Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám

Babits Mihály: Kártyavár
Regény

- Botlató! - gondolta Madár János, amint figyelme megbotlott az újságcikken. - Botlató! - Ma este már egyre ismételgette magában ezt a szót. Akkor ötlött eszébe először, mikor Kerbolttól jött vissza, a koncertre, át a városháza szokás ellenére kétfelé kitárt, cifra kapuján. A kapu alatt, éppen középen, apró ércköldök okvetetlenkedett a sima aszfalton, záráskor ebbe vetette megmagát a belső szárny leöltött vasretesze.- De tárt szárnyak között csak alkalmatlan botlatónak meredt, és Madár titkon mosolygott amint a koncert gyülekező közönsége, fényes, betétes cipők, sorra csetledezett az ügyetlen vasbütykön.

- Botlató! - gondolta mindjárt. - Holnap le fogom vetni, és az aszfaltba vágatom a retesznek való nyílást.

- Botlató! - ismételte akkor rögtön, egész másra gondolva, arra hogy kedves, lendületű terveit, hogyan botlatják egyre, szamárságból, ostobák.

- Botlató! - gondolt egyszer, a zene közben, az asszonyokra is evvel a szóval, Ilonára is... (Ma beszélnie kell Kerbolttal... és mit is akarhat Kerbolt mondani neki?...)

- Botlató! - botlott meg most az újságcikken is, mely a szenzációs címet viselte: Betörés Újvároson! Éppen most kellett ez is, igazában már rég nem olt ilyen Újvároson, no, annál biztosabban meg lehetett találni újvárosi rejtekekben pesti szenzációk tetteseit. A róka is bejár a faluba csirkéért, Pesten működtek ezek. - Botlató! - A polgármestert zavarta ez az új eset, hiszen voltaképpen mit törődik vele? - más keresett ő most az újságban, a maga nevét érezte villoni a szennyes betűk szemete közt, és már látott is egy cikket, nagy címekkel: Kitört a vihar! - de -, belebotlott a másik címbe: Betörés, betörés! - s nem tehette, hogy futtában azonnal tudomásul ne vegyen mindent, amibe belebotlott -, és éppen az úri utcában, a Kossuth utcában, Újváros hivatalnok negyedében - éppen most, mikor a tisztviselőtelepet reklámozza - éppen jó reklám lesz - botlató! - betörés Bátor Mórnál - ah! - éppen Kerbolt tőszomszédságában!

- A rendőrségnél kivisszük, hogy a fővárosi lapok ne nagyon firtassák az esetet - gondolt rá a polgármester, és szeme már a másik cikket kutatta: Kitört a vihar!

- Kitört a vihar! Dr. Madár János, városunk polgármestere, Pestvármegye tegnapi közgyűlésén az obstrukció ellen szavazott... Hersey képviselő helytelenítette Madár állásfoglalását, s bejelentette választóinak, hogy ezentúl vezérük lesz, s a városi közéletbe be fog avatkozni. Hadat üzent a városi rezsimnek.

"Felülvizsgáló bizottság! Ez máról-holnapra jött. Olyan váratlan mint a mesebeli Haupttreffer. A pillanat szülte."

"Hajrá! Hersey-Hirschfeld! Hajrá!"

"Ez legyen a jelszó."

"Ti derék függetlenségiek, szaladjatok utána."

"Segítsetek új, felkent vezéreteknek igazolni a svarcjenők, a hemzsegő negyvennyolcas zsidók igazát."

(- Ah, ügyetlen, tehetségtelen! - bosszankodott a polgármester. Ezt az embert, aki ezeket írta, mindenki az ő lájbzsurnalisztájának gondolta, mert egyszer megsajnálta szegény nyomorult, és némi támogatásban részesítette. Könnyelműen híveket szerezni néha még rosszabb, mint ellenségeket. Mit törődött ő tulajdonképpen az újságokkal, amit a kicsapott díjnokok és félbemaradt filozopterek irkálnak? Ők bírálják, ezek a tinók tanítják őt, hogy kell a várost kormányozni!... Hadd ugassanak! De ha ügyetlen dicséreteikkel sodorják kellemetlenségekbe, ha saját egyoldalú, kicsinyes velleitásaikat imputálják neki, a barátjaink ennek igazán nem lehet védekezni. Ez az újság (az ő pártlapja) hónapok óta valósággal antiszemita hírébe keveri őt, és már nem tud hogyan védekezni ellene, mert nyíltan tiltakozni mégsem lehet, a katolikus körrel sem húzhat végre újat. Ah, már szólni kell végre ennek az embernek, az ilyen jámbor, meggyőződéses marhánál nincs rosszabb...)

