Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám

Halász Imre legelső cikke
- Ötvenéves évforduló -

Most ötven éve annak, hogy Halász Imre publicisztikai működését megkezdte. Az 1865. év augusztus 31-én és folytatólag szeptember 1-én jelent meg legelső cikke. A Pesti Napló, Deák Ferenc akkori organuma, melyet báró Kemény Zsigmond szerkesztett s melynek a kiváló történettudós, Salamon Ferenc is rendes belmunkatársa volt, közölte Halász terjedelmes cikkét, melynek megírásához Salamon Ferencnek ugyancsak a Pesti Naplóban akkortájt megjelent egyik vezércikke adta meg az alkalmat. Halász cikke nyomban a fiatal szerzőre irányította az irodalmi körök figyelmét, úgy hogy csakhamar meghívást kapott az "Új Korszak" című, magas színvonalon álló hetilaphoz, mely a magyar kultúrpolitika erőteljes felkarolását s haladó szellemben való irányítását vallotta főprogrampontjául. Az "Új Korszak"-nak tulajdonosán és főszerkesztőjén, a nagytehetségű dr. Schvarcz Gyulán kívül olyan férfiak voltak főbb dolgozó társai, mint Henszlmann Imre, gróf Lázár Kálmán, dr. Riedl Szende, Vadnay Károly s az emigráció tagjai közül az akkor még külföldön élő Irányi Dániel és Rónay Jácint. Szerencséje volt Halász Imrének, hogy nem a zsurnalizmus alsóbb régióiban, hanem valódi szellemi előkelőségek társaságában s ilyen magas színvonalú folyóiratban - melyen csakhamar mint "főmunkatárs" lett megnevezve - kezdhette meg azt a publicisztikai pályát, melynek ma már ötven évére tekinthet vissza.

A magyar sajtó e 74 éves veteránjának ötven év előtti legelső cikkéből alább közzéteszünk egy nagyobb darabot, jellegzetes mutatványául annak, hogy írtak, hogyan gondolkodtak nálunk a fiatal irodalom emberei félszázaddal ezelőtt, abban a korszakban, mikor a magyar alkotmány helyreállításának még csak a reménye derengett a jövő láthatárán s mikor politikai tekintetben a Bach-, utóbb a Schmerling-rendszer, közművelődési tekintetben a Concordátum nehezedett Magyarországra. A fent említett cikk egy része itt következik:

(Pesti Napló, 1865. augusztus 31.)

Közoktatásunk ódon épületét, mintha félne fölkavarni a századok porát, ritkán bolygatja az igazságfürkésző kritika tolla. Azért e lapok aug. 20-ki cikkéből alkalmat veszek magamnak, néhány erre vonatkozó gondolatot elmondani. (Ezt az aug. 20-ki cikket Salamon Ferenc írta. Szerk.)

Az foglaltatik a 20-ki cikkben, hogy "az államnak ne legyen gondja az iskolákra." Alább pedig, hogy "az államnak ne legyen gondja az iskolákra." Alább pedig, hogy "az állam és a törvényhozás beleszólása ez ügybe ne legyen kizárva, sőt óhajtandó, hogy beleszóljon, de csak azért, hogy a tudományt felszabadítsa." Ezen ellentétes mondatoknak más értelmet adni nem lehet, mint azt., hogy az állam nyilatkoztassa teljesen szabadnak az oktatásügyet, de aztán engedje át ennek teljes mezejét az egyes felekezeteknek s legyen a tanügynek közönyös és szenvedőleges nézője.

E nézetet én közművelődésünkre nézve üdvösnek nem tarthatom. Nem vagyok képes elhinni, hogy a közoktatás ügyének az legyen a rendeltetése, miszerint mindvégig az egyes vallásfelekezetek monopóliuma s az egyházi életnek, jelentőségéhez képest nem méltatott, attribútuma legyen. Sem olyan vérmes reményeket nem táplálok, hogy a magánvállalkozás a tanügy nagyszerű feladatait megoldani képes, s üzérszellemű századunkban arra hivatva legyen, hogy az emberiség legmagasabb érdekeik kezeibe tétessenek le.

