Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Feleky Géza: India és a világháború

Feleky Géza: India és a világháború
India és a brit imperializmus.

Kolumbus és Vasco da Gama nagy felfedezései megindították a hatalmas kereskedelmi forradalmat, mely kikapcsolta a hosszadalmas, veszélyes szárazföldi utakat a világforgalomból és új világrészekre terjesztette ki a világkereskedelmet. Revolucionáló hatásában, gazdaságfejlődési értékében csupán a vasút felfedezése s kiépülése hasonlítható össze a tengeri hajózás nagy átalakulásával. Anglia a XVIII. század folyamán lefoglalta a legfontosabb gyarmatterületeket, a napóleoni háborúkban pedig megszerezte a világhajózás összes fontos csomópontjait. Mivel így kezébe jutottak a kereskedelmi forradalom összes nagy eredményei, Anglia lett az ipari forradalom színhelye, és így egy újabb, szinte behozhatatlan gazdasági előnyre tett szert a többi nemzettel szemben.

Az ipari forradalomnak, vagyis a gépmunka és a gyáripar kialakulásának, (és velük kapcsolatosan az ipar teljes felszabadulásának a középkorias megkötöttségből), három előfeltétele volt, és ezeket Anglia megszerezte a XVIII. század folyamán, elsősorban az indiai kereskedelem révén. A nyersanyag bősége, a szabad tőke, a nemzetközi fogyasztópiacok ismerete a három előfeltétel. Anglia csaknem monopolizálta a nyers-gyapotnak és az iparra nézve fontos egyéb nyersanyagoknak behozatalát. Elsősorban az indiai kereskedelem révén megindult a nagyarányú tőkeképződés, s a kelet-indiai társaság megtalálta a tőkeegyesítés módját a részvénytársaságban. Az angol kereskedelem a gyarmatáruk közvetítése révén már organizálta a nemzetközi piacot. Néhány évvel az angol gyarmatbirodalmat konszolidáló párizsi béke után már jöhettek Watt, Arkwright, Cartwright nagy találmányaikkal, és rövid idő múlva egy új államtípussá alakíthatták át Angliát, indusztriális állammá. A történeti fejlődésnek egy olyan ekszponált gazdaságföldrajzi beállítója, mint Alfred Hettner is elismeri már, hogy a vas és a szén bősége nélkül Anglia ugyan nem indusztriálódhatott volna, de nem a vas és a szén voltak az indusztriálódás folyamatának megindítói, hanem a gyarmatpolitikai eredmények. (Viszont egy külön előnye származott az angol iparnak abból, hogy a vas- és szénmedencék leérnek a partvidékekig, sőt éppen a kikötők körül a leggazdagabbak. Így az angol ipar a kikötők közelében telepedhetett meg, ami nagy megtakarítást jelentett fuvarköltségekben, főleg a vasút korszaka előtt, a német vas- és szénbányák az ország mélyén vannak, több száz kilométernyire a tengerparttól.)

Defoe, a Robinson írója, a gyönyörűen emberi, és gyakorlati okossággal teli Tour trough England-ban még megkapó képét festi, a XVIII. század elején, az angol takácsok életének, kik reggelenként legelni hajtják tehenüket, megkapálják földjüket, majd családjukkal a szövőszékhez ülnek, és pipázva, trécselve látják el szövettel Angliát. A XVIII. század végén már gőzzel hajtott gyapjúfésülők és szövőgépek készítik a szöveteket, hatalmas gyárakban, a fél világ számára.

