Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki

Berkes Imre: Lipiboki
- Néhány drága nap Galíciából -
V.

Néhány napig nagy lótás-futás volt, csapatok jöttek, megpihentek a városban, elhelyezkedtek a külső széleken, mintha huzamosabb időre telepedtek volna meg, a kocsmák megteltek, jókedvű és szomorú katonák ettek-ittak, mulatoztak, duhajon és mámorosan, mint akik nem tudják, mi lesz holnap, mi az, amit halálnak neveznek, mi az, amitől rettegniök, félniök kell a felvonulás gyors és izgató napjaiban.

A hadnagy bíbelődött velük, kereste és kerestette embereivel a jobb szállást a komorabb és szigorúbb tisztek számára, maga is mindenkinek készséggel állt rendelkezésére, nem kímélte magát, tudta, mit jelent az, kemény, havas utakon, szélben, viharban vándorolni, loholni, baktatni az ismeretlen felé, maga is végigélte ezt már zivatarban, hegyek között, tavasszal és téli időben egyformán.

Aztán újra csönd lett. Újra a téli napok hideg és közönyös egyformasága ült a városra. A hadnagy alig mozdult ki, ha a kötelesség nem kergette a rideg szokol-szobából, ült, gondolkodott, várt, maga sem tudta mire. De azért, amikor a munka és az elfoglaltság láza kihamvadt belőle, egyszerre, váratlanul újra eszébe jutott a Lipiboki... Ott nem szálltak meg csapatok, az kissé távol esett a város idegéletétől és kerülő is lett volna. Emiliát sem látta azóta és Emilia sem láthatta őt, talán nem is tudott arról, ami itt benn, a Lipibokin kívül, történt... Jöttek-mentek az emberei, jó és rossz hírt vegyesen tálaltak fel néki, ideszemtelenkedett a borbély is s kéretlenül megint hosszú történeteket adott elő zajos kedvű magyar és német tisztekről, akik az átvonulás éjszakáin cudarjó tréfákat csináltak, fecsegett mindaddig, amíg újra le nem intette és ki nem dobta.

Éppen ebédjét fogyasztotta el, szivarozott a kicsiny szobában, sétálgatott, vagy az ablakon át bámult alá az unott végtelenségbe, amit annyiszor látott már s amivel mégsem tudott teljesen betelni. Hirtelen megfordult, mintha kopogtak volna, de még eszmélni sem tudott, már kinyílt az ajtó s ott állt előtte kipirultan, izgatottan, arcán kesernyés mosollyal Goldowna Emilia... A hadnagy felugrott, elébe sietett, meglepetés, a csodálkozás, vagy az öröm szava röppent ki ártikulátlanul a szájából, de Emilia nem hallhatta, nem érthette, mit mond, mert ő maga hadarta gyorsan, sebesen:

- Bocsásson meg, már megint itt vagyok, ugye erre nem számított, nem gondolta, hogy én, így, hívatlanul?... De az ember úgy segít magán, ahogy tud. Háború van...

- De kérem, nagyon szívesen, mivel szolgálhatok? - kérdezte a hadnagy.

Megint a kis sárgászöld kabátka volt rajta, piciny, könnyű félcipő simult keskeny lábacskájára, s az arcát most könnyű, barna fátyol árnyékolta be. De a fátyol mögül kisugárzott arcának fagycsípte frissessége és sötétlő szemének meleg, bátor tüze.

Leült az asztal mellé. A hadnagy a keskeny díványra mutatott, de Emilia a székre ült.

- Gondolt rám? - kérdezte gúnyosan, nevetve, nyugtalanul, mint aki nem is kérdi komolyan azt, amit kérdez, hanem másra gondol, de azért ezt kellett mondania, hogy azt a másik gondolatot eltitkolja.

- Én? - nevetett a hadnagy. - Hát hogyne!... Még aznap délután, mikor is volt, nem tudom pontosan, amikor először volt szerencsém, künn jártam a Lipibokiban...

Emilia elnevette magát.

- A Schleiferrel? - S telten, vidáman kacagott.

- Hát tudja?

- Hogyne tudnám! Valamennyien tudjuk a Schleifer esetét künn a Lipibokiban... Aztán, - tette hozzá ravaszul és kissé gonoszkodva, - ha már közénk jön egy tiszt, azt csak kell tudnunk, kell, különben mivel ütnők agyon a napot? Ezt végre is meg kell tárgyalni, megbeszéljük, ha nincs is semmi jelentősége.

- Jelentősége? - hangsúlyozta a hadnagy. - Nékem semmi... De néki, a zsidónak...

