Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Figyelő

Lantos Helén: Ricarda Huch

Most, hogy Ricarda Huch élete és alkotó ereje csúcspontjához ért és én újból megkísértem azt, amivel évek során át többnyire sikertelenül próbálkoztam, t. i. az ő egyéniségét, műveit és hatását véglegesen megállapítani és értékelni, úgy érzem, hogy az osztályozás és rendszerezés nehézségét nem az anyag bősége vagy ama területek sokfélesége okozta, amelyeken ő próbálkozott és sikereket aratott, nem is az ő fátyolozott csillogású egyénisége, hanem fejlődésének összevissza bogozott, sokszor megszakított vonala, továbbá az egyes műveiben is megnyilvánuló ellentmondások és talánszerűségek. Valahányszor azt hittem, hogy felfogásának és produkciójának lényegét felismertem és sikerült erre vonatkozó megállapításaimból az ő világnézetét elképzelnem és felépítenem, mindig megjelent egy új könyve - regény, vers, vagy novella - s ha azt a teljesen váratlant és meglepőt, azt a merőben újszerűt, amit ebben adott, be akartam illeszteni róla való gondolataim rendszerébe - ez a szerkezet mindig teljesen rombadőlt. Olykor azután úgy tetszett, hogy nincs is ebben a dús termékenységű, könnyed, sokoldalú és csalóka alkotásban semmiféle törvény - vagy szükségszerűség, hogy csupán a játszi szellem, a mozgékony fantázia, és a szeszélyesen változó érzelem szappanbuborékai ezek.

De van bennük valami sajátságos szépség, titokzatos varázs, pogány szentség és a mindenséget átölelő vágyakozás, s még akkor is éreznünk kellene, hogy egységes, mély, magasbatörő világnézet szülöttei, ha nem tudnók, hogy művészi értékek csak úgy jöhetnek létre, ha az embernek és a mindenségnek határozott, tiszta, bár változható viszonyából sarjadzanak - ha maga Ricarda Huch nem mondaná:

"Es lässt für jeden sich ein Punkt bestimmen, von dem er austrahlt, der ihn um sich dreht, un für das Aug' des Eingeweihten sichtbar durch alle seine Taten schimmert." (Evoë).

Kétségtelen, hogy a világnézet középpontját érti ezen; keressük hát meg ezt a centrális pontot, hogy belőle kiindulva világosan lássuk és pontosan értékeljük a Ricarda Huch-problémát.

Drámáit és verseit bátran kirekeszthetjük vizsgálódásunk köréből; a drámákat azért, mert úgysem árulnának el egyebet, mint képtelenséget az alakításra, emberek és sorsok megelevenítésére - legfeljebb még az a humor csillan fel itt-ott, amely későbbi műveit bearanyozza; - lírájának lágy monotóniáján, gondolati, érzelmi és érzéki vágyódásokból összegyúrt hangulatán, formai gráciáján és tökélyén keresztül még nem érzünk meg egyebet, mint a közvetlenség, a tűz, a lendület bámulatos hiányát, meg nagy-nagy lelki nemességet és előkelő gondolkozást. Szemlélődésünket ilyenformán csak epikájára kell kiterjesztenünk, vagyis Ricarda Huch munkásságának legnagyobb, legjellemzőbb részére.

Korábbi, nem történelmi tárgyú, modern vagy fantasztikus regényeiben (Ludolf Urslen, Vita somnium breve, Von den Königen und der Krone, Aus der Triumphgasse stb.) először is az a szembeötlő, hogy a cselekmény sajátságos módon a távol ködébe vész és háttérbe szorul, a jellemzés meglepően elmosódó és ingadozó, reális tájképek alig-alig szolgálnak háttér gyanánt; ámde mindezen tünedező, halvány, bizonytalan elem fölött uralkodik az erős, az egyedül lényeges, a mindent betöltő érzelem. Goethe mondása: Gefühl ist alles - lehetne a jeligéjük. Valóban érdekes megfigyelni, miképpen szedi széjjel, magyarázgatja, világítja meg a költő a legfinomabb lelki árnyalatot, a legcsekélyebb hangulat- vagy érzelem-részecskét, míg fontos eseményeket, nagy sorsfordulatokat, hatalmas külső változásokat egész mellékesen nagy nembánomsággal intéz el.

