Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Karinthy Frigyes: Holnap reggel

Karinthy Frigyes: Holnap reggel
Tragikomédia három felvonásban
Előszó

Amikor elhatároztam, hogy mégis közreadom az alább következő színdarabot, melyet, bár kifejezetten színpadra szántam, eddig még nem adtak elő s ezek után, hogy nyomtatásban megjelenik, aligha is adnak már - azzal nyugtattam meg magam, hogy majd írok elébe egy terjedelmes dramaturgiai tanulmányt, egy új és lehetséges dramaturgia összefüggő korvonalait rajzolva meg, amihez maga a dráma csak afféle illusztráció lesz, kísérleti anyag, melyen újfajta tételeket pozitív és negatív jelekből bizonyíthatok. Valahogy úgy képzeltem, hogy a húszadik század irodalmának egyre növekvő kereslete s még inkább növekvő kínálata egyre fokozottabban teszi lehetetlenné, hogy egy művel annyit foglalkozhasson az értékelő kritika, amennyi szükséges lenne ahhoz, hogy kiderüljön róla, van-e joga az élethez és mennyire és mennyiben. A huszadik század írója magáramarad s edzenie kell magát, hogy a maga kritikusává legyen e pontban, hacsak nem akar megelégedni azzal a szépenhangzó és kényelmes, de végig nem gondolt frázissal, hogy az élethez való jogot maga az élet adja meg s hogy tehát egy dráma értékének egyetlen természetes ismérve a siker és a tetszés. E tévedésekről is akartam írni és sok másról, amiről gondolkodtam drámám írása közben - felfedezésekről, melyekre, írás közben, meglepetve bukkantam rá s melyekből, mondom, érdekes elméletek rendszere következett volna. De mindez hiú és naiv képzelődése csak a művésznek, aki a világot minden pillanatban megállítaná, mint Józsué a hegyen, mondván a világnak: "az isten szerelmére, maradjon már veszteg egy kicsit, hogy végre valahára egyszer már alaposan lerajzolhassam önt - ne mindig azok a megbízhatatlan pillanatfelvételek!" A világ azonban nem áll meg, szalad tovább s felkavart folyama magával ragadja a százszor elkezdett és százszor abbahagyott vázlatok papírszeletkéit, amik képet akartak adni róla. Boldog, divatos írók, akik bele tudtak törődni ebbe, kiket kielégít, kiknek örömet okoz., hogy néhány jól megfigyelt vonással ábrázolni tudják a világból, ami ábrázolható, a mozdulatot. Én nem születtem ilyen szerencsés kedéllyel. Kínzó kényszer élt bennem, aggodalmas ösztön, hogy az életnek minden pillanatában az egész életet lássam, megkérdezzem a leeső kőtől, honnan esel, hová és miért? - egyazon mértékkel mérjem a szellőcskét és a vihart. Mindig az Abszolutat kerestem s tudván, hogy ahhoz erő kell, izmokat feszítve készültem neki a munkának - de mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az Ő képe s ahol imént a szűz és tiszta, fiatal Igazság meztelen alakja állt modellül, a dobogón, hogy papírra vessem - mást fogatlan szájjal, sárgán, püffedt hasával vigyorgott rám a vén, tar fejű kétség. A kusza vonások értelmét már most ki mondja el, ha én nem, az egyetlen, aki tudja, amit akartam? Ami ebből a hevenyészett darabból kimaradt, az új dráma koncepcióját, azt szerettem volna megírni egy értekezésben - s amit ez értekezésben el nem magyarázhatok, amit csak élő élettel, tragikummal és komikummal, közvetlenül bizonyíthatok be, azt szerettem volna megírni egy drámában. Most már egyik se lesz meg - de a kísérlet ne múljon el nyomtalanul. Közreadom hét e tragikomédiát, úgy, ahogy két hét alatt, a világháború nyolcadik hónapjában, megírtam. Azok közt az okos emberek közt, akik kéziratban olvasták, volt olyan is, aki azt ajánlotta, dobjam tűzbe az egészet. Nem volt igaza. Lehetetlen hogy ha valaha őszintén s hivatottan próbálta megérteni az emberi életet, fel ne tűnt volna neki a világ álomszerűsége - ma inkább, mint valaha. E zűrzavaros álom egyetlen pozitívuma éppen e ráeszmélés az álomra -, hogy tudjam, hogy csak álmodom, s hogy odakint a valóság világában, minden másképpen van, mint ahogy hisszük. Már most, hogy odakint mi van, az álom hibás okoskodásával úgysem találjuk el soha - az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy kiáltunk egyet, akármit, akármilyen formában, de szívből és indulatból és őszintén, azzal a fájdalmas kiáltással, amit a gonosztól való félelem s a jó utáni vágy sajtol ki szívünkből - és talán akkor, e hang fizikai erejétől felébredünk nyomasztó álmunkból, kiáltsunk - sírjunk, vagy nevessünk, mindegy - de szívből sírjunk és szívből nevessünk - mert ami ezen túl van, dogmák és hitvallások, csak mélyebben fúrja be fejünket az álom sötét vizébe. Mozogjunk, induljunk meg a sötétben, tapogatózzunk, akármerre! Mindegy - hátha éppen ebben az irányban van ama vizek felszíne, ahol egyszer majd sok ezer év múlva kidugja fejét a mélységben és butaságban és sötétségben és hazugságban fetrengő ember? E titkos jelben, ez öntudatlan szándékkal íródik le minden őszinte szó, ami a helyeset és igazat keresi - s az őszinte szót meg kell menteni az elmúlástól akkor is, ha rekedten s tökéletlenül szakadt fel a torokból.

