Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám

Ignotus: Általános választójog s nemzeti birtokpolitika

«- S hogy' lett az egyházpolitikai grófból fekete gróf?

= Erre egy kicsit furcsa felelnem. Magyarázzam, hogy én éppoly liberálisnak érzem és tudom magam, mint bármikor, s a körülmények változhattak, de az én liberalizmusom egy hajszálnyit nem változott? Ha bizonyos tekintetben nem elégítettem ki a szocialisták kívánságait, az éppen azért volt, mert liberális miniszter voltam s a szervezetek iránt nem lehettem a szemhunyásig elnéző, mert sok hibát és visszaélést láttam a szervezetekben. Ezen nem is lehetett csodálkozni. A Kristóffy-éra mesterségesen tenyésztette ezeket, terrorista célzatokkal, s míg egészségtelen túltengésükben, valóságbeli alap híján, a levegőben lógtak, terrorizmusuk megmaradt tagjaikkal szemben, kiket kedvük ellen fizetésekre akartak kényszeríteni. Jó részük visszaéléseiből élt s nekem tagjaik panaszára kellett ellenük eljárnom. De a komoly szervezeteket hasznosaknak, egyenesen szükségeseknek vallom. A választójogi reformról is az a hitem, hogy csak akkor jár a várt s a szükséges eredménnyel, ha komoly mértékben juttatja be a Házba az intelligens munkásságot, mely akar képviseltetni, mert van saját vágya és saját érdeke. Az én pluralitásos tervem (hangsúlyozom, hogy az enyém, mert pluralitás és pluralitás közt van különbség) megfelelő kerületi beosztással, komolyan és tisztességesen bejuttatta volna őket. Most már nem lesznek ilyen jó helyzetben - nyilván általánosnak fogják keresztelni az új választójogot, de valójában távol lesz attól... Mondom, a választójogi reform amellett, hogy azoknak szüksége, kik választójogot követelnek, közszükség is s e szükséget csak akkor látja el, ha komoly és becsületes jogkiterjesztés. Általános alapon állni s ezt aztán korlátozni, elismerem: nem szimpatikus. De nem hiszem, hogy akár szebb, akár jobb, akár megfelelőbb volna az általánossággal való képmutató és elkeresztelő játék. A legjobb volna megállapodni valami jóindulatú, igazságos és modern cenzusban...

- Kegyelmes uram, vetette itt közbe a kérdező, mindenféle cenzust el lehet gondolni nálunk, csak igazságosat nehéz, ha egyúttal egységes is legyen. Olyan sokrétegzetű s vertikálisan is annyira különböző fejlettségű társadalom számára, mint a mienk, amelyben, azonfelül, még ide-oda elszórt enclaveok is éppen a legmagasabb fokokat jelentik: hogy' lehet egy kulcsot találni ? Jó tíz minden táborbeli magántudóssal beszélgettem már a legkülönbféle tervekről, de a ptolemeusi csillagrendszer napóra ahhoz képest, ami komplikált kronométerekkel akarják elérni az idők futását. Amint határ kell a kiterjesztés elé, menten lehetetlen...

= Nem lehetetlen, csak mindenesetre nehéz. De különben minderről felszínesség beszélni, míg az új statisztika meg nincs. Ennek adalékait aztán olyan elfogulatlanul kell majd mérlegelni, mintha a dolognak semmiféle hatalomvadászati s képmutatási előzményei nem lettek volna. És pedig annak tudatával, hogy a birtokon belül levők részéről nem ahhoz kell szabadelvűség, hogy olyasmit adjanak meg, ami nekik is jól esik, - a szabadelvűségnek az a próbája, hogy nem ijed-e meg a szokatlantól, a kényelmetlenségtől s az áldozattól. A választójogi reformnak hasznosítania kell a hasznosítatlan erőket és, ami minálunk elsőrendű fontosságú, ezeket egybefogván, a társadalom töredékeit bele kell illesztenie az egészbe.