Nagy tévedés lenne azonban itt olyanforma pszichológiai regényekre gondolni, amilyeneket Bourget vagy éppen Stendhal alkotott. Ricarda Huchnál teljesen hiányzik a tudományosan pozitív lélektani analízis; nála csupán egészen laza kapcsolat van gondolat, érzelem és cselekvés közt, s az érzelem minden irányban korlátlan kiterjedésű, végtelen. Éppen ez, hogy némely regényhősénél a vágyakozás a végtelenségbe árad, hogy szünetlenül keresik a kapcsolatot önmaguk és a mindenség között, hogy minden földi dologtól szabadultnak érzik magukat - mindez a romantikus költőre vall, valamint az is, hogy nagy szerepet juttat a tudatlannak, hogy szereti a beteges hajlamot úgy felfogni, mint "diszharmóniát, mely a monotóniától a harmóniához vezet", s nála is mind egyre előtérbe nyomul annak a kötelességnek érzése, hogy boldogak legyünk.

Mindamellett a mindenségben való felolvadás, az érzelemvilágnak határtalan kibővített és elmélyített felfogása, a legtitkosabb ösztönöknek is tudatossá válása: mindez csak egyik oldala Ricarda Huch művészetének. A másik oldalon áll, frappáns ellentét gyanánt, a valóságos földi életnek nagy, rajongó, szenvedélyes szeretete. Ennek a szenvedélynek a kitöréseit megfigyelhetjük minden egyes művében; ez a szeretet óvta meg a művésznőt attól, hogy végleg eltévedjen a romantika álomszerű, ködös világában. A mulandó, de ah! Oly édes, a rövid és mégis oly gyönyörűséges igazi élet lelkesült igenlése és odaadó imádata révén tudja Ricarda Huch megvetni lábát a valóságban, s hogy itt a földön is eligazodjék, azt lehetővé teszi erős, egészséges (bár nem mindig egyenletesen fölhasznált) megfigyelőképessége.

Tehát azt az ellentétet és meghasonlottságot, amely az ő lényének és alkotásának magva, ilyenformán foghatnók föl: magasba szárnyaló, végtelenbe kalandozó romantikus hajlam, amelyet ellensúlyoz a komoly, erős ragaszkodás a valósághoz. E két, oly különböző irány harcaiból, megalkuvásaiból, itt-ott összeolvadásából született e maga nemében páratlan költő valamennyi műve, és aszerint, hogy lényének egyik vagy másik oldala, hogy a törekvés vagy hajlam győzött, van bennük több világosság, plaszticitás és elevenség, vagy több lendület, a képzelet csapongása és átszellemültség. Az minden esetre világosan látható, hogy Ricarda Huch komolyan igyekezett tisztán érzelmi, szubjektív költőből plasztikus, objektív művésszé alakulni át.

A német romantikáról írt műve is a legsajátságosabb könyvek közé tartozik: a tudomány és művészet határán áll, s egyrészt annak a költői iskolának igazságos értékelésére törekszik, másrészt azonban szenvedélyes, ugyan burkolt és talán nem is tudatos önmagyarázás; egészben véve küzdelmes felszabadulásnak és megváltásnak tetszik. A romanticizmus természetét még senki sem fejtegette szebben, megértőbben, lelkesebben és szomorúbban ennél a modern romantikusnál, akinek a dicsőítése bizonyos értelemben búcsú és lemondás is. S hogy Ricarda Huch voltaképpen csak hajlamában, rajongásában, vágyakozásában romantikus, azt legjobban átérezzük, midőn a romantikus nőideálról szóló fejezetét olvassuk. Ez az asszony csöppet sem hasonlít arra az androgyn lényre, akiről mint emberideálról álmodoztak az első romantikusok (a két Schlegel, Tieck, Novalis stb.). A törhetetlen kitartás, művészi rendszeretet, az apostoli buzgalommal összeférő rendkívüli simulékonyság, amely képes beleélni magát minden új dologba és tiszteletreméltó módon változtatni tudja saját énjét is: ezek, úgy érzem, az igazán nemes, erkölcsileg és szellemileg magasan álló női lélek jellemvonásai.