"Azt akartátok, hogy várossá alakuljunk. Falunak szegények voltunk és lettünk koldus - város."

(- Tinó! - gondolta Madár János. Hiszen a várossá alakulást voltaképpen ő Madár akarta, a polgármesterségre neki volt szüksége, és hogy sokáig az ellenszegülőt játszotta, az csak politika volt. - Tinó! - és nem tudja azt, hogy az ő városára, éppen most, nem szabad mondani, hogy koldus.)

"Ti torokbűvészek, hangosan kiabálók, a jó étvágy fölkentjei, akik az ellenzék öblösgyomrú szeladonjaival - (tinó! az ellenzéket szidja, mikor éppen azt kell mutatnom, hogy azt az obstrukciót helytelenítem is, megmaradtam igaz ellenzékinek!) - telepedtek a terített asztal mellé és zajos csámcsogással ropogtattátok agyaraitokkal a közösségi gazdálkodás harapnivalóit. (Tinó! - még a panamákat emlegeti!)"

"Hajrá!"

"A kapkodás, a rohanás, a sebtiben való cselekvés befészkelte magát koponyáitokban, melyek tátongó ürességét megtölti a gondolat: Mi vagyunk az urak! És szabad a vásár!

Madár János letette az újságot. Kéjes, vasárnapi szibaritasággal akart elnyúlni még egyszer, mielőtt e kellemetlenségek mára végképpen elöntik. Olyan nyugodt volt minden e kedves félhomályban. Csinos, bodros szobalány hozta ágyához a reggelit, csengő, fehér edényeket. Feltárta az ablaktáblát, s az aranycsíkok szétömlöttek széles, éles fénykévékké, elfolytak, lefeküdtek padlóra, bútorokra, a székeken dagadó toronnyá rakott tiszta vánkosokra. S a nagy szekrény teljes reggeli méltóságában bontakozott ki egyszerre, rezes vakzáraival, s sarkainak fényezett villanásaival. Olyan nyugodt volt minden. De a fénnyel hangok is bedőltek a kitárt ablakon, Újváros reggeli hangjai, vaszörgés, tört harangszó, villanyos csengések, ajtónyitás, porolt szőnyegek puffanása, pergő asszonyszavak, shrill kiáltások is, vad, sivító ütemű kamaszhang:

- Újvárosi -, Friss Új -, ság! - Újvárosi -, Friss -, Új - sááág!

- Á, az ellenzéki -, botlató -, a Svarc Jenő lapja. Mari, hozzon egy Friss Újságot.

És végignyúlt újra a bevájt nagy ágyban, minta már ma nem is akarna fölkelni. Pedig olyan szép idő látszik ott kinn! Lassan fog fölmelegedni az éji vihar után. Madár újra fölvette a lapot. Az életes betűk kalapáltak, ketyegtek, sziszegtek. Ah! Csak hadd sziszegjenek, kiabáljanak ide-oda! Ő nem fél, ő hatalmas, nyugodt hatalom, jól érzi magát, játszik velük, ismeri őket veséjükig. Tinók! Bőgjenek! - ez az élet.

De aggodalmak áradtak a papírosból, ijedelem, védekezések, bizonytalanságok. Ez a hirtelenség, ez a hajrá, ez a sebtiben való cselekvés... nem ingott-e meg itt valami? - lehet ez? - lehet ez ellen védekezni. Ki gondolta volna... ilyen hirtelen?

"Ha pár hónappal ezelőtt meghallgata a polgármester egy ibolyacsokros lovag ajánlatát, akkor ma a lovag úr nem förmedvényeket, hanem ódákat zengene dicsőségéről..."

Ah... A Polgári Kör fáklyásmenetet rendez Herseinek, "azon alkalomból, hogy a vármegyei közgyűlésen az obstrukció mellet, vagy inkább (vessük le az obstrukciós köpönyeget) a polgármester ellen foglalt állást." ... Ma este... fáklyásmenet... "elszavakkal és görögtüzes jelenetekkel táplálni ezt a szerencsétlen nemzetet - nem volt még elég?"

- Apa, itt a Friss Újság... Apa, mama kérdezteti, nem kelsz még föl?