Itt a kérdező próbálta beleilleszteni ebbe a gondolatmenetbe a harmadik kérdést, mellyel az Andrássy gróf tekintélyéhez fordult. A várakozásokról beszélt, melyekkel feudálisnak éppen nem nevezhető körök mától fogva, sőt a józanabbja, politikaibb érzékűje már a kristófizmus mámora közepett is az Andrássy fejlődésén csüggöttek és csüggenek. «Valakivel, referálta a grófnak, - valakivel, ki az országos politikában nem vesz részt, de akit én a mai Magyarország egyik legigazibb politikai tehetségének tartok, másfél év előtt hosszabb beszélgetésem volt arról, mennyire itt volna az ideje, hogy a magyar társadalomban gyökeretlen kóválygó intellektuális, polgári, városi elemek és erők az országos politika számára hasznosíttassanak. Amit önök, így szóltam, itt a főváros kormányzatában oly nagystílűen kezdtek meg, azt a gyakorlatian szociális, azt az építően és kulturálisan nemzeti politikát kellene kiszélesíteni országos politikává. Én ezt a politikát városi politikának nevezném - ellentétben az eddigi: mondjuk: vármegyei politikával... S e politika természetes vezérének Andrássyt érzem - amin, úgy lehet, ő csodálkoznék legjobban ha megtudná. Pedig mélyen érzem, hogy a fejlődés errefelé tart s őt is efelé tereli. Ezt a fejlődést egy kicsit elő kéne segíteni s a polgári politika okosságának volna dolga, hogy ebbe Andrássy grófot egy kicsit beleszorítsa...» Mondom, ezeket fejtettem ki az előtt a nagyon okos ember előtt s az menten átérezte, hogy ebben sok a plauzibilitás. Mit tart erről Excellenciád? Jónak és tehetségesnek tartana-e ilyesmit s tudna-e engedni efféle douce violencenak? Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Andrássynak kéne a magyar Roseberynek lennie!

Andrássy gróf elmosolyodott.

= Ami Roseberyt illeti: hagyja el kérem. Én ismerős vagyok vele s mondhatom: éppoly rosszul érzi magát, mint én... De komolyan: hogy' képzelik ezt a polgári alakulást? Én parlamentáris államban nem tudok rosszabbat, mintha pártok külön osztályok vagy érdekek szerint csoportosulnak, mert ez lehetetlenné teszi, ami a parlamentarizmus ideálja: két nagy pártnak a kormányzásban való váltakozását. Szervezkedniök igenis kell, de társadalmian: - s ez erejökkel arra törekedniök, hogy a nagy pártokat rászorítsák az ő érdekeik számbavételére is, erősen hangsúlyozva az érdeket, de azért nem ellenségesen a többi rétegek érdekei iránt s kellő hajlandósággal arra, hogy az általános érdek előtt meghajoljanak. A polgári párt egy kis frakcióval több volna s ezzel egy nehézséggel több a váltógazdaság kialakulása előtt. Viszont: ha társadalmi szervezkedésről vagy szervezkedésekről van szó: ezeknek természetes vezérük vagy központjuk csak olyan valaki lehet, aki maga is abból a rétegből való...

- Szabadjon, felelt a kérdező, ennek valamit ellene vetnem. Éppen Anglia példáját s általában a parlamenti országokét, melyekben, akár kényelmes, akár nem, a kis frakciók mindjobban megtörik a két párt rendszerét. Most Amerika is közel volt ahhoz, hogy harmadik nagy pártja alakuljon, nem szólva a már meglevő kis frakciókról. S minde frakciók társadalmi mondjuk: osztálybeli érdekűek s természetes optikával valamennyi a maga érdekében látja a közérdeket. Hogy Angliára térjek: ott ma Lloyd George csinál politikát és pedig isten igazában radikálisat. De éppen ő fejtette ki minap, hogy ő ennek számára hasznosítani kívánja a birtokosságot s az egyházat - s ezt teszi is. Én minálunk ugyanezt vagy ilyesmit, vagyis a komoly szociális politikát, megfordítva képzelem. Tudniillik úgy, hogy tradicionális alapon álló felvilágosult politikus hasznosítsa gyakorlati program számára a társadalmunkban kóválygó modern erőket, melyek így szervezetlen és magukra hagyottan nemcsak kalandokba terelődnek bele, de olyan kalandokba, melyekben sokat meg kell tagadniok abból, amiért lettek s ami nemcsak nekik szükséges. Akár jó a parlamentarizmusnak, akár nem: ma a pártok érdekszolidaritások - s viszont az államférfiak, akár tetszik nekik, akár nem, ma már egy kicsit condottierék, azzal a beneficium inventariival, hogy olyan csapat élére álljanak s olyanokat fogjanak maguk körül össze, kik legalább nagyjában arra tartottak, ahová nekik sem lesz kellemetlen eljutniok.

