Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Tábori posta

Kassák Lajos: Dávid, az anarchista
(Riport. 1915. május)

Most, mikor a sors világotfordító kedvéből az apánktól, testvérünktől és minden jószomszédunktól különszakadtan s talán még a tegnapi magunktól is idegenül rójuk a csöndes itthoni utcát, megsokszorozva hat ránk egy régen ismerős szem pillantása, egy üdvözlő kéz hozzánktévedése, egy váratlan ember elénk toppanása, akivel, hacsak merőn szavakban is, egyszer valamikor már testvérei voltunk az egész világnak.

A tél, zimankós, kályha mellé kergető hónapok még csak átúsztak fölöttünk fakó közömbösségükben, de most, hogy széles, öntudatra ébresztgető fényével belénklobogott a tavasz: alvó szívünk hirtelen életre dobbant és tágranyitott szemeink napestig keresik a társat, aki csak egy szót is szólna hozzánk szeretettel és megértéssel, a mi régi nyelvünkön. S ha két ember találkozása csiholt ki már valamikor őszinte örömet, úgy a mai pillanatra lopott ölelkezések örökre elfelejthetetlenné istenülnek a szomorú fejekben.

... Vasárnap volt és lelkem kelyhében ezekkel a drága gondolatokkal csordultig jártam a várost s Angyalföld szagos útvesztőibe már belelógott a májusi alkony, mikor valakinek a hívó, gyerekes füttyét hallottam magam mögött.

Az éles hang idegesítően hasított végig az üres utcahosszban, a szám dühösen mordult valami csintalan kölyökre - de nem fordultam meg.

- Halló, kamerád! - hangzott föl néhány pillanat múlva közvetlen mellettem s egy kéz csapott a vállamra; hirtelen oldalra perdített.

- Szervusz, kamerád!

- Szervusz! - válaszoltam, de életemben ez egyszer nem tudtam kinek adom tebarátsággal a kezem. Egy hórihorgas, sárga bajszú ember állt előttem: bal karján kócos lánygyerek gubózott pislákoló szemekkel, kockás pepita ruháján pedig nagy zsírfoltok fényeskedtek az alkonyatba.

- Mit?! Nem ismersz meg, kamerád?

A lógós sárga bajuszt, mint valami ázott zászlórongyot, erősen meglobogtatta a zavart nevetés s ez a rekedt, hektikás hangözön kedves emlékezéseket kevert föl a fejemben.

- Dávid! Te vagy az, Haskin Dávid?!

Ölelő félkarja szomorú, szép világokon lendített át egyetlen szorítással... A mi Batthyány-féle anarchista csoportunkról München, Brüsszel lebujain át Párizs szabadra engedett rajongói közé dobott az emlékezés, a Quartier-Latin-beli két sous barakkba, ahol annyi sok göthös, számkivetett ember szájából hallottam a világmegváltó igék színes zuhatagát s ahol sok jóreménnyel a jövőre naponta ráztam kezet Haskin Dáviddal. Dávid ekkor már bélyeges vadja volt Európa minden nagyobb városának s mint valami kiéhezett, a falkájától elcsapott vezérfarkas futott be a "gigászi vadonba". A Rue Mouffetar egyik padlásszobájában húzódott meg a feleségével, kis fiával s még vagy tíz földijével, tíz piszkos odesszai szabólegénnyel. Anarchisták voltak s tagjai annak a frakciónak, aki gyermektelenséggel, a proletariátus terméketlenségével akarja lekényszeríteni a világ nyakából a kapitalizmus jármát. Szentül hittek az új világ eljövetelében s ők maguk már kommunisztikus alapon morzsolgatták le heringen és hagymán átvegetált napjaikat. Kis igényűek voltak, keveset dolgoztak, mintha csupán a lelkes vitákért éltek volna s bárha Dávid egy gyermek erejéig már meg is szegte az elvet, soha nem bántották miatta.

