Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága...

Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága...
Regény
2. rész

Nem. Nem ámíthatom magam, sem téged nem akarlak édesem. Ő korántsem volt előidézője valamely kényszerű, ármányos, vagy afféle bódító helyzetnek. Nagyon is kellett gyöngeségem mindahhoz, ami történt.

Én távozhattam volna. Hisz kezdetben még inkább részemen volt valami éber fölény. Míg ő (ah! előttem van ez) habozó volt s csaknem zavart olykor.

És mindez éppúgy felrémlett előttem akkor, ha tétova pillanatokra is, mint most rémlik fel vádoló, vigyorgó tanúságnak.

A pamlagon ült s én térdei között álltam, éppúgy mint első ízben.

- Drága kicsi Nelám, minden csupán kettőnk dolga s senki másé. Feltéve, hogy vonzódik hozzám.

És én akkor fejemmel bólintottam s igent susogtam faggatásaira vonzalmamat illetőleg.

Mit mondhatok többet ennél?

Nos, előbb még így feleltem unszolására, hogy szeretem-e őt:

- Minek kérdi? Ez mindegy magának.

- Ez mindegy nekem!... Lehajtotta fejét... - Nos mondja meg maga, mit felelhetek erre?

Ez nyomban elvette biztosságom.

Ismét, bizonyos fejtegetéseire a szerelemről ezt mondtam:

- Hogy gondolja?

- Ej istenem, drágám... S vonásain valóságos kiábrándultság s meglepetés tükrözött... - Hisz nem vagyunk éretlen gyerekek. Minek mondta ezt így?...

Valóban, arról több ízben biztosított, hogy már nem vagyok éretlen kislány. Ám ez, valamely különös sejtetésénél fogva nem hangolt iránta legjobbra.

Ej édesem! hisz mindez csak afféle érzelmeskedés számba ment, akárcsak nem is lenne vonatkozásokkal.

A lámpa ott ég távolabb az asztalon. Néha csend van. Egy kottafüzet leesve a zongora mellett a szőnyegen s az ő furcsa, idegen holmijai szanaszét a szobában. Kinn sötétek az utcák, házak. Egyedül vagyunk s beszélgetünk.

Egészen így hatott rám minden, csupán.

Ah! de hogy számoljak el silány szavakkal, órák, vagy percek tűnő s áltató érzéseiről.

*

Csókjakor egyszerre élveteg, bódult reszkedelem lankasztott el térdein, mihez hasonlót még alig ismertem... Csupán ösztönszerű volt hirtelen, rémült tiltakozásom bizonyos kísérletére.

Mi történik velem, alig voltam még tisztában. Már újra előbbi helyzetben ültünk a pamlagon, kissé lihegve s egymásra bámulva s én még mindig karjaiba hanyatlottan.

- Nos, ha nem, hát nem, - akadozta furcsán. - Maga úgy akarja... Én nem unszolom többé... S lehajtotta a fejét... - Bár értelmetlen, igazán... De ez nem rajtam áll... mondtam. Ez nevetség... Miért én?... De lehet, ostoba vagyok... Ez mindegy.

Magamról mint adjak számot édesem? Hogy tovább ültem ott s sejtelmem sem jött, talán csak felháborodnom is.

- Én nem unszolom többé... De ez iszonyú szenvedés... Lehet romlott vagyok... De az istenért, ha szeret, azt mondja. Mit jelent ez? Nem vágyik-e rám éppúgy, mint én magára. Vagy másként is lehet... Meglehet egyedül éppúgy szenved... hisz ért engem! Ilyenek vagyunk...

- Ó nem mindenki.

Ezt mondtam... S ő leste szavaimat, de nem tudtam mivel folytatni. Valahogy együgyűnek, szinte szolgálósnak találtam megszólalásom s merően tovább bámultam.

- Nem mindenki. Hogy érti ezt? Mivel magyarázza. Nos mondja tehát. Maga nem. Hát kivétel volna? Feltéve, hogy valóban vonzalmat érez irántam. Nem érthetem. Talán más, különösebb teremtés volna? Szervezetileg? Vagy hogy értsem?

Arca valóságos kétségbeesést mutatott balhiedelmem, ah! vagy talán alakoskodásom fölött.

- Csak ne lennének olyan rettentően egyformák. Mit tegyek? Talán esküdöznöm, vagy ígérnem kellene... Kissé gondolkodott... - Ezt nem akarom. Más esetben talán megtettem. Veled nem akarom. Ha ezt nem érti meg, akkor fölösleges magyaráznom. Bizonyos, hogy nőnek ennél többet nem mondhatok. Ez több, mint örök hűségről szavalni. Azt mondom valakinek nyíltan, én szeretlek téged, mindenhogy ahogy ezt értik. Ám most nincs alkalmunk hókusz-pókuszokra. De én nem tiltakozom ellenük, ha téged ezek megnyugtatnak. De nem tudok szenvedni. Nem tudok várni... Eh! Ostoba szavak! Bizonyos egy, hogy még nővel nem beszéltem úgy, mint veled. Meglehet rosszul számítottam... Ezt nem hiszem!

Elhallgatott s egyszerre újra karjaiba vett.

- Nela, drága, kicsi... Akard... igen...

Csókolt, suttogott. De ez hatástalan maradt rám s egy kézmozdulatomba került lehűtenem őt... Nyitott szemmel, nyugodtan tűrtem csókjait.

- Istenem! nem bízol bennem. Mit tegyek?... Lehajtotta fejét újra... - Ostoba vagyok... De mivel biztosítsalak? Hogy ígérjem, hogy szavamon foghatsz bármikor? Miért nem hiszel nekem? Őrület! Azt mondjam, hogy hitvesemmé teszlek. Mit jelentene ez? Hát számolhat-e valamelyikünk csupán a következő nappal? Most, mikor nyomorult esélyeken függ minden órám. Amikor ebben a pillanatban is visszarendelhetnek a tűzvonalba. S holnap már ott fekhetek hullának valamelyik árokban. Gondold csak el... És itt lenni közeledben... Őrület... hogy bírjam ezt! El kell mennem innét. Valóban, csak ez a választásom. Vagy agyon kell lőnöm magam. Istenemre meg kell tennem!

Ah! Mennyire őszintének hatott a szavaiból áradó keserűség. Ingadoztam. "Gyöngédséget kell mutatnom iránta." S kezem megmozdult ölemben, megsimogatnom a fejét.

- De szóljon legalább, mitől tart? Hogy meggyőzhessem. Eh! utálok efféléről beszélni. Vagy csupán nem bízik bennem... Nyomorúság ez az egész!

*

Oly fáradt voltam. "Elmegy innét." Gyönyörűnek láttam fejét. Halántékain barna haját. Szája fáradt, mégis gyerekesen felfutó vonalát s egész alakja szenvedőn meghajlott karcsúságát. "Elveszthetem őt." ...Oly hosszúnak tetszett, hogy itt ül mellettem s nem szól többé. Ah! szinte bűntudat kísértett, hogy miattam kell szenvednie. És élvetegen fájónak éreztem közelében önnön idomaim puhaságát.

Megremegtem első szavánál.

*

Ami következett, mint idéződhetnék fel másként, mint a lázképek.

Eltaszítottam, mikor újra a ruhámhoz ért. De erőtlen, hiába viaskodtam. Szemei elrémítettek.

- Ne kínozz! - lihegte meggyötörten s őrültségeket susogott.

Fel-fel rémültem.

- Hagyjon, az isten szerelmére!

Mondhatatlan kínok jártak át... Őrült helyzetben nyakába kapaszkodtam, hogy felkússzak nyomorú, kihívott végzetem elől...

Ez volt.

Kezével simította el arcomból hajam s cirógatott, csókolt. De ijesztőek voltak előttem vonásai, kikelve s összekuszáltan a szenvedélytől és őrültek szavai és suttogása.

- Aljas vagyok... Agyonlövöm magam... Most. Amikor akarod...

Ó milyen volt a lámpafény s a szoba átkozott, vigyorgó arca.

Felsikoltottam.

- Mit tett velem?

Kétségbeesve vigasztalt, csitított...

Arcomra borulva zokogás rázta egész testem. Azt hittem vérem folyik kezemre könnyeimmel... Hazudok. Nem voltak terhemre csókjai... Kimondhatatlanul fájt nyomorult, elhagyott életem.

*

Sötétben támolyogtam ágyamig.

Egyszerre éles fájdalom nyilallt térdembe s egy szék zuhant le utamban levetett ruhákkal.

A zajra csaknem megfullasztott szívem ijedt vergődése.

"Nagyapus."

