Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám

Ibsen: Brand
A harmadik felvonásból

(Serény Géza emlékének.)

Most tíz éve, hogy Brand fordításába belekezdtem. Szövegem L. Passarge hibás és fahangú fordítása volt. Kevés híján három felvonást gyúrtam át belőle s nem egy helyen, ahol éreztem, hogy szavai meghamisítják Ibsen gondolatait, magam is túllőttem a célon s még inkább eltávolodtam az eredetitől. Ez a három felvonás másfél évig készült s közben vigasztalanul és kétségbeesve kerestem igazi magamat. Több mint kétezer sorba ágyaztam bele a négyes és negyedfeles jambusokat meg a hármas és harmadfeles trocheusokat, míg beláttam, hogy ez a munka nem jelent győzelmet. Passarge maga sem soronként fordított; majdnem mindenütt fölfejtette az eredeti kemény szókötését; az én fordításom sem lehetett különb az övénél.

Sorsomban ezidőtájt nagy fordulat történt. Két évre félre kellett tennem Brandot, de kegyetlenül nehéz formája ezalatt is annyira izgatott, hogy végül hitté vált bennem, hogy igazán meg kell vele birkóznom - és megtanultam norvégül s nekifogtam az új fordításnak.

Ebből a munkából ad mutatót a Nyugat mai száma.

Természetes, nem azt a száraz iparost akartam megszólaltatni, akinek néhány ügyetlen fordításunk mutatja, hanem az igazi Ibsent, a költőt, a nyelv nagy művészét. Fordításom sorrul-sorra követi a norvég szöveget, mindenhol vigyáztam, hogy az eredeti versek sajátosságai el ne vesszenek s a negyedik felvonás közepéig, ameddig újabb hosszú és kényszerű szünetek után eljutottam, csak három helyen változtattam meg Ibsen rímeinek sorrendjét. Minden terhet, amivel megnehezíthettem munkámat, vállaltam s ha fordításom nem is egészen egyenletes, az avatott szemek fejlődésem évgyűrűi mögött meg fogják látni, hogy becsületesen sáfárkodtam Ibsen kincseivel.

*

(Brand most vívja haldokló anyjával döntő csatáját. A fiú némán és fojtottan sír benne, de a pap kemény és könyörtelen. Addig nem oldozza föl a beteget, míg ez minden garasát, amit életében összeharácsolt, bele nem hajítja a tengerbe.

Már két hírhozót küldött vissza üres kézzel; az egyik a vagyon felét, a másik kilenc-tizedét ígérte a pusztulásnak. Most várja a harmadikat.)