- több már úgysem lesz, nem szabad többnek lenni... Inkább... inkább... - motyogta a keszeg ember, ha olykor mégis szó esett róla s aztán pergették tovább a legfantasztikusabb álomképeket Oroszország megváltásáról.

Hét éve lehet, hogy utoljára láttam Haskin Dávidot: ott ült az alacsony padlásszobában elvtársai között s térdén a másfél éves Avigdorral így búcsúzott:

- Ne feledd kamerád, amíg a tőke lesz úr felettünk, nemcsak a vágyainkról, de az életünkről, a fizikumunkról is le kell mondanunk miatta.

Akkor tél volt s amíg Dávid fanatikus esze elvekről prédikált, két öntudatlan karja féltve babusgatta a didergő Avigdort. Azóta hét fagyasztó tél gyötörte meg a hektikás Krisztust s most a langyos alkonyatban itt áll előttem újra karján egy másfél éves gyerekkel. Csakhogy ez már nem fiú, hanem lány.

- Hogy hívják?

- Sára... - motyogta Dávid és szőrös ábrázata újból nevetésre rángott, de nem adott hangot. Rámmeredt szemekkel hallgatott kicsit; aztán szent meggyőződéssel mondta:

- Ne hidd, ne hidd, hogy azért renegát lettem. Igaz, hogy ez már az ötödik, de én, én nem tehetek róla... Tudod, kamerád, a vérnek jogai vannak, követelései vannak a vérnek, amelyeket még a legőszintébb meggyőződéssel sem tudunk magunkban elnyomni.

- De hiszen nem is azért kérdeztem a nevét, hogy megbántsalak vele...

- Tudom kamerád, te megérted s nekem sincs eggyel is több bűnöm ennél. S hogyan örülnék, testvér, ha a többieket is láthatnád most: a nyolc éves Chaimot, a kisebb Hirschet, a törpe, oroszlán fejű Leibet...

- Hát hol vannak?

- Nem tudom. Nem... nem... ah, ha most átkozódni tudnék, szörnyű tűzesőt köpnék a világ szemébe... vagy ha sírni tudnék... de nem, nem nekem semmi sem jutott a boldogabb emberek sorsából...

Csontos vállát nekidöntötte a falnak s egy ideig így állt szótlanul, merőbe nyitott szemekkel; aztán kínosan, nagy emberi gyötrődéssel buggyantak ki száján a panaszló, lázadó szavak.

Megindultunk s útközben így mesélte el szomorú sorsfordulását:

- Pár száz frankra koplalt pénzemmel három év előtt azzal a szándékkal hagytam ott Párizst, hogy egyenesen Odesszába megyek, ahonnan az utóbbi időkben nagyon szomorú leveleket küldözgetett az öreg, özvegy anyám. De nem juthattam célba. Mikor elindultam még csönd volt Oroszországban, de mire a határra értem, már véres pogromok dühöngtek s az első állomáson belém és belémakadt a rendőrség. Amint mondták, valami Nazar-Chrustalev nevű veszedelmes propagandistát sejtettek bennem s ebben a gyanúban letartóztattak a feleségemmel s akkor már három gyermekemmel együtt. S mivel én is, mint politikai "bűnös" álnév alatt kerültem a kezükbe, ki tudja mi lett volna ennek a véletlen tőrbeesésnek a vége, ha éjszaka, amíg a rendőrök a szomszéd butikban duhajkodtak, több közénkcsukott helyi zsidóval együtt nem sikerült volna a szökés. Hajnalra már túl voltunk a határon s Oroszország helyett, akit minden bűne mellett is talán még Gogolnál is jobban tudok szeretni, Galíciában telepedtem meg. Irtón buta, közömbös nyáj közé csöppentem, jámbor emberbirkák közé, akik hosszú száz esztendejükkel sem jutnak tovább a bárgyú jeremiádákon - de azért nem mondtam le a terveimről. Műhelyt nyitottam s mivel nemcsak a faluban, de messze a környéken is magam voltam asztalos s mivel olcsón dolgoztam, hamarosan szereztem akkora bizalmas ismeretséget, hogy ezek között a tompa félemberek között agitációhoz kezdhettem. Lassan ment ez a munka, de nem eredménytelenül, gyökeret fogott az ige s egy év múlva már gépírásos röplapokat csempésztünk át az orosz határvidékre. Egyre több hívünk akadt s a harmadik esztendőben megcsináltuk a kommunista kolóniát: ötvenkét emberrel éltem a munka és haszon közösségében.

