Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki

Berkes Imre: Lipiboki
- Néhány drága nap Galíciából -
VII.

Már öt óra volt s még mindig nem jött. A szoba forró volt, a cserépkályha ontotta ki magából a meleget. Kicsiny, piszkos petróleumlámpa sercegett az asztalon. Az ablakokat le akarta függönyözni, de a függönyöket magukkal vitték az oroszok. Az ablak előtt fekete árnyak bóbiskoltak. Odakünn végtelen csönd unatkozott. Szeretett volna kiállni a ház elé és várni, várni és belebámulni a hideg, dermesztő sötétségbe és fölfelé bámészkodni, messze, Lipiboki felé. Gőgös volt, nem tette... Nem, nem, úgysem fog eljönni. Minek álljon ki? Pedig megígérte, hogy ha idekíséri a két favágó orosz foglyot, akkor, akkor... Vagy meg sem ígérte...

Kitárta az ajtót, nem bírta a meleget. Künn állt a lépcsőházban s nézett lefelé. Hirtelen elkiáltotta magát.

- Miska, Miska!

Ott lenn kinyílt egy ajtó s durva, nehéz lépések dörömböltek.

- Parancsol, hadnagy úr!

- Maradj csak! Vagy nem, jöjj csak ide!

Behúzólkodott a szobába és várt. Két pillanat múlva ott állt előtte a szolgája. Nem nézett a szemébe, csak elsurrant a tekintete a feje fölött.

- Hallod-e, ide figyelj, ne szólj közbe! Ha a küldönc jönne értem a parancsnokságtól.... Különben, nem, ma már úgyse jön, már délelőtt elintéztem, de ha mégis, vedd át a parancsot, majd én lemegyek érte... Én majd lemegyek érte, te csak várj rám, érted és ma este ne jöjj ide, mondd a Tassynak, vacsora nem kell, beteg vagyok... Érted-e Miska?

- Igenis, hadnagy úr!

Gyengéden, szeretettel vizsgálta a gazdáját. Már indult is kifelé.

- Mehetsz!

Hirtelen eloltotta a lámpát.

De csak egy pillanatig állt a sötétben, elnevette magát, egy kicsit haragudott is önmagára a feltoluló idegessége miatt. Mi az ördögnek oltotta el a lámpát? Kezébe vette a forró cilindert, majdnem leejtette, úgy égette, sütötte a tenyerét és az ujjait, de ügyesen letette az asztalra, meggyújtotta a lámpát s a cilindert visszatette az égő bélre.

...Viszontlátásra önnél, - ezt írta, de vajon így érezte-e, s így gondolta-e, hogy itt, őnála a szokol-szobában, még egyszer, ahol már egyszer megijedt, megdöbbent, mert megcsókolta, vagy talán nem is ő tőle rémült meg, talán az emlékektől, a kozák tiszttől, aki annyira attakirozta?... Ejnye, tulajdonképpen mi is lehetett közöttük, sebesült kozák tiszt és valami után szomjúhozó és vágyó, izgatott és a mindennap történéseiben felcsigázott és ismeretlen érzések viharában tengődő lányka között: mi lehetett? Ő csak ennyit vallott be, hogy attakirozta. Mi az, hogy a kozák tiszt attakirozott egy gyönyörű leányt?

Bosszantotta, hogy ezzel foglalkozott, törődik is ő a kozák tiszttel. Lehet, hogy azóta már rég el is esett, talán éppen itt pihen, valahol az erdő mentén, amerre vadásztak, ott sok orosz sírt láttak, köztük néhány tisztét is... Hogy érezhette magát vajon a kozák tiszt, amikor sírja mélyén észrevette, hogy ő most itt van és Goldowna Emilia számára fácánt lő?...

Újra kinyitotta az ajtót, nem bírta a meleget. Talán mégis ki kellene állnia a kocsiútra, nem, azért sem áll ki... Lesietett a lépcsőn, Pálfit hívatta, Pálfinak volt a kötelessége, hogy az orosz fogolytábort ellenőrizze.

