Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 8. szám · / · Lendvai István: Korrektúrák

Lendvai István: Korrektúrák
1.

A Gondolkozó - a béke megvert Napóleonja - keresztbefont karokkal áll a maga Szenthelénája sziklapartján és alánéz a fölzendült tengerre. Még nem írhatja meg memoárjait, de az, ami odalenn tombol, jajdul, pusztít: iszonyú játék, amelyről hírt kell majd vinnie az utóbb következőknek, és azok az ő papírjairól fogják megtudni, mi is történt itt, nem a hivatalos jelentésekből, nem az akadémikus történelemből. A Gondolkozó is csatát vesztett, ő is igazolni fogja magát és az ő védekezése is vádirat lesz. Talán még meglátjuk a Penseurt - e bizonytalanság irtózatos völgyében pillanataink valószínűség számítása megszűnt - de eljönni bizonyosan eljön, és a szó az övé lesz. Addig egy-két tanítványának kell megszólalnia, fölállnia azokkal szemben, akik szintén a gondolkozás nevében szólaltak meg és az orkán félelmetes zúgásában már kimondották - ők, a szerencsés könnyűek könnyen ki is mondhatták - ítéletüket. Néhányan kényelmes bőrfotelből, szivarfüstből, a dolgozószoba villamoslámpája alól diagnózist mondtak az emberiségről, a lázas sebesültről, és a lelkiismeretlen - mondjuk szelídebben: fölületes - orvosok könnyedségével hamis bulletineket adtak ki róla. Nem tartom elérkezettnek az időt a teljes igazság kimondására, de nem tudnék belenyugodni abba a gondolatba, hogy az ő idejük már elérkezett, hogy ez a szívettépően nagyszerű idő az ő idejük, hogy a gigászi frontokon lihegő dráma, a vérbe és halálba kevert világváltódás elevensége mellé oda szabad, oda lehet állítani az ő zörgő papírjaikat, hogy az ő kezük ütheti rá a pecsétet e napok történetére. A tollam tudja, az idegeim beleszalasztották, hogy a háborúról - addig, amíg tart, amíg az eredmény, a végkifejlet az egyetlen nagy dolog - irkálni, vitázni fölösleges, időszerűtlen, és minden szép szó, minden komoly igazság mellett is elég komikus. A háború irodalma azonban nem félt ettől a komikumtól, útnak vágott a frontok mögött, most már meg kell mondani egyet s mást.

Abban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy a háború ellen könnyen vethetünk szót. Hivatalos kommünikéink nem győzik hangsúlyozni, hogy a mi háborúnk: védekezés. Tulajdonképp nem is lehet háborúnak nevezni. Csak a nyelv szegénysége miatt vagyunk kénytelenek vállalni a név közösségét, mikor hiszen motívumaink - szerintük - egészen mások. Nekünk tehát tulajdonképp a háború ellen kellene írnunk még hivatalosan is, még a cenzúra megbízásából is. Nekünk egyenesen a háború gonoszságának gyilkos megvilágításával kell tüzelnünk a katonáinkat, hiszen szuronyuk a ránk leselkedő Háború ellen fordult, mikor kezükbe adták. Ehelyett sorban állnak föl az advocatus diaboli-k, a sátán ügyvédei, és meg kell érnünk a háború magasztalásának elég különös divatját. Az elég előkelő ügyvéd urak nem a mi háborúnk magasztalásával kezdenek foglalkozni, náluk már a Háború védőbeszédei járják, a háború dicséreti. Szerepük megfordításával a háború szentté avatásán dolgoznak. Argumentumaik elég szomorúak, elég fogyatékosak, de lehetnek veszedelmesek is, éppen azért, mert fogyatékosak. Nem győzik a színeket a háború virtusaira, forró lélekmanifesztációira, és - mintha kevés lenne a halottak elég milliója - beállítják a háborúba Istent is.

Itt kell bekapcsolnom fejtegetéseimbe Prohászka püspök nevét, még ha e nevet szeretném is toronymagasan láttatni az apró advocatusoké fölött. Mert az Istennel éppen ez a szuggesztív, valóban művészi tulajdonságokkal megmártott teológus operál, veszedelmes és szomorú módon. Amíg a fejérvári püspök a háború-fölkavarta lélekenergiákról beszél, a hősi erények megindult rádiumsugárzásáról, addig bátran rábízhatjuk e vigasztaló szavakat az összetört szívek akusztikájára. Azokon a szép szavak szétzúzódnak. Az összetört szívek nagyon jól tudják, hogy a háború nem ilyen mellékzöngéi miatt eresztették szabadjára Pétervár és London felől, Nikolajevics nem lelki emelkedést akar géppuskáztatni a muzsikba, és minden szép, emberi dolog a háborúban szinte bocsánatkérően alázatos melléktünet. A gyászruhásak soha nem fogják elhinni, hogy a kozák csókja a sebesült magyar katona homlokán becsókolja az ő tátongó sebüket, és azt fogják kérdezni, vajon nem lett volna-e szeretet, nem lett volna-e humánus meleg gesztus, ha a béke megmaradt volna, és a kozák ugyanazon a napon egy pohár vizet adott volna egy átutazó magyarnak, egy útbaigazítást, egy udvarias szót? De mi lesz ezekkel a megriadt, apró szívekkel, ha valaki püspöki talárban rájuk terrorizálja Istent? Már pedig írva van Prohászka püspök könyvében:

- Nem gondolhatjuk-e, hogy a katasztrófák szélvészében az Isten lelke jár, az tisztítja a miazmás levegőt, hogy az forgatja a harcok szántóekéjével a kultúra borjános és maszlagos ugarát erkölcsi tavaszodás alá?! Végigsuhint ostorával, a csatatűz és a szenvedés suhogó lángjaival az Istenfeledett és élvezetsóvár emberiségen.

