Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám

Nagy Zoltán: A kéz

A kéz, a kéz mely símogat
Legyen fehér, puha és érett,
Vendég ki ritkán látogat,
S hamar mondja, hogy isten véled.

Sétáló hölgy, ki andalog
Sötét mezőn, nem tudva merre
S könnyen lép mint az angyalok
Tó tükörén, habot se verve.

Ki néha táncol s únva ezt,
Már meg-megáll, álomba réved
S dobogó szívvel futni kezd
Ha sűrű rengetegbe téved.

Csuklón hajlása: áhitat!
Fénye, mint holdé nyári este!
Ostya, mit csókkal szád itat
S hiszed, hogy ez az Urnak teste!

A kéz, a kéz mely símogat
Legyen Tiéd, Tiéd csak mindig!
Öt ujja tudjon táncokat,
Mik szívem áhitatra intik.

Öt ujj, öt karcsu jaguár,
Ugrásra kész a dzsungel éjén,
Színük mint havas január
Hajam sötét bozótja mélyén.

Kezed remegjen, drága nő,
Mikor sötét hajamba mélyed
S kisujjadon egy drágakő
Ragyogjon, mint a szenvedélyed!