Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
IV.

Hangos beszéd közeledett az ajtóhoz. Manassé mindjárt megismerte a főbíró recsegő hangját és a sovány kalmár tompa, vontatott beszédét. Nagy lármával nyitottak be a szobába.

- Ördöngös ember kend, ha mondom - recsegte a bíró. - Hát nem elcsalt megint a kocsmába? Jön nagy ártatlan arccal, hogy mennénk sétálni a mezőben a napi munka után, aztán ihon, az ajtó előtt mindjárt elfárad, hogy be kell jönni a kocsmába!

- Ördöngös a kocsmáros, bíró uram, - húzta a szót a kalmár. - Ugyan érti a mesterségét! Hát nem éppen oda építette a házát, ahol elfárad az ember a mezőn való jártában!

Leültek a kisebbik asztalhoz egymással szemben. A kocsmáros már hozta a bort. Koccintottak.

- Isten éltesse, bíró uram!

- Kegyelmedet is. De még a mai fúrért is, ugye!

- Ajaj! Csak egyet lássak még ilyet életemben! Mert mikor aztán mondom néki, hogy van egy padlásra való, azt mondja, hogy megveszi valamennyit! Lassabban az agarakkal, nagy jó uram, mondom, marék arany kell ahhoz, kettő is! Hát avval csak benyúl az iszákjába és kimér elébem két marék aranyat! Megnéztem valamennyit, mindegyiken rajta van kegyes királyunk képe, szólnak is szépen, mint az orgona. Azzal felhányatta a szekérre mindet, aztán azt se mondta, befellegzett. Harminc éve kalmárkodom, bíró uram, ilyen jó vásárt még sose csináltam, de még semmiféle ősöm se, pedig az is kalmár volt valamennyi. Amondó vagyok, hogy háború lesz. Mert minek is kellene másra annyi? Aztán annyi pénze csak a királynak van, aki csinálja. Ha meg a király vásárol, az biztos háborút jelent.

- Mond valamit, kalmár uram. Magam is nem egy jelét látom. Aztán a múlt hét óta nagyon húznak a kóbor zsoldosok Oláhország felé.

- Az pedig nem jó - vélte a kalmár - mert a háború meg adót jelent.

- Jó hogy adót említ kegyelmed, - mondta a bíró és összehajtogatott pergament vett ki a belsőzsebéből.

- Hát az meg mi?

- Ez meg az, hogy én sem töltöttem hiába a mai szent napot és talán épp oly jó vásárt csináltam a város közjavára, mint kegyelmed a magáéra. Ez itt az adó halotti beszéde! Amaz írás a füstpénz felől, melyet a kapitány úr által kegyelmes királyunkhoz küldök. Ha pedig jövő esztendőre nem fizet kend füstpénzt, ennek az írásnak köszönje, melyet nagy szorgalommal írtam magam kezével a város javára.

- Ez csak az evangélium akkor, bíró uram, - lelkesedett a kalmár. A füstpénz volt életének egyik keserűsége, mióta két kémény után vetették ki rá, mondván, hogy az övé kettő helyett füstöl. - Égi zene volna az az én fülemnek, ha hallhatnám nagy főbíró uram tudós munkáját!

A bírónak tetszett az elismerés. Nem sokáig kérette magát, hanem két kézre fogván a pergament a tűz felé, olvasni kezdte. A kalmár nagy gyönyörűséggel hallgatta a sok okok elsorolását, melyeket a bíró a füstpénz ellen részint a szentírásból és tudós Doktorok szentbeszédeiből, részint a római jogból, de még itt-ott a való életből is szemelgetett, lefestvén a városi lakosság számos sanyargattatását és szegénységét.

- Való, igaz - helyeselt itt-ott a kalmár. - Aranyat beszél kegyelmed ha mondom! - Nem sokat értett pedig az egészből, sőt azonfelül gyanította, hogy a munka tudósabb része a bíró fiától való, aki nem rég jött haza Pádovából.

- Aj de tudós munka, - mondta mikor vége lett a felolvasásnak. - Hát csak jó az öreg a háznál, hasznát látja a város, ha tudós ember a bírója! Isten éltesse!

- Magam is amondó vagyok - mondta a bíró méltó önérzetében és koccintottak.

A kalmár körülnézett.

- Hát a fiatalok hol maradtak?

- Az ám! Pedig sötétes már kint a világ, aztán nem jó a fiataloknak egyedül maradni a sötétben - vélte a bíró.

- Esküvő előtt! - javította ki a kalmár.

- Magam is úgy gondoltam. Mert azután... Hamiskásan hunyorgott hozzá.

Közbeszólt most az öregebbik kocsmáros is, hordóhasú pirosarcú kis öreg, aki eddig a hátuk mögött hallgatta, hogy mit beszélnek a nagyfejűek.

- Való igaz, mondta - hogy magam se hagynám a lányomat egyedül a sötét mezőben olyan deli legénnyel, mint a bíró úr fia. Mert a széles országutat napvilágon is elvéti néha az utas ember, de ama szűk ösvényt sötétségben még hamarabb megtalálja.

- Mit tud kend ahhoz! Régen volt az, mikor kend még szűk ösvényen járdogált, ha igaz - reccsentett rá a bíró jókedvében.

- Országút lehetett az már akkor, tisztesség ne essék szólván - mordult a kalmár az orra alatt - mikor őkelmét oda engedték.

Ezt már az anyjuk se hagyhatta annyiba, Öreganyám Öreganyja tudniillik, köze lévén az öregebbik kocsmáros minden útjához, ha ösvény, ha országút.

- Ne te né - szólt rá a kalmárra - már az igaz, mindenki olyannak ismeri az utat, amilyenen maga járt.

- Ne nyisd ki a szádat, ahol emberek beszélnek - méltatlankodott a kocsmáros. - Inkább szólj ki a fiataloknak, hogy igen kívánjuk látni az orcájukat!

- Jó jó, megyek már - dünnyögte az öregasszony.