Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám

Babits Mihály: Noémi fia

I. Ritkán jelenik meg manapság piacunkon oly nagyszabású, annyi magas ambícióval írott regény, mint a Laczkóé, a Noémi fia: amely annyira igényt tartana a nagyregény minden kvalitására. Igen: a legmagasabb igényekkel készült; s emellett jó könyv is, szép könyv is, de igényei, ambíciója valahogy nem függenek össze jóságával, szépségeivel - a jóság, a szépségek, mély, gyermekkorból hozott érzéseknek, spontán nekilendüléseknek, akaratlan, szinte tudattalan kisarjadásai: az ambíció, ellenkezőleg egy nagyon is akart, nagyon is tudatos, izzadságos művészet pálmája felé látszik nyújtózkodni.

II. (Úgy - élőbb megszabadítom magamat minden hátsó gondolattól; sietek elmondani mindazt, ami kellemetlen vagy nehézkes volt ízlésem számára ebben a regényben: hogy aztán annál szabadabban, fenntartás nélkül dicsérhessem: úgy ahogyan valóban érdemli!)

Tehát: a művészet, amely felé nyújtózkodik, kissé nagyon is akart, erőltetett; és éppen ezért néhol nehézkes hatású. A regényideál, mely szeme előtt lebeg, a flaubert-i: mely a művészetet a formális elemek túlsúlyában keresi. A tartalom egy akármilyen életdarab: a legszürkébb, a legjelentéktelenebb, legeseménytelenebb, a leg-válogatás-nélkül-igazabb: minden külön befejezettség, lírai vagy drámai, pathétikus érdekesség nélkül. Ezt a színezésnek és plasztikának, az árnyalásnak, átmeneteknek, a tömörítésnek és jellemzésnek, egyszóval minden illúziókeltésnek legminuciózusabb művészetével megfesteni a regényíró feladata. Ezért érezhető a Laczkó mesélésén mindenütt a törekvés: a történetnek szögleteit kikerekíteni, minden részletnek egyenlő fontosságot tulajdonítani és a leírást a miliőrajz, s a mindennapi élet apró jelentéktelenségeivel túlhalmozni. A Flaubert felséges személytelenségére való törekvés látszik. A portré hű akar lenni; teljesen; s minthogy a belső hűség olyan valami, ami öntudatlanul, spontán születik, az ambíció és akarat, mely amavval mit sem tud csinálni, a külső hűség felidézésére veti magát: tudományos aggodalmaskodással gyűjti a kép színeit, az adatokat, lelkiismeretes gondot fordít egy-egy külső vonás pontos megállapítására, tévedések, anachronizmusok elkerülésére, mennél több apró és igaz részlet összetömörítésére; módszer, mely művészileg talán megbosszulja magát (a Salammbonál, a Bouvard et Pécuchetnél is megbosszulta) - de mindenesetre megad a műnek egy külön, másnemű értéket, s a művelt közönségnek egy bizonyos, tudományos érzésű részénél nem veszhet el, Laczkó könyvének is van ily külön értéke mindazokra nézve, kik magyar irodalom és színészettörténeti érdeklődéssel bírnak: valóságos lexikona e könyv a közelmúlt vidéki magyar színészéletének, adatok és képek gazdagságára és teljességére nézve páratlan. Egy egész színészeti geográfia: a vándorszínész életének állomásai, Kárpátoktól Adriáig kaleidoszkópszerű változatossággal gördülnek elénk: módszer, mondom, ami talán szerkezetileg nem válik a műnek előnyére (mindenesetre egy nehéz szerkezeti probléma, mellyel Laczkó néhol nagy erővel birkózott, de nem mindig győzött) - de rendkívül gazdagság és tarkaság érzését költi az olvasóban. A szerző ismeretei kimeríthetetleneknek látszanak, minden szó mögött az elhallgatott, a leírni sem érdemesített adatoknak és ismereteknek még egész tárházát sejtjük.

