Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény [+]
I.

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletű úr, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján keményen oda is mondogatta:

- A 'stenit ennek a melegnek...

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szorított kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna húsz év óta.

- Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, - tréfált kissé szelídebben a pap, - hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, míg ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

- Hova siet apuka? - libbent ki friss, szélesre nyíló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

- Ki ebbül a melegbül a mezőre.

- Ott még melegebb van, apuka!

- Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! - ahogy az a marha Jaksa mondja, - kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmívesnél, így aratáskor a pénz rettenetes mohó kívánásában áll, csupán a lányával bírt tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

Az anyja fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hűvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva új papot választott, csak ez bírta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahova már hajnali három órakor valami vak szenvedély űzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékű munkának s holminak, de felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor kötelessége volt fogadni az új kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a múlt, az ő bevonulása e parókiára, a megfélemlítő lármás mulatság, az idegen fajta emberek... a sok kielégítetlen idő, napok s esztendők, míg mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot...

Ez az új ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta... Úri pap, - mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, asszonyoknak való pap... Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és elgondolta, még mennyivel lesújtóbb lett volna neki állania e helyen húsz éven át a szemek előtt... pap lenni a falu fölött... Harcolni a parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással... Pap lenni s érzékeny szívvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot naponta éri... Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló könyörtelen népek szenvedélyének... Megborzongott... Már akkor inkább asszony, papné... aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában apáca lehet s élete zárt köréből is úgy ahogy kizárhatja a kegyetlen idegeneket...

- Aggy egy pohár vizet Márta, - szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső csönd után, - még most is a számba van az ebéd jó íze.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak úgy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fújt és lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kíméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hízott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül végre tud hajtani mindent amit, akar. A falujában, az egyházmegyében, a képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb menő ambíciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szűk deszkázott tornácon s végignézett a falun. De mindig új dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a mezőre szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást űzik a sárga búza közt, szóval és vérük friss zúgásával s egyre számítja, hogy nem lesz meg ma a harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámított, nem lesz meg a huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik útszéli kocsmában... s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no... De hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?...

- A vasútról már háromszor is bejöhettek volna! -, zúgott egyre.

- A maga hívei, - szólt a felesége finoman, éllel.

- Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, - szólt a pap. - A bélük istenit... - morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit megenyhítette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő türelmetlenségének a jogosságát s eltűrni, hogy káromkodjon a szeme előtt.

Márta, közben, a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőlő közül a falu utcáján végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el lehetett látni.

- Márta! - szólt rá erélyesen az anyja.

Az apja végig kimondta a gondolatot:

- Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka, hogy te várod legjobban!

Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyíltan és fehér fogsorral nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.

- Hát iszen nem is volna rossz, - mondta az apa kurtán a feleségének, hogy a lánya hátat fordított nekik, - ha ezek a bitang fábjániak neki hoznának papot...

Nevetett, már egy új üzlet tűnt fel előtte s már el is szánta magát, hogyha arra való lesz az új ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén... Az özvegy papékra s azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrű ember erőszakos önérzetével már is megfenyegette őket... Ránézett a lányára, aki egészen az ő faja volt, friss piros arcú, vízkék szemű s olyan szeleverdi, hogy no.

- Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, - szólt megsértve a papné.

- No tán nem érdemleném meg, - lármázta el a pap, - amennyit mérgelődtem velük tél óta. Minduntalan átszekerezni... Meg ez a fene sok számadás... Az isten áldja meg azt a szerencsétlen flótás Makk Ferit...

Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szája sarkában rágott, messziről lesírt róla a balkezesek sutasága, mindig a búbját vakarta mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi... Az szomorú szenzáció volt a télen, Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania a papságról, így valahogy kihúzták, de most adóhivatalnál díjnok valahol Fehérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!... Nem hiába, minden gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak elsírta, jajgatta, hogy megöli magát... de már ezt nem bírja ki.