Brand: Ni -! Nem, a nyájas, gyors, kerek
birót vet ki a nyereg,
kezei zsebredugva resten,
zárójelek egy szó körül.
A bíró: a kert ajtaján át: Jónapot! Ugy-e nem örül,
hogy megint ily rosszkor kerestem -
Brand: a házba mutat: Tessék.
A bíró: Minek? Oly szép e kert.
Szabad néhány szót szólni? Mert
biztos, ha minden jól pereg,
ön is nyer és én is nyerek
Brand: Halljuk.
A bíró: Mondják, anyjába már
a lélek is csak hálni jár; -
sajnálom őt.
Brand: Csöppet se kétlem.
A bíró: Nagyon sajnálom őt.
Brand: Tovább!
A bíró: Elaggott; - nincsenek csodák,
s odajut a munkás s a tétlen.
S hogy épp a ház előtt megyek,
gondoltam: itt csak a hegyek
vigyáznak, rajta; majd pedig,
hogy széltiben azt hirdetik,
s a rossz hír mindig messziszáll,
hogy nagy itt a rokonviszály -
Brand: Rokonviszály?
A bíró: Mondja: anyám
úgy él, ahogy nem él rokon.
Hogy túlmegy a kellő fokon.
A pénz örökre pénz marad.
És ő az osztatlan tanyán
az apai jussból arat -
Brand: Az osztatlan tanyán; - azon.
A bíró: Az ilyesmi sose haszon.
És most, mikor ezek miatt
gyanítom, hült szíve talán
a halált várva sem riadt,
remélem, nyelve nem csalán
s meghallgat, bár keserűn folynak
ezek a percek.
Brand: Ma vagy holnap;
mindegy, hisz nem köt semmi gát.
A bíró: Nos, akkor a dologra hát.
Mihelyt az anyja furcsa, vad
szivének a föld nyugtot ad, -
(csak pár nap még!) lesz pénze bőven
Brand: Ily szépeket hisz?
A bíró: Mért ne hinnék?
Kincs várja minden kikötőben,
míg látcsövén elláthat innét.
Nagyon gazdag lesz!
Brand: És a törvény?
A bíró: mosolyog: Aki nem tesz semmitse görbén,
nem is veszthet el semmi pört -
s ön a máséra sose tört.
Brand: És hátha igazán akad
egy ember, aki kifakad:
pap, én hízlaljam a családod?
A bíró: Sose lel köztünk ily galádot!
A nép nyelvén nincsen lakat,
de józan s nem sokat beszél; -
bízzék meg bennem, nincs veszély.
Tehát; jómódú lett, igaz?
nem, gazdag lett; sohase dugja
magát el e szomorú zúgba;
nagy a világ s van még vigasz.
Brand: Azt hiszem, mindezt ki lehet
egy szóval mondani: mehet!
A bíró: Talán. Mindőnk javára válna,
az biztos. Hogyha sok vad álma
közben tudná, minő e nép,
amelyet prédikálva tép,
látná, hogy ön e néhány portán
az, ami nyájon a toportyán.
Jól értse meg! Nos, hogyha látok,
miköztünk nem soká marad,
mert ott ön súlyos, árnyas átok,
ahol a bércek rése tátog,
ahol kopár a völgy-garat.
Brand: Szülőhelyünk úgy ölel át,
akár az anyaföld a fát; -
aki ott rossz úton üget,
balog lesz és dala süket.
A bíró: Jelezzen minden jó utat:
Kutasd, amit hazád kutat!
Brand: Lent gyakran izgulnak az ellen,
mit üdvösnek hisznek a fjellen.
A bíró: A völgy fia nem szólhat ekképp!
Minket minden kis tüske megtép.
Brand: Ó, már egész refrénbe megy,
hogy más a völgy és más a hegy!
Mindenki kapkod, aki nyerhet,
de senkisem vinné a terhet;
csak a jajszó nyög, hogyha félnek:
jaj, csupa roncs bennük a lélek!
A bíró: Mindennek van kora s a kor
saját lován dübörög harcba.
Miránk is ránkkerült a sor
s a nagyvilágnak bő a sarca;
ma, persze, volt-nincs; messze mult;
de a kincsünk mégis csengve hullt.
Most bús e föld s maróbb a gondja;
de hírét élteti a monda;
nagy tettei e csoda-kornak
Bele királlyal összeforrtak; -
és ránkmaradt pár ósdi sor,
amelyben Ulf s testvére Thor
s több ily derék, ki vérre forr,
a breton partokon teremve