Cikkíró Anglia és Észak-Amerika példáit hozza fel. Ezek jó példák annak bebizonyítására, hogy mennyire nemcsak felesleges, de káros is a bürokrácia és formalizmus szellemét az iskolák falai közt meghonosítani, de meg nem győzhetnek bennünket arról, hogy asz állam részéről tökéletes indifferentizmus az emberi társaság jelen szerkezete mellett igazolható legyen.

Nem volna ez igazolható még Angliában és Amerikában sem, de még kevésbé az a mi viszonyaink között.

Ne felejtsük, hogy újabb időben maguk az angolok is, mint sok másban, úgy a tanügyben is elértek az abszolút laissez-faire elvétől, s az állam évről-évre nagyobb mérvben terjeszti ki az iskolaügy fölé védő és szervező kezeit s már 1863-ban 7739 iskola állt államfelügyelet alatt. Ne felejtsük, hogy az angol köznép tetemes része éppen az államnak azelőtt általános semmittevése folytán, s az ezer hiánnyal és visszaéléssel teljes közoktatás sajnálatraméltó helyzete következtében a műveltségnek olyan alacsony fokán áll, hogy nem sokat különbözik azon géptől, melynek járulékává aljasult. Pedig Angliában az ismeretszerzésnek igen sok olyan iskolán kívüli útja van, mely nálunk teljesen ismeretlen.

Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, ezekről éppen nem mondhatni, hogy nem tűnődnek az iskolákkal, mert ellenkezőleg itt a tanügy érdekében olyan nagymérvű intézkedések léptek életbe, melyek a maguk nemében valóban páratlanok, és amiket az európai államok alig mutathatnak fel. - Az iskolai alap 1859 végén 40 598 690 dollárból s már 1856-ban 200 millió dollárt képviselő fekvő birtokból állt. Ugyanis minden állam köteles az eladó államföldek 16-od részét közoktatási célokra visszatartani, mi valóban követésreméltó példa a mi jószágaikat nyakrafőre eladogató, s azok árát rendesen inproduktív célokra elfecsérlő európai államainkra nézve. Ha meggondoljuk, milyen nagyra növekedik egykor e roppant amerikai alap részint azon iskolaföldek további területi gyarapodása, részint a kultúrával folyton növekvő és sokszorozó földérték emelkedése következtében, s hová törpültek eddig is már nagyobbrészt tőkepénzekből álló alapítványaink részint a pénzérték századok óta tartó csökkenése, részint pénzválságok és devalvációk folytán, s milyen csekélyre fognak még na jövőben hasonló okokból összesorvadni, az összehasonlítás kétségkívül az amerikaiak részére fog előnyösen kiütni, s megszűnik amaz államokra a tanügy iránti indifferentizmust fogni, a civilizációjukkal kérkedő európai államok pedig, ha élő, érző és gondolkodó lények volnának, bizonyára elpirulnának, - ők, kik fukar kezekkel mérik a filléreket a közoktatás számára, s két kézzel szórják fényes hadseregeik fenntartására a népek verejtékének gyümölcseiből gyűjtött milliókat, akik nem tudnak azok lenni a közoktatás számára az újkorban, amik középkori elődeik az egyház irányában vannak, akik csak ott állnak rendesen készen, ahol valami reglementírozni való van, de nem mutatkoznak, mikor az emberiség és felvilágosodás érdekében valami nagyot tenni s áldozatot hozni kellene.

De arra is hozta fel egyúttal az augusztus 20-ki cikk írója Anglia és Amerika példáit, hogy az egyházi rendnek a tanügy ama teljes függetlenítésétől nincs mit tartania.

Ámde nem elég, hogy mi azt higgyük, hogy nincs mit tartania, mikor bizonyos, hogy maga az a rend éppen ellenkező véleményben van.

Nem szabad egy lényeges momentumot szem elől tévesztenünk, melyre nézve az angol és amerikai viszonyok a mieinknek teljes ellentétét képezik, s melynél fogva nálunk még akkor sem volna célszerű az államnak a tanügytől teljes visszavonulása, ha ezt Angliára és Amerikára nézve feltétlenül helyeselnünk kellene.

