Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Ambrus Zoltán: Háború

Ambrus Zoltán: Háború
Elbeszélés [+]
II.

Aki mindezt mellettem ülve mondta a másik szomszédjának, egy szófukar, közönségnek született, a közbeszólástól példásan tartózkodó, de szorgalmasan iddogáló és eközben lelkesen hallgató öregúrnak: ide s tova negyven éves ember volt, éppen nem forradalmas külsejű, maga a megtestesült szürkeség; olyan megjelenés, amilyen száz meg száz van; azok egyike, akikkel tízszer kell találkoznunk, hogy végre rájok tudjunk ismerni, mert az arcukat egy darabig újra meg újra elfelejtjük.

Amikor bemutattak neki, hallottam, hogy tanár úrnak szólítják. De azt hiszem, ha nem mondják meg, kitaláltam volna, hogy mi a foglalkozása. Meglátszott rajta, hogy hozzászokott a sokat beszéléshez meg az előadáshoz, mondanivalójának hosszadalmas részletes kifejtéséhez és ahhoz, hogy a közönsége türelmesen hallgatja végig. Észre lehetett venni ezt azon is, amit mondott, de még inkább a nyugalmas hangvételén és a beszédje módján, ha ezen nem is volt erősen érezhető az a szónokiasság, amely a francia tanártól szinte elválaszthatatlan s amelyet, kivált ha a megszokottságot túlhaladja és felötlővé fokozódik, az idegen fül meglehetősen komikusnak talál.

Engem nem igen érdekelt, hogy mit gondol a háborúról, de mégis végig kellett hallgatnom, mert úgy voltam vele, ahogy ő lehetett az 1870-70-i német-francia mérkőzéssel: jobban szeretten volna másutt lenni, de ott kellett maradnom, ahol voltam. Szilveszter éjszakáján, háromnegyed tizenkettőkor nem szökhetik mg a vendég anélkül, hogy a házigazda utána ne rohanjon és meg ne kérdezze tőle: "Mi bajod? Rosszul lettél?"

Márpedig az, hogy akarva, nem akarva, meg kellett ismerkednem Lambert tanár úrnak a háborúról vallott nézeteivel, az 1885. év Szilveszter éjjelén, egy negyedórával éjfél előtt történt, Wimmer Jancsinak a párizsi műtermében.

Ez a Wimmer Jancsi bécsi fiú volt, aki egyszer, régi müncheni cimborák kedvéért, lerándult Pestre, innen elvetődött két-három vidéki városkába és hamarjában annyira megkedvelte Magyarországot, hogy három nap helyett három esztendőt töltött itt. Ez alatt a három év alatt Wimmer Jancsi annyira elmagyarosodott, hogy végre mindnyájunkon túltett korhelység dolgában. Sokat festett, de még többet ivott; minden mulatozásból ő ment haza legutoljára; de soha senki se látta részegnek. Ezzel a nagyszerű bortálló tehetségével, Göndör Sándoros szólamaival, melyek hatását a furcsa kiejtés csak fokozta, meg azzal, hogy mindenkivel mindig magyarul beszélt, népszerűséget szerzett, amerre csak megfordult. Ismerték is egész Magyarországon; ha a képeit nem is, hát azt a szokását, hogy a poharát mindig fenékig ürítette.

Ahogy jött, úgy ment el tőlünk. Egyszer azt mondta, hogy három napra felszalad Bécsbe, mert már régen nem látta az apját. De nem érkezett vissza, hanem néhány hét múltán meghítt bennünket a lakodalmára. Egy gazdag mészárosmester leányát vette el, akinek fogadalmat kellett tennie, hogy meg fog tanulni magyarul és jó magyar asszony lesz.

Ezzel a Wimmer Jancsival nagyon szerettük egymást, talán azért, mert - bár sokszor ültünk együtt órákig, estétől reggelig - soha semmiféle okos dologról nem beszéltünk egymással, bolond dolgokról is csak keveset, csak koccintgattunk és ittunk.

A lakodalmán is ott voltam, mert azt írta, hogy ha nem megyek el az esküvőjére, akkor inkább nem is házasodik meg - ami előtt már meg kellett hajolni. És tanúságot tehetek róla, hogy Wimmer Jancsi nem sietett elfelejteni bennünket, a menyasszonya pedig komolyan vette a fogadalmát, mert a bemutatkozó látogatásom alkalmával ez a jó kis bécsi leány, aki előbb Pepi névre hallgatott, de a házasságban a Piroska nevet kapta, elszavalta előttem az egész "Megfagyott gyermek"-et, nem éppen hibátlanul, de elejétől végig.