öldökölt, mint annak a rendje.
Az egész Dél vacogva hörgött:
Isten, pusztuljon e sok ördög!
S bizony földik voltak azok
az ördögi, vandál gazok.
S boszújuk nyers volt s ronda, ronda,
és dúltak vért s tüzeket ontva!
Egy hősrül még beszél a monda,
aki fölvarrta a keresztet; -
s akit valami nem eresztett -
Brand: Ugy-e maradt néhány gyerek
e hős után?
A bíró: Egész sereg;
de honnan tudja -?
Brand: Ó, maradt,
aki megállja a sarat,
s addig szolgálja az Eget,
míg szépecskén itthonreked.
A bíró: Bizony ezek csak ily korok.
De nyelvemen Bele forog!
Először Délt csaptuk a porba,
majd sorba jártunk, sorba, sorba,
rokont, szomszédot és barátot;
mezőkre mentünk csak tüzért,
s ha templom és ház fújt zsarátot,
nagy tettekből fontunk füzért. -
A vérhez, amely így csorog,
toldhattak új és új korok;
de, ha nem is hagy e derék
mondákon semmiféle mázat:
egykor fönt is járt a kerék -
ó, régen eltelt az a század,
de, mondom, nem voltunk herék,
s adtunk tüzet és némi vért
a haladás céljaiért.
Brand: Én mást hiszek. Itt elfeledték,
hogy kötelez ez a nemesség, -
s hogy a sok kapa, kasza s bárd,
itt csak Bele jussának árt.
A bíró: Dehogy. Ha gyászát félrerakta,
csak nézze meg, minő a trakta,
hol én meg az urasabb fajta,
amely politikát csinál,
megmondjuk puncsot puncsra hajtva,
hogy él-e még Bele király.
Őt élteti a dal, a serleg,
amit emlékezőn emelnek,
s a tószt, ha hosszú, ha rövid.
Bennem sokszor mély vágyak keltek,
mik eszme-szálakból szövik
a köntöst, mely cifrázza testét -
s ujjongva teltek el az esték.
Egy kis poézis sosem árt.
Mindig csak ilyesmire várt
ez a falu; - de bármi módon
az életbe sohase tódom, -
csak este, úgy héttől tizig,
amikor édes a vizit,
s nincs kedvesebb, mint a diván,
s az ember már fürdőt kiván.
Ön itten idegen maradt,
mert úgy vet, hogy nem vár nyarat,
s ha kész, egykettő! - már arat.
Meg se döbben azon a terven,
hogy életet s eszmét keverjen, -
Isten s a krumpli s a paszuly
eggyéforr, azt már látom én,
mint lőporrá forr ravaszul
a kén, salétrom és a szén.
Brand: Talán.
A bíró: Igen. Nagyobb körökbe
a szava hallhatóan dörögne; -
ott, ott tegye, mit itt csinált -
s mi vessünk be tengert s hinárt.
Brand: A csillogás is belefér,
mely az apák hirébül él;
egy törpe sem nőtt még nagyobbra,
mert Góliát nevét gagyogta.
A bíró: Az emlék még fölemelt nemrég.
Brand: Igen, mert élet volt az emlék;
de az emlék sírjába már
a bárgyuság ürügye jár.
A bíró: Nos, száz szónak a vége egy; -
legjobb, ha innen tovamegy.
Munkája köztünk sose zöldel,
önnek semmi köze e földdel.
A haladást ezernyi bajban,
a fejlődést, mely e beteg
faluba még reményt vetett,
én, én fogom vezetni majdan.
Ez a kötelesség haladt
velem egész pályám alatt;
megduplázódott ez a nép,
nem, három jut most egyre, három, -
s a gyümölcs is, ha rút, ha szép,
az én magombul hajt ki nyáron.
E harcban a természet ellen
vad gőzzel törtetett a szellem;
utak s hidak vezetnek itt -
Brand: S az élethöz nem ér a hit.
A bíró: A fjord s a bérc közt fut nem egy.
Brand: De eszme s tett közt egy se megy.
A bíró: Előbb művelj araszt s araszt,
előbb legyen dús a paraszt, -
mind ezzel kelt s ezzel aludt,
mig meg nem törte a falut.
Ön most mindent eggyékavar,
északifényt és verem-üszköt;
ki tudja, ha kettős-fény támad,
mi a helyes, mi a zavar,
