Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Hidak

Foszladozó színehagyott képek szivárognak ki az elmúlt esztendők feneketlen medréből. Fakult színfoltok, a gyerekkor elárvult limlomjai, egy-egy boldog nyári délután, bodzafával, orgonabokrokkal borított falusi temető, patakpart, napsütéses hegyoldal, idegen városok, öreg paloták, királyi kertek köddé porladt íze illata, mint ragyogó eleven valóság támadt fel, tér vissza. Gyötrő gondok, vánszorgó béna hétköznapok burka lepattan ezekről az álmokról, megtisztultan tündökölnek, mint napfényben a metszett kristályüvegbe csurgatott drága eszencia.

Hidakra emlékezem. Sok, szinte végtelen sorban, formára ezernyi változatú híd rajzik fel az emlékezés sodrában, mindegyik külön emlék. Mindegyik külön elszigetelt egyén, mely érzi terhét, fontosságát, életét.

Hidak, átvezetnek a folyón, szakadékon, vízmosáson, összeforrasztanak egymásba futó, de irigy vizek által kettéfűrészelt utakat, egybe kapcsolják messzi városok egymásnak nyújtott kezét, baráti frigybe kapcsolják azokat.

Korhadt keskeny pallók. Pázsittal szegett gyalogösvények ballagnak át a vékony erek fölött. Csak egy ember fér át rajtuk, aki hátán takarmányt visz haza a jószágnak, zsák búzát őröltetni a malomba. A széles fahíd dörög a gyorsan futó lovak, szekerek robogása alatt. Vidám porfelhő karikázik a széles, kemény országúton.

Mennyi titok lappang a kőhíd íve alatt, ágasbogas vízi növények eregetik ki csápjaikat, zöldre mosott kövek odvában fekete halak tanyáznak, sötét mesék tapadnak, a zömök pillérek tövéhez. Karcsú rudakból összefont vashidak hálóján keresztül füst ömlik ki, a gőzös már messze jár, alagútba fúródott, a füst még ott terjeng tanácstalan a széles folyam fölött.

Mindegyik híd külön egyén, sorsa, végzete komoly, emberi. Az idő meglazítja kapcsait, de könnyfakasztó szépséggel fonja körül elaggott testét, virágfüzért aggat rá, lassítja a víz rohanását, nyári esték csendjében égő arany koronát borít rá. Mikor leomlanak, az ívek, a csonka pillérek szomorú büszkeséggel állnak tovább őrt a vizek felett.

És az őrök hidak, amelyeknek nem szabad leomlaniuk, amelyek, akik őrök életre épültek. A hídverő a múltat és a beláthatatlan jövőt cövekelte be a lágy iszapba, az örök aggastyán feketére szikkadva, kopottan, de acélos épségben lábol a hullámok gyűrűjében. Az ősök, a firenzei ponte vecchio, a párizsi új híd, a bambergi híd, a ponte Rialtó, a Rhone hídjai, prágai hidak, múlhatatlan erővel ívelnek át nemzedékek, korok fölött.

Ezek kikerülték a vérfolyam özönét. Csendes, tiszta hullámok mossák lábukat.

De a többiek...

Vér ömlik körülöttük. Tűz, vas, halál robban ki az ágyuk érctorkából, a hidakon ahol egykor békésen nyikorgó szekerek követték egymást, ahol életet vittek át, most a halál aratói zuhannak egymásra vérző homlokkal.

Marcangolóbb, dühödtebb a hidakon, a hidak körül a harc, mint egyebütt, féltett kincsei azok a seregeknek. Kulcsok, várak, reménységek.

Harc, öldöklés örvényében állnak és ha a tobzódás már önmagát emészti, a végső lendület a szélső feszültség önmagába ömlik, ha mindennek vége, akkor pusztul a híd is.

Rengeteg sebet ütöttek a hidakra mostan, sok hidat pusztított ronccsá a tehetetlen düh, csikorgó félelem, előrelátó óvatosság.

E roncsokat nem fedi a harmonikus elmúlás szeld zománca. Mint csonka koldusok, dacosan mutatják sebeiket. Elgörbült vasrudak gyötrelmes kanyarulatokkal rajzolják bele a levegőbe tagdiájukat. A gránátmarta pillérek lehántott kőkockái alól mint véres húscafatok kandikálnak ki a nyers téglák. A hidak belefúrják kettéroppant testüket a vízbe. Talán az hűsíti, enyhíti sebük lázát.

És ha újabb seregek jönnek, akiknek becses a híd épsége, sebbel-lobbal póznákat, gerendákat ácsolnak a roncsok tetejére és azokon rohannak a vert hadak után.

A szenvedő híd képét egykori épségében mosolyogva verte vissza a víz tükre, most riadtan, zavaros összevisszaságában tükröződik benne a dorongok zilált hálózata.

Ha elvonultak a seregek, ha a szükség úgy parancsolja, a dorongokat is szétroncsolják és a csupaszon maradt csonka pillérek fájdalmas elégtétellel tekintenek a víz színén úszó szilánkok után. Idegen erőszakos akarat építő és pusztító kedvében sokszor toldja, veti szét, torzítja mostan agyonkínzott testét.

Ha már messzire vonult a háború vihara, csendes éjjeleken visszaeszmél a békés esztendőkre, piros hajnalokra, amikor egy-egy álmos szekér kocogott egymagában, vásárokra, éneklő emberekre, átvonuló nyájakra, hosszú kocsisorok zörgésére, csilingelésre, dermedt telekre, hosszú jégcsapokra, aratásra, szüretre, lakodalmas menetre, egykori erejére. Bíztak benne az emberek, háta elbírt mérhetetlen terhet, jószágot.

Megremeg az utolsó hónapok döbbenetes emlékeire. Az ágyuk üvöltése még benne rezeg tagjaiban. Égő városok, falvak pernyéjét még nem mosta le róla az eső.

A levegőbe bámuló kettétört ívek, csonka pillérek vonaglása egyre tart. A végső pillanatok fájdalma nem enyhült. Amikor messzire röpültek kövei, megroppantak a pillérek, kettéhasadtak az ívek, vízbe zuhantak a meglazult faragott kockák...

Álmodik a híd. Életről, békességről. Ő tudja, hogy mi pusztult az épségével. Tudja, hogy mit jelent fennmaradása, ősi formái, ereje, szépsége. Mindeneket összefogó bizodalmat, megértést, munkát, gazdagságot, jövőt. Mindent.