Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám

Moly Tamás: A szomszéd

A februári téli napok és esték kedélytelenek voltak, meggyötörtek abban a kis szobában, mely a városszélen levő nagy téren egy szűkmellű, hórihorgas szálló negyedik emeletén néhány hétig hitvány menedékem volt. Riadtan álltam Párissal szemben, nem tudtam vele megbarátkozni, kegyetlenül "idegenben" maradtam. Reggel nehezen szántam rá magam fölkelni, nem szívesen mentem az utcára, de leűzött az idegen szoba. Este küszködnöm kellett magammal, míg ott tudtam hagyni az unalmas, sivár kávéházat, nehezen mentem föl a szobába, mely irántam ellenséges indulattal volt tele.

A kandallóban piroslott ugyan a megáhított tűz, de csak hangulatos látvány maradt, s a szemem hamar megszokta; fáztam, dideregtem. Kín volt befeküdni az ágyba, mely nedves hidegével órák hosszat borzongatott. A takarómon egész kis könyvtár várt - hiába, nem akadt mesemondó, aki el tudott volna kábítani úgy, hogy feledjem hol-merre vagyok, nem akadt szöveg, mely álomba tudott volna ringatni. Terméketlen életem fáradtsága végre győzött, de az alvás keserves volt, és a nehezen jött ólmos álom tovább kínzott.

Ha az ember órákig ébren fekszik és tehetetlenül barátkozik a rosszal, melyet mostoha körülmények teremnek, meggyötört elevenje érzékeny szerszám lesz, mely meglát és meghall sok mindent, de máris megnagyít látványt és hangot, és egyre mohóbban váj az ember lelkébe mindenféle titokzatos jeleket. Az éjszaka gazdag furcsa, különös hangokban, hiábavaló minden ismerkedés, nesz és zörej konokul megőrzik borzongató hatásaikat.

Váratlanul pattan roppanás, koppanás; halk mozgás suhan végig a csöndben, és a sötétben remegő agyvelő máris tud erre rút magyarázatokat... tarka kegyetlenségek, melyekről reggel az újság mesélt, kísérteties táncot járnak a sötétben. A kidülledt szem mást sem lát, csak az emberi gonoszság mélyszínű árnyait.

Jobb, ha az ember lámpát éget, nem próbál aludni s amennyire bírja, nem kínoztatja magát. Így feküdtem szinte mozdulatlanul a nedves hidegségével förtelmes ágyban, kezemben volt a könyv, mely nem tudott megkapni, s a villamos lámpa világánál szemem gépiesen járt végig a sorokon, agyam a szöveggel nem tudott foglalkozni. Bennem nagyszerű erővel egyetlen érzés fejlődött s egyre hatalmasabb lett, jó volna meghalni. S ebben a gonosz szobában, melynek minden darab bútora ellenségem volt és harcolt velem, az idegennel, ebben a nyomorult, alattomos ágyban de jó volna hosszan kinyújtózkodni, azután elkábulni, nem bánom, fülzúgással, mely egyre nő s olyan, mint az örök Semmi csöndes tengerének végtelen moraja, s a szemre rárakódik a fekete fátyol, és még egy... és még egy... elmúlni örökre, de jó volna meghalni! S próbáltam elmúlni. Keserves állapot. Mert az elhervadás vágya a teljes nyugalom után gazdag táplálékot talált e nékem mindvégig idegen városban.

Egyszer, amint éjjel fekszem s küzdök az éjszaka rémeivel s hiába nézem a tudja isten melyik, hányadik könyvnek sorait, s hallgatom a csöndet, s minden halk neszét, és gonosz szomorúsággal dédelgetem az elmúlás gondolatát, egyszerre csak figyelni kezdek, mert úgy rémlik, hogy a már jól ismert éjszakai csöndbe új hangok szövődnek, hangok, melyeket itt eddig nem hallottam.

Mi ez? Mondom némán és örülök, hogy szavakkal így szólok magamhoz, ezek a hangok a baloldali szobából jönnek el hozzám, ott fakadnak, vajon ott mi történik?

Hallgatom... mintha abban a szobában valaki sírna elfojtott zokogással, azután halk, szaggatott beszédet hallok... nem értem, mit mond... vagy talán nem is a szomszéd szobában történik mindez, hanem énbennem s hallom a képzeletemmel, mert mostanában folyton a halálra gondolok, s ezzel sírás meg panasz meg bánkódás jár egy kis ideig - ezt hallom én most?... ugyan ki bánkódnék utánam... senkinek sincsen reá semmi oka... nem voltam jó senkihez soha... és ha igen? Mindegy, öregem, mindegy... és kinyújtózkodom... hátha ma éjjel... fáradt kézzel leoltom a villanyt, nagyot sóhajtok és kábult fejjel álomba merülök.

Reggel nem gondoltam az éjszakai sírásra, napközben elfelejtettem.

A rákövetkező éjjel egyszerre csak megint hallom a sírást, félig hangos bánkódást, s hirtelen tudom, ez a múlt éjjel hallott halk, keserves jajgatás, melyet nini, egészen elfelejtettem. Felülök ágyamban s úgy figyelek, ez nem én vagyok, nem én képzelődöm. A baloldali szobában valaki nagyon szenved - az ördög vigye ezeket a vékony falakat! Férfi? eh! bizonyosan asszony, az veti magát ennyire oda a szenvedésnek, az ért hozzá, hogyan kell magát a szíve legmélyéből sajnálnia: asszony!

Az elfojtott zokogás, a szaggatott beszéd, melynek szavát nem tudom megérteni, mind keservesebb lesz, annyira, hogy nem tehetek másképpen, fölkelek és hamarosan felöltözöm. Fázom. Ezalatt okoskodom, odaát valaki sír, bánkódik, jajgat, bizonyosan a foga fáj - miért nem megy orvoshoz? - Mi késztet engem arra, hogy ennek a siránkozásnak engedelmeskedjem? Miért öltözködöm? Át fogok menni, meg fogom nézni, hogy mit csinál az az idegen; talán együgyű módon meg fogom kérdezni, miben lehetek segítségére - asszony - nevetséges dolog - kíváncsi vagyok?

*

Kimegyek a folyosóra és megállok a baloldali szomszédos szoba ajtaja előtt. Elmosolyodom, mindez eddig elég gyorsan és elszántan ment. De most, belépjek egy idegen ember szobájába? - félek, jajgató asszonyt fogok benne találni - megtegyem? Eléje álljak otromba jóakarattal s mondjam, segíteni akarok? - Már-már visszafordulok, elvégre is idegen helyen az ember sohasem tudhatja, istenem - de ekkor megint hallok szavakat, melyeket nem értek, de melyek súlyosak a kétségbeeséstől. E zokogó hangok annyira meghatnak, hogy kezem lenyomja az idegen szoba ajtajának kilincsét.

Belépek, a folyosón nagy a hideg, rögtön becsukom magam mögött az ajtót.

A szoba - rideg, barátságtalan odúmnak mása - fényesen ki van világítva. Az ovális régi mahagóni asztal a közepén áll, rajta két nagy ötkarú ezüst gyertyatartó, teletűzdelve vastag fehér gyertyákkal, valamennyi ég. Az asztalt értékes selyemtakaró borítja, ez sem tartozik a szálló felszereléséhez, képek állnak az asztalon sorban egymás mellett, kisebbek, nagyobbak, értékes keretekben. S az asztal előtt a széken, szemben az ajtóval egy férfi ül; most felvetette a fejét, s tágranyílt szemmel, szótlanul néz reám. Én sem szólok. Így maradunk némán, mozdulatlanul nagyon soká, talán egy fél percig.

Nézem az arcát. Sötét, feketébe játszó haja széles, fehér homlokot körít; különös fényben lobogó szempár tüzel a dús, feltűnő szépen ívelt szemöldök alatt; az egyenes, finom hajlású orr alá illik a selymes, hosszú bajusz, mely még pirosabbnak mutatja a nemes metszésű szájat; a halovány arc szabályos oválját harmonikusan zárja le a puha vonalú áll.