-

Néhány jegyzet, noteszomból, a "Holnap reggel" írása közben.

-

Tulajdonképpen mit is akarsz? Nem fogod megfejteni a problémát és ezt te jól tudod, nem is akarod. Miért hát ez a szokatlan erőlködés, ez a gesztus, mintha meg tudnád fejteni?

Én csak azt tudom, hogy évek óta zavaros nyugtalanság, homályos dac erjed bennem, - a ruhatárban szokott elővenni, elemi erővel, tragédiák után, amiket végignéztem. A színész jól játszott, az író tisztességesen megcsinálta dolgát. Meg volt a tragikus összeütközés, a hősnek el kellett buknia, ott döglött meg szegény a színpadon, vagy legalább is biztosított bennünket, hogy egy-két év múlva meg fog halni, menjünk csak nyugodtan haza. Vegyük ehhez a lélekelemzést, a terheltséget, egész előre elvégzettségét sorsunknak - hát persze, ilyen az élet. Mi bajod, mit akarsz, mi nyugtalanít? Az élet igazán ilyen, te nagyon jól tudod, a szerző csak sűrítette egy kicsit, persze, sematizált. Mi bajod?

Már tudom. Az élet igazán ilyen, de mindezt el lehet mondani regényben, versben, novellában, szóval könyvben, ott ráér az ember kifejteni, harmóniákat keresni, meghatni -, ott vigasztalást találok abban, hogy így van s nem lehet másként és édes szomorúság, hogy ezt megértem. De ez az író sürgősen összecsődített bennünket egy nagy teremben, gyertek gyorsan, azt mondja, minél többen, álljatok körém, mondani akarok valamit. Az ember odafut - tyű, hisz ez rájött valamire! - lássuk csak -, ez feltalált valamit, vagy felfedezett valamit, ami jó, ami segít rajtunk, ami kivezet a nagy bajból - ez mindenesetre közölni akar valami megoldást. Másképp miért volna olyan sürgős neki, hogy együtt lásson bennünket? Erre gondolok önkéntelenül és közben nézem az első, a második felvonást - igen, igen, a hős ilyen meg ilyen bajban van, mint az életben, mint a regényekben, hát bizony ebbe bele kell pusztulni, ebbe bele szoktak pusztulni. Jön a harmadik felvonás - na, hát tényleg belepusztul. Igen, igaz, nagyon helyesen mondja az író úr. Csakhogy... Mit is akartam mondani? Már elfelejtettem. És elmegyek a színházból, zavartan, bután, mint akit fejbe vertek.

-

Az életet ábrázolni... Igen, minden művészet legméltóbb célja. De hátha a színház az egyetlen műfaj ahol tovább mehetünk ennél? - nem bánom, inkább ne legyen művészet. Legyen több, vagy kevesebb - legyen valami, aminek nincs neve az esztétikában. Tudom már - legyen tudomány - de kísérleti tudomány - kísérleti élettan, vagy mit bánom. Az élet törvényét keresem. Hát nem emlékeztek a fizikából, hogy a törvények tisztán és precízen nem ismerhetők fel a természetben - kíséreti alapon, retortában kell előállítani a jelenséget, hogy a törvényt megkapjam. A szabad esés törvénye, a 9ˇ8 gyorsulás nincsen sehol, mert a levegő ellenállása stb... légüres térben kell ejtenem a tárgyat, hogy a 9ˇ8-at megkapjam. Elvonni a zavaró melléktüneteket, amik minden jelenséget kísérnek a valóságban. A kísérleti élet - ez talán a dráma. Ha az életet úgy viszem színpadra, ahogy én ismerem, nem kaphatom meg az élet törvényét - csak a tapasztalásét. De én a törvényre vagyok kíváncsi - nem arra mi az ember, hanem arra, hogy mi lehetne... hogy mi felé érdemes törekedni. Azt az embert akarom látni, akit az értelem és belátás teremtett volna a hatodik napon - ahelyett, akit a véletlen teremtett. A kísérleti embert, a homunkulust akarom látni - vonjuk el az élet zavaró melléktüneteit. Ezek a melléktünetek, szuggeszció és megint szuggeszció, amivel élet, hagyomány, múlt, társadalom, nevelés, természet, - egy szóba összefoglalva, amivel az úgynevezett végzet szuggerál bennünket.