Nem szóltak róla egy szót sem, de mind a ketten lehangolódtak.

- Jönnek már, jönnek már! - kiabált hirtelen Márta a szobából. Bizonyára az utcai ablakban leskelődött.

- No hál istennek, - szólt a pap.

Az anya rászólt a lányára.

- No csak ne szeleskedj!...

- Ugyan lelkem, sose bánja, - legyintett a pap. - Úgy szép a jány, ahogy van.

Márta nem bírta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a menetet, visszarohant az első szoba ablakához.

- Vagy beleszeret első látásra, - mondta az apa a lánya után nézve gyönyörködve, - vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve a szavának, ahogy eredetben akarta... Punktum... Különben e mán csak a ti dógotok... Csináljátok, ahogy akarjátok.

Az asszony nagyon röstelte magát e miatt a leplezetlen dolog miatt, szigorú arccal ment be az ura előtt a házba a tornácról.

Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tűz ütött volna ki, vagy legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az új papot.

A nagytiszteletű úr odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészítettekhez s a boros üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s kinyitotta ezeket is. Úgy látta keveset készített ki. Mint a számító emberek, fokonként emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészítette magát rá, ami nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha szólania kellett. Úgy volt, mint az iskolás gyerek, akárhogy tudja is a leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani, aki éppen ilyen pap volt, mint ő, csak annyi a nagy különbség, hogy nagyszakállat viselt s Deák Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyílt az esze.

- Kutya legyek! - kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.

- Ne szidd magad apuka! - kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el ezt a szójátékot s mindig jóízűen mulatott rajta.

Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj.

Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat. Gyönyörű szépnek találta a három színt, ahogy a levegőben úsztak a gyolcsok s ujjongó hangot adott.

S akkor véletlen meglátta a papot.

Szép fiatal magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formájú papi ruhában, szép barna szemű, piros arcú fiatal ember. Por lepte a fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben belészeretett.

- Milyen szép, - mondta, - milyen szép, istenem milyen remek ember... apuka én bizony isten kútba ugrok érte...

Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta meg a fiatalembert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?... ez nem neked való, kis szamár... De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt gondolatot s azt mondta:

- Elment az eszed!

Az apa a lánya szavára letette a poharat; mert egy fél pohár borral emelte szónoki készségét s az ablakhoz sietett.

Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun. Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára nyílt az ajtó s kopogtatás után belépett.

- Szabad.

Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan félsötétben tartott szobában. - Szép fiú az ebadta, - mondta magában... aztán elébe lépett s kezet nyújtott neki.

- Itt a mi papunk nagytiszteletes úr, - harsogta a kurátor, mielőtt valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.

- Matolcsy Miklós vagyok, - szólott a vendég szerényen és gyöngéd s valahogy mélyről zengő szóval.

Márta elbújt a függönybe, az arca égett s szégyellte magát, úgy lesett a fiatal emberre, azt hitte az menten hozzá lép s megcsókolja. Az anya, az megbűvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy ez igen jól áll neki, ez a melankolikus mozdulat, úgy nézte a fiatal idegent, mintha az öccse, vagy a múltja, az álmainak valami hajdani emléke jött volna el...

- Isten hozta, kolléga úr, - mondta a házigazda, megrázva magyarosan a fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt mondta:

- Hopp! - az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták, hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán elrendezkedtenek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi történik odabenn.

- Tisztelt fiatal barátom, kedves kollegám, édes társam az úr juhainak őrzésében, - kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán helyzetekben. - Ímé megérkeztél... Megérkeztél a tudományok szentelt csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és veszélyes szirtekkel borított hullámzó tengerre... S jöttél, hogy világító torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában! Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és kibeszélhetetlen sok szomorúság vár az igazakra és kegyesekre... Légy hát az, amire az Úr elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett isteni Ige, a neked adatott isteni tálentomok lenni rendeltenek: fáklyája az Úr félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének... Úgy legyen, ámmen.

