Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 5. szám · / · Barta Lajos: HERVADT KATONA

Barta Lajos: HERVADT KATONA
III.

A csendes, havas országúton lomha ütemességgel húzták a könnyű csézát a kivénült, girhes urasági lovak. A hátsó ülésen egy vastag bundából és annak a csúcsa felé többször körülkanyarított sálból emelkedett ki az őrnagy sapkája. Az öreg ember ki-kinézett a sál és a sapka közt a kis hézagon. A sík hómezők fölött, fagyos árkok mellett kopár fűzfák álltak, szanaszét sötét vihartépett puszta akácok. Messze sejtette magát egy-egy behavazott falu. Szél nem fújt és az alföldi táj arca a fagy alól is szelídséget sugárzott. Az őrnagy többször végighúzta öreg tekintetét a téli képen és mindig megelégedettséget érzett. Ez a megelégedés a földnek szólt, mely szüli és fenntartja a népet. A föld jól teljesíti a maga kötelességét és a nép is hűen megy, szenved és vérzik a csatákban. Az őrnagy érzései nem támasztottak különbségeket, melyik nép, hogyan, hol és miért hal meg most a harctereken? Csak a monarchiát érezte, amint millió és millió élet védi. Gondolkodása olyan befejezett volt abban a tekintetben, hogy a hadsereg a legfőbb hadúré, aztán a monarchiáé, hogy még a kaszárnyából teljesen megcsontosodottan kihozott képzeteiben semmiféle meggyőzés nem bírt volna ingadozást, kétségeket támasztani. Az őrnagy tehát hálás volt a földnek, mely hótakarója alatt az országút két oldalán elmaradt, amiért nagyszerű katonákat szül, akik fennakadás nélkül készek a csataterek bármelyikén a hadúrért és a monarchiáért ha lehet, győzni, ha muszáj, meghalni. Az őrnagynak általában igen emelkedett hangulata volt. Öntudata most sokkal erőteljesebben, frissebben mozgott, mint amennyi élénkség máskor fáradt életétől telt. Ez az álomtól volt, melyet tegnap ebéd után álmodott.

Nyugdíjaztatása után mindjobban és jobban belesüppedt a falusi gazdálkodás magányába, korlátolt jövedelmeik közé, a kaszárnya és a tisztikar feszességéből a kisbirtokos alpáriasságába, a katonai reglama helyett a polgári szabadságba. Ugyanúgy omlott bele a fáradtságba, a vénségbe, mely idő előtt és nem mint természetes hervadás, hanem kórszerűen, mint beteges gyengeség, lepte el testiségét. De az álom csodálatos módon fiatalságot töltött idegeibe, vérébe. Jobban tudott érezni, gondolkozni, mint eddig. Álma fölkorbácsolta és új benyomásokra tette alkalmassá agyvelejét, végigragadta föllendüléseken és bukáson, mámoron és kétségbeesésen, gyászon és győzelmen. A nagy idegmozgás még most sem pihent el benne. Ahogyan most vastag bundába csomagolva a vasúti állomás felé hajtatott, hatalmas álmából eredt elhatározását indult végrehajtani. Sietve látott hozzá, most amíg a fiatalos fölgerjedéseket érzi magában. Nem úgy érzi azokat, hogy magának számot adhatna róla, ni, milyen különös ideg és lélekállapotban vagyok én! - hanem annak a meleg ködnek a hullámzását hordozza magában, testében és gondolkodásában, mely valamely gondolat hatása alatt, vagy valamely fizikai megrázkódás következtében eltölti a testet, kiveti az ember életét a maga sodrából. Az őrnagy hatalmas szuggesztiók hatása alatt állt.

Amikor a háború első felében őt is felszólították, hogy lépjen újra szolgálatba, nem mert erre vállalkozni. Akkor többször a tükör elé állt és aggodalmas lelkiismerettel megvizsgálta magát, merjek, ne merjek? Látta fonnyadt arcán a mély ráncokat, az erő és a fiatalság sötét temetőárkait, látta szemén a sárga pettyes, fátyolos vénséget, vékony, csüggeteg nyakát, mely mint túlságosan nehéz gyümölcsöt hordta hervadt fejét, lábszárai vékonyan, de elég biztosan viselték még testét, térde elég jól össze volt még pántolva, de ő tudta, hogy szuvasodik, szárad csontjaiban a velő és hogy hátgerincét sem sokáig tudja már egyenesen tartani. Ez a mély csüggedtség most egészen eltűnt belőle. Gyengeség helyett erőt, túlzott vénség helyett indokolatlan fiatalságot, aggodalmak helyett nagy bátorságot érzett.

