Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám

Kádár Endre: Mama

A pályaudvaron hiába kereste az urát, kereste magas vállát, fekete, hosszas elegáns arcát, nincs, nincs. Ha ott lett volna, talán ettől a pillanattól fogva újra jó lett volna minden. Lett volna egy szép órájuk, kart a karban a poros úton sétáltak volna, míg jön a következő vonat, amelyik visszaviszi őket Budapestre. Amint kilépett a pályaudvarról, a kinyíló alagi pályával, a nyári este tónusával, az esti mező füves-bogárhangos illatával, feléje indultak és visszaolvadtak beléje életének itt maradt figurái. Íme itt jön... tizennyolc éves, fehér fekete csíkos ruha, a drága lányos kalap... a tömeg... a lovak... elegáns ruhák színe, finom mozgások... A másik oldalra néz, együtt jönnek ketten. Második nyaruk. Mint egy címkép valamelyik angol sport lapon, mindkettőjükön londoni sport kosztümcipő, kalap tökéletes, és ő, most tudja, olyan tudattalanul boldog. Amott a friss fűben jön feléje harmadik énje. Sötétedik, az ura néhány lépéssel arrébb a zsokékkal tárgyal, egyikük hátramarad, végig mustrálja mint a lovat... és ő olyan gyámoltalan.

Behunyja szemét és eltünteti életének régi alakjait. Tévelygő, merre menjen, mit tegyen, huszonhároméves kis lány, a gazdag házból csak álmos, édes jóságot hozott magával és hiányzik belőle az önfenntartási, a megtartási ösztön, amit a szegénység fejleszt ki az emberben.

A porban húzza a cipőjét, megy a versenypálya felé. Egy lovász gyerek jön feléje:

- Nagyságos asszony, a nagyságos úr azt üzeni, tessék megvárni a kis vendéglőben, mihelyt elvégezte a dolgát, jön a nagyságos asszonyért.

- Köszönöm. Mi újság kérem? - tudakozódik. - Bejött a Boris?

- Bizony nem, nagyságos asszony, csúnyán lemaradt a bestia!

- Istenem! Az uram haragszik?

A fiú a vállát vonogatja, nem tudja.

- Jó! mondja meg az uramnak várom!

És megy a kis vendéglő felé, ahol annyiszor várta az urát. Előtte sör, vajaskenyér, mellette e karcsú, drága fiú, két órás kirándulás a szülei tudta nélkül, szavak: boldogság... utazás... a mi házunk... ha feleségem leszel: egy nyári délután emléke, öt évről. - Hogy egy jöttmenthez adjalak feleségül? Soha! - áll meg előtte az apja. - Ellenkezések, fenyítések, Papa elunja a dolgot. Boldog hónapok a külföldön, éjjelezések a kávéházban. Kilencven koronás félcipő. - Jöjjön máskor, nem tudok fizetni. - Nem szabad lett volna feleségül vennem téged. - Nekem olyan nő kellett volna, aki meg tud állni, nem te.

Minél többet van egyedül, annál többet keresi fel a passzív, a tétlen, a magáramaradt természetek kielégülése, a múltra való visszaemlékezés, amelyből, mint egy ismerős melódiából, mindig új és új édességet tud kiérezni a lélek.

Kezd éhes lenni, dél óta nem evett s most hét óra. Nem hozat semmit, megvárja az urát, gyöngédtelenség lenne most nélküle enni. Végre, ott jön. Kicsit ideges lesz.

- Na hallottad! - ül le melléje az ura. Az arca fáradt, kiadott dühével, kíméletlen harapásra kész.

- Hallottam!

- A bitang gebe volt egyetlen reménységem. Lemaradt. Becstelenül lemaradt. Az istenfáját minden pénzem ráraktam.

Jolán összerezdül, a kínos vonal, ami végigszalad az arcon, az ura felvert idegét még jobban fellázítja. Ránéz a felesége arcára, fáradt babasága leolvadt róla mint a viasz s ami alatta maradt, ez a hervadtság, ez a megnyúlt kis fej magábahulló elbámulásával kóbor éjjeli nők vonásaira emlékezteti. Hogy megcsúnyult! Haraggal néz rá. Ej! Mi köti őket össze! Menjen haza, a gazdag apjához! S ő megy, nem neki való élet ez!

