Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám

Móricz Zsigmond: Szidónia védelme

Kintről borús őszi világosság jött be, a vastag pesti levegőn átszűrt fény, mintha a tömött emberi gondokon és szövevényes lélekdzsungeleken kellett volna először áttörnie magát.

Az elnök szórakozottan.

- Felhívom a vád képviseletét, méltóztassék végindítványát megtenni.

Az ügyész kissé váratlanul nézett föl, fekete bajusza és erősen nagyító cvikkerje kiriadt az akták közül, s vergődött elképedt arcán, aki annyi évezrednyi börtönt osztatott már ki embertársai légiójának, nem bírt magán annyira uralkodni, hogy ellopja magát a kis rajtakapottságban.

Felállt. Ráncokba húzta fel a homlokát, szomorkás és fontoskodó arcot öltött, háttal állt az ablakoknak s a ceruzáját a balkezébe fogta. Jobbkezét a hosszúkás, szürke papírokon hagyta s a cvikker üvegén át fölnézett a mennyezetre, semmit sem látott, belesüppedt az érzések fizikai állapotába s azt az önkívületi különös idegességet igyekezett magában fölszítani, amelyre a szónoknak ugyanolyan szüksége van, mint a jósoknak és minden kijelentőnek.

Sarkadi Szidónia a börtönőr mellől hirtelen fölnézett rá s apró hegyes fekete szemeivel szinte megszúrta, megdöfte az ügyészt. Sárga kiaszott vékony arcából kimaradtak a fehér fogak, az arcélén egy kis láz piroslott, láza volt, befelé leszorított hősége, izgatott volt, hogy nem adhatta ki az indulatát, nem beszélhetett, semmit se mondhatott, már hét hónapja ül börtönben, várva ezt a napot és most akármit kezd, rögtön elhallgattatják, valami fullatag, ingerült düh volt benne, csak nézett izzó szemmel, mint egy veszett apró hiúz. De csak a foga csillogott ki, előre álló keskeny metsző fogai s a szája izzott, a szeme égett, itt mindenki beszél, különösen az elnök, a vastag parasztarcú ember, az csak mondja, mondja, mindenki helyett s most már elkezdi az ügyész is...

- Tekintetes királyi törvényszék, mielőtt végindítványom megtenném tisztelettel bejelentem, hogy a vádat módosító észrevételeimet leszek bátor beterjeszteni kérve a tek. kir. törvényszéket azoknak...

- Módosítja a vádat! - szól nyers tárgyilagossággal az elnök, aki hozzá levén szokva, hogy a bőbeszédű tanúkat kélt szóban kivonatolja, ugyanezt megteszi az ügyészével is.

- Módosítom először a tekintetben, hogy azon sikkasztásnak minősített húsz korona cselekményét, amelyet vádlott ravasz fondorlattal csalt ki, a vádló tanúknak az ő részére legnagyobb mértékben kedvező vallása után sikkasztás minősítése helyett lopás minősítése, azaz e cselekménynek átminősítése...

- Lehetne ezt egyszerűbben elmondani is! - súgta tréfálva a fiatal asszonyka a tanúk székén az ura fülébe s igen közel és igen boldog egyességben érezte magát az urával. Az idegei ernyedtek voltak s most itt, az idegen helyen, a király tábornoki piros ruhás képe előtt, a tolvaj cseléd idegizgató közelségében, egyszerre, az ügyész gyámoltalankodására olyan rendes hangulat fogta el, hogy mintha gépen fölrepült volna az egész eset fölé. Ott lent látta valahogy az ellopott százötven koronáját, mintha be volna dobva a terem közepére s most összefutottak rá az emberek, három bíró, egy ügyész egy jegyző, az államnak öt embere, jó fizetésű úri emberek idejöttek s a legmesterségesebb komolysággal ülnek, ülnek egymásra néznek, egyszerre egy beszél, a többi hallgat s mindannyian erős agymunkát s különösen jelentékeny ülőmunkát végeznek, hogy megállapítsák a tényt, hogy Sarkadi Szidónia ellopott őtőle százötven kroncsit, s a mellette ülő kis asszonykától ravaszul kicsalt húszat. Finom. S itt most meg fogják állapítani, hogy Sarkadi Szidónia tőle ellopott százötven koronát, még pedig az ura kabátzsebéből két darab húsz koronást, egy darab tíz koronást az ő szatyorjából, abból az erdélyi csángó főkötőből csinált szatyorból, egy darab ötven koronást, egy darab tíz koronást, egy kis pénztárcát, abban volt... Hogy nem nevetnek ezek egymásra s miért kell ehhez ülni... egy hajszállal nem segítenek a bajon, ott van az a ruha, amiben Sarkadi Szidónia ül, azt az ő pénzén vette, azért nem tudnak visszaadni egy fillért sem... S az elnök, hogy töri a fejét, hogy mindent megértsen, az összes vádat, az összes vádlót, tanút, ügyészt, sajátmagát is...