Leírhatatlan, mit éreztem. Remegve álltam s pillanatonként rémület, düh, őrjítő visszaságban örvénylettek szívemben, mintha megoszlottak volna ez átkozott szék s Nagyapus között, aki háborítatlanul hortyogott ágyán. Ah! Nevetségessé kezd fokozódni nyomorúságom.

"Hát tudja. Vesszen meg!"

Ruhástól vetettem magam ágyamra s ott feküdtem hosszú ideig érzéketlen.

Édesem! Amit százszor átéltem sóvár álmokban, a valóság most úgy hozta rám, mint valami gonosz, őrült álmot... Szennyes, bárgyú képtelenségnek rémlettek a percekkel előbb történtek...

Könyörtelenül eszméltem önmagamra, mint valaha megrongált bábumra, melyre nem tudtam többé nézni. És szorongva, esztelen idéztem meg gyalázatom perceit, összeszorítva combjaimat, jóvátehetetlen.

"Mivel öljem meg magam?... Kés?... Iszonyatos... Kell! Kell! Kell! Nyomorult. Ne halogasd! Most kell!"

Őrjöngő gyötrelem szaggatta szívem s fennhangon, hévtelen nyöszörögtem a csendben, lélegzetem ütemére.

*

"Micsoda város?... Vízáradat visz tova sikátorain... Fekete, rozoga házak... Este lángol az égen... S irtózat nélkül éri testem a hideg elem... Apusnak jöttek ezek a levelek, egy kék, kettő fehér... Hisz nedvesekké lesznek... Ah! oda sodorhat ki, beláthatatlan, harsogó, tarajos hullámokra... Hogy nyissam ki gyorsan az ajtót? Felülről már közeleg az ár...

Ah félelem!... Ébredek... Ah félelem!... Ő elment... Szobája üres... Elérte szándékait... Itt hagyott... Ah félelem...

Esztelen vagy. Ez álmod tébolya, minek még nem foszlottak el sötét káprázata s rettegése lelkedről.

Ő elment, elment... Hagyj el... Aludnom kell még... Vissza akarok álmomba... Nem félek...

A virradat ez az ablakokon?... vagy a hold... A virradat s a holdfény...

Ruháim a széken... Ők tudnak mindenről... Sanda kárhozottak... Lehunyt pilláimon kísértnek alaktalan vázaik...

Hallga!... Fetyka csoszog... Most csomagol... S én elalszom újra... Hagyj el!... Aludnom kell még..."

*

Hiszen nem volt igazi se átok, sem gyűlölet mi szívemben fogant volna iránta. Egyedül a rettegés, hogy elveszthetem őt...

Megszokottan s kedélyesen kérdezősködött mikor másnap szobánkba jött Nagyapustól, aki idétlen arcfintorgatások közt járt kedvébe feleleteivel s a mámortól még zavarosan vizeslettek szemei.

Kázmérka átölelte őt a derekán. Apró karjai is csaknem átérték azt, s bohókásan forgatta fejét, míg ő mosolyogva megsimogatta.

"Valóban, mi is remegtetett tulajdonképp?" Hiszen olyan könnyeden rejtőztek külsőm mögé érzelmeim, amint merően, álmatagon állottam ki pillantását.

Ő már visszament szobájába s én kívülről jöttem be, akkor talált egyedül az ajtó előtt.

- Ó drága, kicsi Nelám!

Ah... így nem ért csókja soha azelőtt... Vigasz volt már gyöngédsége, míg karjaiban tűrtem.

*

Utálom ezt édesem! Ha hév festené soraimat, midőn egyszerű számadást akarok készíteni érzelmeimről. Hév, mihez semmi közöm többé.

Te asszony vagy már s megértesz... Alig fért hozzám, mikor azt hittem, már nincs mit féltenem tőle... "Ez volt hát minden, annyi éjek s évek vívódásaiért?" - tettem lesújtó, keserű vallomást önmagamnak.

Még napok megújuló szenvedései kellettek ahhoz, hogy megismerjem az átkozott élvet, mely kárhozatommá, de minek tagadnám, minden gyönyörömmé is vált attól fogva.

De tudhattam-e addig érzékeimről, sóvár sejtelmeknél egyebet? És volt-e valami körülem, szemek, vagy szándékok életemre s egyetlen út is másfelé vivő, mikor szerettem tetszelegni benne, hogy magam száműztem magam az utált régi körből... Ó, a rossz órák vádjai, aggodalmai vagy kétségei olyan könnyen illannak s csak szítani tudják a gyönyörök tüzét... És én féltettem tőlük vétkem s bódultságomat.

*

Nos, azt elhiheted édesem, hogy nem is sokkal aztán, ha nem magam kerestem forró találkáinkat, úgy ez csak azt a keveset jelentette, hogy minden vágyamat s fortélyomat készen találta előmozdításuk. S nem tudom kettőnk közül melyikünket epesztettek jobban, sikertelen alkalmakkor közbejött véletlenek.

- Mért kínzol? Nem akarom, - szóltam szenvedő pózban eleinte s mérhetetlen utálat s bosszúság emésztett Nagyapus iránt, aki természetesen legtöbbször volt akadálya csókjainknak.

De többet mondhatok. Olykor titkolni sem tudtam ezt Nikolaj előtt s tudod-e, hogy közülünk ő volt az, aki néha védelmébe vette Nagyapust, ellenszenvem kitöréseikor s aki félőbben takargatta előle titkainkat.

- Te törődsz vele? Ez igazán furcsa! - keltem ki néha nyíltan, ha feddeni akart gyöngédtelenségeimért vagy elővigyázatra intett féktelen meggondolatlanságaim fölött.

Hogy mint játszottuk ki őt? Nos drágám, egészen jól bevált azután is leitatása... Egyébként pedig azt se hidd, hogy talán Nikolajnak voltak jobb ötletei alkalmak kieszelésében. Többször fel sem fogta a helyesebb s ármányosabb módokat, mikre leplezett célzásokat tettem.

Ó a nevetés! Ez a szörnyű követe, kerítője, cinkosa (minek is nevezzem) aljas bohóca, a feslettségnek...

Nagyapus már elázva, félálomban motyog ágyán s én a várakozás unalmában rakosgatok a szobában.

"Már alszik", - suttogom magamnak, megállva ágya előtt s tanakodom, lehúzhatom-e már a lámpát?

A félig nyitva hagyott ajtón, Nikolaj türelmetlenkedő feje kukkan be s a csöndre vigyázó, hangtalan, ravasz, hahota torzul vonásain s kémkedésre nyitott szemeiben.

Én visszafordulok az ajtósúrlódás neszére s ugyanaz a kacaj játszik arcomon. Az övé visszatükrözése. És sietősen, idegesen intek.

- Várj. Jövök, jövök...

Milyen jól látom e képet... De várj még édesem, hiszen folytathatom.

- Mi ez? Csak nem akarsz zongorázni? Esztelenség! - kiált fel ő elképedve, mialatt nekem már bele vert mind két kezem a billentyűkbe s nyelvem likőrjét nyalja fel ajkaimon.

(Ó, a likőrről külön fejezetben kell még hallanod édesem.)

Ő elrántja karjaimat a billentyűkről.

- Fel akarod ébreszteni? Mi van veled ma?

Én akkor szembe fordulok vele a széken. Fejem féktelen hátrahajítva nevetek s arcába fúvóm cigarettám füstjét. Kihívóan villognak szemeim.

- Te törődsz vele? Ez igazán furcsa.

Lábaim, egyiket a másikon áttéve lógázom, szemérmetlen felhajlott aljammal harisnyáim fölött...

Vagy talán másként láttam ezt, egy éjjel a mulatóban, mikor Jenkiewitz irodalmi előadásokat tartott a szabad szerelemről s mi néhányan titkon elszöktünk az estélyről. Ej! Hiszen akkor sem szemléltem más szemmel, mint élénken érdeklődővel azokat a teremtéseket.

*

- Bocsáss meg, én valóban azt hittem addig, hogy már nem vagy érintetlen.

Ezt vallotta be nekem nem sokkal utóbb, sok más között és nekem ez a vallomás festi legjobban akkori napjaimat s azóta is gondolkodóba tud ejteni valóm felől, mióta már nincs kétségem és nincs mentségem többé.

Ám akkor még mi sem lehetett volna kínzóbban meglepő. Ő azonban elzárkózott faggatásaim elől.

Éjeken át eszembe jutott.