Késő éjjel itt ügyetlenkedem ez idegen ember szobájában - szólalt meg bennem a mérlegelő, - gondolomra nyitottam be ide csak azért, mert elképzeltem, hogy valaki bajban van s az én segítségemre szorul. Ok nélkül háborgatom ezt az idegen urat, suta helyzet, szeretném, ha már nem lennék itt.

Megyek, megyek, mondottam magamban, idegen fiatalember, nem párizsi, bánom, hogy a szobádba jöttem, hadd motyogjak gyorsan bocsánatkérő szavakat, azután megyek, mindjárt kinn is leszek!

Ő még mindig néz engem szótlanul, az orrcimpái most megremegnek, haragos, látom, azt várja, hogy szóljak, hogy elmondjam, minek jöttem ide, mit akarok - kínos helyzet. Hozzáfogok:

- Uram, - mondom kétszeresen bizonytalanul, a különös helyzet meg az idegen nyelv erősen zavarnak, - bocsásson meg, bejöttem ide, mert áthallatszott a szobámba sírás meg zokogás, a kétségbeesés hangjai. Hallom, valaki jajgat, úgy képzelem, valaki bajban van - nem tudok aludni - azt gondolom, talán segíthetek a szenvedőn, felebarát, így képzeltem...

Nem tudom ezt neki megmagyarázni, gondolom magamban, már megyek is:

- Ne vegye rossz néven, uram, látom, tévedtem, bocsásson meg...

Meghajlással köszöntöm, kissé föllélegzem, megfordulok és már megyek is.

Amíg szóltam hozzá, ő csak ült némán, mozdulatlanul és nézett - vagy talán nem is nézett már, csak várta néma türelmetlenséggel, hogy mikor megyek ki a szobájából. Örültem, amikor kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Ekkor hallom, hogy az ember ott benn hangosan, keservesen fölzokog. Mintha gép ereje lendített volna, rögtön visszafordultam. Az ott a széken két kezét az arcára csapta és hangosan sírt. Kissé előregörnyedt testét rázta a zokogás. Borzasztó volt, tehetetlenül álltam s egyre ezt ismételtem magamban hiába, mit tegyek, mit tegyek - s elhatároztam, hogy gyáván megfutok, és máris hátralépek s halkan becsuknám az ajtót.

Ekkor ő rám szól s a hangja véres könnyektől rekedt:

- Ne menjen! Maradjon, kérem. Ha már benyitott hozzám azzal, hogy segíteni próbál egy kétségbeesett emberen, kérem, maradjon!

*

Fölállt és felém jött, aki tétován maradtam az ajtó keretében. Alacsony termetű volt, de szélesvállú, erős embernek látszott. A beszédén hallottam, hogy nem párizsi, de nem is francia, idegen, mint én. Kérő mozdulattal folytatta:

- Üljön le, kérem, jöjjön, segítsen, segítsen azzal, hogy meghallgat. Tudom, a bánatom önt nem fogja érdekelni, de nékem talán mégis jól esik, ha beszélhetek róla. Tessék.

Megint beléptem a szobába, s ő becsukta mögöttem az ajtót. Azután az asztalhoz sietett, kínálón elémtolt egy karosszéket:

- Tessék, uram!

Ő is leült, a régi helyére, szemben velem. Most közelről láttam a fejét s így már nem tűnt fiatalnak. A haja gyérült, itt-ott fehér szálak csillantak meg benne, a szeme körül széjjelfutó ráncok rajza terjeszkedett, a szeme alján ernyedt volt a bőr, az arca is finoman barázdákkal tele, mintha pókháló selyemszálai lennének. Öreg, - mondottam magamban szomorú elcsodálkozással - talán már ötven éves, és sok súlyos, végtelenül szomorú esztendő nehezedett a lelkére. A vigasztalan bánat szántott végig az arcán, mely fiatalon szép lehetett, férfiasan szép. Onnan az ajtóból, gyertyák fénye mellett...

- Ön jó, és nemde, részvevő szíve van? Nem röstellt bejönni egy szenvedőhöz - bocsánatot kell kérnem, igazán nem tudtam, hogy a zokogásom áthallatszik és ennyire zavarja önt - de milyen szép dolog, hogy ön átjött, azt hívén, hogy segítségére lehet egy idegennek, egy szegény embernek, a felebarátjának! Uram, ön nem tud rajtam segíteni! Egy módja lenne csak ennek, meg kellene ölnie bennem az emlékező képességet. Ezt pedig nem engedem, mert ez mindenem, kincsem, életem, lelkem. Hiszen ezért vagyok, ezért kell szenvednem. Nagyon keveset alszom, néha küzdök az álommal, míg végre legyőz. Nem szabad aludnom, ébren kell lennem... Mert mindig Reá gondolok, mert mindig Reá kell gondolnom. Most is, amikor önnel beszélek... ne vegye rossz néven, kérem. Álmomban néha látom, akkor úgy érzem, mintha együtt lennénk, s ő beszélget velem, nevetünk, boldogok vagyunk - kár, hogy ez nincsen mindig így. Legtöbbször mélyen, álmatlanul alszom, s ezalatt ő nem él bennem, elveszett órák, elveszett drága, drága idő. Ezért nem szabad nékem aludnom.

Gyorsan beszél, a két keze néha felröppen tétován, mint a sebzett madár, s mindjárt visszahull az ölébe. Beszéde végén a hangja már jobban cseng. Az az érzésem, hogy ő csak félig ügyel arra, amit nékem mond, a gondolata másutt jár. A helyzet kínos, magam vagyok ezzel az idegen emberrel, sejtem, valamikor nagy fájdalom érte és ez zavarhatta meg a gondolkodását. A szemében, látom, gyanús fény lobog, az oktalan szenvedély lidércfénye. Kissé hátradőlök a széken, és nehogy nézésemmel talán felbőszítsem, az asztalra pillantok: az értékes keretekbe rakott képek fényképek. A nyolcvanas évekből valók, azt hiszem.

Mindjárt meg lehetett látni, hogy a különböző felvételek ugyanazt a hölgyet ábrázolják, az egyik képen fiatal lány, finom fehér csipkeruhában, melyet sötét bársony szalagok díszítenek, a másikon fiatal asszony fekete selyem ruhában, keményített férfigallérral, mely jól illik neki, a hajéke kissé tornyos, drága fésű van beléje tűzve. A harmadik képen kalappal, köpennyel látható, a negyediken lovaglóruhában, az ötödiken egy bájos kis gyermekkel, aki talán kétesztendős. Hét különböző kitűnő felvétel állt ott, mindenféle nagyságban, és mindegyik fényképet jól lehetett látni. A szép lányból még szebb asszony lett.

*

- Az anyám, - mondotta, - felejthetetlen édesanyám. Szép, ugyebár? Gyönyörű asszony volt, és finom lelkű, előkelő gondolkodású... nem hiszem, hogy sok ilyen nő él ezen a földön. Nem találkoztam eggyel sem, aki hozzá hasonló, pedig de sok zugát jártam be a világnak! Mert én tengerész voltam, de már csak kereskedőhajón. Itt nagyobb a jövedelem. Az atyám is tengerész volt. Görög ember, de a nemes, a nagyszabású emberek fajtájából való. Az angol haditengerészet kötelékében szolgált, tiszt volt, sorhajóhadnagy, a pályája kezdetén, amikor szerencsétlenül járt. Sokszor töprengtem ezen, valóban véletlen szerencsétlenség volt-e? És már régen beláttam, bűnös könnyelműség volt. Nemde, ön most azt gondolja magában, a gyermeknek nem szabad ítélkeznie az atyja fölött. Nincsen igaza, mert szabad ítélkeznie, sőt joga van hozzá, s ha valóban ember, ez a kötelessége! Tudja-e, hogy az az ember, az apám, mit tett? Csöndes, verőfényes napon - nem tudni hogyan - egy hitvány matróz a hajóról a tengerbe pottyant, és persze torkaszakadtából segítségért bömbölt. Atyám lovagias ember volt, ami annyit tesz, önzetlen, könnyelmű, meggondolatlan - tehát nyomban utána ugrott, hogy kimentse, s amikor odaért hozzá, s a fuldokló után nyúlt, a matróz derékon kapta atyámat. Rövid, rettenetes küzdelem támadt közöttük. Atyám meg akarta menteni annak az értéktelen embernek az életét, az meg beléje kapaszkodott és nem hagyta. Mindketten alámerültek, ott vesztek, a tenger nem vetette fel őket. A hajó tovább ment. A halála hírét kaptuk csak, semmi mást. Lehet ebbe belenyugodni? Én nem tudok.