- Megyek! - ugrik fel.

A felesége felnéz rá. Megsajnálja.

- Mennem kell - mondja ernyedten. - Valami pénzt akarok szerezni. Beszélnem kell az egyik zsokéval. Nesze a kis táskám, nesze tíz korona, vacsorázz meg s légy a tíz órás vonatnál, majd haza megyünk.

A szánalom újra elfogja, megcsókolja? nem, minek, nincs kedve hozzá, megsimítja felesége arcát és elsiet.

Jolán hozat egy húsételt, de a harmadik falat után leteszi a villát, nem ízlik, nem éhes. Iszik egy kortyot. Elbámul, egyszerre a csendesség felébreszti, mit csináljon itt, legjobb lesz, ha mindjárt kimegy a vasúthoz.

Kilenc óra. Az állomás jelző csengője folytonos berregésével valami fülcsengető álmosságot ad, a sínek csendesen búgva hozzák ide messzi vonatok mozgását. Tehervonat érkezik. Fütty, kerekek kongása, láncok csörgése, hangok, amelyben a vonat nekilökődve megáll és elnyugszik. A mozdony kojtolva ereszti füstjét, bárányok bégnek, borjúk, tehenek bőgnek és fel a kék magasságig és bele az árnyas mély messzeségbe iszonyú panasszal vész el az állati hang. A lélek egyszerre felhorkan, elugrik kultúrájától, vele érez az állatokkal és iszonyattal és fajdalommal válik el az élettől.

A vonat is tovább megy. Fél tíz. Egy-két utas, munkás, szegényebb ügynök féle érkezik. Helyet keresnek maguknak s gubbaszkodva elülnek, mint este a baromfiak, az élettől megszoktatott és megtanított emberek meghúzódzkodásával várják a vonatot.

Egy kutya lépeget lassan Jolán felé s csendesen helyet keresve magának, letelepedik. Néha felnéz, fejével hízelegve, - kérdezve integet, komoly barna szeme olyan titokzatosan, könnyesen csillog, hunyorgó szemén szinte megfogható a megfoghatatlan, az érzés, a hűség, a szeretet, a legemberibb.

Háromnegyed tíz. Valaki jön. Egy zsoké. Mi az, hol az ura, a vonat mindjárt itt lesz.

- Nagyságos asszony, a férje azt üzenteti, hogy csak tessék hazamenni, ő majd a reggeli vonattal jön.

- Köszönöm - feleli Jolán.

Hogy is csak? A zsoké társaságában Pestre. Az haza fogja kísérni. Aztán? Egynek már a szeretője volt. Miért, hogyan? Szerelmük: ez, ez lett belőle! Oh, förtelmes élet! Hol az ura kis táskája, benne van a revolver?

Bemegy, jegyet vált, két vonat találkozik Alagon s felszáll a bécsi vonatra. S Bécsben, az első szállodában a pályaudvar mellett mellbe lövi magát.

*

Papa és Mama éppen ebédnél ülnek, barátságosan beszélgetnek egymással, mint két régi barát, hogy ízlett az étel, kit láttak napközben. Hozzák a sürgönyt. Papa felbontja.

- Olvasd!

- Mi az? - kérdi Mama, kicsit rémülten.

- Borzasztó! - mondja Papa. A szivar következnék, de a gyufa ott marad kezében. Mama kezébe veszi a sürgönyt:

- Jolán lánya mellbe lőtte magát. Sérülése komoly. Közkórház.

- Borzasztó.

A szíve megszorul. Az arc megöregszik, a néhány pont, mely koráhozvaló kifejezést ad arcának, elvész, két hosszú vonás lesz belőle, mely a szájtól megy felfelé az orrig. A gyászhoz csak a fekete ruha hiányzik.