melyik a kín, melyik a bánat?
Viszonyt viszonnyal összetüzköd;
s a népet, hol közös az ellen,
fölbujtja, hogy egymásra keljen.
Brand: Valami mégis itt maraszt.
Mi választjuk e pár araszt?
De, hogyha célunk szent s örök,
szemünkbe lángirás dörög
s az Isten szól: ez a köröd!
A bíró: Maradjon ott, ahova termett;
maradjon s tömje be a vermet.
aztán szüntesse meg a bűnt,
mely nem szűnt meg, sohase szűnt!
Nyugodt lehet, amíg nem ünnep
a hét köznap, - s zászlói tünnek,
mert nem mindegyik sajka hord
Istent, akármily szép a fjord.
Brand: Ha ezt a szót követem folyton,
meg kell tagadnom régi-voltom;
igém: légy hű magad iránt,
s munkád minden bajból kiránt, -
amíg leszek, amíg vagyok,
házam fölött csak ez ragyog!
A nép, melyet altatva öl
a truppja, fölkel újra, föl!
Hol a fjeldiség szele fútt
már régesrég benőtt az út;
a koplalás kínjába rút
nyelvük hadart tengernyi bút;
a legforróbb vér sárbahullt,
a vágyak régi röpte: mult;
és súg a trupp: csak arra hass,
aki szilárd, miként a vas; -
de bármilyen nagy itt a sarc,
fölzenghet még e szócska: harc!
A bíró: Harc?
Brand: Harc!
A bíró: Akkor csak rajta, szentem,
s ön fűbe fog harapni menten!
Brand: Majd egyszer ki fog tűnni, hogy
sok győz, amikor összerogy!
A bíró: Gondolja meg; ha harc, ha béke:
mindent egy lapra tenni: kár.
Brand: És mégis így teszek!
A bíró: S a vége?!
az élet mindig túl-nagy ár.
Amit kíván, megkapja, bármi;
többé nem kell jussára várni;
a sorsa egy szegény gyerek
s egy asszony; - hogy csak kincs pereg
elébe, már nem is titok!
Brand: S ha mégis hátat forditok
e kincsnek, bárhogy bujtja önt?
Ha kell?
A bíró: Mindent pokolba dönt,
ha itt, e messze-messze fjellen
embert uszítgat ember ellen!
Lázítson gazdag déli partot,
hol készen villognak a kardok;
ott tán fényt és sugarat kérve
bokáig gázolhat a vérbe;
itt nem hull többé vér, csupán
verejték csúf kenyértusán.
Brand: Mindegy. Ez a föld az enyém,
s e földön a kardom kemény.
A bíró: Ha egyszer veszt, örökre vége;
s gondolja meg, mit vinne jégre!
Brand: Magamat, - ha remegnék tőle.
A bíró: Ki egymaga csatázik, dőre.
Brand: De a jobbak közt meg se döbben.
A bíró mosolyog: Jó, jó, - hanem mi vagyunk többen.
El.
Brand utána néz: Ott népem hús-vér fia megy.
Meleg, derék, jó és a tettek
szükségességétől se retteg, -
s miatta sír a völgy s a hegy.
Hegyomlás, tél, víz árja vagy
éhség, a pestis és a fagy -
oly rémes gyászt sohase lát,
minőt ez rág egy napon át.
A vész csak életünkre lesne; -
de ő -! Hány fényes, finom eszme,
hány vágy, amely lobogni serken,
hány érces ének átka, lelkem,
ez a szegény, keserves úr!
Hány szájra fagyott a mosolygás,
hány villámfény aludt ki már,
hány hős szárnyat takar a sár, -
mióta véres karja dúl!
Hirtelen félelmében fölkiált.
Egy lélek sem jön! - Senki, senki!
A doktor:
Elébe siet.
Mondja! Mit izen?
A doktor: Most már Isten kegyét esengi.
Brand: Meghált! - Megbékült?
A doktor: Nem hiszem;
a vagyonát siratta még,
aztán hideg lett, mint a jég.
Brand mélyen megrendülve maga elé mered:
Egy lelket veszt el itt az Ég?
A doktor: Talán nem szálnak véle pörbe, -
hisz több a meleg, mint a fagy.
Brand halkan: Mit mondott?
A doktor: Fuldokolva törte:
Isten nem oly zord, mint te vagy!
Brand: fájdalmában a padra rogy.
Védkeid gőzén és halódva,
egy hazugság ömlött valódba!

