Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: FANNY HAGYOMÁNYAI

Móricz Zsigmond: FANNY HAGYOMÁNYAI
INTER ARMA
Augusztus 4.

Ma éjjel valóságos Walpurgis éjszakát éltem keresztül. Szekérrel visszaküldtek az ott hagyott málhákért Z-ba, furcsa volt a puha ülésből nézni azt az utat, amit tegnap oly keservesen tettem meg a magam alkalmatosságán. Sajátságos, azt hittem mégsem volt az hosszú út és szekérről még sokkal hosszabbnak tűnt fel, mint gyalog.

Éjjeli menedékhelyet kerestem, hol elcsigázott tagjaimat kinyújthatom és ki lehessen bújni ruhámból is. Betértem ahhoz a famíliához, melynél "kuncsaft" voltam a minap is, hol azt a gyönyörű leányt láttam, s a kedvemért az e vidéken egyedül élvezhető herbatát ittam, jól megrumozva. A legyek ugyan milliószámra szállották meg a szamovárt, a kockacukrot sőt a kimért teát is, dehát egy katonának!...

Fanny kisasszony, ki a ház előtt a teát árusította s nem kis örömömre jelentékeny zavarba jött, amidőn ismét meglátott s hízeleg hiúságomnak, az első pillantásra felismert, mint azt bíborszínre vált arca tanúsítja, hamar beleegyezett, hogy az éjszakát náluk töltsem. Anyja egy csúnya, ösztövér parókás asszony nem a legszívesebb vendéglátó készséggel vette tudomásul, hogy vendégszeretetüket igénybe fogom venni. Csak akkor békült ki, mikor hoztam egy fél kiló csokoládét. Sokáig hallottam, mikor a csokoládé árát találgatták s végül derűsen állapítottam meg, hogy a gyermekeknek szánt csemegét kiárusították pénzért az utcán.

Én az első szobában szándékoztam nyugovóra térni. Jehova bírná csak elsorolni, mi minden volt abban a sütőkályhától, felaggatott pelenkáktól és rongyos piszkos fehérneműektől elkezdve egész a moslékos ládákig. A legyek és csótányok miriádnyi számban lepték el a falakat és a padlót s a terepkutatáshoz szokott szemeim csakhamar észrevették, hogy az ágynemű tele van mozgó alakokkal. Milyen szépnek kellett lennie Fannykának, hogy ezt észre sem vettem, legalább is komoly dolognak nem tartottam. Érzékeim valóban lángoltak s valami villamos sugárzás tartott fogva.

Tekintettel voltam a család hölgytagjaira és csak felöltözve dobtam magam a rögtönzött ágyra, míg ők a vacsorát elfogyasztották. A menüt nem tudnám elmondani, mert minálunk a moslék is majdnem különbül néz ki. A húst kézzel osztotta ki a mater familias s a sok piszkos ujj görcsösen tépte szét a szívós rostos eledelt.

Vártam mikor pihen le a család s élénk fantáziával képzeltem el lehetőségeket, hogy Fannykával csak pár pillanatra is magamra maradjak az éjszakában. Óh milyen jó lett volna vele kinn a csillagos ég alatt ülni, az augusztusi éjben s kéz kézben, mit sem szólva csak a szív dobogását érezni. Néha egy-egy pillantást váltottunk s ez mindig elég volt, hogy újabb lángkataraktákat fakasszon bennem, hogy tovább tudjam tűrni s szinte mondhatnám, élvezni a borzalmas keretet az isteni kép körül.

De vártam, mikor pihen le a család s bosszankodásomra vendéget kaptak egy fiatal bócher személyében, aki hosszú kaftánjában és dugóhúzó alakban csavarodó pájesz-ével ékeskedett s szemmel láthatóan a szép Fannyka amorosoja volt. Az ifjú félénk pillantást vetett Rinaldo Rinaldininél nem sokkal biztatóbb külsejű alakomra, bár kardom a szoba másik sarkába volt támasztva. Többször pislantott dühösen felém s amennyire ki tudtam venni, leendő anyósát többször figyelmeztette, hogy a csokoládé dacára se bízzék bennem és jól vigyázzon Fannykára.

Elmosolyodtam magamban. Mikor a lakáskérdés ügyében Fannykával a második szobában tárgyaltam, az édes leányka kezét kezemben felejtette s mikor meg akartam csókolni arcát, bár elvonta azt, de ő lehajlott gyorsan s kezemet, mielőtt megakadályozhattam volna, megcsókolta. Soha még a testi és szellemi szerelmi hevületnek azt a sajátságos varázsát nem éreztem, mint e pillanatban. Át kellett volna ölelnem a drága gyermeket, szárnyaimnak kellett volna nőniük a csóktól és repülnöm kellett volna vele, mint a véletlen talált diadémmal a sas... s én néma maradtam, karjaim lehullottak s megdermedve, égő és izzó vérrel, és elfátyolosodott szemekkel néztem reá, csodálatos kékes fekete hajára, és nedves fényben csillogó szemébe és rubinpirosan égő ajkaira. Az arca oly fehér volt s oly enyhén színezett és egész lényében valami túlvilági odaadás és valami szellemi fölnyílás, a virág kipattanásának pillanata volt ez... És mikor megmozdultam, megéreztem tagjaimban a nyolc napos menetelés fáradtságát, a hosszú, lábon töltött órákat, a nehéz kilométereket, a szakaszomat, a hadnagyomat, a menetzászlóaljkeretet s a háborút... A háborút...