- Hogy nekünk mit kell megélni! - mondja összehúzott szájjal. Papa tanácstalanul hallgat. A bánat, mint valami nagy öröm, nagy érzés olyan idegen nekik. Még olyan embereknél is, akik mozgalmas jegyek alatt születtek, emberek, akik nehezen találják helyüket ebben a világban, a házasságban, a hosszú együttlét alatt, ha teljesen megszokták egymást, az idegenség, a magányosság, a melankólia, ez a férfi szűziesség, ez a névtelen epedés, égi ajándék, amivel felfelé próbálkozik az ember, teljesen felhasználódik. A csendesség, a boldogság, amit mi boldogságnak nevezünk, védve magát, felszív minden gondolatot, kiszikkaszt minden érzést s a megszokás a lelkeket valami egyforma alvó kívánattalanságban tartja. Ez az elteltség, ez a vágytalanító nyugalom természetszerűleg még nagyobb két ember között, akiket sorsuk kedvező tendenciájával egyszerű életre rendelt. Minél tovább élnek együtt, annál jobban hasonlítanak egymásra, nemcsak szokásaikban, arcban, hanem kívánságaikban, érzésükben is, annyira, hogy a végén teljesen elszemélytelenednek. A kör körülöttük mind kisebb lesz, az emberek, dolgok eljelentéktelenednek előttük, az ösztön érzi, hogy mindenki, legyen az gyerek, vagy bárki más, békéjükre tör. A szív, hogy nem gyakoroltatják, nehezen indul meg. S végtére ebből a szép, irigyelt egyensúlyos boldogságból, mely mindent kivet, ami zavarja, lesz a legkönyörtelenebb, nem látó, nem halló szívtelenség.

Papa és Mama csak akkor érezték igazán újra boldogságukat, amikor az utolsó gyerek is elhagyta a házat. Milyen csendes volt az estélyük. A nekikészülés a lefekvésnek. A félszavak, a házi történések apróságai, kis mulatságaik, addig míg a másik alszik is már.

Mindkettőjük egyforma haragot érzett.

Csöngetnek. Ki az!! A Rózsa! Éppen ez kellett.

- Kezetek csókolom, Papa, Mama.

- Szervusz.

Ledobja magát a székre és szemével kutatva szalad végig szülei arcán.

- Mi az, kérlek?

- Olvasd!

Mama átadja a táviratot, de ismeri lányát és mint a gyerek, aki várja a büntetést, hallgat. Rózsa triumfál.

- Nektek meglepetés. Nekem nem. Régen vártam. Ha akartátok rég megmondtam volna.

- Ugyan - mondja Mama és el akarja hallgattatni.

- Ugye nem szeretitek a kellemetlenséget hallani!?

Mama szemlátomást öregszik a szavak alatt.

- Mi, ugye kellemetlenek az igazságok! - Hát mondjátok mit tettetek a gyerekeitekért, hogy karakterük legyen, hogy meg tudjanak állni az életben, mi? Az egyik princ, a másik pulya, a harmadik baba, a negyedik ostoba nőszemély... nevelés, program, törődés?

- Hagyj - szól Mama. - Talán átmulattam az életet!

- Ez nem felelet. Rosszabbat tettél. Nem törődtél a gyerekeiddel. Magadat, magatokat szerettétek, kötelesség, az, igen - igen, szeretet, gond semmi.

- Azért jöttél, hogy kínozzál!?

- Ez vagytok ti! Ez, csak ez, magatok juttok mindig az eszetekbe?

Papa óvatosan próbálkozik.

S most mi lesz?

- Még kérdezitek - kiált fel Rózsa! - Utazunk.

- Te is! - fordul visszafelé fél megelégedéssel az anyja. Nem tudja, mit kívánjon inkább, azt, hogy egyedül kelljen utaznia, rendezkednie, egyedül találkoznia lányával s ha meghal, a temetésről intézkednie - oh borzasztó még rágondolnia is! - vagy pedig azt, hogy Rózsa, aki az egész úton kínozni fogja, vele jöjjön. Ez mégis a kisebbik kellemetlenség.