Ekkor jött a háború és egyszerre mindennek vége lett... A rövid boldogságért szomorú, nagyon szomorú véggel fizettem, kamerád... Körülöttünk már dühöngött a vérözön és mi ötvenkét testvér az emberi hitben halálverítékesen vártuk az őrjöngés végét s ajkunkon még ott remegett a biztatgató remény, mikor a mi kis fészkünket is megtalálta az első ágyúgolyó. A házak közé esett s két ártatlan gyereket ölt meg, amint hóembert építettek az utca közepén. Sokan, a módosabbak már napok, hetek előtt elmenekültek, azokat mindnyájan szidtuk akkor, de most a bíró maga inalt házról házra és parancsolta, hogy mindenki fusson, fusson mert estére itt lesznek az oroszok. Egy óra múlva jóformán csak az én családom maradt a faluban. Én még mindig nem mehettem, zárt ajtó mögött a feleségemmel vesződtem. Beteg volt a szegény asszony és öltöztetni, támogatni kellett, mint valami járni tanuló gyereket. Minden ügyességemet, fizikai erőmet megfeszítettem érte, nagy szenvedő szívem most ezt parancsolta rám a legszebb emberi kötelességnek, de az arcom majd kicsattant a szégyentől, szemeimet nem mertem felemelni a földről, mert szégyelltem magam minden mozdulatomért, amelyet érte s benne a magam gúzsbakötöiért tettem, amíg kint a havas mezőkön inaszakadásig loholt ötvenkét testvérem a szépben, ötvenkét igazhitű ember.

- Dávid, Dávid, ha én meg is halok, ne felejtsd el a gyerekeket, mert ők öten majd ötszörös erővel fogják követelni a te akaratodat.

Így beszélt hozzám az asszony sápadt mezítelenségében, de nem maradt időm, hogy válaszoljak neki. Mintha a poklok fúriái szabadultak volna az üres falura, szinte a föld is megremegett az őrjöngő ordítozástól, puskaropogástól.

Akik elmenekültek, a bíró parancsára, mintha kedves vendégeket vártak volna: tárva hagyták a rozoga kalyibák ajtóit, csak az én kilincsemre fordult rá a závár s most veszett, zuhogó, dörömbölés szakadt rá az ázott deszkákra. Mire az ajtóig értem, már be is szakadt az ócska alkotmány s egyszerre ott toporzékolt, ordított előttem a szuronyos katonák egész rengetege. Mint valami sáros, megtépett ordasok özönlöttek be a fehér, didergető estéből.

Vagy tízen vetették rám magukat egyszerre:

- Gazember! Spion! - ordították és tompa, zúzó fájdalommal éreztem arcomba hullani a nehéz, hideg öklöket. Nem tudtam miért bántanak, mit vétettem ellenük: szelíd, gyáva könyörgés szakadt ki a torkomon, de senki sem hallgatott meg, mint valami őrült boly nyüzsgött a sok idegen ember a szobában és engem durva, könyörtelen lökések az utcára forgattak. Hallottam a feleségem sikoltását, a gyerekek jajongását - visszafeszültem, de hiába, a csontos buzogányok még messzibb tántorítottak.

És most, most történt valami, amit nem fogok többé elfelejteni. Az őrjöngő káoszból valaki a nevemet kiáltotta. Szinte állati örömmel vonította:

- Dávid, édes testvérkém Haskin Dávid! - és ölelt, szorított, hogy majd beleszakadtam a két erős karjába.