Bócherka úr végül eltávozott és láttam a legmélyebb nyugtalanságot arcán visszatükrözni, mert mi tűrés-tagadás, én sokat mozgolódtam nyoszolyámon. De nem ám éppen azért, amit ő gondolt, hanem egészen más okokból. Háziasszonyom, sőt nagy csodálkozásomra Fanny kisasszony is többször felkértek, hogy csak vetkőzzem le unzsenirt és feküdjek le. Úgy látszik, ők is félreértették nyugtalanságomat s azt gondolták annyi a baj, hogy ruhástól fekszem az ágyon.

Most huszonnégy óra távolságból a legnagyobb csodálkozással nézek vissza arra a pillanatra, hogy az előtt, aki bennem a legégibb s legangyalibb s legköltőibb érzéseket ébresztette fel, le tudtam vetkőzni, sőt némi kéjt és örömöt éreztem, hogy így profanálom, így családiassá és közönségessé teszem a köztünk levő titkos és áramszerű kapcsolatot. Ott volt kezemen a Fannyka csókja s én levetkőztem előtte és fel-felpillantottam s kerestem az ő szemeinek egy-egy eltévedt sugarát. Fannykán az elfogultságnak legcsekélyebb jele sem mutatkozott s mikor én gyors és voltaképpen szemérmes lefekvésem után kényelmesen elnyújtózva s törődött sóhajjal néztem fel rá, valami édes testvéri gyöngédség volt a tekintetében, amelytől én egyszerre olyan otthon lettem náluk, hogy úgy éreztem bűn, gazság és lehetetlenség innen, hazulrúl többet elmenni.

A bócher persze így még jobban félt tőlem, mintha állig fel lettem volna fegyverkezve.

Amint a fiatalember mögött az ajtó bezárult, a másik szobában is lepihenni készült a família. Valamennyien lámpafény mellett vetkőztek, amit én most már cseppet sem találtam kellemetlennek, otthon érezvén magamat. Vetkőzésük úgyis csak névleges volt, mert részben a gyerekeken úgysem volt nappal sem elegendő ruha, részben, mert a felnőttek ezen a vidéken, mint azt már másutt is tapasztaltam, csaknem teljesen felöltözve feküsznek le, a jó jiddischek.

Fannyka már egészen európaisan csinált éjjeli toilettet, megfésülte szénfekete dús haját, ezt a szikrázó csodálatos kisugárzását lobogó vérének, derékig megmosdott s fehér teste elérhetetlenül, fiatal gyöngéd formákkal és mintha belőle kiáradó szent fénnyel sugárzott volna, s inget is váltott. Nagy elismeréssel adóztam ezen ténykedéséért, mert ennyi kultúrát még tőle sem vártam volna e szegényes és szomorú nyomorban, hol egy szobában nyolcan aludtak. A családfő nem volt jelen, már évek óta Amerikában él, hol egy férfi konfekciógyárban szabász.

Sötét lett s én elnyújtózkodtam a fekhelyen. Agyamra kábultság és zsibbadtság feküdt rá s mint valami hajóhinta rengett és keringett velem az ágy, a ház, az idegen bűz, a vérem és az érzéseim s az otthonra gondoltam, a tiszta úri életre, atyámra, aki orvos és a finnyásságnak valóságos hőse és az anyámra, aki meg van nyugodva, szegény, hogy én mint a német, francia és olasz nyelvek tolmácsa valamelyik ezredparancsnokságon úri kényelemben teljesítek szolgálatot, amint azt tegnap is megírtam neki... Fannyka! Leszel-e az enyém az éjjel!

Úgy állapodtunk meg, hogy virradatkor értem jön Keserves, felkölt s akkor én felköltöm Fannykát, aki nekem teát fog főzni. Ez a tea volt életem egyetlen és minden vágya, mert Fannyka oly bűvös és oly csodás pillantást felejtett nálam, hogy ennek a herbatának megízlelése nélkül ma nem kellett volna még az édes és mindentől megváltó halál sem.

Talán egy negyedórai alvás után a legkínosabb fájdalomra ébredtem fel, egész testem hólyagos volt a csípésektől, az az érzésem volt, hogy spanyol rendszerű inquisitiót tartanak velem és most főznek ki forró szurokban. Voltak idők életemben, mint mindenkinél, hogy heves testi fájdalmakat kellett eltűrnöm, de ennyire elviselhetetlen kínokra nem bírok visszaemlékezni. Kiugrottam az ágyból folytonos vakarózás közben és meggyújtottam a lámpát. Csak a két karomon több, mint 200 csípést tudtam megolvasni. Úgy néztem ki, mint a vörhenybetegek, lábszáram és felsőtestem még inkább tele volt tetű- és poloskamarásokkal. Mintha egész földi hüvelyemet mesteri kézzel tetoválták volna, úgy néztem ki, mint a csillagos firmamentum az ő apróbb és nagyobb bolygóival.