Sem Angliában, sem Amerikában nincs érvényben egy, az 1855 aug. 18-hoz hasonló concordatum, s e körülmény tetemesen különbözővé teszi az ő helyzetüket és a mienket. Angliában és Amerikában egy egyház sem igényel magénak jogot az összes közoktatást vezényli, nem áll hatalmas hódítóként a társadalom összes szellemi életének kapui előtt, azt minden percben elfoglalni s tekintélyének hajthatatlan uralma alá görnyeszteni készen. Náluk, ha az állam visszavonul, remélhető, hogy a közoktatás, magára hagyatva, legalább rideg szabadságnak fog örvendeni.

Nálunk, amint az állam teljesen ignorálja a tanügyet, azonnal más hatalmak hódítják kizárólagos uralmuk alá ezt az egész mezőt. Vigyázzunk, hogy az államhatalom iránti túlzott féltékenységünkben a Concordatum V-ik cikkének malmára ne hajtsuk a vizet. (E cikk így hangzik: Omnis iuventutis catholicae institutio in cunctis scholis tam publicis, uam privatis conformis erit doctrinae Religionis catholicae. Episcopi autem ex proprii pastoralis officii munere dirigent religiosam iuventutis educationem in omnibus instructionis locis et publicis et privatis atqude diligenter advigilabunt, ut in quavis tradenda disciplina nihil adsit, quod catholicae Religioni, morumque honestati adversetur.) Már pedig akaratlanul is e cikk mellett küzd az, aki jelen viszonyaink közt az államnak a közoktatási térről teljes visszavonulása mellett agitál. Bizonyos konkrét esetben, névszerint a minden szabadabb mozgalmat leigázni törekvő abszolút és bürokrata államhatalom ellenében célszerű lehet, ha vallás-felekezeteknek sikerül az államot a közoktatás teréről leszorítani. Nem megvetendő korlát ez a zsarnokság ellen, s ennek igazságát ha valahol, úgy nálunk. Magyarországban érezzük és belátjuk, de azt, ami egyes abnormális helyzetben üdvös, ellenkező körülmények között, szabadelvűbb kormány ellenében is szükségesnek tartani, a logikával meg nem fér.

Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy a Salamon úr által is ajánlott korlátlan iskolaállítási szabadság következtében netalán keletkezendő magánintézetek az a hatalmas versenytárs, az egyház mellett a versenyt kiállni képesek lennének. Franciaországban a magánvállalkozás az egyházi congregatiók tanintézetei mellett pangásra van kárhoztatva, nem mintha a congregatiók tanintézetei jobbak volnának - mert köztudomás szerint tökéletlenebbek amazoknál -, hanem csupán csak azért, mert olcsóbbak, s az emberek végtelenül nagyobb része főleg ezt a pontot tartja szem előtt gyermekei nevelésében, és azt, hogy gyermeke bizonyos számú évek múlva valamely kenyérkereseti állomás betöltésére s főleg elnyerhetésére úgy ahogy kvalifikáltassák, s távolról sem képes ama magasabb emberiségi és történeti világnézetileg felemelkedni, melyet a philosophnak és államférfinak a közoktatási politikában elfoglalnia kell.

Ha a radikalizmus őshonában így állnak a dolgok, remélhetünk-e mi, nem mondom jobb, de csak hasonló sikert is, versenyző magánintézeteink számára?

Ezek bizonyára még csírájukban elfojtanának, s az iskolában, mely az elfogulatlan, higgadt tudomány hajlékául van rendeltetve, mely a jövő nemzedékre nézve több, mint a jelenre nézve az összes sajtó, s valóságos hetedik nagyhatalom, a felekezetiség szelleme századokra diadalmasan erősítené meg állomását.

Franciaországban az Encyclicára és Syllabusra, s azon szélvészre, mely ennek nyomában az ország clericalis köreiben keletkezett, jónak látták a közoktatási reformmal felelni, mely ha eddigi életébe nem lépett is, hinni lehet, hogy az eszme örökre eltemetve nincs. Nálunk, igaz, hallgatott mindenki, de azért szerény egyéni véleményem az, hogy mint olyan sok fontos ügyben, úgy itt is tévedés lett volna feltenni értelmiségünk minden köreiről, hogy qui tacent consentiunt.

