Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám

Hugo Wolf: Training [+]

Raymond a vidékről ment Párizsba ügyvédséget tanulni, azt a mesterséget, amelyet apja nagy éleslátással, a polgártársai általános szeretete mellett gyakorolt. Őszintén szólva nem sok hajlamot árult el a jellegtelen és hazug ügyvédi hivatás iránt, de engedett apja kívánságának, mert gyenge volt arra, hogy a dolgok jobb ismeretén alapuló akaratát egy berzenkedő erővel szemben keresztülvigye, és mert mielőbb a csodák városába akart kerülni.

Határozottan olyan ember volt, aki azokat a csodákat, amelyeket Párizs emelt feléje, inkább csak a képzeletében ölelte, nem a valóságban szorította támolygó melléhez. Egy kissé rozoga bérházban lakott, a Montremartre-on, olyan szobában, amelynek ablakai a városra nyíltak, milliónyi házra, a Szajnára, a boulevarde-okra, nem sejtett gazdagságok ködös távolára, paloták gőzére, parkokra - ezeken az ablakokon belengett Párizs az agyvelejébe és ezzel be is érte. Szőke haja a homlokába csapzott, ült az íróasztalánál, verseket írt, vagy regényt. Ami kezdetben bűnös örömként izzott át az idegein, egy közeledő világhíresség és apostoli hivatás meggyőződésév erősödött benne, mióta valamelyik szonettje megjelent egy ismertebb családi lapban.

Mikor a háború kitört, Raymond az ábrándos szerelmi lírától a hazafias csatadalokhoz pártolt át, lángoló vörös eget festett és kürtszó meg trombitarivalgás kíséretében verte pozdorjává az ellenséges hadakat. Egy ilyen erőszakos zengeménye meg is jelent egy családi lapban, amely már közölt tőle valamit és Raymond a tiszteletdíjon egy folyóiratra fizetett elő, amely nagyon aktuális módon közölte, szóban és képben, a friss háborús eszményeket. Raymond órákig elnézdegélte a véres bolyokat, az összegabalyodó, gyakran színezett tömeg-tusákat és hogyha a sarokban egy elesett katona hulláját fedezte fel, nagyítóüveget vett a kezébe és úgy rémlett, hogy a tompa, eltorzult arcból, a görcsös öklökből, a ferdére hajtott testekből a világtörténelem határtalan borzalma lengett feléje.

Később aztán katonáék beszippantották, el kellett hagynia a szobáját, a kaszárnyába került.

A kaszárnya közönséges épület volt, amely tele volt zsúfolva minden rendű és rangú társadalmi rétegből származó férfiakkal. Raymond úgy járkált közöttük, mint egészséges a tébolydában, jóságosan mosolygott, mikor valamit parancsoltak és mindent szelíd nembánomsággal végzett, mintha megfigyelendő őrületekkel lett volna dolga és mintha csöndes engedelmeskedéssel kellett volna elfojtania, már csírájában, mindig ágaskodó dührohamaikat. Így sikerült megkedveltetni magát a följebbvalóival és minthogy a részegséget emberhez nem méltó bűnnek tartotta, a büntetési lajstroma üres papírlap maradt. Raymond különben váltig fáradozott, hogy megfeleljen új hivatásának s a veszélyeket, amelyek hirtelen megrohanták művelt agyvelejét és a művészet földöntúli szépségeit megsemmisítéssel fenyegették, azzal győzte le, hogy igazán lelkesedett, hogy vágyat érzett a hőstettek után, a látomásai megvalósulása után, amelyek költeményeit sugalmazták.

Csak egy nehézség volt. Utálta a halált, mint valami ocsmány, méltatlan és meg nem érdemelt állapotot, ez a viszolygó érzés megszégyenítő volt katona számára és le kellett gyűrnie, ki kellett égetnie mint holmi mérges-eves sebet. Ez az érzés nem az illusztrált háborús folyóirattal való megerőltető foglalkozásból eredt, régóta benne rostokolt s csak akkor robbant ki, mikor egy napon látta, hogy húznak ki a Szajnából egy öngyilkost, mikor megpillantotta a kék, torz arcot, a kidülledő szemeket s utána három napig csikarta a görcs, valahányszor csak evett. Félt a haláltól, nem azért, mert életét nem merte kockáztatni, de mert visszarettent annak az elképzelésétől, hogy művészien pallérozott a világ összes mesterműveitől teli agya porrá váljon és a szépségtől részeg szemein pondrók lakmározzanak. Szükséges volt tehát, hogy a halál iránt való idioszinkráziáját okosan és rendszeresen kezelje, annyival inkább, mert természetszerűen visszatorpant a gondolattól, hogy egy más lényt, egy idegen embert halálba küldjön.