A régi mezőgazdasági centrumok elnéptelenedtek, a szén és vasterületeken kialakultak a nagy ipari centrumok. A választási reform 1832-ben kénytelen volt elismerni a lakosság tömeges áttelepülését a délkeleti síkságokról az északi és nyugati hegyvidékekre. Az agrikulturális Anglia régi központjai, a később hírhedt "Rotten Borough"-ok elvesztették képviselőküldési jogukat, és a mandátumok átszálltak a fiatal gyárvárosokra. Az angol alsóházban az ipari érdekek képviselői jutottak többségbe, és most már bekövetkezhetett Anglia teljes átalakulása iparállammá. Robert Peel 1838-ban eltörölte a gabonavámokat. Az angol mezőgazdaság ugyan csaknem egészen tönkrement, de a munkáskezek százezrei szabadultak fel az ipar részére, és az olcsó tengerentúli gabonabehozatal olcsóbbá tette a munkások életét, vagyis alacsony munkabéreket engedett meg, tehát a termelési költségeknek egy újabb leszállításával tette jövedelmezőbbé, monopolistább helyzetűvé az angol ipart. Nem csupán a tőkeszegénység és a tengerentúli nyersanyagok beszerzésének nehézségei miatt voltak sokáig az európai államok nyílt piacai az angol gyáriparnak, hanem azért is, mert hiányzott a megfelelő népfölösleg az iparfejlődéshez, hiszen a lakosság túlnyomó részét a mezőgazdaság, az ország élelmének termelése foglalta le. A tengeri szuverenitásnak, hatalmas kereskedelmi hajórajának, óriási tengerentúli termőföldeknek birtokában Anglia rábízhatta tengerre élelmezését, és átalakulhatott Európa műhelyévé.

A kereskedelmi és ipari szuverenitás évtizedeiben az angol politikusok kacérkodhattak azzal a gondolattal, hogy Angliának nincs is már szüksége a költséges gyarmatbirodalomra. Cobdennek, Brightnak sőt még Gladstone-nek is az volt a nézete, hogy az angol ipar fölényes organizációja következtében lemondhat az ilyen politikai biztosítékokról, és Anglia sorsukra bízhatja gyarmatainak legalább egy részét. Éppen ezért Gladstone második kormányrajutásakor rövidesen és dicstelenül befejezte a búr háborút, és a következő nemzedékeknek kellett, nehezebb feltételek mellett, egyesítenie a dél-afrikai angol imperiumot Gladstone korának történetírója, Mac Carthy, Egyiptom aránylag vértelen és olcsó meghódításának történetét ezzel a címmel jegyezte fel annaleseibe, "Hová nem csábítottál bennünket Egyiptom!" Sőt John Morlex, a legfinomabb fejű angol történetírók és politikusok egyike, (aki most, a hadüzenetkor lemondott miniszteri tárcájáról) nemrég befejezett Gladstone-életrajzában a "nagy öreg úr" egyik legkiválóbb államférfiúi gondolatának azt tartja, hogy Anglia hatalmának nagyságát látva, le akart mondani a hatalom feltételeiről, és hajlandó lett volna szétdarabolni a világbirodalmat, úgy, mint ahogy a történetietlen gondolkodású XVIII. században nem egy fejedelmi udvar elkótyavetyélte a régi uralkodóktól összevásárolt klasszikus művészeti gyűjteményeket. A gyarmatpolitikának ez a lagymatagsága magyarázza meg, hogy egy olyan világosan látó, rideg gondolkodású történetíró, mint Seeley, miért hirdeti az angolok humanitárius kötelességének India "civilizált" kormányzását. Az angol imperializmusnak ez a nagyszabású teoretikusa kénytelen volt hangulatot csinálni India - megtartása mellett.

A tett emberei azonban, Anglia előőrsei a különböző világrészekben, nem osztották a londoni liberálisok elméleteit. Seymour, Wolseley, Gordon megszerezték Egyiptomot, ha nem is várhattak nagy elismerést ezért Gladstone-tól. Az indiai alkirályok pedig éppen ezekben az években terjesztették ki Anglia hatalmát a félsziget nagyobbik felére.

Az angol politikai élet legragyogóbb tehetségű sarlatánja, lord Beaconsfield, végre felismerte, hogy a tömeg dicsőséget akar és hadi trofeumokat, választási jelszóvá tette a múlt nagy hagyományainak felfrissítését, India császárnőjévé koronázta meg Viktóriát és sikerült is feltámasztania, népszerűvé tennie a konzervatív pártot.

