Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: A Zimonyi híd
(Kimnach László vízfestménye alá)

Néhai jó Kimnach László, mikor húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt a csendes (akkor még csendes) Száva partján festegette a Zimonyi hidat, vajon gondolt-e arra a világfelfordulásra, mely éppen e híd túlsó feléről átsüvöltve mindnyájunkra szakad? Akkor jámboran legelésző tehenek bámulhattak a töltés mellől a hídon keresztülrobogó vonat után, idillikus béke fátyola borult a szávamenti füzesekre, ma komitácsik emléke lebeg a letarolt kukoricaföldek, kegyetlen dúlás vérszaga az elhagyott lövészárkok felett. Gránátok túrták fel az egykor sima legelőt, szántóföldet, apró fakeresztek nőttek ki a tízével, húszával egybetemetett elesett harcosok teste felett.

A múlt illata szivárog ki ebből az akvarellből, a kilencvenes évek nyugalma. Most már tudjuk mi volt e nyugalom mögött Lappangó tűz, mely föld alatt, mélységek fenekén sistergett és ki a Zimonyi hídon átment, a túlsó parton már kráterek fölött járkált. Milán király, gavallér magyar mágnások mulatós barátja, aligha sejthette, hogy mi következik utána. Szerencsétlen fia sem. Mi sem, senkisem, legfeljebb odafenn Péterváron.

Az, ami egykor a napilapok külpolitikai rovatában, majdnem napról-napra felbukkant, rövid híradások, burkolt érthetetlen távirati jelentések - a balkán-kérdés - legtöbbünknek, aki nem volt sem próféta, sem diplomata fantomnak tetszhetett. Olvastunk róla, tudtuk, hogy van, de nem hittünk benne, vagy legalább a közelségében nem. Úgy számítottuk, talán az unokáinkra szakad ez a gond. Ránk szakadt.

Ami három évvel ezelőtt történt az csupán előjáték volt, főpróba. Most már nem csak agyunkon, hanem egész testünkön keresztül fut az újsághírek izgalma, a belőlük kipattanó áramszikra. Balkán megtanultatta velünk még egyszer a földrajzot, az etnográfiát, kissé a történelmet is, sőt még külpolitikára is rászorított egynémelyeket.

Ez a híd kötötte össze Balkánt velünk és általában Európával. Mikor építettük a jó szomszédba vetett bizodalmunk még erősebb volt, mint azok a pillérek, melyek közül kettő csonkán könyökül ki Száva vízéből. Ezen a hídon vitt le Európába hozzájuk portékát, tisztaságot, igényt, kultúrát. Ötnegyed évvel ezelőtt Zimonyban rekedtek a vonatok, odaátról pedig felrobbantották a híd egy részét. Mert egészen felrobbantani nem sikerült, mint ahogy semmit sem lehet végképpen és örök érvénnyel kipusztítani, ami az embert szolgálja.

Nemsokára - reméljük - ismét átfut a vonat a Zimonyi hídon. Dolgos kezek bizonyára már javítják tatarozzák azt, amit Cabrinovics testvérei elrontottak. Sok derék ember életébe került, hogy már javíthatják az összerombolt hídrészeket. Amihez hozzátartozik az is, sőt belőle következik, hogy Belgrád várának ormán többek között és nem utolsó sorban magyar zászló lobog.

A hidat, melynek rácsos oldalát olyan aprólékos gonddal lefestette Kimnach most katonák őrzik. Az egész környék, az ország, sőt egész Európa teli van velük. A művész, ha élne, most valószínűleg harcos eleven tájat festene, a néptelen, elhagyott mező helyett, a híd mellé. De hol van Kimnach, hol van Milán és az Obrenovics dinasztia, hol a régi barátság?

De Belgrád várán magyar zászló lobog, seregek hömpölyögnek, a túlsó partra, a harc lávája visszatüremlett oda, ahonnan kirobbant, - a Balkánra. Hisszük, hogy azért, hogy önmagát emésztve, végképp kioltsa a tűzfészket, hogy nyugalom, békesség, munka kövesse a hosszú öldöklést, hogy végeszakadjon a szövevényes konkolyhintésnek, kútmérgezésnek.