Amikor ezt mondta, rám nézett villogó szemmel és az utolsó mondatok élesen pattantak felém összeszorított fogai mögül. Én meg hogyan tudjak ítélkezni, vagy mit mondhatok néki megnyugtatót? Hiszen ennek a szegény embernek minden idegszála reszket... Kár érte, - milyen szép villogó fogsora van. Mégis csak mondanom kell valamit.

- ...amikor egy ember életéről van szó, - mormogom halk hangon, csakhogy éppen mondom e foszlányát egy banális gondolatsorozatnak, és az ölemben egymásba kulcsolom a két kezemet.

- Szívtelennek tart, nemde? - Fölszegezi a fejét és megmosolyog. Azután folytatja, de mintha én mondanám: - Egy felebarátunk, ember, vér és hús, csak olyan mint te meg én, a vízbe esik, hiába küzd a hullámokkal, nem tud magán segíteni. Egy emberélet van veszendőben, olyan mint a tied, meg az enyém! - És most hamisan csengő hangon (de ezt szándékosan mondja így, látom a szája szögletében lappangó gúnyos mosolyán) szaval: - Aki ezt látja, ezt a legborzalmasabb küzdést, ha igazi férfi, nem kötelessége-e vajon segíteni? Nem kell vajon összeszednie minden erejét, hogy azt a másikat megmentse? Nem az emberi erő az, amely most így kiált benne: ne latolgass, ember, hanem segíts!?

Reszkető keze gyöngén, erőtlenül végigsimított széles fehér homlokán. Nem hiszem, hogy valamilyen szavamra várt. Mélyen lélegzett, gyengén bólogatott, amikor folytatta:

- A hajón ő volt az egyetlen férfi, aki e matróz után ugrott azért, hogy megmentse. A többi visszafojtott lélegzettel, dobogó szívvel nézte e küzdelmet. A többi telve volt e bátor férfi magasztalásával. A többi megkapó szavakkal fejezte ki fájdalmát a nagy veszteség fölött, mely őket az önzetlenség, a segíteni akarás e ragyogó lovagjának a tengerbe fúlásával érte. A hajó tovább ment. És mivel vigasztalják vajon az özvegyet, ezt a fiatal, virágzó, az élet pompájában ragyogó asszonyt, mivel kárpótolják ezt a tehetetlen apró árvát?

A fényképekre nézett és elhallgatott, orrcimpái megremegtek, felső fogsora belemart az alsó ajkába, az álla reszketett. A hangja tompa, amikor folytatja:

- Gyilkos fagy alattomos lehelete! E borzalmas csapás lehervasztotta ezt a gyönyörű asszonyt. A bánat véres könnyei marták tönkre a szeme bűbájos kacagó ragyogását. Atyám halálával hogy én mit vesztettem, nem tudom. De hogy az én életem terméketlen, sivár, emésztő bánattal teleszőtt élet, úgy gondolom, ezt néki köszönhetem! Otthon a szerelmes, virágzó hitves, a tehetetlen, gyönge kicsiny gyermek, ezekért kell néki, a férjnek és apának élnie! De a vízben kapálózik egy hitvány fickó, egy rongyos matróz, ember, amilyen millió, meg millió van. Ember? Milyen értéknek kell lennie annak, akiért egy igazán férfi méltán kockáztathatja az életét? Amikor az apám e matróz megmentésére a tengerbe ugrott, nem gondolt mi reánk. Lehet, hogy azt hitte, ez a kötelessége. A kötelessége! Van ez? És velünk szemben nem volt neki kötelessége?!

A hangja most fölcsattant. A szoba fala szinte visszazengte a vádakat. A gyertyák lángja megnyúlt, a fényük nőtt, a képeken az a bájos szép női fej mintha mosolygott volna diadalmasan...

A férfi szemében izzott az engesztelhetetlen harag, amíg csak él, ez az ember vádolja és elítéli az atyját. Mindig újra kezdi, bár valószínű, hogy nem talál már újabb vádló pontokat. Akin nem tudott segíteni az idő, lehet őt embernek megnyugtatni? Amikor ez a csapás érte, apró gyermek volt, felserdülése éveiben eszmélt csak arra, ami vele történt, apja halálával ő voltaképpen még nem vesztett semmit, és íme -

- Bele kell nyugodnunk abba, amit megmásítani nem tudunk, - mondom szelíden e régen elfakult bölcs tanácsot. Remélem, ő nem hallotta. Két kezét a szívére szorította és félig lehunyta a szemét, amikor folytatta:

- Minden reggel és minden este imádkoztunk érte. Szívünk mélyéből könyörögtünk az Úristenhez, hogy védje, óvja meg őt nekünk, végtelen jóságával, hiszen nem volt más senkink sem ezen a nagy világon. Van a szerető hitves, az ártatlan gyermek imájának ereje? Szegény anyámnak akkor nem is volt más kérése az Egek Urához, csak ez. Imádta ezt a férfit, és én ma azt hiszem, hogy embert ilyen igazán nem szerettek talán soha...

Akaratlanul az asztalra néztem, pillantásom végigsiklott a fényképeken. Ő észrevette:

- Szeretné látni, hogy milyen volt? A fényképét keresi? Nincsen már egy sem. Elpusztítottam, elégettem valamennyi képét. Mert én gyűlöltem, gyűlölöm még ma is azt az embert, aki ma már huszonhét éve halott. Azt nézi talán, hogy kire hasonlítok? Fájdalom, nem az édesanyámra. Másképpen fésülöm a hajamat, hosszú bajuszt viselek és mégis ezek a vonások az atyám vonásai. Le szeretném hántani magamról ezt az arcot!

És mind a tíz körmével végigszántott az arcán. Szerettem volna menni, előre hajoltam ültömben és búcsúzó szavakhoz mintegy bevezetésnek mondottam:

- Már késő van, ön talán mégis csak pihenne... ezek az izgalmak... - és most felálltam, a fejem hirtelen mozdulatával hátra pillantottam, az ajtóra. Mert az volt az érzésem, hogy valamilyen gonosz varázs eltüntette az ajtót és én most fogva vagyok itt és nem lesz többé szabadulásom.

*

- Maradjon kérem, maradjon még, csak egy negyedóráig, nagyon kérem!

Jobbját a vállamra tette és mintha e kéznek roppant súlya lenne, visszaestem a székre.

- Ah, ön bizonyosan fázik! - és a kandallóhoz sietett és telerakta a tűztartó serpenyőt aprófával, préselt szénnel.

- Mindjárt új lángra lobban a tűz! - mondta. Aztán visszaült a karosszékbe, de most kissé eltolta az asztaltól, hogy a tüzet is láthassa.

- Szeretem nézni a tüzet. Az égő fa meg szén olyan, mintha miniatűr város lenne, csupa ragyogó kastély meg palota. És bennük a mindent fölemésztő élet, telve lánggal, forrósággal, szenvedéllyel. És amikor ezt nézem, gyönyörűket tudok álmodni.

Csakhogy szóljak: - Igen, - mondottam, - a tűzben fantasztikus történetek mennek végbe, néha én is elnézegetem.