"Hogyan? Ő hihette azt?... Talán azt hitte addig is?... Ah! elviselhetetlen! Mi ennek különös sejtetése? Nem. Hiszen félre nem érthettem. Ő mást is mondott akkor... Ő nem nyúlt volna hozzám, ha nem bízna érzelmeiben. Még soha nő iránt hasonló szenvedélyt nem érzett. De képtelen a szenvedésre. Őrjítőek voltak közelemben éjei. Várjunk... így mondta: - Azt hiszem, romlott vagyok, lelkem legfenekéig. Ha ez egyebet is jelent, mint hogy ismerem az életet s főként önnönmagam az útálatig... Eh! lári-fári... Azt, azt, azt honnan veszi, hogy ő nem volt első, aki ölemig jutott... Nevetett... - Hát magyarázd meg te nekem, miből következtettem ilyen ostobaságot, mert én igazán nem tudom. De nevetséges, hogy butául elejtett szavakkal, izgatni tudod magad... De mit tehettem? vagy mit mondtam? amiből hiedelme foganhatott... Minek is kínzom magam ilyen őrültségekkel... Ah, értek mindent! Kibúvót keres ígéretei alól. Hisz így aztán... Ó milyen álnokság!

*

Sokat mesélt szerelmeiről. És említés esett köztük a sárga táncosnőről is... Milyen kétélűek voltak szavai s milyen ámító hízelgés bennük... Eldobtam őket, de te édesem kivétel vagy. Ez volt áltató fordulataik lényege.

- Jól tudom, így fogsz beszélni rólam is. Én is csak olyan vagyok neked, mint a többi. Te csupán mondod, de nekem valóban senkim sincsen rajtad kívül. Mi lesz velem?

Máskor nevettem.

Keresetlen, meggyőzően beszélt jövőnkről.

Hahaha! Csak vigasztalj. Majd szavadon foglak a folyóból...

*

Aznap délután ő nem volt otthon.

Előbb zongoráztam s énekeltem.

De olyan üresen zengett, semmi visszhangot nem vert szívemben.

Aztán olvasni próbáltam s tűnődtem, ásítoztam a könyvvel kezemben Nikolaj tábori székén ülve az ablak előtt.

Alig múlt nap egy idő óta, hogy foglyokat ne kísértek volna házunk előtt a mieinkből. Ágyúk, vagy trének málhával, vagy sebesültekkel a főúton vonultak el. A foglyokkal utcánkon tértek el valamerre kísérőik.

Olyan különbözőek voltak egymástól csapataik. Ugyanaznap sötét, lerongyolt falkák után, egész eleven, csaknem vidám fickókat tereltek, akik csak komáztak új helyzetükkel.

Sokszor leskelődtem ki soraik közé, talán ismerős arcot keresve közöttük, de teljesen idegen kifejezésűek voltak mindig, vagy futólag csalódtam.

Magam sem értem, mégsem volt bátorságom mutatkozni előttük. Talán árulásnak tudata távolított el tőlük, hogy elszenvedhetetlenek lettek volna pillantásaik.

Aznap lelt alkalomra a véletlen, hogy mégis szemtől-szembe hozzon velük. A szomszédból futottam át s őket megállították az utca hosszában. Igen sokan voltak.

Egyikük megszólított, mire társai is körénk gyülekeztek.

Morvaországiak voltak s amennyire meg tudták magukat értetni, mindegyikük legteljesebb reménytelenséggel felelt kérdéseimre a mieink sorsáról. Azt mondták, Krakau elesett s az oroszok Wien felé nyomulnak. Mindennek vége.

Kísérőik, mihelyt észrevették csoportosulásuk, nyomban visszakergették őket a sorba. Altisztjüket Fetyka zavarta el sarkamból, hogy utánam ne tolakodjék házunkba.

"Mindennek vége".

Mit gondolsz édesem, vajon fogant-e csak egy szemernyi fájdalom a mieink vesztén? Hazudnék, ha ide írnám. Sokkal inkább nemtelen, helyeslő bizalom éledt bensőmben a hallottakon. És beismert, vagy titkolt reményeket, felmentést, vagy felszabadulást jelentett számomra, a mindinkább távolba enyésző múlt alól.

Csupán ő járt eszemben, féltett bálványom, egyike a győzelmes idegeneknek.

Nos, elég hamar utolért a bűnhődés.

*

Épp egy új fejezetbe kezdtem a könyvben, mely már lekötni s gyönyörködtetni kezdett, mikor egész váratlan, különös vendéget hozott be Fetyka.

Képzelheted, eléggé meglepett látogatóm. Ő volt az első idegen, akivel Nikolajon kívül szót váltottam. De alig jöttem zavarba.

- ...lekov, vagy tekov, - ennyit értettem nevéből s rövid magyarázkodás után megértettem annyit (mert hisz oroszul s egyébként is hadarva beszélt), hogy valami bizalmasabb barátja lehet Nikolajnak.

Azt azonban mindjárt észrevettem, hogy szokatlan hatást tesz rá személyem s körülbelül azon van meglepődve, amin én: "hogy kerül ez ide?" Nem tudja, hogy viselkedjék s ezt leplezni igyekszik.

Mindenesetre túlzottan udvarias volt s csupán Nikolaj felől kérdezősködött tőlem.

- Akkor nem tudom, merre kószál az a Polyák. (Nikolajt kellett értenie alatta.) Nekem a bácsija azt mondta, - menjen ön csak a lakására, ott bizonyára...

Itt valamit elnyelt, vagy talán a "Polyák" célzata miatt jött zavarba. Rövid kis csönd támadt.

El tudod képzelni kedvesem, milyen furcsán érintett engem mind e hallomás s milyen elevenné zaklatta fel kíváncsiságom. Jól értettem-e? Nikolaj "bácsija".

- Hogyan? Önnek nem volna tudomása róla, hogy az ezredes a Po... Malagin bácsija?... meresztett rám szemeket vendégem. - Hiszen egyébként semmi sincs benne, - tette mindjárt jóvá. - Azaz hogy tulajdonképpen én egész idegen vagyok az itteni hogyismondjam...

Elakadt újra s hogy újakkal ne tetézze elszólásait, az arcvonalról kezdett beszélni, ahonnan jött.

Mennyire emésztett holmi rejtélyek sejtelme. Nikolajról tudni valamit.

"Előnyomulás", "Egy téli háború", "Esőzésektől vízzel telt árkok", "Lóveszteség", "Fogyó marha állomány" Elgondolhatod, mennyire érdekeltek látogatóm előadásában.

Türelmetlen sarkalló kérdések minden változata kerülgette ajkaimat. Hiszen mi sem érthetőbb, hogy ugyanaz a feszély bénította nyíltságomat mint az idegenét.

Annyi bizonyos, hogy vendégem... külseje, vagy egész egyénisége, valami fölényt, vagy bizalmat, vagy tudomisén, mit adott.

Kétségkívül csúnya volt. Első pillantásra csaknem visszataszító. Valami békaszerű volt arcában s nyugtalan, apró, kék szemei később se, egy pillanatig se állták ki tekintetem. Alacsonyabb volt, mint én s velem szemközt ülve, félszegen súrolta végig kezeit térdein társalgás közben.

- Annyi tény, hogy csúf, alattomos mesterség, akár az orgyilkosé, - vélekedett a háborúról. - És hihetetlen! Minden elképzelhető emberi kieszelést megcsíp magának. Úgy látszik lelkileg mégis csak ott tartunk az őserdőnél. Éppen hogy a dorongból lett ismétlő fegyver. Nos mondhatom, nem lennék katona. Direkt célzatával annak, hogy...

Én úgy tudtam, Nikolaj tényleges, hadseregbeli katona. Nyomban rést találtam szavain.

- De hiszen ő sem tényleges tiszt! - vallotta látogatóm.

- Nem?

- Ön ezen csodálkozik... Máskülönben meglehet, hogy talán utólag... Talán csak nem mondta ezt önnek?... s hangosan felkacagott.

- Hát mi ő civilben? - tetten kérdést nyíltan.

- Civilben? Ő nem közölte Önnel? Igaz, erre nehéz is felelni szabatosan. Mondjuk költő, vagy... S még mindig nevetett.

Én szavaira vártam. De épp akkor nyílt az ajtó s Nikolaj jött haza.

- A Polyák! - ugrott fel vidáman vendégem. S én Nikolaj arcán sem láttam egyebet örömteli meglepetésnél.

Megölelték s megcsókolták egymást.

*

Én aztán magukra hagytam őket.

Nikolaj Fetykát kiáltotta s én felkeltem, hogy majd beküldöm.

- Ugyan! - ugrott utánam s karom után kapott. De én kimentem szobánkba.

Magam sem tudom indokát, hiszen minden idegemet feszegette a kíváncsiság. De úgy jött egyszerre, hogy kimenjek. Ej, tapintatról szó sem lehetett. Ám vajon nem így szokott-e lenni legtöbb cselekedetem kapcsolatban szándékaimmal?

Ingerült válaszokat adtam Nagyapus kíváncsiskodására s minden külső ajtócsapás felrezzentett gondolataimból.