- Hagyjatok békében! - ordított Madár János, és a Géza fiú ijedten surrant ki az ajtón.

- Apának rossz kedve van.

- Hát mi vagyok én? Hát polgármester vagyok én? - dühöngött magában Madár, és az ellenzéki lap zörgött a kezében. - Ez a Svarc Jenő is, meg a Nagy-Tatár, az ilyenek, ezek Újváros kerékkötői, ha őrájuk hallgatnánk, bizony nem történhetne semmi -, semmi sem haladna. Uff! - föllebbezési blankettái voltak készen, azelőtt, ennek a Nagy-Tatárnak, mindent föllebbezett a tanácsban, megtörtént, hogy elaludt egy ügyet, fölriadt hirtelen, a már megszavazott dologra nyújtott be interpellációt. Ezekkel kell neki udvariaskodni! - a zsurnalisztikával, a "közvéleménnyel!"

Beszélnek... mennyi szamárságot! Az egyik antiszemitának bélyegzi, a másik azt olvassa fejére, hogy a zsidók kifizették adósságait -, mielőtt polgármesterré lett.

Mint döntő zápor, verték a vádak mindenfelől. Ami nagyot, hasznosat alkotott, kulturális áldozatkészsége, éppen az vált váddá, gyanúvá ellene. Semmi sem jó nekik. ("A mozit színháznak, a csinnadrattát zenének, tingli-tanglit művészetnek, pipaszurkálót könyvtárnak nézi a tanács." Semmi sem jó nekik.) Ha mindent csak önzően, szűk célokra tenne, mint más, megértenék, hagynák. Nem értik önzetlenségét, nem érzik a haladás szükségét, aljas okokat sejtenek mögötte.

"Egy kiérdemült handlé se vesz annyi mindent össze, mint az érdemes tanács. Egy patkánnyal teli vad házra fáj a foga. Fő a sok éhes patkány, aki szeret rágcsálni."

Ó! 50 000 koronáért vette azt a házat. Néhány év alatt 250 000-ret fog mérni! Nem vétette-e meg hat éve a Weisz-féle telket százezerért? Ma a beépítetlen része is többet ér! Mindenki tudja ezt Világos, hogy mire irányulnak ezek. Lehetetlenné akarják tenni a Tőkéssy-féle parcellázást. Érzik, hogy ez nemcsak kedves terve, hanem fogózó, mentő kötete is. Érzik, hogy szüksége van Tőkéssyékre. Az ördög tud ezek között valamit megvalósítani! Érdemlik ezek?

Az egyik cikk éppen félreismerhetetlen célzásokkal beszélt Újváros közéletének megrontójáról, a régi tiszta éráról, melynek vezetőjét a polgármester magához láncolta és romlott klikkjébe vonta. Jaj! - ez egyenesen Kerboltnak van szánva. "Csodáljuk", - mondta a cikk - "hogy kiváló és jellemeseknek mondott úriemberek nem tudnak ellenállni e férfibőrbe bújt szirén bájhangjainak, s nem veszik észre, minő szemétdombra vonja őket." Szerencsére Kerbolt nem olvassa az újságokat. Azonnal beszélni fog vele.

A polgármester erélyesen rúgta le magáról a takarót, s gyors, de gondos toalettet csinált. Felülvizsgáló bizottság! - Ah, mikor kopnak le mind ezek a botlatók? Megyek -, gondolta -, eléjük fogok lépni, önzetlenségem, ártatlanságom tudatát szögezem eléjük. "A köztisztviselő jutalma" - gondolta -, éjjelt-nappalt eggyé téve nem ismertem fáradságot, akkor amidőn a közérdekért, mások javáért, tenni, alkotni kellett!

A városi szolga hordta fürdőjének a vizet. "Majd ha meglesz a vízvezeték... "gondolta - nem tudják mit köszönhetnek nekem!"

- János! - mondta a szolgának -, Ez is nekem köszönheti a kenyerét -, gondolta - négy új szolga!

- Hogy pedig akaratom ellenére néha-néha szabálytalanságot is kellett elkövetnem, annak a teljesen elavult községi törvény az oka, mely megakadályozza a városok fejlődését, s melyen már végig gázolt az egész ország városi hatósága... - próbálgatta magában a frázisokat.