= Lehet, szólt erre Andrássy gróf, de a parlamentarizmus iránt a mi országunkban nem lehet ennyire közömbösnek lenni. Nálunk a parlamentarizmust egy kicsit éppúgy megtámasztgatással kell fenntartani, mint egész államiságunkat. Ami az angol frakciósságot illeti, ott is csak a munkásság szerveződött külön, vagyis egy szélső szárny. De a középnek nem szabad különszakadnia, mert ezzel az egész társadalom egysége inog meg. Ugyanígy aztán minden osztály és érdekkör külön állana - valamennyi támadóan a többivel szemben s e réven aztán az egésszel szemben is. Ezzel nem azt mondom, hogy a törekvéseknek, melyeket felemlített nincs rendeltetésük. Ha van a liberalizmusnak jövője, az csak egy nemzeti és komolyan, vagyis áldozatra készen liberális pártban lehet, melyre minden osztály hathat, melyhez minden osztály ragaszkodhatik s mely valamennyitől követelhet áldozatokat s elfogultságokról való lemondást. Az erős központi hatalommal szemben lehetnek követelései a szervezett magánérdekeknek, de pártalakulásnál, kivált, mondom, nálunk, vigyázni kell, hogy a parlamentarizmus lehetetlenné ne váljék. Az angol parlamentarizmus is nagyon megszenvedte a munkásság különszakadását, de ott többet bírnak el, mint nálunk. Nagy jövője és nagy hivatása van Magyarországon a városi középosztálynak, de éppígy gonddal kell ápolnunk a, hogy megfelelő szót mondjak, vidéki középosztály kialakulását s a politikusoknak minden művészetüket arra kell vetniök, hogy e két érdeket összehangolják s még ezenfelül hozzáhangolják az egésznek érdekéhez.

- Egyszóval?

= Egyszóval: igenis, szervezkedjék a polgárság, társadalmian - s a józan és elfogulatlan politikusok dolga, hogy ezt az erőt aztán elevenné tegyék és hasznosítsák... S mi is volt negyedik kérdése?...»

*

E dialógus része egy politikai beszélgetésnek, mely most júliusban lesz öt esztendeje, hogy lefolyt Andrássy Gyula grófnak tisza-dobi kastélyában s melyről akkor a gróf engedelmével a Nyugat beszámolt. Sokat nem kell hozzátenni, hogy a mai érdeklődő is teljesen átértse, s szövetül szolgálhasson az akkori kérdezőnek mai mondanivalója számára.

Talán csak annyit, hogy - ami ma már a történelemé - annak idején az Andrássy plurális terve mellett nem egy ember dolgozott volt komoly meggyőződéssel, ki maga jobb szerette volna az általános választójogot, de azt tartotta, hogy mégis kapni kell az Andrássy tervén, mint a legtöbbön, mit történelmi társadalmunktól akkor szépszerével kapni lehetett. S mely, míg magában haladás azzal, hogy erősen polgári és városi természetű, viszont magyar viszonyaink közt megbecsülendően nevelő hatású lett volna, mikor, bár virtuálisat is, de mégis szavazatot adott volna mindenkinek, s viszont olyat, melyet nem lehet (mert nincs, aki megvegye) pénzen eladni. Nem volt titok, hogy annak fejében, ha e tervéhez megkapja a munkásság aktív és nyílt támogatását, Andrássy hajlandó lett volna elejteni a pluralitás harmadik emeletét - az alsó kettő pedig olyan volt, hogy abba az élet során majd minden ember automatikusan belenő. Mindezt többen átlátták s értékelték is akkor a gondolkodó szocialisták közül, de nem volt erejük e szerint járni el, e szerint járatni el táborukat.