Az elnök odanéz rájuk, meg kellett látnia, hogy összemosolyogtak, hogy szerelmileg érintkeztek s mindjárt bedugja közéjük a nagy vastag fejét s valami ingerült harag berren föl benne. Ezek a boldog és gazdag emberek, akiknek nem fáj a veszteség, akik nincsenek megrémülve, hanem tiszta pillantással néznek keresztül az egész esten... Megsújtotta őket egy kevés pillantással s szórakozottan, felzavarva bámult egy percig az ügyészre. Annyira hozzá volt szokva, hogy aki elébe állt erre a szűk helyre a korlátja elé, az mind meg volt rökönyödve, mind dadog és ötöl-hatol, akár bűnös, akár sértett, akár tanú, hogy ezt a kis házaspárt egyszerűen személyes ellenségének vette, pedig ma jól ébredt, jókedvvel indult, az első tárgyalását kitűnő emésztéssel végezte, jó eset is volt, őt-hat vádlott, egyet fölmentett, a többit jól elítélte, de mégis a legmérsékeltebben s ebben az esetben is eleinte jól érezte magát, élvezte az egyszerű esetet, hogy könnyen és kitűnően megérti a dolgokat, semmi komplikáció, mintha csak a délutáni sörkocsmában ülne, ejtőző beszélgetésben. S íme, a bajoknak és veszélytelen bűnözéseknek, már reá nézve veszélytelen gazságoknak és emberi rémületeknek ebben az örökös gőzfürdőjében csak itt van előtte egy emberpár, akik megilletődés nélküliek, zavartalanok és a törvények levegőjétől távol állok, mosolyognak az ügyészén, látják, hogy a jobboldali bírója minduntalan alszik, s hogy a baloldali bosszantó tájékozottsággal javítja őt folytonosan... Szóval az elnök ránézett a fiatal párra s utána azzal az érzéssel Sarkadi Szidóniára, hogy, miért nem lopott el ezektől annyit asszonyom, hogy sírnának és sápadoznának, hogy bőgnének itt a tek. kir. törvény előtt.

Az ügyész még egy kicsit beszélt, aztán leült.

Az elnök elképedt, arcán a gúlaizom, a háromszögizom és az orrcimpatágítóizom egyszerre megfeszült s támadóan, kissé iszonyattal és szomorúsággal bámult az ügyészre:

- Hát kérem, nem teszi meg a végindítványt?

Az ügyésznek a Musculus orbicularis palpebrarum pars superiorja, magyarul a szem körizmának felső fele a legőszintébb megriadást jelezte. Úgy nézett az elnökre, mintha hirtelen elmebaj tört volna ki azon:

- De kérem, - hebegte, - azt hittem... a védőügyvéd hiányában...

- Á, - legyintett az elnök, - hiszen ez úgyis belenyugszik...

S most egyszerre megint ellenségesen nézett a Sarkadi Szidónia nevű vádlottra, aki azt a kellemetlenséget szerezte neki, hogy hivatalból kirendelt védőügyvédje nem jelent meg. Hirtelen rászegezte a szemét s keményen szólt, recsegős borostás kálvinista hangján.

- Kívánja a tárgyalás elhalasztását?

A Sarkadi Szidónia értelmetlenül forgatta szúrós szemét, ő már a magatartását sem kívánta. Megrántotta a vállát kekken és szemtelenül, hogy felőle csinálhatnak, amit akarnak s csak annyit mondott.

- Én?!... - s szeme szája megvetően rezdült.

- Mert nincs itt a védőügyvédje, e miatt kívánhatja, - szólt az elnök mogorván, becsületes ember gyávaságával nem merve eltitkolni az igazat, bár előre tudja, hogy csak kára lesz belőle.

A Sarkadi Szidónia, akit legalább tíz néven neveznek odakint az életben, de itt csak ezen a néven, mindjárt kap is a kicsi résen s szaporán beszélni kezd akaratban nem, csak őszinte kifejezésben habozva:

- Én úgy gondolom, tekintetes úr, hogy már csak a védőügyvéd úr, hogy őnála nélkül mégis, hogy inkább csak ő is...