-

Miért féltek úgy a deus ex machinától? A deus ex machina a legüdvösebb, leghelyesebb dolog, a deus ex machina a retorta, a lombik, a légüres tér, amiben az igazi törvényt megkapom. Hazugság, aminek révén a tökéletes igazsághoz jutok. A valóságban minden hazudik.

-

Három órát kaptam, három drága, ritka órát, amikor embereken át, közvetlenül beszélhetek az emberekkel, - emberekkel, akik három óráig egész figyelemmel figyelnek rám s minden ami hang, fény és szín, engem szolgál, hogy szavamat megértsék. Használjuk fel e ritka alkalmat - ezek többet érdemelnek tőlem, mint amit egy versben, egy képben, egy hangulatban adtam eddig. Osszuk be jól a drága időt. Az első óra elég nekem arra, hogy bemutassam hősömet, bajaival, szenvedéseivel, természetével, környezetével, végzetével együtt. Igen, a végzetével együtt - nem kell ahhoz több idő. Az első felvonás végén Ember Sándor, a színpadi lovagiasság törvényei szerint, ki van terítve. Mindent megpróbált - hiába! Összefogott ellene barátság, szerelem, társadalom s értésére adta, hogy meg kell halnia - az utolsó percben megjelent még a buta sors is és kihúzatta vele a fekete golyót. Akár vége is lehetne a darabnak, a lovagiasság szabályai szerint -, egy sorstragédiát láttunk, az élet sújtó öklét, véged van Ember Sándor, halj meg.

De van még két órám, emberek, halljátok? - ez a két óra az enyém. Az élet elvégezte dolgát, megölte hősömet -, most jövök én! Ki eddig lábán járt előttünk, botló, esztelen lábán, mely mindig gödrök felé visz -, hadd fogom meg a kezét és viszem én. Hátha meg lehetne menteni e szegényt, e boldogtalant, hiszen láttuk, hogy kár érte, hiszen megsirattuk, - hiszen még két órám van hátra. Jöjj velem, Ember Sándor, kit a végzet kilökött a külső sötétségbe - jöjj hozzám, majd kitalálunk valamit. Akármit, egy felfedezést, egy injekciót, egy deus ex machinát - hátha kiderül, hogy nem vagy azonos a másikkal, akit halálraítéltek -, hogy így vagy az igazi - hátha lehet még segíteni rajtad? Rajtad és magamon és ezeken itt, akik osztoztak eddig a te sorsodban.

-

Más műfajokban elég a tehetség - a drámaírónak akarnia kell.

-

Szabad akarat nincs, jól tudom, - de van korlátolt akarat s az nekem éppen elég. A szél elkapott egy méhrajt és viszi valahová - ez a társadalom. De a méhek, a raj keretén belül, arra másznak, amerre akarnak. Tömegnek nincs akarata -, de lehet az egyénnek s kell is, hogy legyen. Ezért ostobaság, mikor tömegekre alkalmazunk jelzőket, melyek egyénre illenek. Hűtlen Olaszország - kalmár lelkű Anglia - csupa logikai tévedés. Minél nagyobb egy tömeg, annál inkább szervetlen jelenség csak, annál inkább alkalmazhatók rá a mechanika megmásíthatatlan törvényei. De az egyénre új és változtatható törvényt kell keresni, az élet törvényét. Végzettragédiája csak nemzeteknek lehet - egyénnek soha.

-

Egy mindenkiért - ez a mindenki most, ha jól értettem, az utódok, akiknek egy szebb jövőt kell kiverekednünk, életünk árán is, ha kell. No, akkor egy kis baj van a tétel másik felével - azzal, hogy mindenki egyért. Az utódaim már bajosan mentik meg az én életemet, haláluk árán. Különben furcsa dolog azokkal az utódokkal, akik még nincsenek is. Az orvosi gyakorlat, mely emberi belátásból származik, olyan esetekben, mikor a terhes anya életét veszélyezteti a szülés, elpusztítja a gyermeket, hogy megmentse az anyát. Hát ez erkölcstelenség volt? Aligha. Az anya majd csak szül új gyermeket - a gyermek nem tud anyát szülni.

-

Ich schreibe nicht, euch zu gefallen
Ihr sollt was lernen. (Goethe.)