- Mondja Pálfi, az a két fogoly onnan a külvárosból hazaérkezett-e már? Vagy mi az ördög...

Pálfi gondolkodott egy kissé.

- A Lipibokiból?

- Onnan, - mondta kelletlenül a hadnagy és valahogy rosszul esett néki, hogy most már mindenütt és mindenünnen ahová lép, ahová megy, ez a szó száll, fénylik és sugárzik feléje: Lipiboki. Mit akar tőle ez a szó, miért nem hagyja nyugton? Legjobb volna, ha kiperzselné, kiégetné az agyából, hogy soha többé eszébe ne juthatna és az ajkára ne tolulhatna... Lipiboki.

- Hát hogyne, - mondta Pálfi - már vagy tíz perce, igen, nincs még egy negyedórája, hogy egy úri kisasszony... Én vettem át tőle a két foglyot. Éppen itt állt ezen a helyen, ahol most a hadnagy úr.

A hadnagy arca elkomorult. Iszonyú kétségbeesés fogta el a baromsága, az ostobasága miatt. Ott fönn kering, szédül maga körül, mint az eszeveszett, ahelyett, hogy az utcán megleste volna, hiszen világosan megírta a levelében, egész világosan, hogy hazakíséri a foglyokat, aztán bemegy a városba... Viszontlátásra önnél... Ez csak annyit jelenthetett, hogy itt nála, az épületben, az épület előtt, a kocsiúton, az utcán, valahol, ami itt van és nem a Lipibokiban, mert ő erre jött, idejött, aztán természetesen, minthogy őt nem látta, mert nem várt rá, mert nem kereste, egyszerűen elment...

Visszasompolygott a szobájába. Bágyadtan és kimerülten görnyedt a dívány egyik sarkában, több napos láza és fájó, követelő és bús érzékisége megvertségében és lesújtó csapásában... Rettenetes így élni, egyik ronda faluból a másikba, várni, remélni, küzdeni, elégni örökös izgalomban, egyszer az élet szörnyű remegésében, máskor egy el nem ért csók sanyarú követelésében... Miért kell most erre gondolnia, éppen most, mi köze Goldowna Emiliához, az ő sárgászöld kis alakjához? Eh, legjobb lesz, ha végignyújtózik a díványon és aludni próbál... Lehunyta a szemét, de a szemhéján át is látott, most még sokkal világosabban látott, mint azelőtt, tarka-barka képek, izgatott álmok, bolond fantazmagóriák vadul és szomorú kavargásban vágtattak el előtte. Nem, így nem lehet pihenni, nem lehet aludni... Firgett-forgott, egyszer a falnak dőlt, egyszer lomhán, tunyán lógatta le a lábát a díványról, legjobb szeretett volna nekimenni valakinek vagy valaminek, betörni az ablakokat, összezúzni a díványt és a földhöz vágni az égő lámpát...

Valami megsuhant mögötte. Megfordult. Emilia volt. Barna téli kendő födte a fejét, az arcocskájából alig látszott ki valami, a hideg és a fagy kékes-vörösre csípte ki, ragyogó, bátor szeme most ijedten és kérlelőn tévelygett a szoba félhomályában.

- Emilia... rebegte a hadnagy.

- Vártam önt ott lenn, hogy megköszönjem a foglyokat...

- Igen, igen, éppen most készültem...

- Már majdnem megfagytam ott künn.

És fázósan, sebesen topogott piciny, félcipős lábaival.

- De itt jó meleg van... A tekintete a kályhára esett... Jól be van itt fűtve, nem úgy, mint... Ugye megengedi, hogy egy, kicsit megmelegedhessem?

Ezt szomorúan és vádolóan mondta. Hogy náluk nincs meleg. Ki tehet arról, hogy a Lipiboki kis kályhája nincs befűtve?

- Az oroszok remélem, - dadogta a hadnagy, - szorgalmasak...

Emilia elnevette magát.

- Hogyne, nagyon köszönöm, látja, milyen hálátlan vagyok, majdnem elfelejtettem, pedig két napig dolgoztak nálunk.

