Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Orchesztika

«A gimnasztikát, a táncot és a mimikát egyesítő mozdulat-művészet» - így definiálják programjukban a művelői. Ami mutatót virágvasárnapján láttunk belőle, abból azt kell következtetnünk, az eredmény, amit elérnek, nem egyéb, mint tánc valami zene hangulata szerint vagy verseknek mimikai tánccal való interpretálása. Hogy sportszerű torna útján jutnak e táncig, az a dolog lényegén nem változtat, mert hiszen minden tánc tudását valami tornaszerű gyakorlás előzi meg. A kezdetét ennek az orchesztikának vagy másfél évtizeddel ezelőtt láttuk, ugyancsak az Uránia színház színpadán Duncan Isadórától s amit most virágvasárnapkor ugyanott bemutatott egy nagy és rokonszenvező közönség előtt, az ennek a Duncan-féle táncnak a továbbfejlesztett mása. Azt konstatálhatta mindenki, hogy ami a versek táncos interpretálását illeti, ez a táncos mimika - bármily megértő és kifejező művészetével a mozgásoknak mutatta be Révész Ilus kisasszony, - alapjában véve fölösleges és pleonasztikus s azt lehet mondani, anyagszerűtlen, annál nagyobb mértékben, mennél gondosabban igyekszik a vers szavainak és gondolatainak pontos kísérésére. Nem tehetünk róla, a vers mégsem arra való, hogy eltáncolják. A tulajdonképpeni táncok, úgy ahogy Mikovszky Máriától és Markos Györgytől láttuk, graciózusok és szűzies bájossággal teltek. Csak túlságosan meglátszik a mozdulatok egysíkú voltán, hogy előképeik görög edények és más emlékeknek rajzolatai. Az igazi görög táncnak megvolt bizonyára a harmadik dimenziója is s aki reprodukálni akarja, annak ezt is meg kell találni. A testtartás és mozdulat szépségének bizonyára jó iskolája ez az orchesztikai gyakorlat, van benne fejlődésre való képesség s még ha nem is tudna belőle több lenni kellemes dilettantizmusnál, akkor is megvan a maga értelme és értéke.