- Akkor menjünk, vegyünk kocsit, menjünk hozzád, aztán a vasútra.

A déli vonatot már nem lehet elérni, így az estivel mennek. Mama imádkozik, hogy útitársaik legyenek, nehogy egyedül kelljen maradnia lányával, Pozsonyig csakugyan társaságban utaznak, onnét azonban egyedül. És Rózsa rákezdi.

- Hagyj már! - szól rá az anyja és még fáradtabbnak mutatva magát a sarokba húzódik.

- Hagyjalak! - felel vissza Rózsa gyűlöletes megvetéssel s gúnyosan int fejével - hagyjalak!?

- Hagyj aludni.

Mama azt hiszi ezzel a kitűnő fogással nyugton maradhat.

- A lányod szíven lőtte magát és hagyjalak aludni.

Mama megadja magát sorsának.

*

- Majd én előre megyek - mondja Rózsa a kórházban. Mama lassan utána.

A kórterem négy-öt beteggel. Rózsa oda talál Jolán ágyához. Lehajol hozzá:

- Hogy vagy testvérem? - A kérdésben még van valami gyöngédség.

- Rózsa, Rózsa - sírdogál Jolán. - Oh Rózsa így látni viszont egymást.

- Hogy vagy? - szól rá szigorúbban Rózsa.

Jolán kicsit megijed, engedelmesen felel:

- Azt hiszem jobban.

S megint elérzékenyül, testvére kezét keresi:

- Oh, Rózsa, Rózsa!

- Ugyan hagyj fel ezekkel... - ül melléje nővére, száját szigorúra húzza, fekete szeme bőszen villog, az igazság, a fensőbbség fénye ez: - Minek ez a nyögdicsélés?! Igyekezz meggyógyulni!

- Bár meghaltam volna!

Rózsa ingerült lesz.

- Megérdemelted volna! Te azt hiszed, az élet kalap, mosolygás, játék. Nem, az élet: kötelesség! Ne, nem mondj semmit! Ha egyszer hozzá mentél, ki kellett volna tartanod! Te választottad, ki kellett volna tartanod! Nincs karaktered!

Jolánnak elered a könnye. Rózsa keményen maga elé néz. Ketten egymás mellett, egy tőről, az egyik kicsi, formás, puha, keze kicsi: kacsó, finom, hosszú, fehér, a másik magas, hegyes csontú, az egyik szőkécske, a másik barna, mint a szén, az egyik csendesen beszél, szinte énekel, a másik, mint egy rendőrbíró s mindkettőjükön a testvérség félreismerhetetlen kis jelei. S az egyik puha, édes, csupa nő, hófehérke, a mese hófehérkéje, a nő, aki szereti a szépen mondott szót, a szép csillogó holmit, akinek a szíve hajt a szóra, aki hisz, aki százszor csalódik és százegyedszer elhagyja bolondíttatni magát és a másik: akiről elfogyott, elmúlott minden nőiesség, keze megcsontosodott, karja meghosszabbodott, arcbőre megsárgult, elromlott, feje formája éles és visszataszító lett. Tizennyolc éves korában még kedves, komoly fiatal lány s huszonötön túl, amint ráadja magát az olvasásra, a tanulásra, körmét higiéniából a húsig vágja, külsejét elhanyagolja, ír, olvas, előad, nevel, tíz emberre való energiát fejt ki. Egyike azoknak a férfi és nő közti jelenségeknek, fogadalmasai az egyház elleni egyháznak, kiket szigorú önfegyelmük, tanultságuk, a mai bizonytalan korszellem, amely nem tud a nőnek elfogadható formát adni, kiállít a nők közül. Minden bennük elmélet, dogma, amely az érzést olyannak érzi, mint az ateista az Istent. Mire a természet megjelöli őket, egymásután elveszi tőlük azt, ami női bennük, aminek úgy sincs élete többet, formáik kerekségét, arcuk, szemük ragyogását.