A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve, nagy örömmel lélegzettek fel s az új papra néztek, várták, hogy no most aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!

A fiatalember még nem volt kész frázisgyakorlatra úton útfélen, magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte magát, de azért nem habozott:

- Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletű Tanácsbíró Úr!.!. Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok rendítve mély és lélekbe markoló szavaitól... s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra nehezedik... S íme most Nagytiszteletű uram, mikor éppen vergődő önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén... mint isteni segély ágat nyújtja át nekem az első szóban a szót, a fogalmat, a célkitűzést, amelynek csupán lényegével voltam mindezidáig eltöltve, s amelyet egy szóban jelölni minden kaotikus lobogásomban sem tudtam volna... Fáklya... Fáklya lenni, mondtad nagytiszteletű uram!... Igen: ez az amire vágyom, amire készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya lenni elhivattatásomban...

Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s úgy nézett rá, ahogy csak a prédikáló papra szabad nézni, áhítatos szerelemmel.

- Bizonnyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem rózsa szirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben való buborékolás, hanem küzdelem a kultúráért, az igazságért, az emberségért lesz a rendeltetésem... Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályákra vitessem, mint a mi eleink, mint valaha eltántorodjak azoktól...

A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha sem szoktak ők értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s megerősítik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies ténnyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására... Most hirtelen valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajon csizmadiát az új pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső... No, jól jártunk akkor vele... az úri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes arccal hallgatta az új embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak olyan papi szó.

Az ifjú ember egyre hevesebben beszélt.

- Ebben a munkában, amely a bűnök, a vallástalanság, a műveletlenség ellen irányul: kinek a segítségét kérhetném előbb, mint a Tiedet, Nagytiszteletű Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően szeretett, hiszen atyai szeretetemre bízott egyházamnak s aki első belépésemkor egy gazdag, nagyszerű emberi élet minden tapasztalatának kincstárából, mint kész lobogót nyújtottad át nekem jövendő pályám jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni világosságot, míglen maga is el nem ég, avagy erőszak el nem oltja...

Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább beszélni.

Egy rekedt hang hátrább borízűen kiáltotta:

- Igen jaó hangja van a tiszteletes úrnak, akár csak a pacsirta madárnak.

Ezen nevetés lett.

- No isten hozott kedves öcsém, - kiáltott fátyolos erős hangján a házigazda, - nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!... Gyere csak jányom... Márta jányom... Matolcsy úr!...

A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben egészen rendes fordulattól. Míg szólott, hirtelen úgy érezte, hogy most hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes természetes élet színén lebeg...

A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak:

- Érti az öreg a csízijót! Má megfogta a legényt a jányának!...

A fiatal ember kezet fogott a kisasszonnyal s rögtön utána a mamájával.

- Maga éppen most jött? - kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött, hogy ilyen csacsiságot kérdez.

- Még csak most megy, - mondta enyhe, tiszta szívhangon az anyja, a most következő beérkezésre gondolva.

A fiatalember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan háttal állott a világos ablaknak s így nem lehetett tisztán látni az arcát. Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség, mennyire nem hasonlít hozzá a lánya, mondta magában.

- Melyik vonattal indult Debrecenből?

A fiatalember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:

- A... reggelivel kisasszony.

A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz fejével csakúgy világított a bundás fejű parasztok közt:

- No, mit teccik szóllani a papunkho!

- Phő, derék ember ez kurátor uram! Jeles fiatal ember!

- Hássze, csak ide kell bízni a választást, - ütött a mellére a kurátor, aki egy kicsit be volt szeszelve, - nincs az a csikós, amék úgy értsen a luho...

- Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! - mondta szemöldökét magasra rántva az öreg pap.