- Mit akar? - kérdezte dühösen az elnök, háromnegyed egy, hát hiába dolgozott egész nap?

- Csakhogy tessék szíves lenni már azt megtenni, hogy a védőm is hadd legyen jelen.

A bíró egy pillanatig hallgatott.

- Hát kívánja! - konstatálta aztán kedvetlenül az ügyész felé. Benne volt az egész lényében, hogy mennyire kár, ilyen elvetemedett népekkel kínlódni... legyen jó hozzájuk az ember, bitangok. - Hát megjön a védő ? - szólt a baloldali bírójához, aki úgyis mindent jobban tud. - Asszonyom, magának nem érdeke, hogy elhalasszák, - mondta aztán Sarkadi Szidóniának, - magának az kell, hogy tisztázódjon a dolog! - s szemének az alsó izma jóakaratot remegett.

De a Sarkadi Szidónia megvetően, bár alig észrevehetően rántotta meg a száját.

- Nem nagyon sürgős neki, - szólt a fiatal asszonyka az urához.

A hátuk mellett ott gubbasztott egy fiatal fickó, aki tanulni jár a tárgyalásokra, nem ügyvédséget, de kenyeret, a fülébe röhögött s azt súgta:

- Nincs hasfájása.

- Megjegyzem, hogy a védőt, dr. Radó Andort, - szólott a baloldali bíró nagyon semmibevevő természetes hangján, - ma reggel láttam az épületben, mint önkéntes káplárt.

- Tehát bevonult! - vontra le az elnök szokott két szóba a tényt. - Ej hiszen az mindegy, - legyintett egyszerre elszántan, minthogy Sarkadi Szidónia intett, mikor a kefélni kivitt ruhában megtalálta az első ötven koronás s némi habozás után, vagy nélkül döntött, hogy azt elveszi, sőt még egyebet is keres hozzá, - hiszen az mindegy, hát keressenek valami ügyvédet! - És hivatalos hangon szólt rá Sarkadi Szidóniára, vakmerően, mint mindenki, aki mást a maga javára váratlan és megzavaró fellépésével terrorizálni akar: - kíván más ügyvédet?... A maga ügyvédje bevonult, - s már csengetett is a szolgának.

Sarkadi Szidónia alól kicsúszott valami kis talaj, s egyszerre csak zuhant lefelé, maga sem tudta meddig.

- Igen hát, - makacsolta meg magát hirtelen.

Az ügyésznek szokott tapintatlan közbelépése megmentette a helyzet színét, mert kezdett nagyon is nyers lenni az elnök erőszakos jogcsavarása.

- Arra kérnék ítéletet aztán, - mondta az ügyész a papírjaiban vájkálva, - hogy ennek a vizsgálati fogsága fenn tartassák-e, vagy pedig mindjárt átminősíttessék a...

- Nincs ez vizsgálati fogságban, - mondta az elnök, megkönnyebbülve, hogy belső kevés feszültségét másra zúdíthatja ki.

- De itt van az akta, hogy január 10. óta vizsgálati fogság... - s az ügyész idegesen turkált az akta után, amelyben épp ebben a pillanatban látta az adatot.

- Ez már rendes börtönbüntetését üli, - szólt a borotváltarcú baloldali bíró, fölényes kis úri gesztusával.

- De én ebben a pillanatban... egy pillanat alatt... - motyogta az ügyész.

- A székesfehérvári két esztendős büntetését, - szólt az elnök, - hogy megmutassa tájékozottságát. Különben ott van minden az iratok között.

A baloldali bíró nagy nonsalánsszal vette fel az aktacsomót s egy pillanat múlva csakugyan ráolvasta az ügyészre nem csak a tévedését, de azt is, hogy mi vezette félre...

Közben már a második szolga jött be, öreg, foghíjas aktahordó, aki valami névsort hozott aláírni.

- Menjen csak maga is, keressenek valahol valami ügyvédet. Felfüggesztem a tárgyalást, míg ügyvéd nem jön.

Bosszúsan nyújtózkodott a törvényszék, hallatlan, már egy óra öt perc múlva, ilyen kellemetlenség, ma megint nem szabadulunk két óra előtt, még jó, ha...

Sarkadi Szidónia gyűlölködő, vad, gyilkos pillantást vetett arra az asszonyára, akitől húsz koronát csalt ki ravasz fondorlattal, ezt fogatta el, mert ez ismerte a valódi nevén, a rongyos...

- Nagysága! - sziszegte oda rá, a foga közt.