- Na, na, - fenyegette meg piciny ujjával Emilia.

A hadnagy fürkészve, kutatón nézett rá.

- Ah, megbocsásson a tréfáért, nem azért jöttem... Ugye milyen szomorú és furcsa, hogy én most itt vagyok, én, Goldowna Emilia, ha elképzelem, nem, jobb, ha nem gondolkodik az ember... Szabad-e most gondolkodni? Vagy mondjam meg őszintén? Ez máskor lehetetlen lett volna, egy idegen, ismeretlen tiszt szobájában...

Megrázkódott. Valami különös, mély és csodálkozó melankóliával bámult maga elé.

- Nem kell ezt így... Istenem, ha minden úgy lehetne, hiszen én tudom, az ön szegény atyját elhurcolták... Vajon szokott-e írni Szibériából?

- Már kétszer kaptunk róla hírt... Hányszor írt? Ki tudja? Mi kétszer... Azt írja, jól van, és él, él. S ez minden, mert azok közül, akiket elhurcoltak, már sokan meghaltak... Pohos, asztmás öregek, nem nékik való a vándorlás a messzeségbe, ugye?... Köszönöm, hogy gondolt szegényre. Ki mondta?

- A Schleifertől tudom.

- Hát éppen ezért... Tetszik tudni, nincs nálunk férfi s a ház körül mennyi nehéz, komisz munka adódik így napról-napra!... Azért jöttem, adjon nékem két orosz foglyot. Favágásra. Hideg van, a szobánk otthon fűtetlen s fát kellene vágni. Ugye megteszi?

A hadnagy összeráncolta a homlokát.

- Foglyokat? Favágásra?... Gondolkodott és gyorsan, kissé suttogva mondta: A parancs más, a Schleifer miatt betiltották ezt, talán hallott róla? Igen, eddig úgy volt, hogy mindenki kapott foglyot, akinek szüksége volt rá, őrizet nélkül is, mert itt kevés a mi legénységünk... De aztán többen megszöktek, botrány is volt és a parancsnok megtiltotta.

Ezt inkább panaszosan mondta, de nyomban hozzátette:

- Tudja mit, elmegyek én, fogadjon fel engem favágónak...

Egymásra meredtek. Mind a ketten nevetni szerettek volna, de valami feltoluló, mély és nehéz érzés ijedtté varázsolta az arcukat. Emilia nem tudta, mit feleljen erre s a hadnagy nem tudta, komolyan ajánlotta-e azt, hogy elmegy fát vágni a Lipibokiba...

Az asztalon két piciny, törődött alma volt. A hadnagy ebédjéből maradt. Emilia zavartan babrálni kezdett az almákkal és a hadnagy ezt mondta neki:

- Megkínálnám valamivel, kérem, ez még hazai, hat hétig vándorolt, nagy utat tett, amíg ideért, fogadja el...

- Hazai?... Magyar alma? Nos akkor...

Emilia keskeny kezébe vette az asztalon heverő vékony zsebkést, a fátyolát föllibbentette egészen a szeméig s mohó, meleg étvággyal kezdte evegetni az almát. A hadnagy bámulta, s hirtelen az az érzése támadt, hogy a leány, szegény kifosztott Goldowna Emilia, talán éhes, azért eszi, rágcsálja, nyeli olyan habzsoló, szinte kislányos gyorsasággal az ő ebédjének maradék morzsáit... Rosszul esett néki, hogy erre gondolt... Miért gondolt erre? Nem tudta volna megmagyarázni magának, ahogy bámulta, nézte és szemével gyengéden végig-végigcirógatta Emiliát.

- Nos? Igen, vagy nem? Kapok foglyokat, vagy ön igazán ajánlkozik fogolynak?

- Fogolynak? - ismételte a hadnagy.

Ez a szó mélyen és zsongítón hatott rá, talán úgy, mint a Lipiboki, igen, hogy ő Emilia foglyának ajánlkozik. És eszébe jutott, hogy este másodszor is kisietett a Lipibokiba és a hátát bágyadtan támasztotta oda a fehér falnak... Ha fogoly, talán ezt meg kellene mondania, hogy másodszor is ott volt és megsimogatta a sötétben házuknak a fehér falát. Vagy talán ezt is tudja, ezt is megérezte?

- No, nem bánom, - mondta kissé idegesen, - adok önnek két muszka foglyot, de egy szigorú kikötéssel. Önnek kell személyesen ide visszakísérnie őket, hogy meg ne szökhessenek. Ha ezt vállalja...

