Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Fábián Géza versei
(Élet-kiadás, 1916.)

Az új magyar líra csodálatos gazdagságának egyik legérdekesebb tünete, hogy a jeles és kiforrott tehetségek értékes termelése mellett tömegével vetődnek fel újabb és újabb tehetségek szép fejlődést ígérő próbálgatásai. A nyilvánosság elé lépő ifjú költök «első kötet»-ei többnyire igen figyelemreméltók s a kritikus, midőn ezt az örvendetes jelenséget konstatálja, szorongó érzéseit sem nyomhatja el: mi lesz utóbb ezzel a sok, ígérettel teljes pályával, szép magyar kertünk új, roskadozón gazdag virágterméséből mennyit fog gyümölcstelenül elpusztítani a magyar közöny jege?

Ismét egy «első kötet» várja kritikánkat, a kis könyv Fábián Géza verseit tartalmazza. Többszöri, figyelmes átolvasás után úgy találjuk, hogy a kis kötet még a szokottnál is ígéretesebb, egy valóban kiváló fiatal tehetség kibontakozásának rendkívül érdekes stációja. Úgy látjuk e versekből, hogy írójuk fáradságos küzdelemmel tud csak eljutni érzéseinek lírai megszólaltatásáig, egyike a legtöprengőbb s legnehezebben megnyilvánuló lelkeknek, akiket csak a siker lendítő ereje tudna megtartani a további fejlődés nehéz útján s épp ezért kívánatosnak tartanók, hogy az ifjú tehetség első föllépése minél melegebb fogadtatásra találjon. Sajnos, a léha és inkább csak felületes jelszavak szerint dolgozó napi kritika aligha fog megállani e mellett a minden szeretetünkre méltó «első könyv» mellett.

Pedig ez a fiatal költő minden kis ízében az elismertetés vágyától remeg. Kis kötetének legszebb darabjai telve vannak annak a csaknem erőszakos makacsságú ismételgetésével, hogy őt «halhatatlanság», «babér» várja. Anyja és testvérei jóságát azzal hálálja meg, hogy örökéletűnek szánt versekbe foglalja nevüket. Dicsekszik, hogy az «őrült dicsőség» és «divat» idején ő a flegma embere, aki nem törődik azzal, hogy meghallják-e «magyar zengésű lant»-ját, de pár lappal később heves kitörést olvasunk, mely szerint, ha csak «fakó lantos» lehet a költő s «búja nem élhet milliók szívében», akkor inkább szűnjön a dal s «végtelen, sivár kietlenségben bolyongjon a sorsa Szaturnusza.»

Másik uralkodó érzése egy homályos, de heves lendületű érzés, melyet legtalálóbban talán a «végtelenség vágyá»-nak definiálhatnánk. Bármily témáról kezd verset, néhány soron túl már az éther világába lendül, a «fénylombos csillagerdőbe», a «végtelen rónájára», ahol «lángol a lélek pásztortüze». Élményei földi konkrétumokhoz fűződnek, nagy és megható őszinteséggel szól gyermekkora nyomoráról, éles vonalakkal rajzolódik elénk egy sötét milieu, melyben a kézimunkán tengődő családanya «Singer»-varrógépe kattog, sötét utcákon át a hivatal robotjába siető leánytestvér alakját látjuk s a kis szoba csöndes zugában a Leopardi könyve fölé hajló fiúcskát, a költőt... De a konkrétumok vigasztalan körvonalait elmossa valami, a lélek mélyéből felzuhogó, fénylő áram, a végtelen perspektívái felé zúduló vágyódás, mely enyhületet, jutalmat, másik, szebb életet keres a csillagok arany tüzein túl.

Mindezek a lírai megnyilvánulások a költő egy többször említődő testi tulajdonságától determináltatnak: E versek írója béna ifjú. Az elevenebb, érintkezőbb élettől való kényszerű elzártságban a lélek magányos világa, korán érő bölcsessége, a szenvedésekből étheri magasságú vigaszokért való vágyódása fejlődik ki: a dicsőség, vagy a mennyei igazságszolgáltatás vágya. S megrázó, amint testi nyomorát remegő szavú szimbólumba rejti: egyik legszebb verse a tevéről szól, mely a sivatagban teng s «száraz, csüggő ajkán» panasz kél, mivel «virágok érzékeny lelkét» oltotta belé a végzet s ő púpja alatt görnyedve jár. Gyönyörű a púp megemlítése: «átok baldachin»-nak mondja a költő...

Amily elismeréssel fogadjuk Fábián Géza első kötetének lírai szépségeit, oly határozottsággal kell rámutatnunk formai hibáira. Nyelve rendkívül dadogó és zsúfolt, versei a műgond minden nyoma nélkül döcögnek. A lírai hév átizzik e sorokon, érezzük a szenvedő, lassú munkálódást, mellyel a költő nehéz és szép mondanivalóit a makacsul ellenkező sorokba tördeli, de ez nem elegendő; a legnehézkesebben megnyilvánuló értékeket is kötelezi bizonyos formai nívó, melyre el kell jutniuk. Rímelés, ritmus egészen kezdetlegesek Fábián Géza verseiben s kedvenc formája a szonett, nehéz fogású kezei között összetörik. Kívánatos volna, hogy a szép reményekre jogosító költői pálya következő stációja formai irányban való erős fejlődését mutassa az ifjú költőnek.