*

Esti együttlétkor ok nélkül fejfájásról panaszkodtam s kedvetlenséget mutattam. Durcásság, tudomisén, talán ilyen szóval lehetne jellemeznem hangulatomat.

Jóideig kérettem magam, míg a zongora elé ültem.

Egész véletlen, Nikolaj s vendégünk egyszerre nyújtották felém a kottát, melyet a csomóból kiválasztottak.

- Csak tessék kérlek! - szabadkoztak egyszerre.

- Ez tetszik nekem is, - választottam a Maklakovét.

Nikolaj szó nélkül visszaült helyére, míg Maklakov szükségesnek látta magyarázni.

- Olyan mindegy. Hiszen remélhetjük talán, nem csak ezt az egyetlen egyet fogja játszani nekünk...

Amikor abbahagytam, Maklakov felugrott s el volt ragadtatva játékomtól. Hadonászva, lelkesedve bókolt. Nikolaj mosolygott.

- Nos, nem hazudtam, hogy egy eleven művésznőt fogsz hallani. Megjegyzem, nekem ezek a franciák túlságosan keresik a meglepőt zenéjükben. Bár egyébként...

Szavai, vagy hangja, miközben homlokát simogatta, különös, csalódáshoz hasonló valamit keltettek bennem. Úgy tűnt, egykedvűnek akar látszani s vidámsága is csinált kissé, mellyel Maklakov udvarlásán mulat.

Nagyapus kiállhatatlan zeneszakértői fejtegetések közt hozakodott elő újra sikereimmel s útszéli modorával, lehetetlen hosszan tartott fel valamennyiünket.

Nikolaj félig komikus, félig bosszantó ugratásába kezdett.

- Így gondolja Ön? - vágott csodálkozó arcot vérfagyasztó sületlenségekre. - Én igazat megvallva, egész másként vélekedtem eddig. Valóban ezen gondolkodnom kell.

Én ideges s csaknem goromba voltam.

Maklakov igyekezett valamelyest enyhíteni közbeszólásaival... Általában csupa figyelem, gyöngédség, csupa tartózkodás, csupa jószándék... kifogástalan volt.

*

Elég késő lehetett.

Nagyapus már aludni ment.

Tisztában lehettem, hogy nem nélkülözhetetlen jelenlétem az urak társaságában, nem is tekintve holmi illendőséget. Valami mégis ott tartott.

Mosolyaim mögött lehangoltság s titkolt keserűség rejtőzködött. Hiába küzdöttem ellene, mindegyre szívem köré tolakodott: "Nikolajtól mellőzés, vagy valami bántó fitymálás ér. Közönyt mutat irántam, többet, mint ez az idegen jelenléte teszi szükségessé".

Hiszen ismerned kell édesem az effélét, minek keresgélnék jelentéktelen esetek után. Egy mozdulat, egy megjegyzése, egy viszonzatlan tekintet talán, mi másról lehet szó?

Fetykának elég gyakran adtak dolgot az üvegek s mindegyre oldottabb s élénkebb lett a szoba hangulata.

Maklakov a háború ellen kezdett heveskedni.

- Csak ezt mondd nekem! Mit gondoljon az, aki minden pillanatban életét hagyhatja ott az árkokban? Nem is említve egyéb ínségét. Mit gondoljon? Ameddig vannak olyanok, akiknek életük egyáltalán fenyegetve nincsen. Csak ezt! Akiknek csupán jövedelmet, rangot, vagy mit tudom én!... dúskálkodást jelent ez a rettenetes nyomorúság. Csak ezt! Várj csak, magadra nem veheted, mert hiszen te magad részéről éppen eléggé kivetted részed minden szenvedésből s azt is javarészt önszántadból. De mit kaphat életéért az, akinek kockáztatnia kell értelmetlen s el lehet veszíteni. Csak ezt! Az életéért, életéért, életéért! Felfogni ezt! Mi van ennél több, vagy egyéb. Őrület előttem, hogy kezeikben fegyverrel, hogy nem fordulnak meg itt is, átellenben is azok a barmok, hogy rátörjenek hajcsárjaikra.

- Nos, ez a rend, semmi egyéb, - mosolygott Nikolaj. - A rendnek úgy látszik egyetlen lehetősége. Egyetlen lehetősége annak, hogy emberek közösségben éljenek, úgy, hogyha helyesled, hogy a betörőt, vagy a gyilkost, aki házadra s békédre tör felkötik, úgy helyeselned kell a golyót is, mellyel a gyáva katonát lövik agyon.

- De hisz ez őrjítő! - csapott az asztalra Maklakov. - Hát csak vegyük a következőt. Ez a tébolyító pocséklás, ami életekben, munkában, pénzben, kereskedelem elakadtában, direkt és indirekt végbe megy. Hiszen ezzel egy új orosz, vagy német, vagy bánomisén, egy új birodalmat, új kultúrát lehetne teremteni, a Szaharában, ahol akarod, az északisarkon, villannyal, vagy-vagy-vagy... No!... Ez!...

Nikolaj nevetett.

- Hát nézd csak Maklakov. De ne üsd ki azért a szemem. Én a magam részéről, nem mondok se igent, sem nemet semmi eseményre. Egyszerűen szemlélem a dolgokat és tudomásul veszem őket, vagy éppen igyekszem felfogni. És egyáltalán nincsenek rokonszenveim semmiféle társadalmi renddel s erkölccsel. Sőt tovább megyek. Röstellnék a tükörbe nézni, ha azt tudnám, hogy úgynevezett hasznos polgára vagyok a társadalomnak, no lásd, ennek a gyönyörű társadalomnak. Vagy éppen előmozdítója a közügyeknek, melyekre éppúgy illik a közös elnevezés, mint egy farkasfalkára, vagy egy örömházra, hogy az első keresztények gyülekezete... De ha ennek a rendnek kétségtelen előnyeiben részem van, - mert hiszen ruhában járok, melyet nem tudok magam szőni és házban lakom, melyet nem tudok építeni, - nos, akkor éppoly jogosnak kell látnom magamon őrültségei kényszerét ugyanannak a rendnek... Ők így csinálják életüket. Most tőled kérdem, számolva embertársaid összes tulajdonaival, ha helyteleníted életberendezésüket, mi jobbat tudsz nekik helyette javasolni? Talán van valami terved, vagy eszméd? No persze! Az északisark. Hahaha! Előbb kellett volna talán valamiféle társulatot szervezned. Ámbár a háború után sem késő. Sőt! No várj csak, várj csak. Egyebet is mondok. Kire hárítanád okát, ennek a minden őserdőnél gyalázatosabb vérengzésnek, - mint mondod... Neked van egy fiad, tegyük fel. Nos, ha te ezerszer olyan önzetlen vagy is, mégis százszor fájna, ha akárcsak háttérbe is látnád őt szorulni, idegenekéi mellett. S igyekeznél mindenesetre előtérbe tolni. Neked vannak honfitársaid, egy fajúak s egy erkölcsűek veled, vagy még ez se s mégis ugyanezt érzed mellettük, idegenekkel szemben. Nos, hogy úgy mondjam, milliók keblében ez az érzés s ez az igyekezet ágyúkat gyárt s fegyvereket s mit tudom én, miket. S ebben a hibában, vagy erényben, éppúgy leledzenek a legnyomorultabb barmaid, mint a legdúskálkodóbb hajcsárjaik s már e bűntudat sem engedheti amazokat emezekre törni. Ez a háború... Persze, hogy ez egyetlen magyarázata volna, egyáltalán nem mondom. Bizonyára egyike. Vehetünk más emberi tulajdont is, kapzsiság, nagyravágyás. Mindezzel én csupán felháborodásod akarom mérsékelni s azt, hogy ki ellen beszélsz? Meg azt szeretném érthetővé tenni, milyen jelenségekkel kellene számolnia többek közt egy világjavítónak, jól meggondolva, hol kezdené a rossz kiirtását s a jó beültetését az emberi szívekbe. Ám te a háború módján is elégedetlenkedsz. Hogy rendetlenül van elosztva a teher s kockázat, - nos csakúgy, mint békében, legfeljebb most felötlőbb a dolgok igazi arculata s ha akkor nem tudtál, most tudsz tán valami újítást? Be akarod talán hozni a törzskart, vagy az élelmezőket és a szállítókat a tűzvonalba?