Úgy volt, hogy a nászút után Szolnokon fognak megtelepedni.

Hanem egy fél esztendővel később Párizsban találkoztam velök. Persze, el kellett mennem hozzájok. Piroska ekkor már a "Megfagyott gyermek"-ének csak két strófáját tudta, de németül sokáig szavalta Petőfit, Wimmer Jancsi pedig már az osztriga után elkezdte bőgni, hogy: "Kongasd, kongasd, vén robotos!..." Ez engem is elérzékenyített. Meg kellett ígérnem, hogy gyakran megjelenek nálok és hogy megmondom minden honfitársnak, akivel csak összekerülök: "Van Párizsban egy ház, ahol minden magyart szívesen látnak: a Wimmer Jancsi háza... oda be kell térni!..."

Kevéssel utóbb, valamelyik színházban találkoztam velök. Wimmer Jancsi már messziről integetett felém és amikor odamentem hozzájok, azzal fogadott, hogy:

- Kedves öregem, jó, hogy talállak, fontos dolgot akarok közölni veled!... Nézd, ez a vén huncut óesztendő még nagyon a végét járja, hát el kell búcsúztatni, a teremburáját!... Számítok rá, hogy segítesz nekünk, kirúgni a világból, a cudart!... Egy szó, mint száz, a Szilveszter-estét nálunk kell töltened, mert hiszen tudod, hogy mit mondott a kabai asszony!...

- Csakhogy...

- Nix csakhogy!... Magyar szakácsnénk van... ma jött Szolnokról... Piroska töltött káposztát csináltat meg túrós csuszát... aztán kecskeméti bort iszunk rá!... Ezeknek a szegény franciáknak fogalmuk sincs róla, hogyan kell mulatni... hát meg akarom mutatni nekik, hogy mi az: egy magyar Szilveszter-este!... No, eljössz, ugye? Gyere el, öregem! Tartsunk össze, mi öreg magyarok, távol a szegény, öreg hazától!...

Nem kellett ugyan attól tartanom, hogy különben valami nagy árvaságban leszek - mert a párizsi magyarok ősrégi szokásához képest Szilveszter-estére egy kis hazafias ferblizést terveztünk - de Jancsi olyan szívhezszólón tudott beszélni, ha valakit mulatozásra kellett csábítani és olyan lelkesen ígérgette a csárdában minden örömét, hogy egy pillanatra úgy tűnt fel előttem, mintha Wimmer Jancsinál Szilveszterkor a magyarságnak valami kis kápolnája várna, ahonnan nem szabad elmaradni, olyan kártyázásért, amelyben honfi marja a honfit.

Csakhogy Piroska nélkül számítottunk, ő is, én is. Piroskának pedig volt annyi esze, hogy az én kedvemért meg a másik bús magyar, Weingartner Frici kedvéért nem akarta elrontani az estéjét. Így aztán a magyar szakácsnénak éppen Szilveszterre kellett megbetegednie... ami véletlenül nem volt baj... mert Piroska, aki nem hiába tanult meg franciául s rövid pár hónap alatt igen sok úrral és hölggyel ismerkedett össze, erre az estére új ismeretségének a krémjét hívta meg... és ezek az előkelőségek aligha örültek volna, ha Piroska töltött káposztával meg túrós csuszával talál kedveskedni nekik.

Wimmer Jancsi műterme tehát Szilveszter-estére nem annyira csárdává, mint inkább káprázatos szalonná változott át, ahol a hosszúderekú és rövidlábú francia szépségek egy csinos kis gyűjteménye körül a négy-öt különböző nemzethez tartozó frakkos uraknak egész sokasága sürgölődött, de a puszták fiait csak ketten: Weingartner Frici meg én képviseltük. A terített asztalon számos kancsó kecskeméti bor tanúskodott róla, hogy nem Wimmer Jancsin múlt, ha a Szilveszter-est magyar jellege nem domborodhatott ki eléggé, de ezen a kadarkán kívül, amelynek rubint színét Wimmer Jancsi meg én még éjfél előtt teljesen leszíttuk, az asztalról hamarjában semmi se emlékeztetett arra a földre, amelyet Wimmer Jancsi "a szeretett öreg, őshazá"-nak mondott, ahányszor koccintottunk.