Mondom, ez ma már a történelemé. Azonban világánál egy s más igazolódik úgy abból, mit az akkori önzetlen közvetítők gondoltak, mint abból, mit a fentebb idézett beszélgetésben Andrássy előre megmondott. S talán azoknak - azóta még jobban megnőtt - táborát is igazolja, kik bár több belpolitikai dologban nem értenek egyet Andrássyval, s bár Andrássytól nem lehet rossz néven venni, ha nyilván csak azt tekinti követőjének, aki követi őt, nem pedig azt mondja neki, hogy: fogadd el programomat, aztán vezess! - mégsem tudnak letenni arról, hogy Andrássyt az ő szűkebb pártjától elkülönböztessék, s e legszélesebb szemhatárú főmagyaron át kívánják belekapcsolni az ország érdekében levőknek vélt törekvéseiket a hazai fejlődésbe.

Nem kevésbé aktuális, mint akkor volt, az a bizonyos polgári pártalakulás, mely viszont azóta sem haladt elébbre s még ma is ugyanazokkal lehet és kell terveit szövögetni, mint akkor. Mint akkor nem volt, most sem az volna lényege, hogy éppen városi párt alakuljon, hogy éppen osztálytábor, hanem hogy az ide-oda árválkodó, gyökeretlenkedő s gazdátlankodó magyarországi intellektualitás politikailag összekristályosuljon, recipiálódjék, közmozgatóvá legyen. S itt megint nem lehet Andrássy mellett elmenni, bármennyire nem kér ő abból, mit partikularista politikának hisz. Még az ő tekintélyével s húzódásával szemben sem lehet természetesnek találni, hogy aki külpolitikában mindnyáját megelőzött útmutatója a magyar felvilágosultságnak, belpolitikában ennek ostroma tárgya legyen, s ugyanazon államférfi, ki a szívekben a legszélesebben tisztelt nemzeti vezér, forma szerint egy bármily megkülönböztetett, de szűkebb körű kisebbségnek legyen csak feje. A helyzet az - s erről lehet beszélni, mert nem személyes ügye Andrássynak, hanem közügy: hogy van egy vezérnyi emberünk, ki mögé széles tábor való, s van tábor, széles, sok csapatú, kész fölszereltségű s kitaláló és parancsoló vezetőkben is gazdag, mely körében ővele nyilván ellenállhatatlan volna. Mi az tulajdonképp, ami e lehetőség előtt válaszul áll?

Több oknál fogva azt kell hinni, hogy főképp s szinte csakis a választójog dolga. Az általános választójogé, mely, úgy látszik, annyira szimbólum, hogy bal felől mindenéből inkább tudnak engedni, mint a nevéből. S melybe nálunk az országfejlődésének valóban annyi érdeke kapcsolódik bele, hogy jobb felől egyre több engedményt tesznek lényegének, annyira, hogy kezd már úgy festeni, mintha csakis nevétől rettennének vissza, akik ellenzik. Ezen nem változtat, hogy abszolúte véve talán fontoskodás mintegy végzetesnek tekinteni a választójogot. Alkalmasint úgy áll, hogy a választójog csak akkor fontos és veszedelmes, ha nincs meg - amint megvan, nem sokat jelent, semmi esetre sem mindent. Ám relatíve, már minálunk volt történelmi előzményei után is, nálunk fő fontosságúvá lett. A nép talán nem eléggé kívánja, de népszerű mégsem lehet, aki nem követeli. S addig, úgy látszik, nem lehet nálunk egészséges pártalakulás - talán még háborús sem, békebeli semmi esetre - míg az általános választójog dolga végképp nem tisztázódott. Mi az akadálya annak, hogy a felvilágosultabb magyar történelmi politika magáévá tegye?