A doktor: közelebb lép hozzá, ránéz s fejét csóválja.

Csak nem hiteti el velem.
hogy itt a múlt lesz a jelen.
Ma már az a szent frigy sem ép,
amit Isten kötött s a nép; -
hisz minden kort más álom űz;
minket se borzaszt meg a tűz;
s a dajkamesék ős-frigye;
humánus légy! - ez az Ige.
Brand: felnéz. Humánus! Ez a lusta szó
manapság már mindenre jó!
Minden kontár ezt rágja csak,
aki akarni s tenni vak;
ez a kókler mellén a címer,
ki mindent merni tüzet mímel;
ez védi a gyávát, mikor
kimondott esküjén tipor;
s ez az elf, ha feszül a húr,
s humanistát kell gyúrni, gyúr!
Krisztushoz is az volt az Úr?
Mert ha nagyobb Isten malasztja,
a kínhalált el is halasztja, -
s ma Messiásunk egy kevély
diplomáciai levél!
Fejét tenyerébe ejti, néma gyászba merülten ül.
A doktor halkan: Hadd tomboljon ki a vihar; -
Legjobb, ha sírsz, te furcsa lélek.

Ágnes kilép a lépcsőre, sápadozva és rémülten súgja a doktornak:

Ó jőjj be! jőjj be!
A doktor: Szinte félek!
Mi bánt?
Ágnes: Egy féreg úgy kimar,
hogy még a könnyem is pereg -!
A doktor: Mi történt?
Ágnes magával húzza:
Jőjj! - Szegény gyerek!

Bemennek a házba; Brand nem veszi észre távozásukat.

Brand halkan maga elé meredve:
Üdv nélkül! - Bús vég, bűnös élet!
Isten keze jelent meg itt?
Meg kell hogy váltsam vak szeszélyed
s vak kincsed, amely szerteszéledt; -
jaj nekem, ha elhagy a hit!
Feláll.
Fiúi tisztem e hegyen,
ez órától a harc legyen;
keresztesként törjek a szellem
harcán a hús hatalma ellen.
Az Úr minden haragot és
minden tüzet szivembe vés; -
most akaratom ezer ökle
hegységeket is porba lökne!

A doktor akit Ágnes követ, hirtelen kintterem a lépcsőn s Brand-ra kiált:

Kapja föl Alfot és tova!
Brand: Ha belehalok is, soha!
A doktor: Nem kell több gyászt kirónia!
Brand zavarosan: Alf! Alf! Fiam! Irónia!
Alf! Alf! Fiam!
Be akar menni a házba.
A doktor visszatartja: Nos, mire vár! -
Itt nincs sugár, se fény, se nap,
a sark szele ront ide csak, -
itt csak a ködök árnya kél; -
ha köztünk éri még a tél,
Alfot el is temette már.
Menjen s a fia ép megint;
okos, ha vissza se tekint.
Brand: Ma este! Most! Elég, elég!
Ó, hadd legyen ép és derék; -
gleccser vihara, part szele
ne bánjon el végképp vele.
Jőjj, míg a vész nem dől miránk!
Tovább, tovább a sund iránt!
A halál tőre a gyerek
kicsi nyakára tekereg!
Ágnes: Ezt súgta valamennyi jel, -
de a felét se hittem el.
Brand a doktorhoz: Szavát, hogy nem hiába mék!
A doktor: Ahol az apák szeme ég,
ott könnyen elfojtjuk a bajt.
Ne féljen; ha szavamra hajt,
az élet fog nevetni rajt.
Brand: Ezer köszönet!
Ágneshez.
Född be, lelkem;
az est szele zúg már a nyergen.
Ágnes bemegy a házba.

A doktor némán figyeli Brandot, aki mozdulatlanul néz be az ajtón, aztán hozzálép, vállára teszi a kezét s mondja:

Kint oly kemény, akár a gránit,
s magával mily kegyesen bánik!
Sok ezt vagy azt sohase kérte, -
mindent vagy semmit! - dörgi rád;
de sok, mihelyt szakad a vértje,
csupa remegés, csupa vád -
a családja dől a kardba érte.
Brand: Mire gondolt?
A doktor: Anyjára zord
szavainak mennyköve forrt:
úgy kárhozz majdan, ahogy adsz,
ahogy lehül benned a dac!
S egyre gyakoribb ez a hang,
ahol a vér, mely satnya, pang!
Most önt meríti régi gyors
ladikja tört farán a Sors;
most mégis szédhasad kevély
kezében minden vádlevél, -
tengerbe hullnak a lapok,
amikkel mellünkre csapott, -
s most bármily hűvös itt az est,
fiát megóvni mégse rest.
Csak menjen, ha mennie kell! -
El anyja tetemétül, el! -
El, lelkigond és hősi hit; -
a mise vége krákog itt!

