Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS

Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS
II.

- Nézd, kérlek, Marci. Te havonta hatszáz koronát keresel, fiatal vagy, legény vagy, nincsenek súlyos kötelezettségeid és tűröd, hogy szegény papa hajnaltól estig a boltban fáradjon. Tegyünk egy kis számítást.

Ezt dr. Schiller Ábrahám orvos és operatőr mondta dr. Schiller Márton ügyvédnek. De jelen volt a beszélgetésnél Schiller Péterke is, - Péter már, de azért Péterke maradt - egy középbank nagyreményű hivatalnoka.

- Igazad van, Ábris, - felelt az ügyvéd, - magam is sokat gondolok erre. Papa most hatvan éves, meg fogjuk lepni azzal, hogy nyugalomba küldjük, a legjobban kiérdemelt nyugalomba. Szép tisztán fog járni, el-elvisszük mamával együtt a színházba, a háztartáshoz még egy cselédet veszünk, mert mamát is kímélni kell, nem egészen jó a szíve...

Péterke tapsolt örömében:

- Én húsz koronát szavazok meg havonta.

Az ügyvéd átkarolta öccse nyakát.

- Te ne szavazz meg semmit, mert a hónap közepén úgyis visszakéred.

A jövendő bankdirektor sértődötten biggyesztette fel ajkát és nem szólt bele az "öregek" dolgaiba.

- Nekem mint orvosnak van még egy kis megjegyezni valóm. Tapasztalati tény, hogy az öregeket nem szabad egyszerre kiemelni megszokott foglalkozásuk, munkájuk köréből. Kíméletesen, okosan kell hozzászoktatni őket a nyugalomhoz, akárcsak a fiatalokat a munkához. Arra gondoltam tehát, hogy a papa hetenkint egyszer-kétszer elmegy a sógor üzletébe, ott majd tesz-vesz, rakosgat, kiszolgál, eldiskurál a vevőkkel...

A sógornak, akiről itt szó volt, hozományképpen egy kis üzletet rendezett be Schiller bácsi tíz év előtt. A sógor nem túl sokat törődött a bolttal, ő már úgynevezett modern kereskedő volt, szívesebben ült délutánonkint a kávéházban, mint a kiszolgáló asztal mögött. Ennélfogva a sógorral olykor bajok voltak. Az öreg boltos, a tapasztalt Ábris, sokszor mondta sóhajtozva:

- Ezek a fiatalok nem tudnak számolni, de még azt a készet is elrontják, amit az ember a kezükbe tesz.

Marci, az ügyvéd, mindenképp helyeselte bátyja tervét s magára vállalta az öreg bolt eladását, új lakás fölvételét, szóval az egész átrendezést. Péterke még mindig örült, de a végén azt a véleményt kockáztatta meg:

- Félek, hogy fájni fog a papának.

- Azért vagyunk itt, - mondta az orvos - hogy tapintatosan, okosan csináljuk. Apákkal szemben is szükség van az okos erőszakra. Mert az öregek szeretnek makacskodni. Azt csak mégsem akarhatjuk, hogy három felnőtt fia mellett tovább krájzleroskodjon. Ez szégyen lenne!

- Szégyen lenne! - mondta a másik kettő.

A tanácsba utóbb bevonták a sógort is. A sógor mindig nagyon lelkes ember volt, akármit mondtak neki a két doktorok, el volt ragadtatva, hát még most, amikor ilyen szép tervet kell valóra váltani.

A sógor, mint legidősebb férfiú, azt tanácsolta, hogy ő majd átveszi az üzletben megmaradt árukat, az állványok régi holmik, keveset adnak értük, oda kell adni az első embernek, aki meg akarja vásárolni. A lakás érintetlen maradjon, úgy, ahogy az öregek eddig laktak. A maga részéről ugyan bármikor szívesen látja őket, de hiába, a legokosabb, ha az öregek együtt vannak, ha nem zavarja őket gyermekzsivaj, konyhalárma, ha nem is tudnak az élet sok apró gondjáról-bajáról.

Így történt. Schiller Ábris és hű hitvese kivonultak a régi boltból, ahol annyi kisdiák szopogatta a hosszú medvecukrot, ahol annyiszor udvarolt az öreg tanfelügyelő bácsi a Schiller-lánynak, közben szaporán kóstolgatva a mandulát és a datolyát, mintha vásárolni akarna belőlük - s a végén vett huszonnégy fillérért gróji sajtot; ahol - óh, mily tisztesség volt! - megjelent a kegyesrendiek gimnáziumának házfőnöke és azt mondotta Schiller bácsinak: a maga fiaira büszke az intézet, - ahol egyik évről a másikra rétegeződött a por az árukra, amelyeket valami nagykereskedő lőcsölt Schiller bácsira, aki a szép szónak sohasem tudott ellenállni, - kivonultak a szürke homlokú, repedezett falú, gázfüstös padlatú sarki boltból, ahol fiatalságuk első évei teltek, ahová az egymásután születő drága gyerekek első sikolyai hallatszottak át a szűkös lakásból, ahol munka szövögette egy népes család jövőjének sokszor bizonytalan sorsát.

Ábris szó nélkül tűrte a gyerekek akaratának teljesülését, nem azért, mintha megelégelte volna a naphosszat való álldogálást, hanem mert titokban kiszámította, hogy abból a pár ezer koronából, amit az üzlet eladása révén kap, meg a lejáró szerény életbiztosításból talán holta napjáig szép csöndesen eléldegélhet Trézsi asszonnyal. Mégis mikor kezdték széthordani az árukat, úgy érezte, mint ha szívéhez nőtt drágaságoktól fosztanák meg. Odaült a bolt közepére, meghatottan nézte a fűszeres fiókok gyönyörű sorát, külön búcsúzott azoktól a cikkektől, amiken a legtöbb haszon volt, végigcirógatta őket szemeivel, nem tudta megállni elérzékenyülés nélkül, mikor az ostornyeleket vitték el, arra gondolva, hogy ezekből telt ki legalább is az Ábris fiú ruházata. Schillerné még egy utolsó szemlét tartott a konyhába való szereken, belenyúlt ebbe meg abba a fiókba, mentette, ami menthető volt, de elszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy ha majd ez is kifogy, pénzért kell mindent venni.

- No Schiller bácsi, most újra kezdődik a legényélet! - mondotta nagyhangosan a szomszéd késes-mester, aki arról volt híres, hogy mindig politizált és igen nagyon elégedetlen volt a nagyurak dolgai miatt.

Ábris csöndesen felelt:

- Nem úgy, szomszéd. Most kezdődik a sétaút oda kifelé...

- Hát ami azt illeti, ha a grófok meg a bárók meg a bankárok beérnék kevesebb haszonnal, nem is strapálná le magát úgy a magunkfajta kereskedő meg iparos, - vélte Jankovich, a kések titkainak tudója.

- A munka, az semmi, - vetette oda a nyugalmazott boltos. - A munka, az éltet. Hova lennénk munka nélkül?

Majd, mintegy magában, hozzátette:

- Hogy is leszek - munka nélkül?...

Garmadába rakták az árukat a nagy társzekérre, amely háromszor is fordult, mire kiürültek az állványok meg a pultok.