Felvettem ruhámat égő testemre és szünet nélkül kellett vakaróznom. A hideg augusztusi éjszakában, (itt az éjek nyáron igen hidegek, amit nyilván a magas földrajzi fekvésnek s a sík területen a gyors légváltozásnak kell tulajdonítani) azután dideregve ismét ledobtam a ruháimat, csakhogy epidermisem kínjait, folyton, mintegy boronáló mozdulattal legalább egy pillanatra csillapítani tudjam.

A széken ülve több órai tortúra után elszenderedtem egy kevéssé, de kezeim csupa reflexmozdulattal folyton kaparták testemet, úgy hogy több helyen már véres voltam. Csodálkoztam éber állapotomban leginkább amiatt, hogy miképpen lehet ezeket a csípéseket úgy megszokni, hogy tőlük zavartalanul tudjanak aludni az emberek, uti figura docet. A vén csoroszlyától kezdve egészen a legapróbb, nyitott sebekkel borított csecsemőig (errefelé a gyerekek két éves korukban is tápláltatnak még anyatejjel: az atya harmadik éve van Amerikában!) mind pompásan élvezték az alvást.

Ribot elmélete itt meglehetősen meg van cáfolva, mert ez a faj a legteljesebb beltenyészléssel (Inzucht) szaporodik. Csak egymás között házasodnak és a házastársak rendszerint mind a legközelebbi vérrokonok. Azonban neurasthenikus mégsem akad köztük, mert hiszen álmatlanságban íme senki sem szenved közülük.

Úgy a kísértetek órájában lehetett, mikor rémes vijjogásra riadtam fel nyomorúságos szendergésemből és majdnem lefordultam a székről. Mintha az egész padlón egy hadrakelt Gulliver-liliputi hadsereg csatázott volna. Ez a vijjogás ismeretlen volt előttem és menten patkányokra gondoltam. Mikor a lámpát meggyújtottam, az egész láthatatlan hadsereg már szétszaladt a mindkét szobában levő fedezékeibe. A szomszéd szoba lakói nyugodtan aludtak, én kétségbeesve állottam a szoba közepén soká. Szerettem volna sírni, vagy káromkodni, de meghallottam a Fannyka lélegzetét, oly tisztán meghallottam ártatlan pihegését, ahogy egy vérbeli muzsikus ki tudja választani kedvenc hangszerét a legnagyobb operai zenekarban is... Tehát csak sóhajtottam s mivel lámpa mellett sajnos, aludni abszolúte nem tudok, eloltottam a lámpát és átadva magamat sorsomnak, újból aludni akaróztam, jobban mondva vakaróztam.

Az elszendergés még egyszer, de egyben utoljára, sikerült. Néhány perc múlva újra erre az irtóztató vércseszerű visításra ébredtem fel, ám ezúttal ez a vércseszerű hang felülről, a plafondról hallatszott s egy szolgálaton kívüli viszonyban levő lámpa cilinderét csapkodta valami rendszer szerint. Egy pillanat alatt elsercentettem a gyufát, de mire a sötétséghez szokott szemeim a plafonra akasztott cókmókok között eligazodni tudtak, akkorra már a Gulliver aviatikusok is eltűntek.

Tehát biztos, hogy patkányokkal és denevérekkel lakom egy szobában, s azonkívül egy a középrétegben offenzívát folytató tetűhadsereg szopja a harctérre szánt vérkészletemet. Mint a hadsereg zászlósának, ezt eltűrnöm egy lett volna bizonyos orgazda összejátszással egy idegen ellenséggel, orvul megkárosítani hagynom a harcászati érdekeket.

Tehát röviden végeztem a kísértetekkel: felöltöztem s most a kísértések órája következett.

Fannyka a szomszéd szobában pihegett s ez nem hatott a legalkalmasabban kissé megcsapolt artériáimra. Megindultam óvatosan az ágy felé. Hogy a tea miatt felköltsem. Sajnos ismét pechem volt. Fannykát ugyan sikerült felköltenem, de egyben felébredt az egész család, mert az édes lányka gyöngéd megérintésekor összes megmaradt vérem az agyamba tódult s beléptem a mindeddig csendesen vakarózó csecsemő bölcsőjébe. Erre aztán a Rüfke mámi is felébredvén, ringató mozdulattal közeledett keze a bölcsőhöz és sajnos az én derekam akadt a markába.

Megmondtam neki, hogy a teát akartam elkészíttetni Fannykával, amit ő mámisága sajnálatomra a legnagyobb készséggel saját maga végzett el. Fizettem neki s búcsút vettem tőle, a csípések miatt vérzékenyen.

Fannykához visszamentem még búcsúzni, keskeny kis keze remegett, nagy szemei álomtól bágyadtan, kéjes sugárzással olvadtak belém, fehér karja melegen illatozott s vérbogyó piros nagy libbenő ajka azt súgta felém: "Auf Wiedersehen!"

Egy 20-as honvéd hadapród naplójából kiírta

Móricz Zsigmond