Wimmer Jancsit alighanem bántotta is egy kicsit, hogy az ígéretét nem válthatta be, és hogy Weingartner Fricivel meg velem szemben vállalt erkölcsi kötelezettségének valamelyest megfelelhessen, mihelyt megvacsoráltunk, tudományos ismertetés ürügyével elejétől végig elénekelte, hogy: "Nincs cserepes tanyám!..." - ami minden jelenlevőt megerősített abban a hitében, hogy a magyarok még ma is nyereg alatt puhítják a húst - de a nóta elhangzásával magyarbarát felbuzdulásának ezek a nagyon magasra csapkodó hullámai hirtelen elcsitultak és egy darabig mintha végképpen elpihentek volna. Igazán nem neheztelhettünk ezért; végre is, házigazda volt: a többi vendégével is törődnie kellett, nemcsak Weingartner Fricivel és velem.

Vacsora után hölgyek és urak kártyázni kezdtek; a hölgyek valamennyien, az urak majdnem mind. Két asztalnál pókert játszottak; a többiek bakkarát. Piroska a leglelkesebb pókerezők közé tartozott; Wimmer Jancsi is minduntalan leült a bakk-asztalhoz, azt hiszem azért, hogy Piroska hozományából egy kis kárpótláshoz juttassa azokat a játékosokat, akik veszítenek. Néha, ha elvitték a bankját, felállt és körülsétált, hogy utána nézzen a többi vendégének, annak az öt-hat embernek, aki nem játszott, hanem beszélgetett. Engem ilyenkor mindig megkérdezett: "Remélem, öregem, jól mulatsz?"... aztán felhajtatott velem egy-egy pohár pezsgőt, megveregette a vállamat és tovább állott vagy visszament játszani.

Hát egy fél vagy háromnegyed óráig hazugság nélkül bizonygathattam, hogy jól mulatok. A hozzám legközelebb díszlő hölgyek ugyan már rohamosan közeledtek ahhoz a korhoz, amikor a szépség egy része súllyá kezd átváltozni... de ez csak annál mutatósabbá tette bájaiknak azt a bőségét, amelyet dekoltázsuk bizonyos elnéző jóakarattal engedett át a közérdeklődésnek..., és én akkor még nem mondtam végbúcsút annak a szép időnek, amikor az ember a szépségnek nemcsak a minőséget méltatja, hanem a mennyiséget is. Egy darabig tehát igen kellemes szórakozást találtam annak szemlélgetésében, ami a kártyaasztalok körül látható gyémánt- és gyöngy-kiállításban a Rubens képeire emlékeztetett. Aztán, a bakk-asztalhoz állva, egy kis ideig unatkozás nélkül tudtam nézni, hogyan futkos a szerencse hol erre, hol arra, a minduntalan panaszkodó vagy sóhajtozó hölgyektől a vidáman sikongókhoz és a sápadt uraktól a kivörösödött arcúakhoz, meg vissza. Minden részvétem mellett is mulatnom kellett rajta, hogy ez a minden felől hajszolt szerencse milyen következetesen siklik félre, ha végre is az én Weingartner Frici barátomhoz kellene tévednie... és hogy szegény honfitársam, aki pedig sokat épített erre a ritka alkalomra, amikor kíméletet nem érdemlően pénzes bajvívókkal akad össze, hogyan fő, izzad, hogyan erőlködik, küzd és remél újra, hogyan pirul ki mind jobban és végül hogyan sül ki ropogósra. Weingartner Frici azok közé a javíthatatlan játékosok közé tartozott, akik bárkivel és bármikor, akár a kapu alatt is, készek "elemelni" a mennyi üdvösségüket... máskor is többet érdemelt volna a szerencsétől, melynek ugyancsak reménytelen szerelmese és mégis állhatatos udvarlója volt... de ami ezen a Szilveszter-estén történt vele, a szokottnál is több volt... el kellett ismerni, hogy ekkora rosszakaratra csak a véletlen képes.

Mindez azonban nem köthette le a figyelmemet sokáig, és - mert magam pókert nem tudtam, bakkarát pedig nem akartam játszani - hamarosan észre kellett vennem, hogy a mulatságom, mely kezdetben sem volt olyan gyönyörködtető, mint a játékosoké, az egyformaságában egyre szegényesebbé válik. Máshová kezdtem kívánkozni, akárhová... és alig vártam, hogy túl legyünk éjfélen, azon az ünnepies percen, amikor az emberek szerencsés újesztendőt kívánnak egymásnak... aminek a hagyományos szertartása után már feltűnés nélkül el lehet illanni.

Ekkor történt, hogy Lambert tanár úr a szomszédságomban vitatkozni kezdett a többi, nem kártyázó úrral, akik nem messze a bakk-asztaltól azzal a mintaszerű csöndességgel beszélgettek, mely a fiatal feleségükre várakozó öregurak szomorú kiváltsága.

 

[+] A szerző székfoglalója a Magyar Tudományos Akadémiában.