Mindezekhez képest, amint a szerkezet kaleidoszkópszerű, a stílusnak mozaikszerűvé kell válnia: nem az egységes nagy lendülést, hanem a részleteknek lehető legszínesebb, legéletteljesebb, legjellemzőbb, legfantasztikusabb kifestését tűzi feladatává: ismét flaubert-i ideál. Gyorsan kell menni mindennek; jelzőket találni, melyekben egy egész ember, egy egész színház egy egész társadalmi osztály, egy egész város rajzoltatik, melyek egy egész képet, tájat, hangulatot, egyszerre hoznak szemünk elé. A tudós helyét az íróban itt a mesterember foglalja el; festeget, ácsol, ötvöz és ragaszt; - és Laczkóban (régtől ismerjük) van is egy, aprómunkára kitűnően alkalmas, précieux mesterember. Jelzői többnyire képszerűek, gyakran jellemzőek, tömörsége kitűnő, s egyetlen szava sem esik gondatlanul. S mégis (vagy éppen azért) a stílusban találjuk regényének leggyengébb oldalát! Nagyon is akart, nagyon is ötvözött, nagyon is terhelt, précieux. A részletmunkában elvész a lendület. Külön-külön minden mondat kitűnő, sima, véglegesen megfaragott; egyben a nyelv mégis akadozik; zökken, mert nagyon is súlyos; csörög, mert nagyon is apró drágaságokkal van megrakva. Természetesnek, lendületesnek szánt passzusai passzusok maradnak, észrevesszük, hogy természetesnek, lendületesnek vannak szánva. Csak ahol a költő felejti pillanatra a mestert, a tudóst, akkor szárnyal fel egy-egy szökkenésre: mint a gyermek, akkor csinálja a legbájosabb mozdulatokat, ha felejti a pedáns táncmester szemeit: - s ilyenkor elragadó tud lenni - s így mindinkább a könyv vége felé.

III. Mert a tudós és mester mögött ott van a költő is, a leghatalmasabb! és most már erről fogunk csak beszélni. A sok mozaikszerű apró részlet, sok nyüzsgő, megvillanó alak középpontjában egy igénytelen, de mély, történet áll, egynéhány ember egészen intim története, s ez a történet egy költő lelke mélyéből eredt, s érzelmi intenzitásával győzedelmesen szorítja ki érdeklődésünkből a regény vége felé mindig jobban a túlzott, aprólékos, miliőrajzot, mely elnyomni, elborítani hiába igyekszik. Amint nehezíti Laczkó regényét minden, ami akart, úgy ad szárnyat neki valami mélységes akaratlan. E képszerűnek, leírónak szándékolt regény mégis elsősorban érzelmi regénnyé vált, s elsőrendű szentimentális szépségei vannak. Maguk az alakok... amily külsőséges, adatszerű minden a miliőrajzban, oly belülről és mélyből van mintázva ez a két-három főalak. Lányiné, a kis fiú, még Szillánghy is: de elsősorban maga Arabella, akinek arcképe a gyengédségnek, szeretetnek és mély átérzésnek egészen páratlan mesterműve. Alig tudok a magyar irodalomban nő-arcképet, mely az olvasó emlékezetébe ily finoman, mélyen és rokonszenvesen benyomódna: Thackeray nőalakjait lehetne hozzája hasonlítani, anélkül, hogy bármi tekintetben is hatásukra gondolhatnánk. És nem valami idealizált alak ez: ellenkezőleg: a legemberibb szenvedélyéig, legkisszerűbb gyarlóságáig átérzett és megrajzolt asszonykép. S mily pontosan és mélyen összehangolt evvel a másik három alak! S a történet maga, a művésznő katasztrófája, aki fiáért lemond a művészetéről: a történet, mely csak az utolsó lapokon nyílik ki, mint az ég szélén az alkonyfény, micsoda méla színruhába öltözteti, visszapillantva az egész regényt, mint az alkonyfény az egész tájékot! Mindez igazán mély és művészi: Laczkónak valami nagyon gyökereset sikerült itt kihozni magából. Vagy nem is: nem siker volt ez és nem ambíció: akaratlan és őrizetlen szakadott ki ez!

A kritikus tragikumához az is hozzátartozik, hogy a dicséret nehezebben fejezhető ki szavakban, mint a gáncs. Ami sikerült, az egy dolog, szükségszerűen egy; és imponderábilis, szavakba nehezen foglalható; egy lendület, a tudattalanból felhozott hangulat; leírni, megdicsérni tulajdonképpen annyi volna, mint újrateremteni, más eszközökkel ismét létrehozni; annyi, mint egy új regényt csinálni, és mégis ugyanazt; lehetetlen. Mennyivel könnyebb dolog a gáncs, mely a részleteket vizsgálja, s az eresztékeknek, a darabok összeillésének zökkenéseiből táplálkozik! Mennyivel, a kifejezés-okozta tökéletlenségeket szavakba foglalni, mint a poézis diadalát, mely mindig a kifejezhetetlen diadala! Mily szóval is dicsérhetném a Laczkó regényét? Szép regény, jó regény, magyar mű, meg vagyok győződve, hogy maradandó lesz irodalmunkban. Nem is gondolnám, hogy valaki mást mondhasson - ha nem pártszellemből.