- Ám meg kell jegyeznem különben, hogy részemről semmi okom sincs kételkedni éppen, egy elkövetkezendő aranykorban, mikor is elkerülhetőek lesznek efféle mai szörnyűségek. Csupán ennek előmozdításában nem tudok részt kérni, tekintve tökéletes bizonytalanságom az előmozdítás helyes s nem helyes útjai felől. Ez nyilván ösztön dolga. De hiszen éppen azért vagyok lemondó, vagy szemlélődő, ha úgy tetszik, mivelhogy tévelygő vagyok benső sugallataimban a helyes s nem helyes felől, mely minden tettek forrása. Feltéve persze azt, amit én nem tudok elképzelni, hogy csupán önzetlen világjavító kívánnék lenni s semmi más. Minthogy egyáltalán nem kívánok s ha hóbortjaim vannak, azok egészen más természetűek. Mert hiszen részemről jogom van azt keresni a dolgokban, amit akarok. Élvet, vagy érdekeset, nemeset vagy nemtelent. Hiszen ebben alig korlátoz a rend, melyet te gyalázol s mellyel én, meglehet sok kétely s tusa s szenvedés árán, immár nem törődöm... De aki zúgolódik s felháborodik, mint te is, annak nyilván van valami hite, hogy javítani lehet a dolgokon. Nos, tessék, add elő, vagy tégy róla, hogy foganatja legyen. Ez az egész...

Mindez természetesen oroszul folyt s javarészt Nikolaj segített ki utólag felfognom, az elvontabb fordulatok értelmét.

Sose láttam még olyannyira sajátosnak egyéniségét. Amint élénk delejes szemei, hol rám, hol Maklakovra szögezve s arca minden íze együtt játszott gyors s pillanatokra el-elakadó eszméivel való küzdelmében.

*

Zűrzavaros, ernyedt kábulatban feküdtem ágyamon s csüggedés s vigasztalanság vettek körül.

"Minek élnem tovább?" - ez volt egyetlen, megfoghatóan visszatérő érzésem. "Hogyan, hogyan hihettem, hogy jelenthetek neki valamit? De miben is reménykedtem? Vagy mi történt tulajdonképp? És mit akarok?"

Fejem hevesen fájt a likőrtől s halántékaim lüktettek, szám kifőve a cigaretták füstjétől s pilláimon zsibbadt, lázas fáradtság.

Kívülről folyvást hallottam az ajtócsapkodást s a falon át fojtottan a hangos beszédet s nevetést.

"Őt nem gyűlölhetem s nem tudom el sem ítélni, bármit szán nekem szeszélye. Nem érhetek fel különös, csapongó lényéig s nincs más választásom nyomorú kiszolgáltatottságnál... Undok paprikajancsi. Utálom Maklakovot. Ő vette el tőlem. Őt, vagy vakságomat..."

Ha ezek a szavak kifejezik édesem, úgy ez volt minden ami bensőmben fogant.

*

Dulakodás zajára riadtam fel félálmom kábulatából. Zuhanásra s csörömpölésre.

Iszonyatosat gyanítottam.

Kezem szívemre nyomva, hirtelen pongyolám után nyúltam ágyamból.

Csönd lett, hiába hallgatóztam.

Lehető zajtalan nyitottam ki szobánk ajtaját.

Kisvártatva Fetyka jelent meg, a túlról nyíló ajtó fényében.

- Mi van? Fetyka! - súgtam a sötétből.

- Ó bozse! tessék elhagyni, mit művelnek már, - súgta vissza a sötétben, a virrasztástól, lótás-futástól elkeseredve. - A nagyságos úr kiállt birkózni a nagyságos úrral, hogy ki az erősebb.

- Be vannak rúgva ugye nagyon?

- Nahát nem is tesznek ilyet józan fejjel. Azért ne félj, nem olyan nagyon, hogy ne tudnának magukról, vagy valami. Most félnek tőled kisasszonykám, amiért leverték a tükrödet. Na megyek. Eredj csak aludni, ne félj semmit.

Alig távozott, Nikolaj jelent meg az ajtóban s valamit még beszólt Maklakovnak, mielőtt betette az ajtót s halkan fütyörészett.

- Hopp-hopp-hopp! hol az ördögbe az ajtó, - tapogatódzott a falon.

Én megmozdultam s ő ruhám susogása, vagy a kilincs neszére azonnal felfigyelt.

Merőn, előre hajolva nézett egy pillanatig.

- Nela! - súgta. - Te vagy? Fenn vagy még? Felkeltettünk ugye!

Zajtalan közeledett hozzám.

- Haragszol drágám. Igazán nem vagyok oka. Beláthatod, legjobb barátom. Ördög vigye el!

Körülkarolt s ajkamat kereste.

- Meg se csókolhattalak máma. Ördög vigye el!

A szesz illata erősen érzett szavainál.

- Nos csak folytassák, mondtam s ki akartam bontakozni karjaiból s visszahúzódni.

De ő bevonta mögöttem az ajtót s újra magához ölelt.

- Ördög vigye el!...

Elkezdte előadni, hogy nem térhetett ki az ivás elől s csodálja, hogy nincs egyáltalán berúgva, holott rengeteget megittak. Maklakov már tök részeg. Ő hívta ki erővel ezt az ostoba dulakodást s ő rántotta le mindkettőjüket, hogy felborították a tükröt. Restelli nagyon, bocsássak meg. Ilyen kamaszokhoz illő viselkedés...

De folyvást, féktelen nevetett közben.

- Maklakov egészen beléd bolondult. Szhahaha! Nagyszerű pofa. Te nem ismered. Szhahaha! Tudod mit mondott? Hogyha... megmondjam? nem fogsz megharagudni? Hahaha! Hogyha egyszer veled, nos hát... egy csókodért, ő esküszik, elengedné hátralevő részét a háborúnak... Piszok fráter. Nyakonváglak Maklakov becsületemre! Hahaha! Nem! Egész komolyan el van ragadtatva tőled. Hidd meg. Ő egész más fajta ember. Persze most benyalt. Mondd! Rokonszenves neked?

Mi jellemzi jobban bensőm édesem? hogy szavaira, egy pillanatra meg tudott fordulni fejemben olyan borzasztó sejtelem: "talán meg akar rajtam osztozni barátjával. Maklakov azért jött".

- Ördög vigye el! Dühös vagyok, hogy eljött. Ma sem lehettünk együtt. Tegnap ezért a vén tökfilkóért... Úgy vágytam rád, drága, kicsi Nelám. Egész éjjel cigarettáztam. Miért vagy olyan rosszkedvű? Csókolj meg... Nos? Olyan dühös vagyok! Hahaha! Igazán mindig ilyen szerencsétlen vagyok...

Egy pillanatig szobánkba s Maklakovra hallgatózott.

- Mit gondolsz? felébredne az a vén hülye? Gyerünk be... Vagy mit lehetne? Á, ugye, alszik, nem ébredne fel. Vagy mit lehetne? S körül jártatta pillantását. - Olyan dühös vagyok, becsületemre! Mindig így... ily... alarmban... hahahaha!

- Bocsásson...

- Nos mi az? Miért haragszol?

- Legyen szíves...

Keserves zokogás fojtotta el szavaimat. S eltaszítottam magamtól karjait...

*

Korai hó esett.

Az ablaknál álltunk, én vállára dőlve s néztük a magasból szállingózó hópihéket.

Szívem boldogságomon merengett, vívódásait s kételyeit feledten, mint a hó fehér hangulata födi, az ősz fakó gyászát.