Tegnap, február 6-án ebéd után, szokása szerint lefeküdt a kanapéra, hogy egyet aludjék. Az öreg falusi kúria a tél magányába és teljes csendjébe süllyedt. Megitta szokásos feketekávéját és olvasott. Először találkozott az újságban terjedelmes, összefüggő, a hadvezetőség által hivatalosan kiadott jelentéssel, mely egy háromhetes nagy és döntő csata egész gépezetét feltárta a haditervvel, a felvonulással, a csapatmozdulatokkal együtt. A jelentés kitárta a valóságot, hol voltunk erősek, hol voltunk gyengék, hol fenyegette válság nemcsak ennek a csatának, de az egész hadjáratnak a sorsát. Elmondta, hogy hol múlott csak egy-két órán, a csapatok végső és hihetetlen önfeláldozásán, hogy a mindenütt túlnyomó ellenség át nem törte vonalainkat és katasztrófát nem zúdított ránk. A megszokott délutáni álom elnyomta aztán pilláit, az őrnagy elaludt és érzékei, melyek így elzárkóztak a világtól, ki voltak szolgáltatva a nagy benyomásoknak, melyeket a hadi jelentésből idegei magukba gyűjtöttek. Alighogy elaludt, a földre esett kezéből az újság és aztán megindult agyában a nehéz és nyomasztó, izgalmas álom, mely néha mint a láva ömlött rajta végig, néha megdermesztette lelkét, mialatt vérbeborult, sötét veszedelmeken, népek sorsát eldöntő válságokon hurcolta át, a rettenetes felelősség súlya pedig szétzúzással fenyegette egész valóját. Azt álmodta, hogy ő a vezérkari főnök, az ő kombinációja és ő vezeti is a lapanova-limanovai nagy csatát, melyben a monarchia seregei megmentették nemcsak a monarchiát, de a jövőt az egész hindenburgi stratégia számára, tehát magát Németországot is.

Amikor az álomból magához tért, a kanapé mellett a szőnyegen feküdt, ahová álmában egy gránátnak a légnyomása vágta. Fáradt volt, testét verejték lepte el, kevés haja csapzottan tapadt fejéhez, de ez nem sokáig tartott, mert idegeit áttüzesítette álmának végső eredménye, a hatalmas győzelem. Mint látományaiban, rettenetes aggodalmak, gyötrelmek, kétségek, szomorúságok és nehéz vergődések közül emelkedett ki és borult szét minden más eddigi benyomást eltörülve a győzelem, úgy tűnt el lassan fáradtsága és helyét hirtelen föllépő fizikai és lelki mámor foglalta el. Álma, mintha friss velővel töltötte volna tele csontjait, kitisztította volna véredényeit és új foszfort tömött volna idegeibe. Sokkal fiatalabbnak, erősebbnek érezte magát, abból az aggodalmasságból, mely eddig úgy bekorlátozta életét, semmisem maradt meg benne. Sajnálta most, hogy annak idején visszautasította a felszólítást, mely újra szolgálatba hívta, azt érezte, hogy nemcsak igazgatási munkára elég friss, de még a frontra is bátran elmehet.

A kalauz udvariasan külön fülkét nyitott ki neki a zsúfolt vonatban: - Parancsoljon őrnagy úr! Az utazó tiszt urak számára külön fülkét tartunk fenn! - Szép győzelmi érzései még a vonatban is kitartottak. Esztendők múltán egyszerre megint az érezte, hogy katona. Nem polgár, nem civil, hanem katona, abban az értelemben, ahogyan ez a pálya gondolkodás, cél, életkeretek, társadalmi elhelyezkedés tekintetében különbözik és elkülönít mindattól, ami polgári, ami béke-munkát, adózást és az állammal való kölcsönösséget jelent. Szuverenitást érzett magában.

Egyedül volt a fülkében, kinézett az ablakon. Havas falvak, havas mezők repültek el odakünn. Sorozó bizottságok tűntek föl képzeletében, hadoszlopokat látott felvonulni, hadseregeket, ütközeteket látott vívni, érezte a téli pusztaság alatt is a földnek és a népnek végtelenségét, amelyből mindig új és új nemzedékek, új katonák jönnek... visszarémlett álmának egy pillanata, amikor a telefon megbukottságának aszályos érzései, a vereség dögletes hangulatai közé ontotta az éltető üzenetet: Hadffy honvédein megbukott az ellenség ereje a Lossosina völgyében, Szurmay megverte Neusandecnél Bruzilov seregét. Végighúzott tekintetével a havas mezőkön, de a hála, mely lelkében jólesőn terjengett, nem azt mondta benső beszédével: Ó, ezek a nagyszerű magyarok! - ez a megkülönböztetés neki idegen, szokatlan, kelletlen lett volna, lelke azt nem is fakasztotta ki magából. - Nagyszerű katonák! Nagyszerű katonák! - így szólt csak megindultságának benső hangja. De általában messze fölötte is állt még minden elválasztásnak és megkülönböztetésnek. Álma végső benyomásainak magaslatáról a nép nagyszerű özöne nem volt más, mint roppant arányú katonai anyag, esetleg ennél is elvontabb mennyiség, amikor szám, vagy erővonal képében állítják be valamely stratégiai, taktikai képletbe, egyenletbe.