Ő most két kezével a fejét szorította, mintha félne, hogy széjjelpattan. Azután fáradt, színtelen hangon rám szólt:

- Sajnálni való szerencsétlen bolond, aki a küszködőben, amikor ez segítségért kiált, felebarátját látja. Mert felebarát, ez nincsen. Mérhetetlen a különbség ember és ember között. És akin segíteni akar, kedves uram, az nyomban kolonc lesz, mely a segíteni vágyót könyörtelenül lehúzza magával a mélységbe. Én nem segítek senkin, rajtam se segítsen senki. Köszönöm!

Erre fölálltam.

- Látja, - folytatta ő halkan, - mindig csak erre kell gondolnom, nem tudok másképpen, hiába kísérlem meg, nem vagyok ura a gondolataimnak, ezek sokkal, de sokkal hatalmasabbak mint én.

Ezalatt én az ajtóhoz mentem.

- Újra bocsánatot kell kérnem, - mondottam halkan, de elég szilárd hangon, - valóban nem akartam...

Volt bennem egy kis öröm: szabadulhatok. Éjjel egyedül lenni ezzel a különös emberrel - minden pillanatban tombolni kezdhet, rám ront, derékon kap...

És ő már itt is termett mellettem. Karomba fűzte izmos karját és visszavont a helyemre.

- Ó nem, ön marad, kérem, ön marad! - mondotta mosolyogva. - Kérem, üljön le. Ne féljen, ön nem tud rajtam segíteni, és így sohasem lesz oka megbánni, hogy benyitott hozzám.

Amikor megint egymással szemben ültünk: - Sok részében jártam a világnak, - kezdte könnyed, csevegő hangon, - és sok mindenféle emberrel ismerkedtem meg. Elképzelheti, hogy egy nagy, tengerjáró kereskedelmi hajó tisztje, különösen az olyan, aki pénzt akar keresni és sok-sok pénzt keres, összejön mindenfajta emberrel. És, elhiszi, uram, vagy sem, de így van, ahogyan most mondom, soha nem éreztem senkivel szemben szükségét annak, hogy neki a magam benső dolgairól beszéljek, mert amit most elmondok, ez az én titkos, szent történetem, az enyém, csak az enyém... De most, ma, ez éjjeli órában - nem is tudom, mi teszi ezt? - ma el kell önnek mondanom egy asszonynak meg az ő gyermekének talán érdektelen történetét.

Megint reám nézett, most átható, kutató szemmel, és a keze a bajuszát törölte félre a szájáról - vagy talán elrejtett egy mosolyt (gondolom most, amikor ezt írom), melyet nem tudott leküzdeni? Én akkor komolyan bólogattam és azt mondtam:

- Igen, van bennem valami, ami az emberekben bizalmat gerjeszt, tudom tapasztalatból, már néhányan elmondták nekem kéretlenül, őszintén, mindenféle baját-búját... - Azt hiszem, volt bennem akkor egy kis hivalkodás is, mert: - Papnak kellett volna lennem, gyóntatónak, - mormogtam utána elégedetten. Ilyen együgyű az ember.

- Érdekes... és milyen nagyszerű lenne, ha ön valamelyest tudna rajtam segíteni! - szólt ő hirtelen fellobbanó reménységgel a hangjában, szemében, és a keze is hirtelen örömteli mozdulattal felröppent, de csakhamar visszahullott ölébe szárnyaszegetten: - Nincsen a földön ember, sem lény a földön túl, mely nékem enyhülést tud adni! - És hangjából tűnt a csengés, szeméből a fény.

Akadozva lélegzett, mintha szívét mérhetetlen bánat nyomná. Kitárta két karját, látszott, szinte várta, hogy az, aki talán már régen halott, most testet öltsön, és ifjan, virulón, ragyogón epekedő fia keblére boruljon, a boldogság kacagásával, mely édes testvére a bánat zokogásának. És ő így szólt szívettépő hangon:

- Az anyám! - A képekre mutatott! Az én édes, felejthetetlen jó anyám! Amikor elvesztettem atyámat, apró gyermek voltam, két esztendős, értékre aligha több egy apró értelmes állatnál. Hogy az anyám sírása meghatott, talán fájt is, annyira, hogy én, az apró gyermek cirógattam az ő arcát és kértem: "ne sírj, anyácskám!" - ezt ő, szegény, később de sokszor mesélte el nekem. Mesélt... Az apámra is csak az ő elbeszélései segítenek emlékeznem. Amikor utoljára öleltem én apró gyermek, gyönge karjaimmal a búcsúzó tengerész nyakát, s utoljára nyomtam ügyetlen, kedveskedni kész gyermekszájjal csókot az ő szép férfias arcára, hogy ez a jelenet valóban így ment végbe, ahogyan én, a felnőtt, erre gondolván, ezt magam előtt látom, nem tudom. De én látok egy ilyen búcsújelenetet. - Gúnyos mosoly kunkorította fel a szája szögletét. Majd legyintett a kezével, és csöndes melankólia volt a hangjában, amikor folytatta:

- Árván maradtunk. És most kezdődött az anyám küzdelme az élettel. Előbb azonban bele kellett tanulnia ebbe a küzdelembe. Meg kellett tanulnia a nagy örökös harcot a gondokkal, egy olyan szegény asszonynak, aki eddig jólétben élt, és aki talán azt hitte, hogy a földön mindenült csak derék, egymást segítő emberek vannak. Fukarkodnia kellett a meglévő kicsiny vagyonnal, melyet gyarapítani nem tudott, nem is érthetett ehhez. Lehetséges, hogy untatom ezzel, amikor mindezt elmondom, de nékem legszentebb emlékem az, hogy az édesanyám minden igyekezete az volt, hogy engem a meglévőből fel tudjon nevelni. Mint felnőtt, meglett ember értettem csak meg, hogy az ő néma küzdelme a könyörtelen mindennapi élettel milyen heroikus volt. A szerelem, úgy hallottam, a szerelmes nőnek néha olyan különös erőt ad, hogy csudát tud művelni, lehet, hogy ez így van, nem tudom. De hogy az anyai szeretet csodákat tud tenni, azt láttam nap nap után, hiszen ezek a csodák én értem történtek. Gondozott, tanított, embert nevelt belőlem ez az asszony, aki, mikor a nagy csapás érte, inkább egy imádott férfi szerelmese, mint a gyermekéért küzdő anya volt.

Most szinte oktató hangon mondta:

- E csodálatos küzdelemre, melyet az élettel én értem folytatott, tudom, hogy a halott iránt érzett rajongó szerelme adott neki erőt. Bennem őt szerette, ez ifjan, váratlanul elvesztett férfit, s amikor felnőttem, bennem őt találta fel újra, azt a délceg, nemesszívű, kiváló férfit, aki egyszer, régen, erős karjaira vette őt, a fiatal, szerelmes leánykát, és elvitte magával messzire, hogy új otthont adjon neki, soha nem ismert boldogságot, mámoros szerelmet. És minél jobban fejlődött a testem, minél határozottabb rajza lett az arcomnak, annál inkább engedett a hitves bánata, és anyám szeméből a diadal fénye sugárzott felém, mely ha nem is volt kacagó örömmel átszőtt, mégis áldott volt csöndes derűvel.

Összetette a kezét, mintha imádkoznék:

- És én büszke voltam és boldog, hogy édes anyám bánatát valamelyest le tudtam küzdeni az én fejlődő életemmel! Megértettem, hogy nagyszerű az, ha az ember egy másik embernek öröme, reménye, hite, áldása, mindene! A nagy boldogság, melynek én lettem forrása, létrehozott egy gyönyörű jelenséget. A nagy csapás, a könyörtelen bánat lehervasztotta anyámat. Agyongyötört anyóka lett belőle, erre jól emlékszem. De amint nőttem, fejlődtem, javultam viselkedésben, gondolkodásban, gyönyörűséges örömmel láttam, mint szépül az én édesanyám. A nézése ragyogó lett, a tartása újra egyenes, a járása könnyű, a hangja csengő... szép lett, azt hiszem, hogy szebb lett, mint amilyen azelőtt volt.

