Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Kertész István: A DOHÁNY
Az asszony: Jaj én édes Jézuskám, no ennek az árvának is beadott a háború.
Az öreg: Hát bizony e nyomorult. Lehet rá mondani, hogy nyomorult.
Az asszony: Mi lesz belőle? Mi is lesz belőle.
Az öreg: Mi lenne? Koldus.
Az asszony: Micsoda egy derék ura lett volna ebből a mi Veronunknak. Mindenki azt mondja nagyon utána volt.
Az öreg: Bizony e szegény - nagyon szegény.
Az asszony: Hiszen csak legalább szegény ne volna. Olyan, mint a templom egere. Míg dolgozott dolgos volt.
Az öreg: A két kezébe volt az élete.
Az asszony: Most meg ötvenegy pengő. Mi az? Ötvenegy pengő. Mikor annak a taknyos Jani gyereknek az anyja is, ma is, hallom, dicsekedett, hogy egy borjúért kapott száz pengőt.
Az öreg: Az bizony majd kétszerannyi.
Az asszony: Oszt hogyha - azt mondja - ha a nyakát is kitöri a mi lányunk a fia után, hát ki is törheti, mégse lesz az övé.
Az öreg: Kell a nyavalyának.
Az asszony: De mikor a szegényt se pártfogolhatjuk. Legalább már, ha a két keze megvolna. Ugyan miből él most. Miből élhet most? Mehet lopni.
Az öreg: Bizony mehet.
Az asszony: De csak nem lop talán?...
Az öreg (szigorúan): Ejnye... a szentségit a nyelvednek.
Az asszony: Nem azért mondom. Isten őrizzen. De higgye el sok minden elvetkőzik most ebbe a kis faluba.
Az öreg: De tán nem ő?
Az asszony: Nem is mondom, hogy ő. De hát mégis, ki? Lám, tegnap is az a kötel dohány. Igaz-e.
Az öreg: Az igaz.
Az asszony: Oszt még a kamrábul. Jó lesz vigyázni a kamrára. Vigyázni kell. Be van zárva?
Az öreg: Bezárom. (Elindul a kamraajtóhoz.)
Az asszony: Vigyázni kell ezekre a szegényekre. Dehát mi is csak szegények vagyunk.
Az öreg: De nyikorog ez a kilincs... meg kéne már kenni... (Berúgja az ajtót. Szinte megmerevedve, keményen visszaveti magát egy lépésre. Látni, ahogy Jani, a fiatal parasztkölyök ölelésből ugrik el Verontól, aki sikkant egyet.)
Az öreg (elordítja magát): Te betyár!... Nézd a zsiványt!... (Odaugrik a sarokba a vasvillához, felkapja.) Leszúrlak! Te zsivány!... Lesújtalak!... Te loptad le a dohányt!?
Az asszony (neki ugrik, elkapja a szúrásra kész villát): Jézuskám! Még majd bizony be is záratná magát.
Az öreg (már hűlőn): Te kölyök te! Te senkiházi! Te gebe te!
Jani (sovány, csontos és szemtelen): Úgy nyúljon hozzám János bácsi, hogy keresztül megyek a hurkáján.
Az asszony (még mindig lefogja az öreget): No, no, no... csak békesség.
Az öreg: Te gebe te!
Veron (pityeregve): Oszt most ő is mégis katona. Bevették.
Jani: Be. Császár és királyi katona.
Az öreg (mint a vén kos, akit ütés ér, lehorgad. Az öregasszony most Janihoz megy és most őt fogja. Szünet).
Az öreg (reszkető, belső megrendüléssel Veronra emeli a markát, de újra csak, mint a mágnes, leesik a karja): Megállj... Te... cafat te... Megállj...
Az asszony (vén macskás hízelgéssel): Nohát... ha katona... No lám ő is katona. Isz' becsületes egy, tisztességes egy, igen jó egy gyerek ez. Oszt...
Az öreg (morog):... Katona...
Az asszony: Oszt el is veszi... Ugye no, hogy elveszed.
Jani (hetykén): El. El ám. Katonaszavamra mondom.
Az asszony: Csak gyerünk be no. Békesség no. (Kézen fogja Janit.) Gyerünk be no.
Az öreg (mint akit kicseréltek, nyugodtan pislant végig rajtuk, közben a csizmaszárban a pipája után kotorász. Aztán hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami): Csak eredjetek no. Rágyújtok. (Lassan felágaskodik, leszakít két levél dohányt. A többiek lassan hátrálva bámulják míg az öreg tömi a pipát, aztán a tömött pipával megindul, odanyújtja Janinak és még a nadrágján gyufát is suhol hozzá.) Ne. Gyújts rá Jani fiam. Jó dohány... Nem bántotta még a finánc... Szűz dohány!...
(Az utóbbi szavakat már döcögve mondja, majdnem hogy már nevet is. Ki is kedélyesedik az arca. A Veron szeme meg felvillan.)
FÜGGÖNY