Brand kétségbeesetten a fejéhez kap, mintha gondolatait akarná rendbeszedni: Hogy fröccsent rám ily buta folt?!

A doktor: Ej, egyszerűen apa volt.
Mit nékem, hogy kereket old; -
nekem nagyobb most, mint mikor
száz rémült bűnöst széttipor. -
Ég áldja! Itt a tükre, kérem!
Fogja s okuljon e vitán,
s nyögjön föl: íme, a Titán!
El.

Brand egy pillanatra maga elé mered, hirtelen kitöréssel:

Jaj, hol sodort hibába a vérem?!

Ágnes kilép az ajtón, vállát és a gyermeket a karján, kendő födi; Brand nem néz rá; szólni akar hozzá, de mintha villám sújtotta volna le, megáll, ahogy az ura arckifejezését észreveszi. Ugyanebben a pillanatban a kerti ajtón egy férfi ront be. A nap lebukik.

A férfi: Pap, itt egy ellenséged él!
Brand kezét a mellére nyomja: Igen, itt.
A férfi: Vigyázz a bíróra.
Magod buján tenyészni kél,
de hogyha baj kell, az kirójja.
Mindég gyakrabban súgja, hogy
türelmed máris fogyva-fogy, -
s mihelyt anyád szíve se dobban,
valaki rögtön szárnyra kap.
Brand: S ha így tennék -?
A férfi: Sohase; jobban
tudjuk mi, hogy ki itt a pap;
tudod, hogy útja balga, vak,
s előtte se hajtasz te térdet, -
hát szép lassan hálóba rak -
Brand tétovázva: Nem, - a valót beszéli csak.
A férfi: Akkor gonosz hazug vagy, érted?!
Brand: Én -?
A férfi: Hányszor mondtad, hogy a nagy,
a harcos Isten kardja vagy, -
hogy örök fészked ez a föld,
hogy itt kell, hogy a Vétket öld,
hogy ne könnyítsünk sorson, jusson,
hogy bárki bukhat, csak ne fusson.
Pap, ez maraszt! Sok büszke láng
a te tüzed zuhogta ránk.
Brand: Dehogy, itt most is bot a fül;
holt lelketeken átok ül!
A férfi: Lehet, talán; - de hány sötét
agy vágta szét az éj ködét.
Brand: Még tízszer több, kit leple föd.
A férfi: A te tüzeden tűnt a köd.
De jó; ne hallgass te se rám;
nem a tömeg fontos, a szám;
ember vagyok, se fény, se szenny, -
mondom: ha el tudsz menni, menj!
Engem is lelkem szomja nógat;
nem könyvekből faltam a szókat;
mélységekből mentett meg öklöd, -
szabad-e mostan visszalöknöd!.
Maradni fogsz; én még hiszek;
vigyázz, a mélység már sziszeg!
Isten véled! Lásd, bízva mék:
nem vesztlek még én el s az Ég.
El.
Ágnes félénken: Hogy rádfagyott e szürke csend!
Mintha szived is sírna bent.
Brand: Minden telt szót, mely zúgva kel,
zengőbben zúgat szét a fjell.
Ágnes egy lépéssel közeledik: Brand kész vagyok!
Brand: Mire? Ki hív?
Ágnes erőteljesen: A gond meg az anyai szív!

Gerd a gyalog-úton a ház elé fut s a kert ajtajában megáll.
Gerd nagyokat tapsot s tébolyult örömmel kiáltja:

Végre! Most fut a papod!
Svartetindről útja-vétve
szállt gonosz baglyom a rétre;
tolla közt a szél kuszált, -
így röpült a rőt napon, -
búgva vitt egy bősz huszárt, -
az volt, az volt a papom!
Templomotok kire vár?
Zárt kapuja csupa zár;
híre törten és sután
kullog az enyém után.
Ott a papom, büszke, szép,
hűs karinge jeges harmat,
melyre prémnek havat varrtak; -
hogyha nem jösz, porba nyom;
templomotok csupa rom;
hős papom a buta nép
megvasalt nyakára lép!
Brand: Bálvány-nótád tüze gyenge,
hogy az én bukásom zengje!
Gerd a kert ajtaján bemegy: Bálvány? Csitt! Senki se hívja!
Bálvány? Ó, tudom mi az;
néha jó és néha gaz,
egyre fényes, egyre cifra.
Mondd, mit rejt ez a puha,
takaróforma ruha? -
Tán egy lábat, egy kezet!
Látod, mily finoman ója
ez a selymes, drága pólya, -
mintha gyermek volna, lelkem?
Född be, - hisz csak bajra serken!
Bálvány? Menj, ha az vezet!
Ágnes Brandhoz: Tudsz-e sírni, árva lélek?
Szűz hitünk is gyászra nőtt!
Brand: Ágnes, asszony, - sírva félek,
hogy az Isten küldte őt!
Gerd: Csitt; harangszó zúg a fjellen,
friss csodák hangos jele!
Nézd, hány édes pici szellem
tódul a templom fele!
Nézd, hogy futnak a koboldok,
kiket a pap csalt hinárba!
Sírjaikat sose lestük?!
Lám, az Úr segélyt kinálva
kikotorta gyenge testük!
Még csak egy zsineget oldok,
s táncuk újra fürge, boldog; -
gyilkos lavinák nyomát
jelzi itt sok kis bolond;
csitt, hogy sírnak: jaj, szülém!
nem is ül az a fülén;
nézd, ott ballag a komád,
ahol az a raj tolong; -
nézd, hogy szívja e kerek
nőt az a halott gyerek; -
ezt kereszteltette volna
gőgös anyja oly hülyén?
Most lökjük a papot porba!
Brand: Pusztulj innen! Bősz heved
megzavar -
Gerd: Csitt! Ő nevet,
ő, aki a holt hegyoldal
útjain beszél a holddal;
aki szótlan jegyzi, hogy
számotok mennyire fogy; -
hej, vigyázz, hogy meg ne rakjon;
hogyha nem jösz, porba nyom,
templomotok csupa rom, -
most viszi papod' a baglyom!
Átugrik a sövényen s a sziklákon eltűnik. Csend.

Ágnes közelebb megy Brandhoz s fojtott hangon mondja:

Jőjj; a völgyben már szemez.
Brand rámered: És az út?
Előbb a kerti kapura, aztán a ház ajtajára mutat.
Ez? - vagy emez?
Ágnes rémülten hátrál: Brand -!
Brand követi: A gyermek vagy a hit
fente ki a kardom itt?
Ágnes messzebb hátrál: Dörgesd rám e zord Eget, -
mégse felelek neked!
Brand tovább követi: Nem, határozz; anya vagy;
vagy a nap kell, vagy a fagy!
Ágnes: Asszony vagyok; te, a férj,
tégy, parancsolj és ne kérj!
Brand meg akarta fogni Ágnes karját:
Vedd el tőlem ezt a kelyhet!
Ágnes egy fa mögé menekül: Brand, ez csak anyától telhet!
Brand: Ez szó vert rám sarat!
Ágnes keményen: Mondd, a hited hol maradt!
Brand: Újra csak a sár és iszap!
Ágnes: Tudod-e, mit kért az Úr?
Brand: Tudom!
Erősen megszorítja Ágnes kezét.
És most dönts: a lelked
csúcsra jut, vagy vérbe fúl!
Ágnes: Tedd, amit Isten kiszab!
Szünet.
Brand: Jőjj; a völgyben már szemez.
Ágnes tompán: És az út?
Brand: hallgat.
Ágnes a kert kapujára mutatva, kérdezi: Ez?
Brand a ház ajtajára mutat: Nem, - emez!
Ágnes a karján fekvő gyermeket magasra emeli:
Isten! Hogyha ez a vége,
én emelem föl az Égre! -
Én se vagyok fukarabb!

Bemegy a házba.

Brand egy pillanatra maga elé mered, könnyekben tör ki, feje fölött összecsapja a kezét, a lépcsőre veti magát s fölkiált:

Jézusom, egy sugarat!

Hajdú Henrik