A hódító politika felújításáért ma Cromwell, Burleigh és a két Pitt mellé állítja Beaconsfield kalandos alakját az angol közvélemény. Az idő ugyanis lesújtó kritikát mondott Gladstone-ék gyarmatpolitikájáról.

A gyarmatbirodalom értékével szemben táplált szkepszis hamarosan eltűnt, amint a többi nagyhatalom erélyesen hozzáfogott ahhoz, hogy Anglia mintájára maga is indusztriális állammá alakuljon át. Magas vádvámok zárták el mindenfelé az angol ipar megszokott fogyasztó piacait. Az Egyesült Államok és Németország pedig félelmetes versenytársaivá lettek Angliának az ipari áruk tengerentúli piacain is. A német ipar a tudomány vívmányainak gyors kihasználásával, leleményességével, szívóságával vált veszélyessé a kényelemhez szokott angol iparra, így például két angol vegyész, Thomas és Gilchrist találta meg a vas foszfortalanításának metódusát, de a találmány ipari alkalmazásában, a foszfortartalmú vasércek felhasználásában, a vesztfáliai vasipar megelőzte az angolt, és nagyobb eredményeket ért el nála. (Wells egyik Angliában nagyon olvasott regényének, a Marriage-nek egy kiváló vegyész a hőse, aki házassága után foglalkozni kezd a vegyi iparral, szerelemből, mert feleségét szerencsétlenné teszi a szegényes tudós élet. A német vegyi ipar és a német kémikusok kapcsolata, Hofmanntól és Liebigtől Nernstig, nem ilyen szép érzésből fakad ugyan, de állandóbb és eredményesebb.) Az Egyesült Államok háromféle előnyre tettek szert az angol iparral szemben, üzemberendezéseik újabbak és így modernebbek, nagyobbarányúak mint az angolok, a nyersanyagok legnagyobb részét maga az ország termi és nem távolról importálja, a trösztök a magas védvámokat felhasználva drágán adják otthon az árukat, de olcsón dobják a piacra a külkereskedelmi forgalomban. A viszonyok megváltozásával egyszerre megint nagyon fontossá lett az angol ipar számára az indiai piac, ahová vám nélkül, vagy az országon belül a saját iparra kivetett fogyasztási adókkal kiegyenlített vámok mellett özönlöttek be az angol áruk. Elmúlt az az idő, mikor Manchester és a lancashirei gyárak elutasították az államtól felajánlott segítséget, azzal, hogy árúikon és organizációjukon kívül semmire sincsen szükségük a fogyasztó-piacok megszerzéséhez és biztosításához. Éppen a lancashirei grófságban, az angol pamutipar hazájában megválasztott képviselők nyomására volt kénytelen az angol kormány megakadályozni az indiai textil-ipar fejlődését, hogy így az indiai piacon megvédje az indiai versennyel szemben az angol gyárakat.