Nem szabad feltennünk, hogy a demokráciától való félelem. Ami Andrássyt illeti: nem szabad feltenni kérdezetlen sem e férfiúról, ki annak idején kimondotta, hogy: «nem féltem nemzetemet a tudománytól», hogy ezt lelkében ki ne egészítené azzal, hogy: «nem féltem nemzetemet a demokráciától». Amiről különben már adatot is szolgáltatott legutóbbi nagy beszédjében, mikor a hősök választójoga mellett foglalt állást, (ami nem kis lépés a plurális választójogtól az általános felé), s mikor ezt azzal a megokolással tette, hogy aki nem tanul a történelemből s útjába áll a fejlődésnek, az forradalmat idézhet nemzetére. Aminthogy különben sem lehetnek demokráciaellenes aggodalmak azok, mik már évek előtt megengedtek olyan plurális választójogi tervet, mely - ezt nem lehet eléggé ismételni - új hatásában kimondottan városi, polgári, munkási természetű lett volna.

Ha tehát nem demokráciába vágóak, akkor ez aggodalmak nem lehetnek egyebek, mint kulturálisak és nemzetiek. Aggodalmak, melyek a műveletlenek többségétől féltik ma még szűk körű kultúránkat s egy általános szavazatból kikerülő képviselőháztól a mai egységes és magyar természetű államiságot. Kérdés, hogy elfogadva ez aggodalmakat megokoltaknak, s elfogadva jogosultaknak is abban a tekintetben, hogy minden ez országban élő s bármely kultúrfokú s nemzetiségű embernek érdeke, hogy ez az ország művelt ország legyen és - közérdekű állami megállhatásának egyetlen expédiense-képpen - egységes és magyar államiságú: nem lehet-e megcsinálnunk az általános választójogot, komolyan, őszintén, becsületesen, de egyben elejét vennünk annak, hogy a jók mellett rossz, sőt végzetes következésekkel is ne járjon?

Talán igen. S itt zárjuk ki azt, amire annak idején Andrássy okos becsületessége nem tudta volt rászánni magát, hogy geometriával, vagyis a választókerületek egyenlőtlen megszabása útján majorizáltassanak a, mondjuk, megbízhatatlan elemek a, mondjuk, megbízhatóktól. A geometria ugyan elkerülhetetlen, de bizonyos fokon túl, ismerjük el, csalás, tehát oktalanság. A kulturális aggodalmakat azonban enélkül is honorálni lehetne, egy legbecsületesebben általános választójogban. Amennyire visszaemlékszem: senki ez országban nem kívánt általánosabb választójogot, mint minden nagykorú írni-olvasni tudóra kiterjedőt. Már pedig: egyfelől elért huszonnégy év életkor, másfelől írni-olvasni tudás, amit lehet igazi írni-olvasni tudásképpen megkövetelni s ha nehéz is, de nem boszorkányság ellenőrizni, hogy valóban megvan-e: tulajdonkép cenzus, két cenzus s éppen nem alacsony cenzus. Az ilyen választójog komolyan és becsületesen általános, de valójában konzervatív választójog.

Maradnának azonban a nemzeti aggodalmak. Ezeket magán a választójogon belül valóban nem lehet úgy honorálni, hogy a korlátozások valamely felé jogfosztást ne jelentsenek. Húsz éves ember megnyugodhatik benne, hogy várnia kell jogával, míg megéli a huszonnegyedik esztendőt. Írástudatlan átláthatja, hogy nem érdemel beleszólást a közdolgokba, s ez a jogfosztás nem volna közkár sem. De, például, írástudó hazai román ember sohasem láthatná át, hogy ne lehessen szavazójoga saját hazájában, azért mert nem tud s nem ír és olvas egyéb nyelven, mint a magáén. Kikötés, mely őt kizárná, valóban jogfosztás volna ővele szemben, s egyben valóban kiváltságot - s ma már minden privilégium magában odiosum - politikai és társadalmi kiváltságot adna a magyarnak, bár azon a réven, hogy állam és nemzet, de mégis azért, mert magyar. S e jogfosztás egyben közkár is volna, mert becses rétegeket zárna ki a politikai jogosultságból s ezzel a rendes politikai életből.