Akaratlanul is az asztalra pillantottam, ő észrevette.

- Ebből az időből nincsen fényképem. Sokszor gondoltam arra, hogy lefestetem, mert nagy művészet ecsetjére volt méltó ez az ismét pompában viruló édes arc, ez a finom, karcsú, előkelő jelenség - nem lett belőle semmi. A képe immár csak az én szívemben él, és nincsen mester, aki le tudta volna festeni úgy, amilyennek én őt tudom. Ugyebár uram, már csak ezért sem szabad nékem meghalnom, mert ezt a képet hordom magamban?!

Két kezét a szívére szorította. Elmosolyodott, kedvesen.

- Ha lehunyom a szememet, a szívemet látom - persze, ahogyan a szívet rajzolni szokás - és ez az én szívem kerete az ő arcképének. És ez az arckép él, ez az arckép beszél hozzám, édes szavakat mond, vigasztal - de hiába, ezúttal az anyai szeretetnek nincsen hatalma az emésztő bánat felett.

Most két kezét a szemére szorította, s ez úgy hatott, mintha misztikus mozdulata lenne valamely ősrégi, már-már elfelejtett istentiszteletnek. Amikor a keze megint az ölébe hullott, úgy rémlett nekem, mintha az arca még sápadtabb lenne, mint volt azelőtt.

- Elvégeztem iskoláimat, felnőttem, és akkor édesanyám nem leplezhette előttem, hogy már teljesen szegény. Nem maradt már semmije. Óvatos számítással vásárolta azt a keveset, mely a mi nagyon szerény mindennapi életünknek kellett. Most már nékem kellett gondoskodnom őróla. Ekkor voltam a legboldogabb. Gyönyörűségem volt a gondolat, hogy a munkámért pénzt kapok, és hogy ez a pénz arra való, hogy az én imádott anyámat, aki nékem áldozta ifjúságát, élete legszebb éveit, munkáját, aki engem gondozott, ápolt, nevelt, tanított, emberré tett, hogy ezt az asszonyt körülvegyem mindennel, amit csak a gyermek gondos, soha nem hervadó szeretete tud, lát, kitalál, hogy a boldogságnak, régen letűnt idők hirtelen elvesztett örömeinek visszavert fényét újra lássam felragyogni ezen az arcon. Ha van mennyország, ha vannak angyalok, ha mindabban, amit a bánat sújtotta emberi szív mesél a tönkregyötört léleknek, ha mindebből igaz egy szemernyi csak, úgy az én anyám ragyogó angyal az angyalok között, a jóság, hűség, önfeláldozó szeretet angyala!

Amikor ezt mondta, az arca kipirult, a szeme ragyogott, a hangja csengett, fiatal lett, olyan volt mint egy ifjú rajongó szerelmes. Most gazdagon ömlött belőle a szó.

- Sokat mesélt, mert kellett sokat mesélnie arról a rövid időről, amikor még felhőtlen boldogságban élt atyámmal. Elmondta, hogy atyám minden útjáról hozott haza ládaszámra sok mindenféle holmit, értékes, művészi meg bizarr dolgokat távoli furcsa, nékünk különös országokból. És amikor édesanyám, aki már-már azt sem tudta, hogy a pompás selyemkendőkkel, szobrocskákkal, ékszerekkel, bronzedényekkel, ezüst meg elefántcsont-tárgyakkal, lakkszekrénykékkel, drága szövetekkel, szőnyegekkel mit kezdjen, és azt kérdezte atyámtól félig haragosan, félig jókedvűen: "Ugyan Anthony, mire való ez a sok mindenféle új holmi, hiszen azt sem tudom hogy a meglévőt mind hová rakjam, kétségbe esem, nem tudom, mit kezdjek ezzel!" - erre atyám jámboran mosolygó arccal, ajkaihoz emelvén édesanyám finom keskeny hófehér kezét, azt felelte: "Elhoztam néked mind e szörnyűséges és módfelett haszontalan holmit, mert amerre járok, ahol csak vagyok, száz meg száz mérföldnyire tetőled, mindig csak rád gondolok, Emilym. És ekkor engedelmeskednem kell egy roppant erős akaratnak, mely - amikor távoli furcsa városok zegzugos utcáin járok, s nézem a boltokban a sok-sok mindenféle holmit - egyre azt parancsolja: Ezt is vedd meg neki, - és ezt is vedd meg neki - és ezt is vedd meg neki! - És ennek az erős akaratnak feltétlenül kell engedelmeskednem, mert ez az én hozzád való szerelmem. Te pedig, édes feleségem, azt tehetsz ezekkel a mindenféle holmikkal, amit akarsz. Ha úgy akarod, kirakod, használod őket, vagy elteszed őket, vagy - mit bánom én! - kidobod őket. Hiszen abban a percben, amikor e kendőket, ládikákat, selymeket odaadtam neked, s látom az arcodon a mosolyt - nem baj, ha egy kicsit bosszús is - akkor már megfeleltek célomnak, a többi nem tartozik reám." Édesanyám nagyon sokszor mondotta el nékem ezt a jelenetet, mely rövid házassága alatt ötször ismétlődött meg, azért tudom ezt igen jól. Szerettem hallgatni, mindig újra hallgatni e szavakat. És amikor kérdeztem, hogy ez a sok mindenféle holmi ugyan hol van, mi lett véle - édesanyám kissé elszomorodott. Eltette volt őket, s amikor a fiatal özvegynek és apró gyermekének kellett a mindennapi kenyér, eladta egyenként a sok mindenféle holmit. El tudja ön képzelni uram, hogy mit érzett az a szegény asszony minden egyes alkalommal, amikor el kellett válnia e daraboktól, melyeket a szerelem hordott volt össze neki messze-messze földről? Ezt elképzelni, érezni nem lehet. "Látod, kicsiny Anthonym," mondotta végül az édesanyám később, amikor már nagy fiú, tizennyolc esztendős voltam, "az igazi szerelem minden erejével, még a legkülönösebb gondolataival is, anélkül hogy tudná, egyre csak arról gondoskodik, akit szeret. Ha jó atyád ezt a sok-sok holmit nem hozta volna, tartok tőle, hogy mi bizony éhen haltunk volna, kicsiny Anthonym!"

Láttam, felvidul, amikor mindezt elmondja nekem, és örültem, hogy már nem szenved annyira, hogy bánata enyhül. Ő meg talán meglátta rajtam, hogy most szívesen hallgatom, és nagy kedvvel mondotta tovább:

- Ismertem a házat, a lakást, melyben ők, az ifjú házaspár éltek, melyben születtem, s ahol laktunk, amíg atyám élt. Ismertem a bútorokat, a szőnyegeket, a falon a képeket. De persze mindezt csak hallomásból ismertem, az édesanyám beszélt nekem erről. És amikor már állásom volt, irodában dolgoztam és munka után boldogan siettem haza édesanyámhoz, az én nagy boldogságomba mégis egy csöpp keserűség vegyült, nem volt nekem sem elég jó, sem elég szép az az egyszerű holmi, mely most körülvett. Szerettem volna építeni fészket, ahhoz hasonlót, melyet atyám rendezett volt be valamikor régen, az ő ifjú szerelmének. De ezt a vágyamat így nem lehetett megvalósítani. Bár munkakedvemet, szorgalmamat főnökeim elismerték, méltányolták, fizetésem, jövedelmem nem nagyon nőtt. Kevés volt ez a pénz ahhoz, hogy én mintegy újra együvé varázsolhattam volna mindazt, ami évek hosszú során elmorzsolódott. Ez a vágy azonban nem hagyott pihenni, ez vitt engem, azt hiszem, hajóra.

Elhallgatott, egy kis ideig maga elé meredt és halkan csóválta a fejét, látod, látod, miért tetted?