- Fogja be a száját! - pattant fel a kis őrmesterné s csinos fiatal arcát katonás düh lepte el, nem hiába katonáné, az ura odafenn van Galíciában tüzérségi segédszolgálatban, szóval biztos helyen. Az asszonykán új kosztüm van, kár, hogy a fogai már romlani kezdenek.

A börtönőr, mint egy kuvasz mordult meg, kicsit és szinte ijedten, mintha ő restellné magát, hogy a keze alá adott rab illetlenkedik, mint holmi apa a gyerekéért, aki mindjárt rosszalkodik, ha az ember nem ügyel.

Sarkadi Szidónia elfordítja lassan, kevélyen a fejét, a szemét, arcát, s csak a hegyes orra és a fehér hegyes fogai, a ványadt felső ajak alatt, villognak ki, a fekete kendőjéből.

A boldog fiatal asszonyka azonban rettenve húzódott közelebb az urához. Ha őrá szisszent volna rá ez a nő ilyen kígyószisszel, ő talán elájult volna s mennyire csodálkozik, hogy ez a nő ilyen bátor! Mintha egy fenevad ülne ott, egy őrnek puszta, fegyvertelen felügyelete alatt. Kimeredt szemmel leste minden mozdulatát, mikor fog felpattanni, s üvöltve rárohanni valakire...

Megint az ügyész volt a hasznos kis ember, aki fölösleges érdeklődésében mindjárt megszólalt, ahogy valami eszébe jutott, ahelyett, hogy végiggondolta volna a dolgot s magától adja meg a feleletet önmagának.

- Mikor telik le a büntetése? - szólt Szidóniához.

- Kérem? - szólt Szidónia, mint minden nő, rámosolyogva a férfira, aki neki udvarolni kezd. - Fehérváron márciusban lettem jogerős, a győri dolgom...

A boldog kis asszonyka megborzongva, a hátában valami kéjesen kínos sikoltást érzett "lettem jogerős" "a győri dolgom" "a pestvidéki főtárgyaláson" ... szinte a lelke palástja alá bújt az urának s onnan lesett ki asszonytársára, aki ott ül magában, magára maradva s mint egy férfi széttekint az ügyei között.

- Azért ennek érdekes az élete, - suttogta. - Nem?

A férje ránézett, a boldog s elkényeztetett urasasszonyra, ahogy megirigyelte betörő tolvaj nőtársa életét s egy pillanat alatt látta asszonya igazát. Férfi, nő, egyremegy, ember! S az életnek csak tüzes nagy életérzései értékek! Az akció lázas és égő percei. S az a nő ott, a maga társadalmon, illetve az eltartottak morálján kívül esett életében rendkívüli eseteket, csodálatos lelki billenéseket, sok szenzációt és energiáknak nagy hőmennyiségét égte át... Pedig hát, végeredményben mégis csak eltartott. Asszony. A börtönök asszonya s ez valahogy csak stílusban különbözik minden háremélettől... Hm. Az ügyésztől a börtönőrig minden férfi kíváncsian szemléli, figyeli, szól hozzá! Mohón. Kívánja. Meg is kapja? Hányszor éli át ez a férfihódítás eseteit, az egyetlen harcot, ami asszonynak kellő, míg a boldog és gazdag és henyénélő szép, korláton belül élő nő, az ő hűséges, drága párja csak egyszer élte ezt át... csak egyszer és azt már legtávolabbi utóhullámaiban is úgy kiélték már maguk közt... s még most is annak az itt maradt érzésfoszlányain repülnek...

Odalesett az asszonykájára s nem mondta volna el gondolatait neki, de megértette, hogy az okos barna szemek miért nézik megriadva, mégis támadva, iszonyodva és mégis buján az irtóztató idegent...

A bíróság visszajött s egy ügyvéd.

- Alásszolgája, - rázta meg mosolyogva az elnök magyaros vendégszeretettel kezét s összenevetett vele, mint a gazda a mészárossal borjúvásárkor, - csak egy kis kisegítést kértem.

- Óh kérem, szót sem érdemel, - mondta az ügyvéd, magas fekete úr, nem zsidó, hálaistennek, úri ember, aki nem szokott ingyen védelmekre reflektálni.

helyet foglalnak, az elnök, mint a fehér asztalhoz, egész kedélyességgel telepszik bele a középső székébe s kezdi:

- A védő urat arról kell informálnom, hogy a vádlott Sarkadi Szidónia eddig... nem is tudom már hány ízben volt elítélve...

- Hét ízben, - szól a baloldali.

- Hét ízben volt elítélve, három ízben vétségéért és négyszer bűntettért, lopásért, jelenleg...