"Léhaságomért teszesz szemrehányást kedves Azimoff. Érts meg már egyszer. Nincs mulasztása, oktalansága, szégyene, bűne, vagy nemtelensége életemnek amit sajnálnék. Ez azt jelenti, hogy más volnék, vagy mássá lettem volna, amilyen vagyok s ezt csupán ostoba hálátlanságnak minősíthetném szellemem iránt, mely egyetlen, ami valamely tartalmat ad előttem nyomorult életünknek. És nem sok elme hozott kétségbe mind e pillanatig, hogy csodábbnak tűnne szemléletében ami nyilvánvaló, vagy egy sugallatnyival is határolatlanabb előtte ami megfejthetetlen, ha ez nem ugyanegy dolog. Ez persze lehet nevetséges magamba fogultság. Ezzel nem törődöm. Talán jobban igazat fogsz adni nekem, ha majd elolvasod új munkám. Nem hiszem, hogy olyan olcsó sikere legyen mint az előzőnek, mert gondolom el is marad mögötte, már ami a motívum vonzóerejét illeti - Ördög vigye! Valahányszor így dicsekedek, mindig valami buta levertség, vagy meghasonlás követi ezt kedélyemben. Különben erről is olvashatsz a fecsegésről szóló fejezetben. - Most már nem dolgozom többé jó ideig semmit. Egyébként sincs rá alkalmam a zaklatásoktól, ezekkel a rongyos előnyomulási tervekkel. Félő, hogy innen is hamarabb tova megyünk mintsem szeretném. Őszintén mondom szerelmes vagyok ebbe a kedves teremtésbe, mindenképp ahogy ezt értik. Mondhatom, nő még nem kötött le ennyire. - Tegnap itt volt nálam Maklakov. Ördög vigye el a részeges állatját. Berúgtunk természetesen. Lehet-e vele mást? Ám nem elég, hogy egy estémet ütötte agyon a kicsimmel, még részeg fővel meg is bántottam szegénykét s lesz dolgom, míg kibékítem újra. - Maklakovot majd kilöktem reggel, mikor újra az iváson akarta kezdeni s képes lett volna benyalva menni el jelentkezni. Egyébként jó néhány kilométerre lesz ide a tűzvonal felé a másik faluban. Örülök tudod, hogy végre meg tudtam csinálni neki a helyet. Igazán megérdemelte. Még őt hallanád beszélni a háborúról. Pribéknek, meg félbolondnak nevezett, hogy nem mentettem fel magam s erővel rám akarta bizonyítani, hogy a hős név lelkesített. - Légy nyugodt, mondtam neki, olyan hülye még te sem vagy s még nálad hülyébbről sem tételezem fel, hogy elhiszi, hogy azért jártam meg a tűzvonalat. Igaz, hogy most már egyelőre túl vagyok rajta, ám most is állítom, hogy akinek nem éri meg életét kockáztatni azért, hogy ne csupán újsághírekből értesüljön kora legnagyobb, - ha épp úgy tetszik, - őrültségéről, az valóban kevésre értékeli életét. Mert én megértem, valaki él úgy ahogy csak hagyják békén, de miért nem lehet megérteni olyasvalakit, akinek egy hóbortja, vagy akár egy szeszélye nagyobb jelentőségű, mint élete önmagában véve. Vajon nem kisebb őrültség ez, mint végig kérőzni nyolcvan évet? - Kérlek kedves Azimoff..."

E félben hagyott levelet találtam összetépve a sarokban, mielőtt Fetyka kisöpört volna.

Nos, ő egyike volt édesem, hazája kivételes szellemeinek s én voltam, akinél jobban nő még nem kötötte le őt. Milyen nevetséges ez, édesem!

*

Én alig jártam ki hazulról.

Az utcán ideges félelem űzött, mintha fenyegető rosszindulat leskelődnék rám mindenfelől. Szinte eszelősen rettegtem, hogy valakivel találkozhatok, aki rám riaszt, ah! Ismerlek szép teremtés! És olykor rossz napjaimon, a bezárt ajtó védelme mögött is meglepett ez az ostoba félelem, ha Nikolaj távol volt hazulról. Nyugtalanság fogott el mindig, ha csendőröket, vagy szuronyos őrjáratot pillantottam meg az utcán s a hatóságra úgy gondoltam, mint valami fenyegető rémre, aki gyanakvással tartja szemmel ittlétem.

Ami házunkon kívül történt, leginkább Nagyapustól s Kázmérkától értesültem. Ők könnyebben beletalálták magukat az új viszonyokba s ismerősöket szereztek az idegenek között.

Olykor vérlázító esetekről nyertem tőlük hallomást. Miért kitérnem rájuk? Hiszen ezer hasonlót olvashattál a hírlapokban.

Bizonyos, hogy Nikolaj rettentően megtorolt minden gazságot, talán túlságig is, ha tudomást szerzett róla. Tudok egy esetről, amikor félholtra botoztatott egyet emberei közül. Egy altisztet, akinek egy öreg ember ellenszegült, hogy almafáját kivágassa udvaráról s Nikolaj ott érte, amint ütlegelte s rugdalta az öreget.

Nagyapusékon kívül, még egy nőszomszédunk járt gyakrabban hozzánk. Talán említettem is őt... Bőbeszédű, utálatos egy asszony, kellemetlen rá is néznem bibircsókkal borított arcára s piszkos ruháira. Sokszor kínzott az, hogy jelenlétében kedves igyekszem lenni hozzá, nyelvétől remegve s kíváncsian lesem pletykáit jöttekor. Hogy aztán, mikor eltávozott, gyűlölettel keljek ki látogatásaira.

Férjével s hét gyermekével élősködött a házába szállásolt katonákon (nos éppúgy mint mi magunk) s amellett minden szitkot rájuk szórt. Előttem azonban rendszerint a kórház volt pletykái központja, melynek épületében egyúttal a tisztek kaszinója is volt.

Képzeld csak el édesem, milyen gyötrelmes mérget kevertek szavai szívemben, mikor azoknak a teremtéseknek aljasságát tárgyalta előttem leplezetlen s becsmérlések között, akik a tisztek tivornyáinak s ágyainak vendégei.

Két apáca volt a kórház kötelékében, mint tudtam morva, vagy csehországiak eredetileg.

Egyikük sokkalta vénebb volt, semhogy rágalom férhetett volna erényéhez. Társa azonban fiatal s csinos teremtés. Két ízben láttam őket mindössze. A fiatalabb valóban kívánatos lehetett férfiszemeknek. Kerek, piros arcával, minek tejszín üdeségű volt fehére, fitos orrával s erős idomaival, meg bámész, világoskék szemeivel, melyeknek épp ártatlan kifejezésük vallott előttem, magam sem tudom, amolyan vívódások, szenvedélyek nélkül elkövetett bűnökre.

"Ez éppoly kevés lelki emésztődés nélkül adhatja át magát gyönyöröknek szeretője, vagy tán szeretői karjaiban, mint ahogy bizonyára most is elvégzi imazsámolyán napi ájtatosságát".

Csak ezzel tudom elmondani a benyomást, melyet személye rám tett.

Rebesgették, hogy az öreges orvos kedvese. Ő is hozta ide valahonnan. De mások iránt sem fösvény kecseivel s a tivornyáknak is egyik vonzó jelensége.

Hogy igaz volt-e? Túlzott mindenesetre. Bizonyos, hogy iránta emésztett leginkább féltékenység, hogy talán osztoznom kell vele Nikolaj vágyaiban. És élesztette kétségeimet, hogy míg másokról Nikolaj tartózkodás nélkül beszélt, róla kitérő, vagy tartózkodó válaszokat adott kérdéseimre.

- Meglehet, - mondta, - sokat beszélnek. Én igazán nem tudom, - és nevetett. - Kétségkívül csinos méretű angyal s rozoga társát is előnyösen választotta üde kellemeihez. S már magában az se kevéssé izgató, egy zárdaszűzzel kötött gáláns viszony. De miért vagy kíváncsi titkaira? Hahaha! Talán csak nem vagy féltékeny? Nos egész komolyan megnyugtathatlak, nem az én ízlésem.

- Ó, eszembe sincs, nyugodt lehet. Tőlem ugyan... s ajkamat biggyesztettem.

- Noshát, - nevetett, - ez se éppen a leghízelgőbb árva fejemre, ha úgy vesszük, de bizonyos, hogy sokkal elviselhetőbb, mint az ellenkezője volna. Elvégre el tudom képzelni a világ leghűebb s legboldogabb szerelmeséről, hogy futó vágya támad egy ilyen üde húsbábura. Nos, és hogyha még tegyük azt könnyű hajlamokat is észlelne, sokkal nevetségesebbnek látnám, ha a József szerepére vállalkoznék. Igazán, lehet-e ebben többet látni, mint ahogy egy fürt szőlőt óhajt meg valaki. S legtöbbször csupán erről van szó. Sőt bizonyos vagyok benne, hogyha az illetők első vágyukra hallgatnának, ahelyett, hogy aggodalmaskodással betegítenék el a dolgot, meglehet, sok felesleges szenvedéstől mentesítenék életüket. Magam sem tudom, saját rövidnadrágos ötletem-e, vagy pedig valami szellemi tornásztól olvastam, hogy a szerelemben a kísértéseknek úgy állhatunk ellen legsikeresebben, hogy nem állunk nekik ellen. Ez esetben valóban igaz... Szeretném, ha nem értenél félre, mert mindez korántsem vonatkozik a jelen esetre, sőt egyenesen kizártnak tartok bármi hasonlót. Csupán csak érthetővé igyekszem tenni, hogy ellehet választani a testiséget, érzelmi jelenségektől. No természetesen nem kimondottan, hiszen körülbelül épp a kettő teszi, amit általában szere... Ej, kutyafáját! Micsoda tárca-rovat bölcselkedést viszek itt véghez...

- Ah! - szóltam közbe, - vajon volna-e valami, amit el ne tudnál intézni ötleteiddel?

*

Máskor így szólt, midőn karjaimat nyaka köré fűzve szerelmemről s boldogságomról tettem vallomást.

- No lásd, már nem kétkedel, hogy nem vagy olyan nekem, mint a többi. Miért kell vajon minden nőnek úgy tenni, mintha legyőznék s nem volna más választása, mikor oda adja magát, előbb annyi szenvedést okozva. Ez aztán később alig jut eszébe.