- Amikor előálltam a tervvel, édesanyám megdöbbent. Szegény jó anyám... Ekkor történt először, hogy beszéltünk atyám tettéről és akkor szentül megfogadtam édes anyámnak, hogy mindig és minden körülmények között első és legszentebb kötelességem az lesz, hogy épségben és egészségesen kerüljek haza minden utamról. Édesanyám nehezen adta a beleegyezését, de én elmondtam újra meg újra, hogy ez lenne nekem a legnagyobb örömöm, és hogy már nem tudok a nagykereskedő irodájában ülni, nekem pénzt kell keresnem! Szegény, végre beleegyezett!

Felsóhajtott. És mintha mentegetőznék, úgy hangzott amikor folytatta:

- A hajón minden áldott nap írtam neki, hol többet, hol kevesebbet, amint ráértem, de írtam minden nap. Így készült számára a levél. Leírásaimban mindig szép, derűs volt az ég és a tenger nyugodt, csöndes. Amint kikötöttünk, a városba siettem, feladtam a sürgönyt, melyben jeleztem, hogy itt vagyok, jól vagyok, semmi bajom és hogy levél megy. És útnak indítottam a jókora levelet, és örültem az örömnek, melyet az írásom édesanyámnak okozni fog. Távoli idegen városokban összevásároltam olyan holmit, melyről azt hittem, hogy legalább is emlékeztet azokra az ajándékokra, melyeket az atyám hozott volt haza. Ez nagy boldogsággal töltött el. És nagy boldogsággal, csodálatos megelégedéssel töltött el az a tudat, hogy édesanyámat már körülvehetem azzal a jóléttel, amelyről őt atyám halála fosztotta volt meg.

Hirtelen fölállt, erre én is fel akartam állni, de ő gyengéden visszakényszerített a helyemre: - Maradjon, kérem! - Kétszer végigment a szobában, azután visszaült a karosszékbe és: - Bocsásson meg, ideges vagyok - mondta. Egy kis ideig maga elé bámult, majd folytatta:

- Távol jártam tőle, nem láttam őt hosszú hónapokig. De tudtam az időt, hogy mikor fogok benyitni kicsiny lakásunkba, és a gondolat, hogy hosszú távollét után viszont fogom látni, mosolygó édes boldogsággal töltötte el a szívemet. Uram, vegye szó szerint, minden gondolatom az övé volt, és az a tudat, hogy ő is mind rám és csak rám gondol, szinte gőgös, büszke emberré tett. Megállapíthattam azt is, hogy most, amikor nem láttam nap-nap után, még sokkal jobban szerettem, mint amikor az irodából jövet, szürkén, fáradtan néz egyhangú munkától térten haza, ugyanazt az utat járva, minden este. Amikor megjöttem egy-egy tengeri utamról, ünnepnapok virradtak kettőnkre. A távollét hosszú hetei és hónapjai alatt édesanyám alakja egyre szebb, csodásabb ragyogásban állt előttem. Ment volt még a legparányibb emberi salaktól is. Megérti nemde, bármennyire szereti is a gyermek szülőjét, adódnak percek, amikor még az is, aki bennünket olyan önzetlenül szeret, amennyire ember önzetlen tud lenni, amikor még ez a szerető szív is, gondolkodásával, aggódó istápoló érzéseivel - hiába: - nyűg. Így azonban, tőle távol, édesanyám álmaim hősnője lett, s akit viszontláttam, akit karjaimban tartottam boldogan, ez a szent asszony álmaim megvalósulása volt. A távollét után következtek a felhőtlen boldogság napjai. És milyen nagy volt az örömöm, amikor láttam a hatást, melyet a távolból hozott ajándékaim reá tettek! A jelenet körülbelül úgy játszódott le, ahogyan ezt édesanyám nekem azelőtt elmesélte. Ezt voltaképpen így is akartam. Így is szólítottam ekkor: "Emily... édes Emilym..."

Elhalkult, hangja fátyolos lett. Sőt mintha kissé zavart lett volna, de azután a szájszélét biggyesztette, vállat vont, és - mert én nem szóltam, mit is szólhattam volna? - folytatta:

- Már akkor hordtam szívemben az ő képét. Messze városokban járván hölgyek, fiatal asszonyok meg leányok társaságába is kerültem. És minden újabb ismeretség nekem csak arra volt jó, hogy egyre jobban imádjam anyámat. Nem akadtam nőre, kinek egyéni értéke csak megközelítette volna azt, ami értéket az édesanyámban tanultam megismerni. Pedig a hölgyeket én jókedvű társaságban láttam, gondtalan jólét közepett a legtöbbjét, vidám hangulatban, és ilyenkor az ember rokonszenves, kedves, lekötelező. Édesanyámat meg láttam kínzó gondolatok közepette, és higgye el, hogy így látni a legélesebben, ki milyen ember. Bízvást mondom, életemben még nem találkoztam egy olyan asszonnyal sem, mint amilyen az édesanyám volt!

*

Elgondolkodott, mintha lelki szemeivel gyorsan végignézne a nők során, akikkel életében összekerült, vajon nem lett igazságtalan eggyel szemben sem? Néhány másodperc múlva legyintett kezével és így szólt:

- Amit pedig most elmondok, azt legalább is különös véletlennek kell neveznem... Ezelőtt két évvel, hajón voltam, s éppen az atyám születése napján történt, június huszonharmadikán, hogy egy matróz, ki tudná megmondani az okát? a tengerbe esett. Én voltam akkor a fedélzeten. Megmondom őszintén: hidegen, sőt közömbösen néztem ezen ember küzdelmét a halállal. Lehet, hogy esés közben valami baj érte, kétszer nyújtotta felém - nem, helyesen, a hajó felé - a karjait, azután alámerült. A hajó fedélzetén volt még néhány matróz, ők is látták ezt a szerencsétlenséget. Én nem ugrottam a fuldokló után, nem is biztattam mást, hogy tegye. Kötelességeim vannak, mondtam magamban, szent kötelességeim vannak. Este megírtam az édesanyámnak szánt mindennapi levelet, s amikor öt nap múlva Kelet-Indiában kikötöttünk, a kikötővárosba mentem, sürgönyöztem, elküldtem a levelet, és nagy benső megelégedéssel vásároltam mindenféle szép értékes holmit édesanyámnak. Hat hét múlva hazaértem.

Mintha lelkéről most nagy követ kellene hengerítenie. Nehezen jött ajkáról a szó, hangja rekedt volt:

- Lakásunk ajtaja hivatalosan le volt zárva. Elvezettek egy sírhoz, az édesanyám sírjához. Meghalt ugyanazon a napon, talán ugyanabban az órában, amikor az a matróz - mondjam talán, a felebarátom?! - a vízben kétszer felém nyújtotta a karjait. Elmondták, hogy szegény anyám a szívéhez kapott, halkan felsóhajtott és vége volt. Sírján márványból emléket állíttattam, virágokkal, örökzölddel díszítettem e nékem legdrágább hantot. Azóta halódom. Nincsen e világon nagyobb bánat az én bánatomnál. És nincsen szó, mellyel ki tudnám fejezni fájdalmamat.

Nem sírt, a szeme különös tűzben égett. A feje reszketett, a keze is, mintha nagyon megfeszítené az erejét. De tovább mondta:

- Azóta két hosszú esztendő múlt el, két gyötrelmekkel teli örökkévalóság. A napnak mind a huszonnégy órája örökkévalóságok. Az idő nem enyhíti a fájdalmamat, nem tudja megenyhíteni. Aludni nem akarok, mert félek, hogy amíg alszom, nem tudok róla. Ha vele álmodom, a legboldogítóbb érzések fognak el. Látom, ő él, jár-kel, szól hozzám, reám néz mosolygó jóságos szemeivel, megsimogatja a hajamat, az arcomat imádott jóságos kezével. És én nem vagyok kis gyermek, nem vagyok tehetetlen apró állat, hanem felnőtt vagyok, erős, igazi férfi, aki nem fiúi szeretettel...

És most egészen közel hajolt hozzám, két kezét a két térdemre tette, kutató pillantását a szemembe szúrta, néhány pillanatig hallgatott, olyan volt az érzésem, mintha párduc lapulna itt előttem, ugrásra készen...