...Mama bejön. Az orvos vele. Jolán könnyei visszatarthatatlanul folynak. Az orvos kérdően Rózsára néz. Mama bemutatja legidősebb lányát. Az orvos valami érdeklődéssel kétszer is figyelmükbe ajánlja, hogy a beteget kímélni kell, minden izgatódás veszedelmes lehet.

Rózsa feláll.

- Ha hazajössz, gyere hozzám! Majd megbeszéljük, mit kell tenned. - S mint akinek nincs több tennivalója, hirtelen elszalad. Mama leül az itt hagyott helyre és fejével int lányának, akit, ha boldog lenne, kedvelne is, mert olyan szép, olyan kedves, olyan udvarias, fejével int lányának s azt akarja mondani, ugye micsoda teremtés ez a Rózsa?!

- Oh anyuskám, drága anyuskám.

- Csak kíméld magad gyermekem! - szól Mama reszketve, e különös miliő, a kórházi kis táblák, a szürke ágyak, a hervadtan fekvő betegek, az élet természetes voltának tudata, ami itt egyszerre bizonytalanná lesz, kimondhatatlanul összeszorítják a szívét. - A halál mindenütt a kedves testvér nyomában, a pallót recsegtetve jár és vár. - Mama annyira szenved, hogy a kis részvétet és gyöngédséget, amit ide hozott lányának, nem tudja érezni és éreztetni.

Jolán repesve lesi. Rebegő fejét minduntalan felemeli, száját csókra próbálja. Anyám, anyám! kiáltja magában csendesen. Nem hallod anyám! Hogy szeretlek anyám!

Oh ha most megszólalna! Ha korholná, ha bántaná, ha szemrehányást tenne! Csak látna valamit az anyja szemén, ami a kutya szemén sugárzott. Ha szeme szeretné, megsimogatná! Ha anyja lenne.

Mama lefelé néz, ne lásson semmit ebből a környezetből. Sírna. Micsoda élet! Erre öregedett meg, mit akarnak tőle, mit bántják őt, miért nem hagyják élni? Akar ő valakitől valamit? Akart-e valamit életében? Egyszerűbben nem lehetett élni, mint ő tette? Miért is nem használta ki jobban a fiatal éveit, miért nem élt, színház, mulatság, utazás, ő nem, nem akart semmit. És itt van, öregségére nem hagyják élni? Milyen boldogtalan és szerencsétlen, a gyerekeivel folyton baj van, folyton zavarják az életét. Más szülő boldog a gyerekeivel, jól adja férjhez őket, ő nem kíván mást, csak hagyják nyugton és folyton zavarják.

Szívének minden erejével, amire képes, sajnálja, szánja magát. Száraz szív, nincs könnye. Felnéz, végre megérzi lánya szemét. Mit mondjon, gondolkozik, szíve nem mond semmit. A legtöbb, amire képes, haragja elmúlik s mert érzi eszével és mert tapasztalatával érzi, hogy valamit mondani kellene, hogy fel kellene oldódnia e pillanatban, hogy az anyának meg kellene születnie benne, e kínban, a keresésben, vele érezvén saját sorsának mostohaságát, könnyet erőltet szemébe. Sír. Kezét összeteszi a mellén és könnye végig folyik ruháján.

A kis halvány fej ott az ágyban reszket, tizenöt évvel megfiatalodik, mi különbség egy boldogtalan gyermekasszony és egy hét éves kis lány között - kinyújtja két karját.

- Anyám. Drága anyám.

Sír. A könnyek boldogítón ömlenek szeméből.

- Anyám, drága anyám. - Hálálkodva, szíve közepéből mondja. - Bocsáss meg! Megríkattalak!

Mama elszégyelli magát, kezd őszintén elérzékenyülni. Egy kis irtózattal nézi a kötést, de közelebb húzódik lányához és megcsókolja.

- Anyám! - dorombol, öleli fejével, bőrével, karjával anyja fejét, melyet odahúz magához.

Mama föláll. Meghatottan nézi lányát.

Könnye elered.

Ez életében első nagy érzése, első igaz könnye.

Sír, hogy nem tud sírni.