Drágám. Szólni sem tudtam egy ideig, bárgyú, üres vergődésben.

- Hiszen tudom, - néztem merően szemeibe, - Fetykával is lefogathattál volna, mint barátod a zsidólányt... Talán jobb is lett volna így...

*

Ismered-e te kedvesem azt, mit jelent, mikor bálványunk lassanként ráun az édes órákra s napról-napra éreznünk kell, mint veszít szerelme gyöngédségéből s szenvedélye hevéből? Amikor kívüle egyebünk sincsen, kivéve a kétségbeesést.

Ő egyre többet volt távol s már nem voltak nyomban elhalaszthatóak kötelességei, ha néhány óránk együtt ígérkezett.

*

Arról többször tett nevetve említést, hogy tiszttársai közt állandó tréfák s gúnyolódás tárgya, féltve őrzött kincse miatt. De mondta, hogy egyikükkel sincs bizalmasabb viszonyban s általában megvetéssel s lekicsinylőleg beszélt róluk. Az egy orvost kivéve, aki, említettem, idősebb s okos s rokonszenves ember volt. Őt be is mutatta nekem Nikolaj s zongoráztam is neki egyízben, de ezenkívül semmi különöset nem mondhatok ismeretségünkről.

A többiek ellovagoltak néha házunk előtt. Megálltak, feltűnő megjegyzéseket tettek, kacagtak s így tovább. De ennél többet csupán egyikük kísérelt meg, egy egész fiatal kadett, vagy ilyesféle rangú.

Ő leggyakrabban kerülgette házunkat, kényesen feszengve lován s lakkcsizmáit ragyogtatva, meg divatosan szabott ruháit. Arca nem volt kellemetlen, kunkor szőke bajsza s fürtökbe fésült haja.

Egyízben nyomomba sietett az utcán, de nem érhetett utol ajtónkig.

Majd Nagyapussal kísérelte meg közelembe férkőzni s Nagyapus folyvást említette előttem érdeklődését, sőt egyszer, Nikolaj távollétében be is kopogott házunkba, de Fetyka elutasította káromkodásai s vesztegetési kísérletei ellenére s nagyon valószínű, hogy Nikolajtól is leckében részesült merészsége miatt, mert akkor jó ideig nem mutatkozott.

Én magam is kellemetlen tolakodóként említettem őt fel Nikolajnak. A neve Rosodenkó volt.

Egy reggel, Nikolaj távollétében, valami zajongás miatt kinyitottam egyik ablakot s kihajoltam az utcára. Már vissza akartam húzódni, akkor vettem észre, hogy Rosodenkó ott áll az utcán, az ellenkező oldalon. Meglepetten néztünk össze.

Ő sapkájához emelte kezét s én erre könnyedén bólintottam... Önkéntelen-e? vagy mi vitt erre? Valóban, hogy tarthatnék számon ilyen csekélységet?

A következő pillanatban már be is húztam az ablakot s kissé furcsa érzéssel álltam meg a szoba belsejében.

Ő aztán kétszer vagy háromszor lassan elsétált az ablakok alatt, feltűnően bekandítva.

Ugyanaznap Nikolaj már otthon volt a szobájában s Nagyapus egyszerre úgy tett, mintha akkor jutna eszébe valami. Holott egy órájánál is több, hogy hazajött a városból.

- Hopp! El is felejtem. Nézd csak ezt, - jött felém s egy arany karperecet mutatott.

Valóban, régi mívű s igen értékes holminak látszott.

- Nos? - kérdeztem őt ámulva.

- Mit gondolsz? Kitől hozom?

Valóban semmi gondolatom nem volt a meglepetésen kívül. De a karperecet önkéntelen letettem kezemből az asztalra.

- Imént megfogott Rosodenkó...

- Tőle? hogy gondoltál ilyet? - kiáltottam fel nyomban.

- No hát várj, hadd beszéljek. Azt mondta, ő ezt egy kastély romjai közt találta. A világért sem akar megsérteni, sem pedig tolakodni ezen a réven, azt mondta, egész nyugodt lehetsz. De neki igazán senkije sincsen s neki magának teljesen értéktelen, azért fogadd el tőle, mint egy őszinte bámulódtól. Többször hallgatta játékodat...

A következőket már ismertem korábbról s hogy ezt is végighallgattam, csupán az tette, hogy gondolataimat igyekeztem rendbe hozni s válaszon töprengtem. De végül is ingerülten kiáltottam rá Nagyapusra.

- Ezt vissza fogod vinni tüstént és megmondod, hogy... hogy...

- Hogy... hogy... na, mit keverkedsz ezen? Igazán nem értem.

- Ha te ezt nem akarod megérteni... Eh! hiszen ez mégis alávalóság! Fogd azonnal és azt mondod annak az arcátlan fajankónak, ha neked nincs annyi belátásod, hogy az ilyesmi gyalázatos merészség és egyáltalán megmondhatod, hogy pimasz gazság egy nővel szemben...

A fokozódó düh csaknem megfullasztott.

- Na hát mondhatom neked, hogy egy bolond vagy, - válaszolt közbe Nagyapus kissé megszeppenve. Hiszen én nem akarom rád tuszkolni. Dehát megmondta, hogy neki semmi szándéka sincs ezzel.

Szólni nem tudtam, annyi minden tolult egyszerre ajkaimra. Elfordultam tehetetlen s merően az ablakra bámultam, lihegve a felindulástól.

- Miért ne fogadnád el ezektől? - vette mozdulatom ingadozásnak Nagyapus. - Hát ettől ellehet annyi mindent, mert nálunk van csak azért? Nézd csak meg, az értékes dolog. Mi volna abban?

- Elég lesz! Egy szót sem akarok hallani többé. Vidd vissza! Parancsolom neked!

- Nohát, ha neked nincs eszed, én ugyan nem csinálok belőle olyan nagy dolgot. Legfeljebb itt marad és megmondom, hogy neked nem kellett.

- Ha még egy szót mondasz s nem viszed el innen rögtön, bemegyek s elmondok mindent Nikolajnak. Megértetted?

- Bemész. Nos csak eredj, próbáld. Kíváncsi vagyok mi köze neki ehhez? Kicsodád neked ő, hogy hozzá mégy? Tőle elfogadhatunk bármit?

- Ő a vőlegényem. Vedd tudomásul!

Ez a kijelentés éppúgy jött ajkamra, mint nyomában a visszás tudat, hogy nevetségessé teszem büszkeségem s ugyanezt elfojtotta a kiejtett szónak görcsös daca... Hiszen előző éjen sírtam Nikolaj gyöngédtelensége miatt.

- Vő-le-gé-nye-ed? Fikkom teringette! Szép kis dolog. Ezt nem tudtam eddig. Hát csak folytasd vele akkor. Talán megkérte már a kezedet? Remélem meghívtok...

Gyűlölet, keserűség, felindulás rázott... Nem bírtam tovább. Sírásba törtem ki s szavakba, mikre Nagyapus hebegve tudott csak békítő válaszokat adni. Földre csaptam az ékszert, rátapostam s elrúgtam, ugyanekkor Nikolaj kopogott ajtónkon.

Ő vállalta aztán magára, hogy mindent elintéz megbántómmal. S némi komoly leckét, előtte gyáván meghunyászkodó Nagyapusnak is adott.

Attól fogva valóban alig láttam többé Rosodenkót.

*

Egy nap Fetykától tudtam meg, hogy Nikolaj hajnalban jött haza tökéletesen elázva. Pénzét kiszórta a padlóra s Fetykát felpofozta. A szomszéd asszonytól is hallottam részleteket, hogy egy harmonikás kísérte hazáig s két férfi, meg egy nő is volt társaságában. Daloltak s kurjogattak s a ház előtt heves szóváltás volt.

Nagyapus délelőtt elment hazulról.

- Nela! Nem jöhetsz be? - szólt ki Nikolaj, hangomat meghallva az előszobában.

Kimért leszek, ez volt a szándékom és helyette édesem, mosolyra idomult arcom, mikor odabenn karjával derekam után nyúlt.

Ágyában volt még s arcán erősen látszottak az éjjel nyomai.

Fetyka mereven állt az asztal előtt s csak kézmozdulatára távozott. Látszott, hogy valamiért kegyvesztett lett.

Ő már be volt avatva titkainkba s értesítenie kellett, mielőtt Nagyapusnak ajtót nyitott.

- Becsületemre, utálok élni, - szólt Nikolaj. - Folyton rongy semmiségek közt vacakoskodnom. Az istenségét! Ott tartok, hogy egy rossz percbe magamba lövök. Nevetséges... s hahotázni kezdett.