Ám miért ne lehetne mindazt, ami biztosítékra szüksége van a magyar állam államiságának, egységének s magyar jellegének, esetleges nemzetiségi autonómiák területi természete megakadályozásának, magyar állam-nyelvnek, e nyelv iskolai tanításának... és így tovább mindannak, ami ez országban nem csupán a magyarságnak érdeke, hanem mindenkié, ki érdekét az ország állami megállhatásába kapcsolja bele: hogy minde biztosítékokat miért ne lehetne külön törvénybe nyíltan, kimondottan és felsoroltan beleírni?

Hogy ebbe a törvénybe mi jöjjön bele? Igen egyszerű: mindaz, amit a tiszteletreméltó aggodalom nemzeti tekintetben félt egy általános szavazatjogból kikerülő magyar képviselőháztól. Hogy mindezt nehéz megszabni és felsorolni? Nehéz, de nem lehetetlen. Ha csak tárgytalan és általános aggodalmaskodás, akkor nem megokolt. Ha pedig megokolt és határozott, akkor meg is lehet határozni és pontokba is lehet szedni. Nincs, tovább menve, semmi akadálya, hogy e törvényt, melynek parancsai mint választójogi kikötések: korlátozások, jogfosztás volnának, de így magukban közérdekű parancsok: a választójogi törvénnyel junktim léptessük csak életbe, - vagyis hogy az általános választójog csak akkor váljék foganatossá, mikor az ezen törvényben megállapított rend is törvényes. S mindezek után annak sem állja útját semmi érdek, sőt világszerte van rá példa és hagyomány s amiért ma nincs nálunk, miért ne lehetne holnap: hogy ez a két vagy több junktim-törvény együttvéve úgynevezett alkotmánytörvény legyen, mindenestül körülvéve azzal a további s szintén nem szokatlan biztosítékkal, hogy megváltoztatni csakis úgynevezett kvalifikált többséggel lehessen, - mondjuk: mint Ausztriában, csak kétharmad többséggel.

Amit ennek első hallásra ellene vethetni: hogy ilyen biztosíték csak papírbiztosíték volna, arra egyszerű a felelet. Az, tudniillik, hogy a mai állapotnak sincs erősebb biztosítéka, mint az alkotmány papirosa. Ha akadhat hatalom, mely egyebet akarhasson Magyarországon, mint a magyar törvényhozás kvalifikált többsége s e hatalomnak volna ereje ez akaratát ránk szorítani: nyilván éppoly kevéssé tisztelné a mai jogállapotot, mint az elkövetkezendőt. Sőt míg a mai állapottal szemben az, ki erőszakot kívánna tenni rajta, vértezhetné magát demokratikus és nemzetegyenlőségi kifogásokkal, az általános szavazatjog egységes magyar államát csak meztelen erőszakkal taposhatná el.

A másik ellenvetés az lehet, hogy ez a megoldás sem olyan, amibe közönségesen megnyugodhassanak. Lehet. De mégis sok szól mellette. Mindenekelőtt: amily nehéz ma Európa közepén olyan törvényt aláírni, mely többnyelvű országban a szavazójogot csak egyik meghatározott nyelv tudásához köti: semmi igazságbeli, demokratikus, radikális, szociális és - patriarkális akadálya nincs (kivált a mostani háború tanulsága után) olyan törvény aláírásának, mely, miután mindenkinek minden jog egyenlően s egyformán megadatott: célszerűségi, mintegy technikai s mindenek számára egyenlő életérdekű okokból biztosítja az államnyelvet, az állami egységet, az állami terület széttagolhatatlanságát. Magyarokra korlátozott szavazatjog ellen - még ha különben a legradikálisabb volna - felzúdulhatna nemcsak minden nem magyar, de fel az egész művelt világ, fel a magyar lelkiismeret is. Ám intézmény ellen, mely senkinek nem ád kiváltságot, senkitől jogot el nem vesz, csak biztosítja azt az állami létet, mely minden benn élőnek életérdeke: igazsággal nem szólhat senki, aki tart a maga életére s tiszteli a másét. - Ajánlom ez egyszerű elgondolást minden nyugodteszű hazafi végiggondolásába.