De ilyen félrendszabályok nem adhattak az angol iparnak s kereskedelemnek kellő kárpótlást a kiélesedett nemzetközi verseny által okozott veszteségekért. És így rideg üzleti számításból, nem holmi politikai romantikából fel kellett merülnie az angol imperializmus eszméjének. Ez az imperializmus az angol világbirodalom gazdasági egyesítését tűzi ki célul. Ugyanis a szokott védvám-rendszerre való áttérésről nem lehet szó, hiszen a legfontosabb angol iparágak évi produkciója ötszörösen-tízszeresen haladja meg Anglia szükségletét, és így a belföldi piac biztosítása az idegen versennyel, szemben semmit sem jelentene. De ha Anglia és gyarmatai egy közös védvám-vonallal vennék körül magukat, az angol ipar kedvezményes helyzetbe jutna mindenütt a külső konkurenciával szemben. Anglia viszont roppant élelmiszer és ipari nyersanyag bevitelét fedezné elsősorban gyarmataiból, minden nem birodalmi import megvámolásával. A kivitel részleteire nézve lehetnek nézeteltérések, de a vámegységnek és vele kapcsolatosan a brit államszövetségnek be kell következnie, meg azért is, mert a gyarmatok hozzájárulása nélkül Anglia már nem sokat érhet el hadügyi kiadásainak rohamos emelkedését. (A hadügyi kiadásokból és az államadósságok tiszta kamatterhéből a "National Review"-nek egy összeállítása szerint évenként és fejenként minden németre 18, minden angolra 52 korona esik, ez a két számjegy nagyon tanulságos a sokat hangoztatott német "militarizmus" szempontjából." "Megöregedtünk, súlyos a teher a vállunkon. Jövőnk nem lehet méltó nagy múltunkhoz. De a birodalom fiatal és ott egy olyan jövő vár reánk, mely nagyobb lesz mindennél, ami mögöttünk van," Mondotta egyik agitációs beszédben Joe Chamberlain.

Azonban az imperializmus nagyon félénken bontogatta szárnyát. Hiszen a választók túlnyomó része nincsen közvetlenül érdekelve az ipari piacok biztosításában, viszont legközvetlenebbül, volna sújtva az élelmiszereknek legalább átmenetileg elkerülhetetlen megdrágulása által. Továbbá a nagy jövő kedvéért le kellene mondani a nagy jelenről, hiszen a szorosan összekapcsolt világbirodalomban az angol sziget elvesztené uralkodó szerepét és csak egyik, bár legfontosabb tartománya volna az államszövetségnek.

Ezért kezdeményezte előbb szóval, majd tettel Kanada az imperialista politikát. 1897-ben egyoldalúan, viszontszolgálat nélkül, 33 1/3 százalékkal leszállította autonóm tarifájának vámtételeit az angol árukkal szemben, hogy így szemmelláthatóvá tegye az angolország közvéleménye számára a birodalmi reform előnyeit, példáját sietve követte Dél-Afrikában Cecil Rhodes.

Chamberlain ekkor elszánta magát a párttaktikai szempontból végzetes lépésre és heroldjává szegődött az imperialista eszmének, melyet "távol verődött fiaink hoznak felénk, az óceánok másik partjáról." Agitációjával sikerült megbuktatnia pártját, a tory-kat, és a liberális párt jutott uralomra. De azóta egyre több a híve az imperializmusnak, egyre közeledik az az óra, mikor a jövő nagy követelése a jelen égető szükségletévé lesz. Ma már csak az a kérdés, hogy mikor és hogyan fog megalakulni a brit államszövetség.

És az új világbirodalomnak szinte legfontosabb tagja lesz India. Háromszáz millió magas fokú civilizációra képes, erős munkához szokott lakosával, gazdag természeti kincseivel, rendkívül kedvező gazdaságföldrészi helyzeteivel egy autonóm, méltányos kormányzat mellett csaknem olyan fejlődés áll előtte, mint amilyen a korlátlan lehetőségek országára, Kanadára vár, ahol még feltáratlanok a legcsodálatosabb gazdaságú bányák, és még nem voltak bevetve európai ország nagyságú, elsőrendű termőföld-felületek. Hiszen az ipari fejlődésen kívül Indiában még több mint 500 000 négyzetkilométernyi terület lehetne mezőgazdasági művelés alá venni. Angliának szüksége van India emberanyagára, azokban a nagy harcokban, melyek Oroszországgal, a sárga veszedelemmel, a pán-amerikanizmussal szemben várnak reá. A jólétben gyarapodó India óriási fogyasztó-piaca egyszerűen a jövő életkérdése Anglia iparára nézve. Indiával áll vagy bukik az imperialista angol világbirodalom. Az indiai kérdés ma fontosabb Angliára nézve, mint valaha volt. Két nagy feladat vár tehát Angliára India megtartása Indiával, és a nagyhatalmakkal szemben.

(Folyt. köv.)