Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám

Móricz Zsigmond: Áthelyezés
Elbeszélés

Lamberger úr reggel óta várakozott, a hivatalnokok gyorsan jöttek-mentek keresztül a kis várótermen, nesztelenül s hajszolva. A vezérigazgató úr későn jött be s az aktákat intézte el.

Feszülten, várakozva ült, tudta, hogy bármely percben sor kerül rá s készen tartotta magában a szókat, hogy mit mondjon gyorsan, szabatosan, csak néha eszmélt magára s akkor megvonaglott rettentő tragédiájának érzésétől. Vastag, tövig nyírt kerek feje izzadt, a gallérja fölött két mély ráncba gyűrődött a tarkóján a háj, szalonkabátja megfeszült a gomboknál s kidülledt nagy szürke szemeiben nedvesség és szórakozott merevség, amely szolgai éberséggel villózva váltakozott.

- A vezérigazgató úr őnagysága kéreti.

Lamberger úr némán tette a mellére nagy vörös tenyerét, mintha azt kérdezné: engem? s már ott is volt az ajtóban s amint belépett a fényes terembe, érezte, hogy a testén megfagy a verejték; ah ez a borzasztó tragédia.

- Nagyságos igazgató úr - kezdte minden kérdés nélkül, egészen távol és káprázó szemmel -, alázatosan kérek, hogy...

Az igazgató mereven ránézett. Szúrós barna szemeit ahogy beleszögezte a testébe; mintha nyílást szúrt volna rajta, amelyen kifütyül a gáz, az öntudat... Nagyon komisz volt...

- Valami kérése van?

- Igen.

- Adja be írásba.

Kihúzta belőle a pillantását s ugyanolyan keményen és szigorúan szegezte az előtte levő írásokba.

Lamberger úrnak egész testében benne volt, hogy megforduljon s elmenjen. De teljes rettentőségében villant fel benne borzalmas tragédiája:

- Kivételesen... kegyesen méltóztassék...

- Gyorsan... a tényt, a tényt...

Az igazgató arca vonaglott az idegességtől és a közönyös eltaszítás ömlött belőle, láthatatlan sugarakkal.

- Nagyságos vezérigazgató úr... Áthelyezést vagyok bátor... Óbányatelepről bármely más...

- Áthelyezés! - kiáltott fel leplezetlen ámulattal a vezér, az arca vonaglott, kigyúlt, kiviaszkolt sárgás bajsza, az apróra nyírt s állon kiborotvált ősz szakállhoz tapasztott bajusz szatírszerűen elhúzódott lila, epés szája körül.

- Igen.

- Áthelyezés!... Már megint áthelyezés!... Hát mi van az urakkal - s a hangja visított, mint a vércséé. - Hát már senki sem érzi jól magát azon a helyen, ahol van? Hát ebben az esztendőben meg van szédülve az egész hivatalnoki testület?... Majd nem fognak áthelyezésekre spekulálni, ha az áthelyezés egy degradálással fog járni... Jól gondolják meg, hogy a fizetésük rovására, az előlépés beszüntetésére megy az áthelyezés...

Elhallgatott s a szemeit megforgatta, mint a kést a szegény Lamberger úr belsejében.

- Még mindig kívánja az áthelyezést?

- Igenis, nagyságos uram - mondta igen gyorsan Lamberger úr, - vagy talán Gámán Richárd tanító urat méltóztassék áthelyezni...

A szemei szinte odafeküdtek a vezérigazgató elé az asztalra, úgy néztek föl a hatalmasra, farkcsóválva, rettegve, félszóval félig vakkantva.

- Miii? S a vezér rávetette magát az angol íróasztal csillogó felületén a kis kövér Lamberger alázatos tükörképére, annyira előre csúszott, ahogy csak lehetett és szúró fekete szemeit, mint egy darázs fúrta bele mélyre.

Lamberger úr lesütötte a szemét, kimondhatatlan volt amit szenvedett, ömlött róla s mindjárt meg is fagyott a verejték.

- A szolgálat... azaz a Társulat érdekében... levő...

- Világosságot, világosságot kérem... Ne hebegjen és ne ugráljon itt... Mi az?

Lamberger úr gyorsan kezdte, ideje sem volt összeszedni magát...

- Kéremalássan az este kiküldetésbe mentem Rudolftelepre, az új salakhányó... Mikor a vonatra felültem, kérem még mit sem gondoltam. Azonban útitársam nem lévén, gondolataim... Szóval eszembe jutott, hogy a feleségem!... Én azonban megjegyzem soha nem hittem, mert én férfi vagyok s én felőlem beszélhetnek amit akarnak;... még azon, hogy a feleségem szeret zongorázni, semmit se találok! Hiszen kérem, sajnos, gyerek nincs, mulatság nincs, szórakozás nincs és én nem tudok zongorázni... egy mázsamester... én azon nem csodálkoztam, hogy egy fiatal emberrel, aki szintén jeles zongorista, szóval, hogy együtt szerepeltek a múlt hónapban a koncerten... Sőt örvendtem, hogy a Társulat renoméja a városiak előtt... én még az este is együtt kártyáztam a kaszinóban Gámán úrral...

Hirtelen megérezte, hogy már szószátyárkodik, rápillantott a vezérre, aki szótlanul lesve, sátáni arccal s asszonyos kíváncsisággal tűrte most kivételesen a hosszú, gyors, de kapkodó s nyekegő beszédet.