- A legtöbbször rózsákat adok neki, vérvörös rózsákat, melyeknek édes erős illata mámorossá tesz... Én vagyok akkor az, aki elvittem a leánykát ezelőtt harminc esztendővel ebből a városból, én vagyok az, aki elhitettem vele, hogy szeretem, aki messze utakról hazahordtam neki a sok-sok tarka, értékes mindenféle holmit és én vagyok az, aki nem gondoltam reá, sem két éves fiunkra, amikor a matróz a vízbe pottyant és én utána ugrottam. Az álomnak ez a része borzasztó, nem bírom ki, elpusztít, de amíg szerelmese vagyok, amíg imádhatom, szívemben a gyönyörűség bontogatja bűbájos virágait!

Könyörgő hangon mondta tovább:

- Megérti, nemde, hogy nekem nem szabad meghalnom? Mert amint meghalok, ennek vége. Nem lesz a földön senki, aki ápolja a legimádandóbb asszonynak az emlékét. Múlt évben a lakás még úgy volt, úgy állt érintetlenül, ahogyan ő elhagyta. Átkozom a sorsomat, hogy utolsó percében nem lehettem nála. Megvallom: tőle távol nem éreztem meg abban az órában, hogy ez a legnemesebb női szív megtört. Vajon rám gondolt abban az utolsó pillanatban, amikor felsóhajtott, vagy talán arra a másikra gondolt, az atyámra?! A sors kegyetlen volt hozzám, és az is maradt. A házat, melyben utoljára laktunk, tűzvész pusztította el. És így nem maradt meg semmi a mi múltunkból csak ez a kevés holmi, melyet itt lát. A tűzvész napján éppen úton voltam, dolgoztam, pénz kellett, hogy a sírjáról gondoskodhassam egyszersmindenkorra. És ekkor magammal vittem az egyik selyemkendőjét - ezt nagyon szerette...

Gyöngéden simogatta a kendőt.

- E két gyertyatartót, melyeket a legszívesebben használt, jobban szerette a gyertyák fényét, mint a villamos világítást. És magammal vittem ekkor az ő fényképeit, ez az én kincsem. Ez minden, amim van. Ez maradt meg. Most azért vagyok itt, itt Párizsban, mert ő itt élt mint gyermek, itt lakott egy közeli utcában, ezen a téren találkozott először az atyámmal, tudom, merre jártak sétálni. Én is ott szeretek járni és ha leszáll az alkony, hagyom, hadd játsszon velem a képzelet, mely elém varázsolja az ő karcsú nemestartású alakját s én járok utána, szinte félálomban, s a szívem dobog, s a vérem olyan csodaszépen énekel... Ma nincs már egyebem, csak ez az emlékem és ez a holmi. Pénzem sincsen, mert nem dolgozom. Minek is dolgozzam? Magamnak? Azt a keveset, amire szükségem van, megkeresem, ha itt az ideje. El sem hinné, hogy mi mindent tudok - de ez nem érdekes. Fogalma sincsen, hogy az ember, ha csak a maga nyomorult személyéről van szó, milyen kevés pénzzel tudja beérni. Nem költök magamra semmit. Igaz, most vannak gondjaim. Már négy napja járok munka után és a sors megint ellenem fordult... Ön azonban meghallgatott és jó volt hozzám. Végtelenül jól esett, hogy ezt elmondhattam önnek, uram, az idegennek. De, elvégre is, mindenki idegen. Higgye el, a legjobb barát, aki több, mint az édestestvér, az is csak idegen. De ön meghallgatott. Meghallgatott, nem szólt közbe, nem szakított félbe, nem szőtte a maga baját az én keserves sorsom meséjébe. Ezért is mondom végig. Egy árva garasom sincsen és pénz kellene. A fogadós már gyanakvó szemmel néz, mert a múlt heti számlával tartozom. Bizony, a szoba, fűtés, világítás, kiszolgálás, ez pénzbe kerül! És nagyon bánt, hogy ő, az ő képei, az ő ünnepe, hogy minden itt van, ezen a helyen, ahol a fiára már gyanakvó szemmel néznek. De van még ennél is nagyobb gondom. Megmondom, hiszen megmondtam már mindent. Látja uram, ezek itt az utolsó gyertyáim és nem tudom, vajon holnap lesz-e már pénzem. Nem tudom, megérti, hogy ez mennyire fáj nekem? Olyan keveset, olyan hihetetlenül keveset kérek a sorstól és nem tudom elérni még ezt a keveset sem. Utcát söpörnék, cipőt tisztítanék, újságot árulnék, málhát vinnék, címeket írnék, megtennék bármit, elvégeznék bármilyen munkát, csakhogy meglegyen az a néhány frankom... Ezért sírtam olyan keservesen tegnap, meg ma is... szegény anyám... ezt a keveset ne tudnám már neked megszerezni...?

A sírás fojtogatta a torkát. Lemondóan intett a kezével és félig elfordult tőlem. A helyzet szomorú volt, meg kínos. Gondolatban szépen egymás mellé fűztem mindenféle lágy szavakat, nehogy megbántsam ezt a szerencsétlent.

- Higgye el uram, - mondottam, - a sors nem olyan kegyetlen - (de ekkor beláttam, hogy erről nem tudom őt meggyőzni, tehát abbahagytam.) - Nem szabad sohasem feladni a reményt! - szóltam rá és iparkodtam illő módon erélyesnek lenni. - Szegény ember vagyok mint ön, de most van néhány száz frankom és ha nem veszi rossz néven - és most nagyon kedvesen mosolyogtam - egyik bizalom csak fölér a másikkal. Ön rám bízta az ön élete legszűzibb titkát, engedje meg, hogy én önre bízzak két vagy háromszáz frankot, amíg ön rendbe jön a sorssal...

Elhallgattam és sok jóindulattal néztem reá, aki most mintha levegő után kapkodna és nehezen lélegzett.

- Ó milyen szerencsétlen vagyok! Ennyire jutottam! - mondta fakó, könnyekkel átszőtt hangon. És mert az ajánlatomra nem felelt, néhány pillanatig tartó várakozás után kivettem a tárcámból háromszáz frankot, (még maradt háromszáz) és egy elég komikus, tétova mozdulattal letettem a pénzt az asztalra, a selyem terítőre.

- Szégyellem magam! - mondta ő és két kezébe rejtette az arcát. - De így van ez helyesen. Nagyon elhagytam magamat. Megérdemlem ezt a keserű leckét. - Azután fölegyenesedett, és mintegy vezeklés után, az arca nyugodt volt. Fölvette a pénzt, kissé szétteregette a három bankjegyet, azután összehajtotta és a mellényzsebébe tette őket. - Háromszáz frank! - mondta. - Kérem, legyen egy kis türelemmel, legkésőbb négy nap múlva megadom. És engedje meg, hogy addig is, mintegy biztosítéknak, felajánljam az egyik gyertyatartót, vagy talán a selyemkendőt, ezt kényelmesebben lehet eltenni...

- Uram, - mondtam igazán sértődötten és felálltam, - ön téved, nem vagyok zálogházas!

- Istenem! - szólt ő erre rögtön, és ő is felállt és jobbját kedveskedő, simogató mozdulattal a vállamra tette, - ne vegye ezt rossz néven, ezt az ajánlatomat. Nagyvárosban vagyunk, idegenek vagyunk, még néhány órával ezelőtt nem is tudtunk egymásról, érthető tehát ha én, aki már jártam e világ jó néhány zugában, ezt az ajánlatot teszem. Én már hűvösebben, ridegebben gondolkodom mint ön. És hogy ön ezen fennakad, ez csak az ön jóságos, gyengéd, finom érzésű szívére vall. Nem csalódtam, jól éreztem, hogy önnek elmondhatom az én nagy keservemet, ön meg fog engem érteni.

- Ugyan kérem... igazán örülök, hogy segítségére lehetek, részemről ez nem hősi tett...