Raymond leghelyesebben a morgueba mehetett volna, hogy elsétáljon a fel nem ismert hullák során, vagy az anatómiai tanterembe, ahol a holttest a tudomány hideg céljainak tárul ki. Raymond azonban nem akarta mindjárt az embernél, a csúcsnál kezdeni, de sokkal mélyebben, alantabb... Ha kirukkoltak a külvárosi mezőre, amely az újoncoknak gyakorlótérül szolgált, gyakran megpillantott egy korhatag fát, amely mintha valami titkot tartogatott volna a számára és vonzotta festői rozogaságával. És egy napon, a pihenőkor Raymond a fához surrant, lábujjhegyen ment, nehogy a titkot elrebbentse, rajta akart ütni. De hová irányította tekintetét? Felnézett az égre, az őrültkék fénybe, ahol fodor felhők fürödtek. És így csaknem vehette észre, hogy a vén fa törzse üreges volt, egy hangya-telep vájta ki. A szorgalma állatkák le-fel vándoroltak a fára, faszilánkokkal megterhelten, olyan irányban, amelynek nyoma elveszett a fűben. Raymond a fa mellé állt, zavartan és álmodozóan a fellegek felé nézett, a földre tette fegyverét, várakozott, meredten és magafeledten. Egy távoli füttyjelre felocsúdott. Vállára tette a fegyverét és boldog bámulat suhant arcára, a lábánál egy csomó összenyomott, kicsi fekete állatka hevert, amiket a puskatus lapított össze, egy hangyacsatatér, a halál páratlan aratása. Raymond lehajolt, ujjával turkált a homokban - az állatkák nem mozdultak - aztán Raymond áthaladt a mezőn. Úgy érezte mintha térde az izületben kissé lötyögne.

Raymond azonban még tovább ment és bensőséges megelégedéssel élvezte a hidegvérűséget és idegfékezést, amit későbbi halálos aktusainál tanúsított. A legénységi szobában állhatott, az asztalnál, ahol a többiek kártyáztak és hallgatta, hogy zümmög maga mögött egy légy. Ilyenkor kezébe vett egy újságpapírt, meglobogtatta mint a zászlót szokás és csínján az ablaküvegre simította. Az égre nézett, az alkonyi fodor fellegekre, élvezte az utca kövezetén guruló kocsi távoli ütemét, így szórakozottsága folytán -, észre sem vette, hogy az újságpapír alatt egy légy van, amely már nem is zümmög. Raymond a tenyerével szinte enyelegve simogatta a papírlapot, míg egyszer valami sajátszerűen reccsent. Mikor a papírt az ablakról levette, örvendezve látta, hogy az ablaktáblára egy döglött légy tapad, összevissza-maszatolva.

Raymond röviden arra a meggyőződésre jutott, hogy gyógyulása meglepően halad előre, és idegei már eléggé fel vannak vértezve arra, hogy halált osszon és szükség esetén ellenmondás nélkül meg is haljon. A tetejében még alkalma volt megölni egy lovat is, szóval olyan lényt, amely szoros összefüggésben állt a háborúval. Ez következőképpen történt, egy tiszt a kaszárnya udvarban elbukott a lovával, a ló pedig olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörte egyik első lábát és az állatorvos halálra ítélte. Raymond, aki látta a szerencsétlenséget, engedelmet kért, hogy ő végezze ki a lovat. Ámulva néztek rá, de ő azt mondta, hogy csak az újonnan vásárolt forgópisztolyát akarja kipróbálni. Aztán a lovat kaszárnyaudvar sarkába vitette, a tér mellé, ahol az istálló hulladéka füstölgő trágyadombbá magasodott és kihozott a szobából egy ódon, ezüstveretes forgópisztolyt, amelyet néhány tölténnyel egyetemben az atyjától kapott ajándékba, mikor bevonult. De a szövet nem mindjárt nyomta arra a helyre, melyet az állatorvos jelölt meg, előbb gyakorolta magát, különböző távolságokról célzott, vizsgálgatta az eget és szemügyre vette a feltündöklő esthajnalcsillagot, aztán úgy érezte, hogy a térde elfárad, keresett egy helyet, ahova leülhessen, majd forgópisztolyát a levegőben lógázva, látszóan figyelmetlenül, elsétált a beteg ló mellett. És ekkor dörrent el a lövés - ezer csoda, hogy nem önmagát sebezte meg -, aztán amikor rá tekintett, látta, hogy a ló a nyakán vérzik. Minthogy azonban nem döglött meg és lábaival még mindig kapaszkodott a földbe, mintha fel akarna ugorni, Raymond elvesztette a fejét, elfelejtette az állatorvos utasítását, még ötször lőtt a lóra, minden célzás nélkül. Most a ló csakugyan félrehajtotta a fejét és kilehelte páráját. Raymond pedig nevetett, bár hideg verejték verte ki a homlokát.