- Oh, nem azért, nem a hála miatt, - tiltakozott a hadnagy.

Közelebb húzódott hozzá. Meg akarta fogni a kezét.

- Üljön le egy kicsit!

- Nem, nem, nem ülök le, hiszen megmondtam, máris indulok...

- Legalább a kendőjét, igen, tegye le a kendőjét, hiszen így megfázik, ha most, a forró szobából, úgy-e, a kis kendőjét...

Emilia szorosan összefogta a nyakánál a barna kendőt és tagadóan rázta meg a fejét.

- Nem, nem, nincs időm, az anyám vár, úgy sem akart elengedni, és most, ha sokáig maradnék...

- Sokáig, néhány pillanatig, mi az?

- Csak néhány pillanatig? Még addig sem... Isten önnel.

- De kérem, Emilia, látja, úgy gondoltam erre, igen, én bevallom önnek, ne vegye zokon, én gondoltam erre, hogy önt látom még, mert látnom kell, na, és ne tagadja Emilia, ön is gondolt erre, vallja csak ezt be, mert különben nem jött volna vissza, s ha már egyszer itt van és a foglyokat átadta, úgy-e, és most mégis...

Emilia az ablak felé húzódott... Az ablak felé és nem az ajtó felé. Így tért ki a hadnagy elől, aki gyorsan, sebesen és lázasan beszélt, a karját idegesen mozdította, a szemét hosszan, követelőn és szerelmesen fúrta bele Emilia szemébe.

- No látja, most már félreért, mit képzel?

- Semmit, - suttogta a hadnagy.

Kezével hirtelen megfogta Emilia fejét, a lány dacosan állt, a nyakát kissé hátraszegte, a száján ijedt, de meleg mosoly villant meg, amint a hadnagy forrón, hosszan és erőszakosan megcsókolta.

- Drága szerelmem.

- Nem, nem, de kérem hagyjon, elmegyek...

- Nem engedem... Szeretsz? Ugye szeretsz?

- De én sikoltani fogok, nem bánom, hát igen, bocsásson, mert...

A hangja ellágyult, a szemébe tiszta, csillogó könnyek tolultak és nem mozdult.

A hadnagy most hosszan, bódultan és szilajon csókolta a száját, a két könnyes szemét, a kigyúlt arcát, az állát, a fehér homlokát és a barna kendő alól kilibbenő fekete fürteit. Tépte róla a kendőt, átölelte és újra csókolta, mintha minden elmulasztott csókot ezekben a csókokban akart volna újra átélni és átszenvedni.

- Drágám, Goldownám...

Emilia megijedt. Nem, erre nem gondolt, vagy ha gondolt is rá, talán nem hitte, hogy épen most, ma... Kis öklével ütötte és tolta magától a hadnagyot, egyszerre csak keringni, forogni kezdtek a kis szobában, hajszolták, űzték egymást, a lány már az ajtónál állt, a hadnagy megint magához tépte és újra csókolta és kínosan harapdálta a nedves szája szélét.

- Igen, igen, - nyögte kínos boldogságban Emilia, - igen, te magyar te magyar... Te kozák... Ilyenek a magyarok?...

- Szeretsz? - suttogta a hadnagy.

- Eh, szeretlek, mit mondjak, szeretlek, ezt mondom, mert ha mást mondanék, úgysem hinnéd.

És hirtelen visszacsókolta a hadnagyot.

- Boldog vagy?

- Eh, boldog vagyok, mit mondjak, mit mondhatnék egyebet, boldog vagyok.

És újra megcsókolta a hadnagyot.

- De most komolyan kérem, igen, most már egész komolyan, bocsásson el, hadd fussak el innen, mert ha nem enged, talán itt maradok és azt talán megbánjuk mind a ketten, édes, kicsiny hadnagyom... Látja, sokkal jobb volna...

- Jobb volna, mi volna jobb? - suttogta meleg, bizsergető és érzéki hangon a hadnagy...