Minden művészi szépért való rajongása, az önfejlesztésre való fáradhatatlan törekvése, lelkének számtalan finom, érzékeny, rezdülékeny húrja annak a költőnek a hatása alá terelték lényének egyik felét, a valóságra szomjúhozót, akihez alaptermészetének egyes sajátságaiban egyébként is kissé hasonlított. Amiképpen korábbi regényei az első romantikusokra, éppúgy emlékeztetnek novellái (Mondreigen von Schlaraffis, Wonnebald Pück, Fra Celeste, Teufeleien stb.) Gottfried Kellerre. Ennek a finom, egész az aprólékosságig kidolgozott megfigyeléseiből, nagy higgadtságából, a jelenségek egész világával szemben végtelen nyugalmából, sőt látszólagos hűvösségéből van valami Ricarda Huchban is; csakhogy ami ott olympusi nyugalom, az epikus költő rendíthetetlen igazságossága és objektivitása - az itt a művész és a sujet közt lévő áthidalhatatlan távolság következményének látszik. Keller fantáziája a legbámulatosabb, a legszínesebb képeket varázsolja elénk és a legelvontabb dolgokat is reális vonásokkal tudja felruházni; ellenben Ricarda Huchnál még a reális világ rajza is elmosódó és fantasztikus marad, sőt metaforái sem igen varázsolnak színes képet szemünk elé, inkább csak gondolataink vagy érzelmeink segítségével hatnak reánk. Az ő humora is éles megfigyelésekből származik ugyan, de bizonyos kesernyés irónia jellemzi - a romantikus sohasem tagadja meg magát -, míg Keller egészséges, őserőtől duzzadó humora csupa fölény, isten módjára hatol át a tárgyakon és megértő mosollyal öleli magához a mindenséget.

Mint látjuk, Ricarda Huch éppoly kevéssé igazi Keller-tanítvány, mint tisztán romantikus költő. Utolsó időben azonban mintha megtalálta volna az ő igazi terrénumát, mintha a benne rejlő összes ellentétek a kiegyenlítődésre törekednének, mintha a lelkében rezgő valamennyi hang összeolvadna egy bűvös erővel felcsendülő hatalmasan szép szimfóniában. Ricarda Huch a történelmi genre felé fordult, s ez a műfaj kész alakokat és eseményeket ád az ő, alakításra és felépítésre oly kevéssé termett kezeibe, s érvényre juttatja ritka képességeit a finom részletek megfigyelésében, az érzelmek elemzésében, s főként abban, amiben ő szinte utolérhetetlen, t. i. hogy hangulattal tud elárasztani mindent, amit ír. "Garibaldi"-ban egy mesteri módon felfogott és megrajzolt hősalak közé tudta csoportosítani egy egész korszak életét, egy egész mozgalom szellemi tartalmát, s evvel oly monumentális művet alkotott, amilyent méltán várhattunk tőle a "Risorgimento" éppoly egzakt, mint finom rajzú portréi után.

Utolsó művével pedig, a "Der grosse Krieg in Deutschland"-dal, még tovább haladt e bámulatraméltó nő azon az úton, amely a szubjektivitástól az objektivitáshoz, a romanticizmustól a realizmushoz vezet; ezt a könyvet már nem csupán a gazdag és termékeny érzésvilág szülte, hanem az alkotó művészet hozta létre, oly önmegtagadó tárgyilagossággal, oly szigorú tömörséggel, amilyent a "Vita simnium breve" és a "Ludolf Urslen" szerzőjétől alig vártunk volna. E merőben újszerű és a meglévő formákba egyáltalán nem szorítható mű, amelyre ezt a büszke és tartózkodó címet írta szerzője: "Eine Darstellung" - a tények és események, a jellemek és személyiségek óriási tömegéből egy hosszú időszak oly terjedelmes képét alkotja meg, hogy mi hajlandók volnánk realisztikus prózai eposznak nevezni, s úgy értékelni, mint a költő valóságra szomjúhozó, élethez tapadó ösztönének végső eredményét. Másrészt meg éppen a feldolgozás szigorú tárgyilagossága, a részrehajlatlanul egyenletes megvilágítás annyira a háttérbe szorítja a tényeket és személyeket, hogy a kor hangulata, ritmusa és színezete élénkebben megjelenik előttünk, mint maguk az egyes elemek, amelyekből mindez összetevődik.

Ricarda Huch tehát ezen utolsó nagy művében voltaképpen még mindig az, aki volt; még mindig egyaránt szereti a határtalant és a szűk korlátok közé szorítottat, még mindig a végtelenben csapong, de egyúttal a biztos talajhoz is ragaszkodik, a múlandó életet csupán a mindenség parányi alkotórészének tekinti s mégis mindenekfelett imádja. Emellett azonban a művészi tökéletesedés rendkívül magas fokára jutott, amely különben talán elillant vagy megkövesedett volna, az egységesítés csodaszerével és a hangulat balzsamával bevonva örökké viruló frissességben megtartania.