikusnak önkéntes adóban adta meg az elismerést, neve mellé úgy illik ma már a kritikusi fogalom-jelző, mint Mátyáséhoz az igazságos. Mi ennek az oka? - Arany még kissé korán jött, Gyulai az idők teljességében. Arany ugart talált, fel kellett törnie a gyomos, kemény rögöt, Gyulai már felszánthatta a porhanyóvá lett talajt, magot vetett és gazdag aratásban gyönyörködhetett. Gyulai betetőzése annak a fejlődési folyamatnak, amit e korszakban Arany János indított meg, ő folytatta és végbevitte teljes dicsőséggel, amit Arany «nem éppen dicstelenül» kezdett. És úgy van, amint egy XVIII. századbeli filozófus, Helvetius írja az emberi szellem alkotásairól: hasonlatosak azok az ókor büszke emlékműveihez, melyek királyok több nemzedéke által építve, annak a nevét viselik, aki befejezte őket.

 

[+] Részlet a szerzőnek «Irodalomkritikánk főirányai»-t tárgyaló nagyobb tanulmányából.

[*] Logikusan gondolkozni szeretőre sokszor valósággal kétségbeejtő az a bábeli zűrzavar, mely nálunk e ponton a terminológia bizonytalansága folytán széltében fennál s a fogalmak teljes összekeveredésére vezet. Nemzet alatt hol a politikai közösséget, az állami életre szerveződött népet, hol a nemzetiséget, hol a társadalmat, vagy pláne a faji tényezőt értik. - A nemzeti szellem és érzés egyszer a politikai közösséghez való tartozás tudatosságát, érzését, a sensus communist jelenti, máskor pedig a faji megkülönböztető tulajdonságok összességét: a faji habitust. Tessék ebből kiokosodni? Tanulmányunkban igyekezni fogunk pontos szóhasználattal kirekeszteni a zavart. A «nemzet»-et és a «nemzeti»-t mindig politikai értelemben használjuk. Ez az egyedül helyes. Felfogásunk összes következtetéseit levonjuk.