Írva van, de: borjános és maszlagos-e az a kultúra, mihelyt Prohászka Ottokár annak nevezi? Írva van, de: élvezetsóvár volt-e az emberiség azzal, hogy az élvezeten kívülrekedt milliók a mindennapi kenyeret sóvárogták, és szociális rendcsinálás-e egymás fölfalása, erkölcsi tavaszodás-e az ágyúk tavaszi éneke? Írva van, de: gyógyítja-e a sok-sok szenvedést e borzalmas katasztrófával való megtetézésük? Prohászka Istene kancsukás orosz Isten, pedig éppen az oktalanul, felelőtlenül saját bűneit, saját kreatúráit ostorozó Isten-koncepció ellen feküsznek bakáink a Kárpátok haván, mert ebbe a koncepcióba a cárokat öltöztetik Petrográdban. A püspök úr azonban tovább beszél:

- Igen, a háború csapásával és szenvedéseivel az Úr, az Isten engem büntet bűneimért és elégtételre buzdít. A szentírás tele van az erre vonatkozó intelmekkel, és figyelmeztet minket, hogy bármily ellenséges hatalom alakjában s képében szakadjon ránk e rossz, annak a hatalomnak kezével s vasvesszejével voltaképpen maga Isten sújt minket.

Feleljünk erre? Mondjuk azt, hogy akkor hát Isten verése settenkedett Galícia mögött, mikor Oroszország megtette a maga alattomos intézkedéseit ellenünk, és az orosz hadügyminiszterek Isten kalkulációit intézték, mikor újabb és újabb milliókat kértek véderőreformra? Mondhatnók továbbá, hogy tehát Isten eszközei ellen nem szabad fölemelnünk kezünket, mert hiszen az Úr kancelláriája van fölütve a Foreign Office szobáiban. Mondhatnók, hogy akkor Isten intézkedései diplomaták aláírásain és táviratain múlnak, és büntetésünk titkai Poincaré töltőtollában deponáltattak. De olvassuk Prohászkánál, hogy Istenről nem szabad antropomorf módon gondolkozni, ő nem a mi "macskazugos" fölfogásunk szerint igazodik. Mi tehát ne legyünk antropomorfok, hiszen mi csak emberek vagyunk, mi ne gondolkozzunk emberiül, de Isten közeledhetik felénk antropomorf követelésekkel és jelentkezhetik egy emberinek is elavult, könnyen fölülmúlható szigorú bíró koncepciójában. Szomorú és egyoldalú antropomorfizmus, vajon nem groteszk dolog-e még csak szót emelni is ellene?

Talán nem. Isten szereposztásánál kérdése nem meddő probléma, mert sokan vesződnek még e problémával és megfejtése irányt szab a viselkedésüknek. Mi már túl vagyunk az ateista Istenfélelmen is, azon, amely örökkön Istentől reszketett és ok nélkül is ellene kiabált, mint a nőgyűlölő, aki gyönge szívét igyekszik túlkiabálni. Szívesen beszélünk Istenről, a réginek genezisét ismerjük, érdemeit tudjuk és szívesen látnánk a tiszta Istent, aki legalább is nagyobb nálunk, de ehhez tartja is magát. Ebben a beállításban csak Prohászka Istenét látjuk, aki olyan ellenőrizhetetlen, mint e forrongó lélek jómaga. Keresem azt a Prohászkát, aki kifejtette, hogy a teremtő istent ne gondoljuk egy nagyszakállú agyagosnak és beleütközöm abba, aki Isten személyes ügyévé teszi meg e mai emberektől a mai Európában produkált világháborút. Keresem a "világfölényes" Prohászkát és beleütközöm abba, aki a választójog érdekében kontemplált beszéde elől hazautazott Fehérvárra. Keresem azt a Prohászkát, aki a Vígadó csillárjai alatt jelentette ki tapsoló jezsuitáknak, hogy a "logika hídját nem égethetjük föl magunk fölött" és beleütődöm abba, aki a logika ellenvetései elől a "több dolgok vannak égen-földön" citátumába menekül. Keresem azt a fehérvári püspököt, aki a macskazugok, az ódon lelkek ellen prédikál, a "fészekhagyók" tavaszi lelkét magasztalja és elém áll az, aki a modern törekvéseket gyomnak minősíti. Beszélnék azzal, aki a szenvedőket, magánosokat, fölényeseket dicséri és találkozom azzal, aki megcsúfolja a töviskoszorús békekultúrát, mert nem tud föltápászkodni a háború ellen. Keresem a misztikus és látok egy zavarodottat. Nem találom otthon soha és azon tűnődöm:

- Tulajdonképpen hol is tartózkodik ön, különben szent és aszkéta püspök uram?