Talán a most fennálló néhány magánintézetet hozza fel valaki ellenvetésül? Ez bizonyosan szem elől téveszti azt a körülményt, hogy ezek csak bizonyos vagyonosabb körök számára vannak rendeltetve, s urakat, de nem gyakorlati, munkáét és fáradalmat tűrni tudó egyéneket képesek nevelni, s kétségbe kellene esnünk a jövő nemzedék sorsa felett, ha dacára közoktatásunk hátramaradt voltának, közintézeteink e magánintézeteknél most is jobbak nem volnának.

Az iskolának nem szabad arisztokratának lenni! Az egyenlőség és testvériség eszméit csakis itt lehet, ha nem is megvalósítani, de legalább megközelíteni, megvetni annak alapját, hogy e dicső eszmék az életben mely egyre jobban az elkeseredett verseny és szívtelen önzés sivár küzdőterévé válik, némileg fennmaradjanak.

Korunk társadalmának egész horizontja felett két ellentétes csillagzat gyanánt uralkodik két eszme, az individualizmus és szocializmus eszméje, s ha elemezzük társadalmunkat, minden rétegeiben feltaláljuk e két eszme küzdelmeit. Míg némely életkörökben az egyén erélyesen követeli jogait, és sok, mi előbb közös volt, egyénivé válik, másfelől vannak olyan körei mostani társadalmi életünknek, melyekben félreismerhetetlen, hogy az egyes az egésznek, az egyén a társaságnak, az önzés a közérdeknek kénytelen a tért átengedni.

Nézetem szerint a nagy társadalmi kérdések egyikét, a gazdaságit, természetéhez képest túlnyomólag az önzés és individualizmus, másikát, az oktatásügyi kérdést ellenben a társiasság és közösség elve szerint kell megoldani. Az oktatásügy tehát lényegileg nem magán, hanem közügy. Adjuk meg azért az egyénnek, a mi az egyéné, és a köznek, a mi a közé.

Az oktatást és nevelést úgy kell tekintenünk, mint nagyfontosságú tartozást, melyet az egyik nemzedék a következő nemzedék iránt leró, s melynek elmulasztását a világtörténet - fájdalom, rendesen ártatlan utódokban, de mindig - megbosszulja. Ha tehát a nagy embertragédia nemezisét a még meg nem született milliókra felidézni nem akarjuk, nem lehet az oktatásügyet a család önkényére és gyenge erejére bíznunk.

A közoktatási reform elodázhatatlan korkövetelmény s asz a tanügyi rendszer, mely alkalmas volt a feudális kor nemzedékét nevelni, nem lehet elég a 48 utáni nemzedéknek. Hogy az államnak e téren való semmittevése és passzivitása a magyar nemzet közvéleményével ellenkezik, s hogy a nemzet akarata az, hogy az államhatalom majd annak idején cselekvőleg és erélyesen lépjen fel a tanügy reorganizációja ügyében, arról meggyőz bennünket az 1848, XX. tc. 3., 4. és 8. §-a. - E törvénycikk semmi kétséget sem hagy fenn, hogy a törvényhozás mélyreható reformokra volt eltökélve.

Valószínűleg közel van az az idő, mikor az 1848, XX. tc-nek is, vagy végre kell hajtatnia, vagy törvényszabta úton eltöröltetnie, illetőleg módosíttatnia.

Meglehet módosíttatni fog, de annál kevésbé felesleges, sőt elkerülhetetlenül szükséges, hogy azon alapeszmék körül, melyek ama közoktatásügyi reorganizációnál kiindulási pontul vétessenek, már jókor hírlapi eszmecsere keletkezzék.

Megmaradhat-e a közoktatás az egyház kezében, vagy átadják az államnak, vagy talán tisztán a magánvállalkozásra bízzák? Vagy talán olyan kört képez a közoktatás, amely természetesen sem egyházi, sem állami funkciónak, sem magánügynek nem tekinthető, hanem melynek szükséges, hogy a társadalomban valamely különálló szervezet feleljen meg?

