Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény [+]
II.

A kis Fábjánfalván sajátságos mámor vett erőt.

A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivítoztak, hogy éljen Matolcsy tiszteletes úr! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha mindnyájukat valami nagy és meleg szerencse érte volna. A legények karban mentek végig a falun és katonanótákat fújtak s a férfiak ittak és ittak s egyre azt mondogatták:

- Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor.

Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformájú legény, szép csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?... Inni nem tud, de jobb is, úgyis majd beletanul... Kicsit nagyon is jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.

Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállítva, zöld ágakkal díszítve, ott tálalták fel a végtelen hosszú ebédet, amely késő délután kezdődött, vacsorává nyúlt s csak éjfélkor lett vége. A gazdák annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő papválasztásig.

- De hát kinek a költségén megy mindez? - kérdezte naivul a fiatal pap a kurátort.

- Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, - mondta ravaszul a paraszt. - Az a fő, hogy semmi se maradjon a tálban.

A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a paraszt lakomán, ahol, jól tudta minden szem őt fogja nézni s minden mozdulatát megbírálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerűbb, mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált, kurjongatott, tréfált s veszekedett.

Matolcsy Miklós úgy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén, mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie, csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrű tenyereket szorongatni. A hangjára sem volt szükség, mert mindenki úgy kiabált, ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zúgásába halna bele.

A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén, az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tűnt fel a fiatal pap előtt az ivó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de úgy érezte Isten előtt, nem illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá válni, hogy egyszerre megfélemlítse ezeket az embereket. Úgy érezte, hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek nem szabad így élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett volna üszkös, csóvás szavakkal a szívek fölött mennydörögni. A száját már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését... aztán megint visszaijed.

Hátha nem bűn ez.

Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez így szokás... Ártatlan és idilli örömöktől fossza-e meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi munka évszakában egy vidám emlékű éjjelt fog köszönni a papjának. És volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem érezte úgy át azt az igazságot, hogy a prédikátornak igen jól kell ismernie a gyülekezetét... Ártatlan est, vagy bűnös tobzódás: ki tudhatja azt, míg oka nincs tudnia.

S a nép egyre bódultabb lett a vígságában, míg egyszerre valami dévaj nóta támadt valahol.

Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt.

Álmélkodó szemeit végigjártatta a népen, s valami ellenállhatatlan erő arra kényszerítette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.

- Szeretett felebarátaim! - kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet alig világítottak meg a csillagok s alig a néhány kis petróleumlámpa. A szava mint egy sikoltás hallatszott. Nem úgy, mint egy lesújtá villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása. Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfúlt a hangja: nem tudta most mit fog mondani.

- Énekeljünk! - hangzott fel valahonnan.

A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegezve kapott a kiáltáson:

- Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére!

Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket.

A Sionnak hegyén Úristen.

Tiéd a dicséret...

Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szívből éneklik, tele torokkal fújják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak a vállán. A feje zúg, a homloka izzik. A szeme könnyesen, fátyolosan le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain úgy ringatózik már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzúgó vér, alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelídül a mennydörgő akarat. S mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem sír a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén az emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhítatost és meleget érez a szíve körül. A sok nyersesség és vadság, az önzés, falánkság, a testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhítatos énekben. Valami természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszító gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a szíveket könnyes jóság árasztja el.

Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét. Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt szelíd mosollyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a szíveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába... S nem is az lelkesíti, hogy beteljesedett az ígéret, hogy eljött e pillanat, amely minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy íme az Istennel jutott közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket megindító meglepetések következzenek el...

- Óh reménységünknek Istene!... ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk és reményünk: vedd igyekezetünket s ne fordítsd el tőlünk kegyelmes arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen...! Imádandó Isten! hálával térünk meg hozzád s dicsőítünk téged mind azon jókért, melyekkel e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket...

Mi történt!... Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.

A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit beszél, ez a beszéd nem az ihletettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek ahol lehullanak, égetnek és gyújtanak: ez a beszéd a szertartás megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.

S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavaknak egymásból patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde értékelésüket veszített nagyszerűségeknek zsongító vibrálása... «te vagy a mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki mindent a legjobban értesz; te vagy a kimeríthetetlen jóság, aki magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat...» óh ez a szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel mondja, csaknem úgy ki van kövülve minden szó, minden frázis, mint a katolicizmusban.

Mikor vége volt az imádságának, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát nem merte egyéniségének zászlóját kibontani... Hát íme első percben már megalkudott... egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely újat, erőset és prófétait jelentene... Meghátrált, lemondott, letört... Vagy még azt sem, csak nem talált hangra?... Nincsen hát egyéni hangja... Tömeghit szavait zengette s a tömeghit fülébe... A torkát szorította a keserűség, a szégyen s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg amire várt, aminek az eljövetelét biztosan látta...

Hogy hallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben...

Az erőteljes férfi hang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a szíveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra kelt egy közös megadásban az isten előtt.

Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sírt.

Újra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös tömegszerű lelki tisztálkodásban egyesült.

(Folyt. köv.)

 

[+] Ezt a regényt régen terveztem, írtam is. A Világban jó tucatnyi részlet jelent meg belőle 1910-óta szétszórt tárcákban. Most újra rám szakadt a be nem végzett munka kielégítetlenségének izgalma. A régi elgondolás keretében valami mélyebb korkép tűnik föl előttem: a vér és acélözön, a világháburú, mint államrendszer előtti magyar élet. Nehéz és fullatag levegő; most már mondhatjuk: a vihar előtti szélcsönd.M. Z.