- Én vigyázzak rájuk? - nevetett Emilia és piciny zsebkendőjével törülgette a piros szája szélét.

- Ön vagy az édesanyja, de valakinek vállalni kell, végtére ezek mind szelíd állatok, de egyedül nem csavaroghatnak a Lipibokiban és este, ha elvégezték a munkájukat, mégis csak kell valaki...

- Mindössze két napra... No jó, majd gondom lesz rájuk, nyugodt lehet...

Hirtelen felállt. De még egyszer körülnézett a szobában, aztán, mintha eszébe jutott volna valami, valami a múltból, gyorsan, égő szemét erősen a hadnagy arcára függesztve, mondta:

- Most is úgy vagyok, nem tehetek róla, mint a múltkor, arra gondolok, hányszor voltam itt, ebben a házban, ebben a szobában, amikor itt kórház volt... Na, hát azt ne higgye, hogy a Matzkowna valami nagyon megerőltette magát, de én, dicsekvés nélkül mondhatom... És éppen ez az, ha akkor itt lehettem, most is itt lehetek és végre is jobb, hogy ön nem beteg... Volt itt egy sebesült kozák tiszt...

A nyakát hirtelen leszegte, a szemét lehunyta, aztán megint tágra nyitotta a szemét és úgy folytatta:

- Egészen fiatal ember volt, piros arcú és kék szemű, az ember az ilyesmit soha életében többé elfelejteni nem tudja. És hogy vérzett, amikor idehozták, aléltan és félig halottan!... De aztán meggyógyult... Ugye, nincs abban semmi, meggyógyult és nagyon-nagyon hálálkodott és amikor csak tehette és megengedték neki, kijött innen és mi ketten sétálgattunk addig, amíg a Matzkowna pletykája - nagyon gonosz, pletykás teremtés a Matzkowna - meg nem szüntette...

- A csodaszép idillt, - fejezte be szemrehányón a hadnagy.

- Idill? - mondta orrocskáját elfintorítva Emilia. - Na, inkább háború, idillnek alig, alig...

Aztán gyorsan, váratlanul, a fellobbanó emlékezés lázában hadarta:

- Igen, igen, az igaz, egy kissé attakirozott a kozák tiszt, ez minden, az, hogy heves és erőszakos volt... Ne gondoljon semmire, látja, magamtól megmondom... Talán beszélt azóta a Matzkownával?

- Nem. Talán meg sem ismerném... Attakirozta? - mormogta a hadnagy.

Goldowna Emilia pár lépést tett az ajtó felé, aztán megfordult.

- Kapok foglyokat?

- Mondtam, ha visszakíséri ide őket.

- Jó, nem bánom. Köszönöm.

- Szerette? - kérdezte a hadnagy.

- Én? - csodálkozott Emilia. Én? - Nem tudok én senkit sem szeretni...

- De a kozák tisztet?

- Őt sem és senkit sem...

A hadnagy lassan melléje állt, megragadta a kis kezét és merően nézett rá.

- Holnapután - rebegte Emilia, - majd idekísérem a foglyokat.

- Holnapután - ismételte a hadnagy, - kérem, szívesen látnám, ebédeljen velem együtt.

Emilia szemébe könnyek tolultak.

- Hogy képzeli ezt? Az anyám agyonverne... Hisz én nem vagyok szláv, - mondta fájdalmasan, - én csak otthon ehetem.

- Eh, háború van, hogy mondhat ilyet?...

Hirtelen átkapta a derekát, a szája az égő arcához simult s a fátyolon át hosszan, erősen megcsókolta. Egy pillanatig remegve, ijedten, dúltan álltak egymás mellett, egyőjük sem szólt, a hadnagy akart valamit mondani, de nem volt hangja és Emiliának sem volt hangja a meglepetés kábult, gyönyörű izgalmában. Végre törten, szomorúan, de komolyan suttogta:

- Mi volt ez, hadnagy úr?... Nem, látja, én többet nem jövök ide. Nem tudom, de gondoltam rá, hogy nem kellene, sajnálom az anyámat, nehéz munkájában, ezért jöttem... De most, úgy-e, rosszul tettem?...

- De kérem... Kérem, ne haragudjék!

Egy égő folt, mint a nyilallás, parázslott Emilia arcán. Ott, ahol a hadnagy szája megérintette. Odatámolygott az ajtóhoz, kinyitotta, a hadnagy utána bámult, még tartóztatni akarta, de nem mozdult, így, szótlanul, remegve, vágyón szakadtak el egymástól az első csók után...