Hosszú időnek kellett elhaladnia az emberiség felett, csak míg a legegyszerűbb társadalmi közület, a család, kibontakozhatott az eredeti vadság káoszából. De a többi társadalmi közületek még ezután is soká a család kebelében szendergenek. A családfő volt egyúttal a király és pap s a családnak természetszerűen egyszerű és szűk körű társulata valódi szörnnyé, a patriarchális állammá nőtte ki magát.

De végre szétszakadt a természetellenes kötelék, s valódi államok alakultak. A Romulusok és Remusok merészen hagyták el az őstanyát, s új alapokra fektették egykor naggyá leendő államaikat. Kétségkívül fontos időszak az emberiség életében, mely befejezi nemünk csecsemő korát.

De az ókori államok is kivétel nélkül magukba egyesítették még a vallási társulatot is. Állam és egyház együtt volt, s az akkori emberek természetesnek találták azon viszonyt, mely szerint az akkori államokban vagy az állam volt egyúttal a vallás feje is, vagy pedig a főpap gyakorolt egyszersmind világi hatalmat is. Nálunk most a gyermek is tudja, hogy ennek nem kell így lennie. Más időkben, más eszmékben nőttünk fel.

A dolgok rendjének végét a kereszténység szavai jelölik, adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az istennek, ami az istené. Azóta létezik állam és egyház egymás mellett. A Caesarok utódjai és sz. Péter örökösei megosztoztak az ember felett. Az állam a testi, az egyház az összes szellemi embert követelte magának, s az egyén szabadsága szétfoszlott a két hatalmas osztozó fél kezeiben.

Az egyház az egész középkoron át a népeknek majdnem összes szellemi életét magában egyesítette. A tudományok mind a teológia alárendelt szolgái voltak, s azon hulladékokból táplálkoztak, melyek fényövezte úrnőjük asztaláról megmaradtak. Az ellenkező vélemények a máglyák lángjai között némultak el.

Ez nem maradhatott mindig így, s már három század óta folyt a küzdelem, melynek végeredménye nem lehet más, mint a szabad vizsgálat és tudomány teljes emancipációja, hogy úgy mondjam, suverenitása.

Valamint az egyháznak az államból kiválása jelölte a középkor kezdetét, úgy a három század óta vajúdó történelem csak akkor szülte meg tulajdonképpen az új kort, mikor majd a tudomány magát mind az egyháztól, mind az államtól függetlenül külön, önálló társadalmi közületben szervezte.

Az állam és az egyház féltékenyen nézik a tudomány ezen függetlenülési törekvéseit, szeretnék örökös gyámságuk alatt megtartani a fiatalabb testvért, aki örökségét erélyesen követeli. Azért midőn 1815-ben a vihar utolsó dördületei elmorajlottak, az abszolút állam mindenütt remegve nyújtja kezét az egyháznak, s éles ellentétben a köztük folyó szakadatlan antagonizmussal, a concordátumok gomba módra tünedeztek fel a vén Európa véráztatta terein. Tudjuk, mi következett ezután: Metternich és Sándor cár korszaka.

Azért a tudomány és a közoktatás felszabadulása érdekében nem lehet sehol az európai szárazföldön azt óhajtanunk, hogy az állam - annál kevésbé az alkotmányos állam - a közoktatás küzdőteréről visszavonuljon. Ha visszavonulna az állam, a másik fél (az egyház) a beati possidentes elvénél fogva bizony örökre megmaradna az összes közoktatás birtokában, elvitázhatatlan patrimoniumának tekintvén azt, amit csak a történet sajátságos menete játszott kezeibe. A magánvállalkozás nemhogy virágozni, de még felemelkedni sem bírna. Ám lépjen a háttérbe az állam, de majd csak akkor, mikor erős küzdőt hagyhat maga helyett hátra, mikor majd a közoktatás a kor szellemének megfelelőleg szervezve, saját házába behelyezve, szóval, mikor a közoktatás szabadsága nemcsak proklamálva, hanem organizálva is lesz.