Semmit sem közölt velem faggatásaimra, de szavaiból kivettem, hogy pénz foroghat levertsége mögött, talán kártyaveszteség, vagy hasonló.

Viskit hozatott s engem is innom erőltetett.

- Azt hiszem húsz éves voltam, mikor jegyzőkönyvembe írtam ezt a gondolatot. Így van szószerint:

"Egyetlen dolog, ami valóban fölébe emeli az embert minden más élőnek, hogy elvetheti magától az életet, ha az terhére van."

- Ezután természetesen híg fejtegetések következtek. "Nesze, süsd meg világszellem", s így tovább. De ugye, mit szólsz hozzá, egész elmés. Nemde?

Hahotázott, aztán megölelt.

- Istenemre kicsikém, nagyon el vagyok keseredve. Rongyos, aljas ember vagyok, te még nem tudsz sokmindenről. Neked is sokszor okozok keserűséget. Kinek is nem okoztam eddig? Valóban, épp azoknak, akik gyöngédek voltak hozzám. Azok előtt ugráltam s hetvenkedtem mindig, akik szerettek s becsültek. Akik megaláztak, azok előtt meghúztam magam. Hahaha! Igazán piszok ember vagyok, hidd meg. Nos, ez nem jelent semmit. Szervusz. Ejnye, igyál egy pirinyót...

Polkákat játszottam s ő ágyában felülve fütyölte dallamaikat.

Csókok következtek s szemérmetlen bizalmasságok, mikről szükségtelen tudnod édesem. Bizonyos, hogy nagyrészüknek később jöttem rá valódi értelmükre.

Könnyű mámort éreztem s féktelen kacagás ingerét, pityókos bohóságaira.

Az éjjelt mesélte, a társaság garázda bolondságait. Majd egy új ismeretségét egy nővel, aki erővel rávarrta magát. Egyszerre megbántódást éreztem.

- Helyes, - így szóltam kissé kihívóan, - akkor én sem leszek olyan válogatós. Legközelebb én is estélyt fogok adni barátaidnak s udvaroltatni fogok magamnak Rosodenkóval.

- Nos ezt megteheted, csupán...

- No várj csak, ezt azért is meg fogom tenni.

Köhögés fojtotta el a szavaimat, amint közben túlságos erősen szívtam le cigarettám füstjét s dévajon nevettem balesetemen.

Rövid csönd támadt.

- Hiszen ha komolyan beszélünk róla, - szólt nevetve aztán, - nekem eszem ágában sincs akadályokat hozni efféle szándékaid elé.

- Érdekes! Mi jogon is hozhatnál?

- No hiszen ezt mondom. Nekem magamnak csupán elégtételem lehetne, ha csalódnál bennük. Mert afelől nyugodt lehetsz, hogy kivétel nélkül üresfejű s amellett kellemetlen fráterek.

- Ó mit tesz az? Nem te mondod, hogy el lehet választani az ízét az érzelmektől. Nos teneked egy csinos bábu, nekem hasonló eset. Hahaha!

- Ebben is neked van igazad. Ha némi szó éppen férhetne is hozzá, de igazán nincs kedvem vitatkozni s nem is azért említem, hogy leverjelek szándékodról, sőt kész vagyok segítségedre lenni csupa lovagiasságból. Nos?

- Hahaha! Ezt köszönöm.

- Beszélhetünk nyíltan egyébként. Ami engem illet, teljesen kizárt, hogy bármi esetben féltékeny lehessek. Mindenesetre eléggé ismerned kellene, hogy elhidd, így ahogy mondom, soha, semmilyen körülmények közt senkire, akármilyen érzelmek is kötnének hozzá, - nem lehetek féltékeny. Ez nem szavakkal való játék, hanem adott esetekből vont meggyőződés. Ha úgy vesszük, ez éppúgy lehet gőg, mint ostobaság. Hogy is mondanám. Az olyan hadvezér nem veszíthet csatát, aki visszavonul az ütközet elől. No ez háborús hasonlat. Hahaha! De így van valóban... - Ő nem engem akar, hanem őt: tessék! Ez az egész. S annál kevésbé bántana a visszavonulás, ha tudnám, hogy valamelyes előnyöm van vetélytársam fölött. Mert hiszen bizonyos, hogy bajuszkákkal s fürtöcskékkel nem vetélkedhetek. Ám egész komolyan sokszor gondoltam arra, hogy én (nos, miképp mondjam?) ígéreteket teszek s utóvégre nevetséges, mert éppúgy teszem, mintha bizonyos volnék hajlamaid s szándékaid felől...

Ah! édesem, tudsz-e szörnyűbb kiszolgáltatottságról, mint az enyém volt?

*

Este ocsmány veszekedés volt s valóban utolsó szavak s végül zokogás kavarta fel szobánkat s én voltam, aki ok nélkül belevesztem Nagyapusba.

Nehéz volna elmondanom édesem, mit tudtam aztán átkozni inkább, önmagamat-e ilyen lélekkel, vagy sorsomat s Őt, aki e nyomorú létre teremtett s akit nem akarok többé se szívembe, se gondolataimba. De akihez akkor még gyötrelmes fohászok közepette tördeltem kezeimet, valamely szentkép előtt.

És fel kellett ülnöm, kedvesem, ágyamban s eszelős reszkedelem nyargalt idegeimen.

"Hogy gondolhattál ilyet? Nyomorult ostoba, hogy több lehetsz neki egyszerű... Valóban, Nagyapus megmondta igazi nevedet."

*

Mi sem érhetett váratlanabbul.

Valóban azt hihettem, rossz tréfát akar űzni velem, mikor szobájába hívott s így szólt:

- Rossz hírt mondok Nelácskám. Ma éjjel már nem alszom nálatok. Este tíz órakor útra készen kell állnunk.

Előző nap kíméletlen volt hozzám. Megsértett, megalázott újra meg újra. "Kerülni fogom s soha többé egy mosolyom nem látja." Hányadik elhatározás volt ez édesem? Bizonyára nem a legutolsó, ha másként történik minden.

- Nos Nela, most már beszélnünk kell komolyan mit teszünk? Szomorú vagyok nagyon, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, de erre el lehettünk készülve. Vagy előre, vagy hátra. Azt hiszem mindössze valami kis hirtelen s ideiglenes visszavonulásról van szó s nincs kizárva, hogy már napok múlva visszajöhetünk. Lehet azonban, hogy nagyobb bajok történtek. Talán átszakadt az arcvonal s mi épp vonalába esünk. Maklakov, esküdni mernék rá, már elmondta azt az élcet, hogy azért keletkezett baj, mert ő hátrajött. Az bizonyos, hogy eddig semmiesetre sem szorítanak vissza az osztrákok... Az persze legjobb lenne mindkettőnkre, ha most magammal vihetnélek. Föltéve, hogy te is akarod. Csakhogy persze ez nem a legkönnyebb. Mit is lehetne tenni? Ha férfi volnál, egész más.

Gondolkodott.

- Ez nem is szükséges, - mondtam egyszerre s magam is csodálkoztam elhangzott kijelentésemen.

Mintha meglepődésem különös csöndjére, legelőbb is kába keserűség támadt volna bennem s ez a keserűség valahogyan ellene irányult elsősorban, valóban ezúttal vétsége nélkül. Hiszen már következő szavaira összeszorult szívem, csupán annak lehetőségére, hogy napokra is el kell válnom tőle.

Ő nem vette figyelembe szavaimat.

- Nagyon nehéz. Csaknem lehetetlen... Gondolkodott... Eh! Talán jobb is lesz, ha aztán jövök érted. Hiszen azt sem tudom a parancsból, vajon állandóan, vagy csak ideiglenesen állapodunk meg Viecewóban. Nem! Ez képtelen, bele kell nyugodnunk. Nem tehetlek ki elsősorban téged kellemetlenségeknek.

*

Kázmérka hangosan sírt s azt hiszem Nagyapus is. A zokogás majd kitépte szívemet.

Lovát egy katona fogta ajtónk előtt, mert Fetyka előre ment podgyászával.

Engem csókolt meg utoljára, legelőször mások jelenlétében. Ez hazájának szokása. Kezem tartotta egy pillanatig, aztán elfordult s szemeihez emelte kezét. Csaknem lerogytam lábaimról. Hangja elváltozottan remegett:

- Maradj nyugton, számíthatsz szavaimra s tégy úgy, amint mondtam. Viszontlátásra drága...

A gyeplőszárak egymáshoz verődtek s a zabla zörgött.

Sötét volt. De nem olyan, mint szemeimnek lámpavilágos szobája, a csomagolásból maradt, széthányt lim-lomokkal.

(Folyt. köv.)