-

Kétféle művésztípust ismerek -, a született tanítót és a született tanulót. A tanító néha kevesebbet tud, mint a tanuló - de kezdettől fogva tanít -, a tanuló rengeteget tud, de halálig tanul. Mindkét típusban vannak géniuszok. Jó író rossz műve úgy származik, hogy a másik munkájába kontárkodott. Különben az új esztétikát a tanuló típus csinálta meg, azért irtózunk mindentől, ami mondanivaló s a mű értékének egyetlen ismérvéül azt keressük, hogyan tudta megcsinálni azt, amit akart. Holott az is fontos, hogy mit akart.

-

Az új esztétika a mű mögött az embert keresi. A tökéletest keressük mindannyian - s nem találván meg a műben, legalább a művészben szeretnénk megtalálni. Shakespeare darabjainál bezzeg mindegy, Shakespeare írta-e őket vagy Bacon.

-

Tragikomédiát írok, de fordítottat. Eddig a tragikomédia eleje víg volt, a vége szomorú. Próbáljuk egyszer úgy, hogy az eleje legyen szomorú és a végbe víg.

-

Stílus és gondolat... Forma és lényeg... Anyag és művészet... Írásműben a stílus tökélyét abban látom, hogy nincsen stílus, mondanivaló és kifejezés egy és ugyanaz - vagy legalább is szétválaszthatatlan, "A művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbújik, hogy észre sem veszik."

-

"Nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem (megmagyarázzam). Megmondtam a régieknek, szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeteket..." stb. (Márk evang.) Ebben nincs ellentmondás - a törvényt néha csak úgy lehet helyesen értelmezni, ha megfordítom. Ez csak üdvös, okos ravaszság, - és aki az igazságot szereti, az igazságért még hazudni se átall, ha kell. Soha nem tudta az, mit tesz halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra törekedett, hogy amit kimond, vagy leír, igazság legyen. Látjátok, ez a tökéletes stílus, ahogy Ő beszélt.

-

Igen, a művész csodálkozzék, áhítattal és naivan, mindenen, ami körülveszi. De én a termékeny csodálkozást szeretem, amiből új megismerés származik - azt a csodálkozást, amivel Newton csodálkozott először olyasmin, amin ötezer évig senki se csodálkozott -, hogy ha eleresztek egy darab buta követ, magától, habozás nélkül, nyílegyenesen megindul egy bizonyos irányban.

-

Reménytelen gyönyörű küzdelem, hogy milyen összefüggjön s minden összefüggést megtaláljak!

-

Drámáénak a szerelem csak anyaga lehet, nem témája. Témája a szerelem csak lírai versnek lehet -, Rómeó versekben elmondja szerelmét, aztán eltűnik Júlia ablaka mögött. Nem értem a modern drámaírókat. Hát igazán azt hiszik, hogy a szerelmet el lehet játszani a színpadon? "Ölelj meg, igen... fojts meg... a szádat... add a szádat! Harapj!" Rettenetes! Milyen ostoba, kínos, feszengő érzés - milyen kellemetlen, milyen lealázó! Milyen rossz! És a legjobb drámaíró sem írhatja másképp - hiszen így van.

-

Vajon észreveszik-e majd, hogy az egész első felvonás karikatúrája akar lenni annak, amiről szól? Muzsika, parfüm, kloroform, - az élet ostoba és zagyva és nevetséges lidércnyomása. A másodikban ablakot nyitok és beengedem a szelet. A harmadik egy utópia, hevenyészett elképzelése a homunkulusznak.

-

Beniczkyt én semmiképpen nem tartom ostoba embernek.

-

Talán abbahagyom... Nézni fogom a világot és beleegyezem, hogy a szépirodalom egy fajtája csak a képzőművészetnek - szem, melyben tükröződik a világ s melyből nem vezet idegszál be a sötét és dolgozó értelembe. Ó, higgyétek el, jó lenne nekem is ringatózni színek és hangok hullámain... ó, higgyétek el, fölemelne engem is és tudnék dalolni odafönt - daloló és ringató szavakat... Ki verte belém, hogy nekem kell megoldani a csomókat -, hogy én vagyok felelős az életért, melyért senki se vállalja a felelősséget? ... Írhatnék eposzt a háborúról és a hősökről... ó, de szép munka volna, de boldog lennék... talán, majd egyszer. Bocsássatok meg.

És még sok minden...

Személyek:

Ember Sándor, mérnök

Lehotay Mária, a mérnök volt felesége

Bella Gábor, zeneszerző

Beniczky gróf

Olson Irjő, finn orvos

Stepan, montőr

Lidérc Jenő, újságíró

Horváth Lenci, elegáns úr, de púpos

Lendvai, idősebb úr

Lendvainé, a felesége, jóval fiatalabb

Hermin, volt vidéki színésznő

Zajcsek kapitány

Békásy főhadnagy

Első jassz

Második jassz

Kisfiú

Néhány kíváncsi

Idő: mostanában, de nem 1914-ben.