- A nagyokkal nem törődnek, kisségekbe bukom bele - botlató! - gondolta, és egyszerre Itália jutott eszébe, tengerparti reggel, egy pompás hotel terasza, kis, uniformisos, hajlékony groomfik... (Ilona...) Két éve! Valóban szabadságot kért, hét hetet akkor, évi jelentésének megszerkesztésére, aztán megint két hetet, s megint, az évi jelentésből a város félszázados története lett, egy emlékmű, egy jubileumi könyv, s kérte, hogy hivatalától távol, nyugodtan írhassa meg, Kerboltot is kikérte, a város volt bíráját, hogy a könyvhöz fontos adatokat szolgáltasson. Miért kellett a város történetét éppen Itáliában megírni? Istenem! Neki mindent megszavaztak akkor, és Újvárosnak reprezentálni kell, Újváros polgármesterének utaznia kell, tanulmányutakat, s úgy kellett a nyugalom is, a közélet undorai után, egy kis nyugalom, amely mégis tevékenység! Istenem, a város története ma sem kész, és Kerbolt, szegény Kerbolt, sohasem titkolta lőtte rosszallását e furcsa üdülésért, amibe őt is belevitte. Csupán Ilonáért ment bele kétségkívül, aki már akkor is ideges volt, akinek környezetváltozást, levegőváltozást ajánltak az orvosok. És... ott szövődött szerelmük Ilonával, a pálmás hotelben, a szép olasz tavaszon... Istenem, úr volt akkor, mindenható és boldog és szabad, ez a boldogsága, ez a kis csent nyugalom, ez is fejére fog lázadni most!

Vastag szivart dugott a szájába, a tiszta ing ropogott a mellén, büszkén ütötte ki fejét a fényes gallérből. "Ha e világ mind ördög volna..." - mint diákkorában énekelte, gyakran szép öblös hímhangján! "Karrier?" - gondolta. Nem, nem kell karrier, mind el nem tiporta ezeket a férgeket! Karrier?! Minden karriert nyitva érzett mindig, s sohasem érzett több erőt, mint most, érezte most, hogy minden lehetne főispán, ha akar... hiszen fölfelé mindenki barátja, s egy lépés még a kormány felé... és... De előbb legyőzni itt mindent, maga, a maga erejével, a tények döntő erejével.

És - mi lenne itt most nélküle? Az üres pénztárra gondolt, a kuszált ügyekre, melyekben senki kívüle nem tudna kiigazodni. Egy kéz, és minden pompásan forog, vonjuk el a kezet, micsoda débacle! És a bukás, a város bukása - és az ő bukása, az adósságai, a felelősség, az ezer apróság, amiről nem tudna számot adni, kis dolgokban mindig hanyag volt, lehetett-e másképp? De ami kicsi volt a város nagy ügyei között, nem lesz-e nagy neki, ha magára marad? És a családja? - az emberek, akik hozzá vannak kötve? - Ilyenkor érezte csak, hogy családja van, mint valamely tagját, akkor érzi csak az ember, ha fáj.

- Géza! Géza! - paskolta meg a nagy fia fejét, aki jött kezet csókolni, indult a templomba. A fiú meglepve, zavartan osont el.

- Ma este fáklyásmenet... Herseinek... - gondolta a polgármester, megmarkolva ezüstnyelű botját. Suhintott egyet, verte a lombokat.

Aztán kimenet még szóbaállt a hajdúval, szokott kedélyes leereszkedéssel, a betörésről beszél már a János, pletykáltak a városban, a gazdag Bátor ügyvédnél törtek be, akinek Hirschfeld-lány a felesége - Bátor nem volt otthon, későn jött haza, Bátorné a szüleinél aludt, a betörőknek ezt tudni kellett, azt mondják, a Diamant itt van a városban, volt valami hecc a Selig-kávéházban... a betörés csak zajjal történhetett, csodálatos, hogy Kerbolték nem vettek észre semmit...

- Gyula aludt volna? - csodálkozott Madár, s eszébe tűnt a világos kerti ház, a nagy árnyékát sétáltató férfi. Egész éjeket így szokott sétálni...

Ah, pedig érdemes-e rosszkedvűnek lenni? Madár dúdolva lépett ki a lépcsőházba. Szemétnép... szemétnép... Vajon ezért a betörésért nem ő lesz felelős? Kitellik ezektől. Közbiztonság... Madár János alatt!

 

18. § Melyben, többek közt, egy hasonlat lesz a kannáról és az öntözőrózsáról