- Szóval én kérem, ellenállhatatlan kényszer... alatt lelépten a vonatról mindjárt az első megállónál, a papírmalom... s gyalog vissza Óbányatelepre... - s a torka megfúlt, bedagadt, ahogy egy-egy szót vetett. - Haza... a lakást csukva találtam, botrányt csapni nem akarván, az alszámvezetőék nem kívántam, hogy észrevegyenek valamit... Kérem elszaladtam a Gámán úr lakására... Rendesen kopogtatni akartam az ajtón; azonban neszt hallván... kérem világosan felismerni véltem a feleségem hangját... hangosan beszélgetett s kacagott...

- A

- Kérem az ablakot betörtem... a vászon rolettát fel... s kérem in flagranti...

- A

- Kérem én nem szóltam... a Társulat miatt elengedtem magamnak a bosszút... ők sem szóltak... persze meg voltak rémülve... Nyugodtan haza...

Lamberger úrnak ki volt égve a torka, a szók szárazon, csikorogva ugráltak ki s meg kellett állania, köhögött és kendővel törülgette a fejét...

Az igazgató felhasználta a szünetet, egy gombot megnyomott, egy papírra vastag kék ceruzával felírta: "felhívni Óbánya" s azt átadta a belépőnek.

- Aztán... Aztán...

- Kérem otthon betörtem a konyha ablakot, bejutván, bementem a szobába... Most, hogy és mit?... Járkálok... A feleségem megérkezik s a nála levő kulccsal az előszobát kinyitotta, megjegyzem, hogy én a szobaajtót már előzőleg becsuktam... s a szobába nem eresztettem be!... Azt nem... Mikor az én családi otthonom szentélye meg lett becstelenítve?... azt nem!... Ő sírt és zokogott... én?... könyörtelenül... Kö-nnyör-tele-nül... Nem bocsátottam magam elé... Meg tudtam volna ölni, hogy engem a világ előtt, a nagyságos Vezérigazgató úr előtt... Hát itt vagyunk!... Hát ezért voltam én... Hét évi házasság alatt, kérem a kezem rá nem tettem;... ámbár;... na... Soha meg nem csaltam, pedig... elég hideg volt hozzám... nem úgy mint... Én levontam a konzekvenciákat s meg van, a jövőben fogom tudni... Hát kérem alássan, alázatosan kérem nagyságos...

Az igazgató beleszólott. Döntött. Csakugyan az a legjobb.

- Hát... áthelyezést?...

- Igen, a társulat érdekében... kizárólag...mert én kérem elbírom, én felőlem lehet ami akar lenni... én szembenézek... de a Társulat tekintélyét... olyan jól kezdődő barátságos kolóniaélet... ahogy kegyesen, nagyságos...

A telefon szólott.

A vezérigazgató mohón vette füléhez a kagylót.

- Á, halló... maga az bányafőnök úr?... Igen. No... van valami?... Igen... Igen!... Igen... Más hivatalos nincs?... Igen... Lamberger?... Eltűnt?...

- A két órai gyorssal éjjel... - bökte bele Lamberger úr ijedten; csak ebben a pillanatban látta, mekkora felelősséget vett magára a hivatali mulasztással.

Az igazgató szigorú arccal hallgatott, egyszerre fölcikázott ijedt szeme Lambergerre.

- Mi?... Hogy?... A felesége?!... hogy agyonlőtte magát?

Lamberger megdermedt. Megértette.

- Az előszoba fogason... a vadászfegyver... - hebegte s a szája lecsuklott.

A vezérigazgató soká, rettentően soká hallgatta a telefont. Ah, ez borzasztó. Borzasztó... Borzasztó. Az az asszony. Szegény. Persze, úgy hagyta ott. Mikor az előszobán át eltávozott, hallotta, hogy a hideg konyhában sír... S a lakásajtót csukva hagyta rá... Nem mehetett be... Ah, szegény...

A kagyló zörrent, a vezér felállott. Mint egy nagy sovány macska, idegesen vonagló léptekkel emelkedett a megdermedt kis kövér mázsamester fölé.

- Hát barátom - mondta engedékenyen -, ha maga is áthelyezést óhajtana, kivételesen...

- Én kérem? - szólt Lamberger úr s szürke nagy vizes szemeit egészen lucskosan emelte a vezérre. - Nem, ne tessék, nem, nem... én... szembeszállok... vezérigazgató úr... - és könnyezett. És kérem... jobb...ban megfelelő ott... a sír...nál...

Elfogta az érzés, megeredtek a könnyei. Jónak és nemesnek érezte magát s ez ellenállhatatlanul elérzékenyítette. Hogy ő feláldozza magát a pletykának s ápolni fogja a sírt... Hiszen, igaz! Szegény asszony, ő is levonta a konzekvenciákat...

- Helyes, barátom - szólt a vezér s kinyitotta hosszú barna ujjait két válla előtt, s valami igen finom szivar illata áradt belőle -, én a Társulat vezetésében mindig arra törekedtem, hogy a Társulat alkalmazottainak úgy testi, mint lelki szükségletei ki legyenek elégítve...

Lamberger úr egyszerre tisztában volt vele, hogy az ügy hivatali része be van fejezve, máris megrettent, hogy mennyi idejét rabolta el a vezérnek.

- Alázatosan bocsánatot kérek... - mondta, mélyen, ügyetlenül meghajlott a hosszú szalonkabátjában, amely a térdein alól lógott, visszafordult s tétován, vak tapogással kereste az ajtó kilincsét...