A boldog asszonyka hallgatta, hallgatta a szabatos, keményen összefogott, tömör és amellett ízesen rusztikus előadást, amelyben nem volt egyetlen zökkenő, úgy ismeri az ügyet s úgy kivonatolja...

- Milyen okos ember azért, milyen tisztafejű az az elnök, - súgta az urának.

Az elnök ezt maga is érezte s egyszerre csak megint jókedvű lett és szinte hálás volt a Sarkadi Szidóniának, hogy alkalmat adott rá, hogy kicsit játszani az elméjével.

Az ügyvéd felállt. Keskenyen és magasan, nem mereven, előzékeny udvariassággal, nem tiszteletlenül, finom tisztességmegadással, disztingváltan és készen.

- Tekintetes királyi törvényszék, - kezdte illő ünnepélyességgel, halkan s mérsékelt pózzal, mint aki mindent elfogadott s minden formának eleget fog tudni tenni - egy olyan vádlott van előttünk, aki szakadatlan és meglepő sorozatát végzi a bűntényeknek, szinte azt lehetne mondani, hogy ebben az esetben éppen azzal az esettel állunk szemben, amelyről a jogbölcselők azt mondják, hogy többé nem bűnözővel állunk szemben, nem beszámítható jogalannyal... hiszen éppen abból, hogy ilyen nagy sorozata van a jogellenes tényeknek, már látható, hogy olyan személyről van szó, akinek nincs ellenálló képessége... S ha enyhítő körülményt, a bíróság jóságán kívül felhozhatok, éppen azt hozhatom fel, ne ítéljenek szigorúan, a vádlott ítéletre nem alkalmas, erkölcsi beszámíthatatlansága miatt.

Slussz.

Hálaistennek, mindenki örvendett.

- Sarkadi Szidónia, van még amit el akar mondani vagy már mindent elmondott?

- Csak azt nem kérem, - pattant fel Szidónia, remélve, hogy most aztán ő fog beszélni, - hogy ha ezek olyan nagyságák, miért kértek éntőlem egy koronát?!!! - s csípőre teszi a kezét s a hangja úgy kicsattan, kivágódik, az egész história nem érdekli, hiszen az ő feje fölött már annyi esztendő lóg, már neki egyremegy, de ennek az őrmesternének, ennek még meg akarja mondani a magáét...

- Ez nem tartozik ide, - förmed rá az elnök, olyan dühösen, csak az a híja volt, hogy kilódítsa saját kezűleg a konyhába a szájas cselédet s már fel is állt. A bíróság visszavonul ítélethozatalra.

- §§-ok tekintetbevételével két évi és két hónapi...

- Kilenc hónap - szólt a baloldali.

- Két évi és kilenc hónapi fogházra ítéltetett... Két évi és hét hónapi már volt, - intett közbeszúrva az ügyésze felé... Belenyugszik?

Szidónia lesütötte a szemét, egész kancsal volt, ahogy elfordította.

Most mi a frászt csináljon. Fulladtam és tehetetlenül érezte, hogy magára maradt s még csak annyit se mondhatott el, hogy...

Megrántotta a vállát.

- Bele.

Mosoly és fellélegzés. Egyszerre mindenki megenyhült hozzá és megszerette egy félpillanatra, ezért a szívességért. Félkettő volt.

Az elnök barátságosan, tele kedélyességgel szólt hozzá:

- Mondja csak, ismeri maga azt az Uitz Juliannát?

- Igen, Mária-Nosztrán ismerkedtem meg vele.

- Mi baja van annak a maga ruhájával?

- Kérem én neki adtam azt a fekete ruhámat.

- Eladta.

- Nem én neki adtam, de ő azt pletykálta rólam, hogy én azt loptam, hát visszavettem, mert én azt nem loptam, meg is tudom mutatni a varrónét, aki varrta.

- Aha, visszavette, mert az azt állította, hogy lopta! - konstatálta az elnök s az egész tárgyaló termen egy kis kedves kedélyes mosoly melegszik el. Olyan kedves ez az asszony, ahogy meg van sértve, hogy ő róla valaki azt mondja, hogy lopta... Hát persze, akkor jussa is van visszavenni.

Elmúlt minden, tárgyalás, ítélet, elkönyvelt bűnök, a Szidónia hangjában az egyszerű, természetes, nemes föllobbanás lángja csapott föl és az emberek, akik az éltnek normális, becsületre épített alapján állottak, egyszerre, maguk közül valónak érezték a sokszorosan büntetett némbert s nemcsak igazat adtak, neki, de vele sértődtek és vele fölindultak.

Szidónia megvédte magát.