- Hát nem jaót választottam? - mondta kicsit elrestellve magát a kurátor, aki most nagyon büszke volt, az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember megőszül, a huncut megkopaszodik, - mint ez is e!... Aztán boros bátorsággal mégis hozzátette: - Hát én olyat akartam, amékkel mindenki meg lehessék elégedve, finom pap, úri pap, nagyon tisztességes egy papi ember. Mer instállom, nagytiszteletű uram, - s felemelte poharát - én úgy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk egy olyan tiszteletesünk, aki úriember... El tudjuk mink tartani... ugye sógor?... s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan lógott a szemhéja az italtól.

- No, igyanak egy pohár bort az új papjuk egészségére - mondta a házigazda s a fiatal kollegához fordult, - bort vagy inkább egy pohár snapszot?

- Én nem szoktam egyiket sem, - szólt a fiatal ember kénytelenül - de ha muszáj, inkább bort, a másik nagyon erős lesz...

Ittak, koccintottak, s újra ittak a pohárból.

- Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, - mondta a kurátornak a házigazda.

- Dehogy maradunk nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok.

- No de a tiszteletes úr itt marad, - mondta szokásos tartóztatással a háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.

- Hű, dehogy haggyuk a papunkat, - kurjantott fel hirtelen a kurátor, úgyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, - hásze az asszonyok még a falu határábul is kiseprűznének, ha anélkül mennénk haza! mán pég az asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az embernek magába aludni.

A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a bírót:

- Eggye meg a fene ezt a kurátort, milyeneket tud... Téged teszünk pappá hé...

- A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! - fenyegette meg őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt, s ezen újra nevettek.

- No, majd nem alusznak, - mondta a házigazda keneteskedve a komoly ügyön s egyúttal rendreutasító hangon, - ha a tiszteletes úr beszél!

- Puff! akkor el se visszük, - szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden szabad, - mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal tövén, mikor a madarak ficsegenek a filembe, meg a templomba, mikor a pap olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek azon a jó nekieresztett hangon.

Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való. Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi méltóságában van megsértve; hogy így nevelték a papok a népet!

- No gyerünk hát, - fogta a kurátor a papját. A kemény paraszt marok belevágott a fiatalember szép formájú, de puha karjába.

Ez a testi sértés igen kínosan érintette a fiatal papot, hirtelen úgy érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezű kocsis tereli.

S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy az élet nem olyan sima és egyszerű, amilyennek ő a kollégiumban elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.

- No, gyerünk, gyerünk, - mondta a kurátor s nem eresztette el karját, - majd visszajövünk még.

- Mikor? - mondta a fiatalember ártatlanul, mert azt hitte, köteles ceremónia miatt kell visszajönnie.

- Jánkérőbe, - szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilódította az ajtón.

A fiatalember fel volt háborodva.

Amint kilépett az ajtón, a hűvös, sötét szobából a nagy hőségbe s kápráztató világosságba, úgy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, megfoghatatlan, zűrzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna visszabújni, mint a kis csigának a kollégium sötét és csöndes és fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő...

Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe, hogy búcsúzása a papéktól milyen kényszeredett volt.

Csak annyi volt most benne régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan labdája volt... Úgy csodálták szemtől szembe, mintha majmot mutogatnak a falu utcáin... a sok felnőtt gyerek...

És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal cifrára fűzött lovak; nem volt más érzése csak az, hogy viszik; zúgó fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálombon úsztak el előtte a kis falu apró fehér házai, az egyenes utca, a kerítésekre kapaszkodó gyerekek a vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képű férfiak... már nem volt tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.

 

[+] Ezt a regényt régen terveztem, írtam is. A Világban jó tucatnyi részlet jelent meg belőle 1910-óta szétszórt tárcákban. Most újra rám szakadt a be nem végzett munka kielégítetlenségének izgalma. A régi elgondolás keretében valami mélyebb korkép tűnik föl előttem: a vér és acélözön, a világháburú, mint államrendszer előtti magyar élet. Nehéz és fullatag levegő; most már mondhatjuk: a vihar előtti szélcsönd.M. Z.