Azután elhallgattunk, és mert úgy volt, hogy már nincsen mit mondanunk egymásnak, búcsúztam:

- Én most visszamegyek a szobámba, megvallom, kissé bágyadt vagyok, és a lábam is olyan, mintha a búvár ólomtalpú csizmája lenne rajta.

- Bocsásson meg, hogy zavartam és hogy ilyen sokáig igénybe vettem az idejét, uram, bocsásson meg...

- Nincsen mit megbocsátanom, igazán megelégedéssel tölt el, hogy ezt tehettem... És most pihenjen, aludjon jól...

Az ajtónál álltunk, kezem már a kilincsen volt. Ekkor ő is rátette kezét a kilincsre, a kezemre, és csöndes, kissé remegő hangon így szólt:

- Aludni?... Értse meg, nem tudok aludni és nem merek aludni. Megtörténik velem az is, különösen az utóbbi időben, hogy ha néha alszom, álmomból hirtelen fölriadok, jéghideg borzongás ráz meg, a félelem, hátha meghalok? Hogy akkor az ő emléke is megszűnt lenni, azt ön már tudja. Hiszen bennem virul az ő élete. De még valami rémít: mi lesz e nékem drága holmival? A két gyertyatartóval, a selyemkendővel, a fényképeivel? Ha majd egyszer egy szálló hitvány kis szobájában befejezem letiport életemet? Közönyös emberek nyúlnak majd utána otromba ujjal, nézik értéküket piszkos szemmel, és talán durva megjegyzést, vaskos tréfát mondanak cinikus, mosdatlan szájjal a fényképeimre... A gyertyatartók, a kendő kikerülnek a zsibvásárra, a fényképek meg a szemétre - kinek kellenek? Kit érdekelnek? Senkit, senkit, senkit! Ön, velem érző, igazi úriember, még ön sem gondolná ezt: "Ez a hét fénykép valakinek, egy jött-ment idegennek volt egyetlen kincse, meghalt, és most nincsen aki e holminak gondját viselje, elégetem e fényképeket, nehogy ostoba, haszontalan gyermekek ceruzával bajuszt, szakállt rajzoljanak erre az arcra, melyre egy ember egész életében csak imádottal nézett." Megengedi, hogy a barátomnak tekintsem? Megengedi, hogy arra kérjem, halálom után vegye gondjába ezt az én holmimat és tegyen velük végső akaratom szerint?

Megszorítottam a kezét:

- Rendelkezésére állok, uram!

Azután jó éjt kívántunk egymásnak és én visszamentem a szobámba.

*

Másnap este a baloldali szobában csend volt, egy ideig füleltem, kíváncsian, hátha megmozdul a szomszéd. De a csendet odaát nem zavarta meg semmi, és én folytattam a szokott harcot az éjszakával.

A következő este már határozottan vártam a szomszédot, vártam, hogy kopogni fog az ajtómon és bejön hozzám, hangos lépésekkel jártam néhányszor fel és alá, hadd hallja, hogy már itt vagyok, a szobámban, nem jött.

A harmadik este hallottam szobájában járkálni, de csakhamar csend lett nála, szerettem volna átmenni hozzá, persze, nem mentem.

A negyedik este, hazajövet, már az ajtaja előtt álltam, kezem már rajta volt a kilincsen, de nem nyitottam be hozzá, nem akartam, hogy azt higgye, a pénzemért jövök.

De mert nem volt senkim, akivel elbeszélgethettem volna, az ötödik este megint csak ott álltam az ajtaja előtt, és mert hallottam a szobájában járkálni, kopogtattam és máris benyitottam hozzá.

Ekkor éles sikoly röppent felém, női sikoly, s aki egy pillanatig ott állt a szoba közepén, fején főkötő, hosszú sovány testén földig érő hálóing, az egy idős úri hölgy volt, aki rémületéből máris felocsudván, az ajtóhoz rohant, becsapta orrom előtt, gyorsan ráfordította a kulcsot, kétszer előretolta az ajtóreteszt, és megátkozott.

Ez a fordulat váratlanul ért, s egy darabig azon gondolkodtam, ez a riadt hölgy vajon kije lehet az én szomszédomnak.

Másnap délelőtt, elmenőben, a félemeleten levő kis irodája ajtajában láttam monsieur Martint, a szálló tulajdonosát. Nagyon udvariasan üdvözöltük egymást, aggódó érdeklődésére elhitettem e derék úriemberrel, hogy pompásan vagyok. Azután ravaszkodni próbáltam, mondván, hogy szeretném fölcserélni szobámat a szomszédos tizenhatos számú szobával. Már tegnap óhajtottam monsieur Martinnel erről beszélni, de annyira szórakozott vagyok, hogy az este azt képzelvén, hogy a csere már meg is történt, benyitottam oda, és akaratom ellenére megrémítettem ezzel egy hölgyet, nagyon kérem, legyen olyan szíves és tolmácsolja a megbántott hölgynek bocsánatkérésemet.

Monsieur Martin kedvesen mosolygott, megígérte, hogy e diplomáciai küldetésben legjobb tudása szerint fog eljárni, de tréfásan megfenyegetett:

- Persze, ön azt hitte, kedves uram, hogy az a hölgy legalább is harminc évvel fiatalabb.

- Nem hittem én semmit, kedves uram, azt sem tudtam, hogy madame él és virul, meg hogy a szomszédos szobában lakik. Persze, önnek már évek óta lakója...

- Megint téved, kedves uram, - mondotta mosolyogva monsieur Martin, - ez a hölgy csak három napja lakik itt.

- És azelőtt a szoba üresen állt?! Ó, ha én ezt tudom!...

- Dehogy is állt üresen. Hála a jó Istennek, és szállóm jó hírének, nálam szoba ritkán maradt két napnál tovább üresen. Azelőtt egy úr lakott benne.

- Igazán? Nagyon rendes lakó lehetett, mert nem hallottam őt soha. De ez már csak régi lakója volt?

- Ez az úr csak egy hétig lakott itt.

- Érdekes, éppen egy hétig?

- Éppen egy hétig. Ön már régen itt lakott, amikor ő jött, szobát keresett, és mert akkor két szobám állt üresen, ő érdeklődött az iránt, hogy kik laknak a szomszédos szobákban, csöndes, rendes emberek-e, egyedül állók-e, otthonülők-e. Meg is nézte a vendégkönyvet, és csak miután tájékozódott, bérelte azt a szobát ön mellett, de mindjárt meg is mondta, valószínű, hogy legföljebb egy hétig marad.

- Igen? És meg volt elégedve az adatokkal, melyeket ön rólam szolgáltatott? Ez igazán hízelgő. Persze, ideges, agyongyötört ember volt.

- Nem néztem annak. Megmondta, hogy író, és azért jön ide, mert csöndben, teljes magányban akar elvégezni egy munkát, és lehetséges, hogy majd éjjel-nappal fog dolgozni, és persze nem szeretné, ha zavarnák.

- Író? Ez már érdekes. Szabad tudnom a nevét?

- Lehet, hogy ön ismeri, kedves uram. - Monsieur Martin elővette a vendégkönyvet és rámutatott a névre: "Gaston Duval".

- De hiszen ez francia név! - szaladt ki számon a szó.

- Persze, hogy francia, miért csodálkozik ezen?

Nem jöttem zavarba.

- Azt hittem, idegen, vagy helyesebben, vidéki ember, hiszen párizsi írónak csak van lakása, dolgozószobája, úgy gondolom.

- Ezt én már nem tudom, kedves uram, ebben a szakmában nem vagyok járatos.

Búcsúztam monsieur Martintől. A kávéházban foglalkozhattam az esettel. Boncolgatván az "Anthony"-val történteket, megfogadtam, hogy - ha a szeszélyes véletlen ebben a rengetegben egyszer mégis összehozna vele - nem fogok rászólni, hanem majd úgy teszek, mintha nem ismerném.

Azután elkezdtem töprengeni azon, hogyan tudnám megkeresni az elveszett háromszáz frankot.