Átkapta a lány derekát, könnyedén fölemelte, átnyalábolta és lefektette a díványra... Sokáig virgódtak és vergődtek, küszködtek és birkóztak egymással, a barna kendő, mint az érett gyümölcs burka, lehámlott Emilia fejéről s most tisztán látszott vágyó, érzéki és forró arca, ittasult és mámoros szeme, a tehetetlenség, az akarni nem tudás vagy az édes akarat boldog boldogtalanságában, ha ugyan számot tudott adni érzéseiről... Lassan megtörött, ellanyhult az ellenkezése, sebesen, melegen lihegtek egymásra csapódó, forró leheletükben, a csókok tüzes özönében. Aztán egy pillanatra eszméletlen, ájult csönd következett... Ájult csönd, semmi egyéb...

Emilia hirtelen felugrott, magára kapta a kendőjét, és ahogy a kis asztal körül remegve és kapkodón tett-vett és ahogy sárgászöld kabátkáját igazgatta, vékony szoknyája gyűrött ráncait simítgatta, s ahogy a hadnagy szótalanul, kifeslett mosollyal állt előtte, hirtelen és akaratlan mozdulattal ledöntötte a lámpát az asztalról. Estében nagyot lobbant a lámpa, Emilia rekedten sikoltott, a hadnagy a lámpa után kapott, a padlón tovaömlő kékes fényű, lassan sistergő lángra rádobta a dívány Emilia hajától illatos, izzadt párnáját. Ráugrott és rátaposott. Iszonyú csönd támadt a hirtelen sötétségben.

- Emilia, Emiliám, - suttogta a hadnagy. De nem válaszolt néki senki semmit.

A sötétben botorkált, gyertyát keresett, s amikor ráakadt, meggyújtotta és az imbolygó fény mellett nézett körül. Az ajtó tárva-nyitva, Emilia eltűnt... Elfutott, elszökött a sötétség titokzatos leplében.

Még néhány pillanatig tanácstalanul állt a szoba közepén, aztán magára kapta a köpenyét és kirohant a szobából. Három-négy lépcsőt ugrott egyszerre keresztül, kiért a kocsiútra, rohant a Lipiboki felé... Nem, nem, így szótlanul, búcsútlanul nem akart tőle elválni, csóktalanul, egy véletlen rémületében, mert az az ostoba petróleumlámpa lezuhant az asztalról. Rohant, köpenye két szárnya szélesen lobogott, kiduzzadt, megdagadt, mint a vitorla. Nem látott senkit, nem futott előtte árnyék, őt sem követte senki, elérte a Búg hídját, ott sem érte utol Emiliát, fölsietett a Lipiboki kis házai felé, és már ott állt és várt a fehér ház előtt, amely szótalan és fénytelen volt a téli estben, mint mindig, mint amilyennek már azelőtt is látta. Be akart menni, de nem ment, meg akarta kopogtatni az ablakot, de nem kopogtatta meg, kiáltani akart, de nem kiáltott, csak állt és várt valamit, szünetlen, ki nem égett vágyban és kínlódásban, hogy láthatná meg mégegyszer Emiliát és miért kellett így, ilyen boldogtalanul, szomorúan és végzetesen elszakadniok?...

A hátát megint nekitámasztotta a falnak, s mintha belülről meleg sugár ömlött volna a testére, hirtelen kiizzadt, a láz végigreszketett a gerincén, az arca égett, a torkát tikkadtság és szomjúság izgatta, a nyakát fölfelé szegte, most jéghideg, fagyos csók érintette a száját. Az eresz alól egy jégcsap lógott le, azt csókolta a hadnagy s a hideg és a jégcsapról lecsepegő vízcsepp jólesett neki, felüdítette és föllelkesítette... Emiliától nem vehetett búcsút, nem csókolhatta meg újra a száját, a jégcsapot csókolgatta, amely az ő házukból nőtt ki, mint egy csodaszép, ritka jégvirág. A keze izgatottan siklott végig a jégcsapon, simítgatta, tapogatta, aztán megragadta és hirtelen letörte. Óvatosan a hóna alá dugta a jégcsapot és elindult vele befelé a városba...