Nemsokára egy pót-menetszázadnak kellett az arcvonalra mennie, Raymondot pedig beosztották. Méltónak érezte magát az eljövendő nagy dolgokra és sietve még egy tucat lendületes himnuszt írt, melyet sebtiben elküldött a családi lapnak. Csak az fájt neki, hogy volt egy följebbvalója, akivel nem lehetett jó viszonyban, bizonyára mert szépérzékét sértette. Mert Mariveau hadnagy -, így hívták a följebbvalóját -, hatalmas, behemót ember volt, nagy vörös szakállal és szeplős ábrázattal, amelyen az ajkai úgy lógtak, mint a felfújt gummi-párnák. Az se volt ínyére Raymondnak, hogy a hadnagy szünes-szüntelen vakmerő háborús kalandjairól beszélt s mindig magának szánta a legragyogóbb szerepet, bár szavaiban igazán semmi valószínűtlen sem volt, hiszen a hadnagy a háborúban kétszer sebesült meg, több kitüntetése volt és most is - túlhabzó életkedvvel - harmadszor ment az arcvonalra.

Azt nem is kell elmesélni, hogy Raymond közvetlen a harcvonal mögött egy faluban három hétig várakozott arra, hogy a tűzbe kerüljön. Napról-napra hallgatta a borzasztó ágyúzást és türelmetlenség gyötörte, mintha az élete értéke és méltósága függne attól, hogy farkasszemet nézhet-e a gyűlölt ellenséggel.

Végre egy nagyobb oszlop indult a távolban kéklő domb felé. Éjjel egy barátságtalan, sötét és nyirkos erdőben állapodtak meg. Mariveau hadnagy átvette a járóőrök vezetését, akiknek az volt a megbízatásuk, jussanak el az erdő pereméig és kémleljék ki az ellenséget, nehogy az oszlopot meglepetés érje. A hadagy négy embert vett maga mellé, ötödikül Raymond-t, megveregette a vállát és nevetett, harsogóan az életkedvtől.

Nem volt veszedelmes vállalkozás, az ellenség főcsapata még a távolban tapogatózva kúszott előre és alig volt várható, hogy találkoznak vele. Raymondnak azonban dobogott a szíve és mélyen elgondolkozva, utolsóul ballagott, míg a hadnagy elől menetelt és azokat a szilaj mozdulatokat írta le a levegőbe, amelyekkel háborús történeteit szokta kísérni. Mikor a járóőrség az erdő széléig ért és semmi ellenségre sem bukkant, három ember lefeküdhetett, a többiek pedig a tájat figyelték. Mariveau hadnagy is lefeküdt aludni.

Raymondnak azonban nem volt nyugta. Felkelt és az erdőbe ment, versek muzsikáltak az agyvelejében. Hirtelen eszébe villant, hogy türelmetlensége talán a gyengeség érzéséből fakad, abból a meg nem változtatható tényből, hogy még mindig nem eléggé erős halni, vagy ölni. Aggodalma növekedett, mikor észrevette, hogy a fák közt nem ismeri ki magát. Nem mert kiabálni és csak tébolygott a sötétségben. Pitymalatkor egy messze mezőt látott kigomolyodni a szürkeségből és ekkor egy fatönk mögé ugrott, előtte volt az ellenség, egy járóőrség, három vagy négy emberből álló. A földön feküdtek, felkeltek, nyújtózkodva lökték ki az öklüket, mint jó alvás után szokás. Raymond azonban hidegvérűen vette a fegyverét és célzott. Csodálkozott, hogy hirtelenül mennyire uralkodik magán, milyen történelmi és igazi katonás szilárdsággal néz elébe a fönséges pillanatnak, melyben majd egy embert megölt. A legkövérebbre célzott. Tulajdonképpen nem is célzott, a fodor felhőkre hunyorgatott, amelyeken áttetszett a fakó ég.

Mikor a lövés eldördült, a többiek az erdőbe szaladtak és eltűntek. Az erős, a kövér azonban a földre esett. Raymond majdnem sírt az örömtől. Vigyázatosan kúszott a mozdulatlan ember felé és a halottban felismerte Mariveau hadnagyot.

Raymond sohase került az ellenség színe elé. Mikor csapatjánál jelentkezett, rögtön átadták a hadbíróságnak, azzal a váddal, hogy fölöttesét orvul meggyilkolta, de a hadbíróság, amely jóságos és emberséges volt, helyesen felismerte, hogy Raymondnak az ideggyógyintézetben van a helye.

 

[+] Hugo Wolf, kedves társunk, az új-osztrák irodalom érdekes és nemes tehetsége, aki közel egy év óta él Budapesten, ezt a háborús rajzot a Nyugat számára írta és elôször magyarul a Nyugat-ban jelenik meg.