Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám

Térey Sándor: A gyermek

Úgy állt ott, közepén a friss gyerekcsoportnak
mint pompás kert mélyén elárvodott ház.
Arca vonásiból, mint egy tépett csokornak
rózsáit: minden halk mosolyt leejtett.

Nagy tágranyilt szemében volt a Gyermek,
két íves karja fájó mindig öleltetője.
S arról beszélt szép homloka redője:
még eleven a soha nem fagyott láz,
ám sietők s kegyetlenek a percek.

Állt bús fönségben ott, mint trónjavesztett herceg,

s míg a legszőkébbet - kis lány - jaj, az is másé,
lopva, ideges kézzel cirógatta,
látta amazt, ki még az álmodásé,
berajzolva a tűnő alkonyatba,
mint kis szoba falán egy régi karcot,
el-elmosódva azt a drága arcot,
- most elgondolta százszor jobbá-szebbé
vajon szeme övénél is kékebb-é?
s már érezte a szallagot, mely lágyan
mint piros lepke libegett hajában...

Egyszerre úgy volt, menyasszony-ruhában,
mikor minden, ami eljön, talány volt,
s úgy várt, mint a nehéz aranyvetésű
búzatábla a boldog aratásra
a percre, amikor dacos, kényes nyaka
alázattal fog a hűs párnákba simulni
s emlékéből úgy fog egy éjszakán kihullni
mint bontott hajból a vertmívű fésű
a félig-ébren, félig-álom: hogy lány volt!

Mint kis galamb fehér két szárnycsapása
úgy szállt és húnyt kerek keble riadva,
lehunyta a szemét, nehogy a férfi lássa
mint lobog fel az este, mint gyúl ki virradatba,
akarta, hogy takarja fátyol, könnyű lepel,
ne lássa, a vágy mint perzselte fel,

- rózsás kép volt ezüst keretben. -

Várta, hogy mind gyönyörűbb - hevesebben
mámor csapjon le rá sikollyal, boldog jajjal
mint nyári délben, hirtelen, a karvaly
zuhan alá a gyanutlan madárra
és karmait fejér testébe vájja, -
várta, hogy ott, az őrület határán
mikor a csók már-már lélekké válik,
és térde, válla több mint az ölelés: Bálvány, -
akkor eljön majd a szent pillanat,
most, most reszket meg a szíve alatt -

meghűlt a csók és egyedűl maradt.

Ki tudná mind a hosszú éjszakákat,
mikor a cifra menyezetre bámult,
érezte, a redőn a hűs hold bevilágol
s a falakra ezer szeszélyes figurát rak.
Olyan volt az egyik, mint hullám gyűrűzése,
másik, mintha sok-sok kis fehér kocsi futna,
sok kicsi láb tipegne, - míg a szemét lehunyta,
de akit várt, az nem jött soha, mégse.

Járt-kelt közönyös emberek között,
maga titkár magábarejtve, féltve,
s ha lelkében újra meghalt egy - érte
mély, láthatatlan gyászba öltözött, -
érte, ki meg nem született, a Gyermek...

Aztán mindennap ott ült mélyén a városkertnek,
szemében volt, mint a fénylő kaláris,
mely messziről mindenkit hozzája vonzott máris.
S a hasztalan kincset - nincs már, hogy kinek óvja -
idegen, simuló kis népre pazarolja,
mindegyikhez van egy jó szava, mosolya,
oly megkapó, mint zárt rejtekből kivett ékszer,
ritka szép, megmutatni nem is lehet elégszer.
A gyermekek jók, ők semmit se kérdnek,
mert mindent elfogadnak, talán mindent megértnek.
Alig engedik el, ha felkél, hogy menendő,
elindul s körüllengi mint baljós parföm: meddő
szépségének halálos jaj-miértje?
csillag, aki hiába gyúlt az éjbe,
s így nézi - kis fényétől nem oszlik a setét, -
mások elérhetetlen, drága gyermekét...

(Breitenstein.)