Emlékszel a vágott szájú Schlajmera, akit az utolsó szamaritánusnak csúfoltunk Párizsban?

Nagy, szőrös fejét alig ismertem föl, szörnyű ijesztő ördögöt csinált belőle a cári gúnya. Csak a hangja, a hangja volt a régi, egy egész világ sírt ki belőle, mikor mondta:

- Dávid, édes testvérkém, Haskin Dávid!

De többet nem tudott mondani. Hirtelen hörgésbe fulladt a szava, ölelő meleg karjai is lefejlettek rólam s a vastag, erős ember a mély, ropogós hóba csuklott. Nem tudtam mi történik körülöttem. Szerettem volna rávetni magam, százszor elmondani a nevét, százszor visszacsókolni a csókját... De nem lehetett... Szigorú vasmarkok fogtak mozdulatlanra s már tudtam, értettem mindent.

Schlajme elnyúlt teste mellett ott állt gőzölgő véres szuronyával a gyilkos katona és a halott megnyílt szájából is kifordult a hűlő, fekete vér.

Hiába volt minden rimánkodásom egy halotti csók után, a feleségemért, gyerekeimért, mint valami vágóhídra készített barmot vonszoltak a községháza elé. Ott már vártak rám ketten, a bíró meg a rabbinus, akik önként maradtak utolsó lelkeknek a faluban. Mozdulatlanok és hangtalanok voltak, akár a kőbe vágott szobrok, de én sírtam, hangosan, eszelősen üvöltöttem, mint egy halálra rémült komondor. S csodálatosképpen csak most vettem észre a bal karomon tartott Sárácskát s még ma sem tudom, hogyan került hozzám és hogyan maradt nálam; ő is sírt szegényke és az anyját kérte...

Ki tudja mi lett vele, talán már nem is él azóta... És a négy testvérkéje?... Ki tudja, ki tudja...

Egy hadnagy parancsára, aki előbb minden porcikánkat megmotozta, négy szuronyos katona még azon az éjjelen túl kísért bennünket a falu határán s ott vicsorogva útnak bocsátottak a végtelennek tetsző vad világba, ahol talán az utolsó mécse is kialudt az emberi szeretetnek.

-

- Forduljunk be ebbe a szűk utcába s ott az üres sarki boltban, valamikor díszes csemege-üzlet lehetett, van a szállásom. Több, mint száz tanyátlan zsidó várja ott sorsa jobbrafordulását.

- Neked is el kell menned Pestről?

- Igen! S talán jobb is így. Ott talán majd a sok összeterelt bolygó között az enyéimre is rátalálok. De, ha ott nem, máshol: a föld alól is előkaparom őket, s ha vége lesz a háborúnak, akár a kereszt jelében is egyenesen Oroszországba megyünk, hogy ott, ahonnan engem nyomorultul világgá szalasztottak: öt dacra nevelt vérem gyökerezzen meg és nőjön föl az új élet prédikátorának azon a földön, ahol eddig csak a könny és vér folyói fakadtak az emberből.

Szevasz Kamerád! - mondta túláradó szeretettel már az ajtóban s míg kérges, sovány kezét szorítottam, szőrös, sárga arca hozzáért az arcomhoz s megcsókolt, mint a testvérét.

- Szervusz - súgtam én is, de nem volt erőm, hogy még egy hangot, egy mindent kifejező ölelést is küldjek a kurta szó után. Csak amikor az ajtó is becsukódott mögötte, léptem a nyomába egyet.

Mint valami szerelemmel csapig gyáva vőlegény a választottja után, úgy lestem be utána a vakra mázolt ablakon és láttam, soha elfelejthetetlenül láttam, amint Haskin Dávid óvatos lépésekkel végigjárt a szalmára vetett testek között, be, be a leghátsó sarokba, ahol ő is alvásra készülődött s horgas, sovány teste, mint valami hosszú kénoszlop merült el a szörnyű bűz- és hang-iszapban.

Forgat-e még egyszer találkozóra bennünket valami isteni szél?...