Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Karl Lamprecht új könyve [+]

A német tudósok, általában a tollforgatók imponáló céltudatossággal, szorgalommal és alapossággal gyűjtik egybe a háborús világ dokumentumait. Már eddig is hatalmas anyagot dolgoztak fel és szinte áttekinthetetlen a feldolgozás alá váró gyűjtött anyag terjedelme, mennyisége. Nem nagyon túlzott az a reményünk, hogy e munkás seregnek sikerülni fog (amennyiben emberileg lehetséges) a fölöttünk viharzó események komplexumát majdnem a maga teljességében egységes képpé rögzíteni. Természetesen nemcsak a látható külső események, társadalmi berendezkedések módosulásai, előzmények, okok regisztrálására szorítkoznak; a pillanatnyi, percről percre változó hatást, a világtörténelmet a saját bőrén, gyomrán, idegein kitapasztaló egyén szempontjait, átéléseit, reménységeit éppen olyan pozitív formában foglalják bele e nagy konglomerátumba, mint teszem fel a fehér könyv diplomáciai okiratait, vagy a nagyvezérkar jelentéseit.

E könyvlavina egyik vékony ere a Zwischen Krieg und Frieden-sorozat, egyetemi tanárok, kitűnő szakemberek, háborús előadásainak gyűjteménye. Nem kisebb emberek foglalnak helyet e névsorban, mint Friedjung, Franz Liszt, Bülow herceg, Lily Braun stb. A nemzetgazdaság, külpolitika, állampénzügy, jog, teológia, kultúra, diplomácia, történelem, feminizmus, vámpolitika, szociológia aktuális kérdéseit a lehető legkülönbözőbb nézőpont szerint ölelik fel e kis monográfiák.

Karl Lamprecht könyve a leipzigi egyetem világhírű tanárának három előadását tartalmazza. Az első előadás tárgya: a német kultúra alapjai és múltja (Grundlinien der neuern deutschen Kulturentwicklung bis in die zweite Hälfte des 19 Jahrhunderts), a második a német kultúra mostani fejlettsége (Deutsche Kultur der jüngsten Vergangenheit und Gegenwart), a harmadik: a német kultúra jövője (Die Deutsche Kultur und die Zukunft; Wünsche und Vorschläge).

Lamprecht azzal vezeti be az első előadását, hogy a szlávság nem egységes és nem is lehet az, mert a keleti szlávság kultúrájának forrása Bizánc, a nyugatié Róma.

A nyugati szlávság (lengyelek, csehek, délszlávok) e háborúban minden kétségen felül megmutatták a latin kultúrához - germánság - Ausztria való kapcsolatuk, hozzátartozásuk jeleit. Néhány sorral alább azzal folytatja Lamprecht, hogy a nyugat-európai kultúrnépek az utolsó években észrevehető módon eltávolodtak a közép-európai kultúrnépektől (Németország). Ez is a latinság problémájával függ össze. Szerinte a germánságot kevéssé érintette a latin kultúra és számára alig jelentett valamit. Mindkét tétel nagyon ingadozik és egymás mellé állítva éppenséggel nem állja meg a helyét. Az úgynevezett nyugati szlávság világtörténelmi szerepe még távolról sincs tisztázva és ha a latin kultúrához való vonzódása volna a mostani magatartásának fő oka, akkor a latinságot nem abban a fajban keresné, melynek Lamprecht szerint is Rómához olyan kevés a köze.

Ez Lamprecht könyvének egyik szépséghibája.

A másik az, hogy a német kultúra kifejlődését, illetve az elmúlt korok német kultúráját izoláltan látja; nem tudja, vagy nem akarja észrevenni azokat a kívülről jövő hatásokat, melyek olyanná tették a német kultúrát, mint amilyen. Az ideálja az 1810-1830 klasszicizmusa. Ezt kívánja vissza, ez a zsinórmértéke, közben elfeledkezik arról (valószínűleg tudatosan), hogy e kor németsége mennyit köszönhet a francia forradalomnak. Inkább fürstenknechtté devalválja a németséget, megkerüli a problémát, csakhogy ne kelljen a dolog igazi képét feltárni.

Lamprecht Klopstockot állítja a latinságtól eltávolodó német kultúra szélső határkövének. Mikor az ő vetése megérik, akkor az izoláltságban élő egyén társadalmi lénnyé alakul. Az eredmény: a szentimentális embertípus. Aztán Goethe, az új generáció idegessége, az anarchia romantikája. (Schiller: Haramiák.) Velük párhuzamosan a filozófusok: Schelling, Fichte, Hegel. Természetesen Kant sem marad ki a sorból: de Schopenhauer igen, Stirner meg éppenséggel nem létező valaki. Aztán a muzsikusok: Händel, Bach, Haydn, Beethoven. Mozart nem eléggé német (igaz, hogy ezzel szemben éppen a múlt hetekben reklamálta vissza a grande-bouche-ok kedves költője Rostand egy siralmas klapanciában Beethovent - a németektől és azon melegében odaajándékozta őt a belgáknak).

Lamprecht a német kultúra kifejlődését a felsorolt nevekkel személyesíti. Luther és Nagy Frigyes is benne van a sorban, de Erazmus Rotterdamus, Montaigne és Voltaire már nem. Kant mellől hiányzik Descartes, Rousseau, Spinoza, aztán Stendhal, Balzac, Goncourt, Dosztojevszkij ismeretlen idegenek.

Festőkről kevés szó esik e könyvben. Csak példaképpen (az ízlés változásáról szólva megemlíti, hogy míg az előtt fekete volt az árnyék, most viola, sötétkék stb.) Az impresszionizmus az utolsó lépcsőfok.

Sokkal nagyobb baj, hogy a termelés változott menetét és módját csak felületesen érinti és csak az utolsó idők kultúrájának megítélésénél. Ezzel szemben Marxról mit sem akar tudni. A szocializmusról csak annyit, hogy a háborús költségek megszavazásánál és a harcviselésben a szocialisták kitűnően viselték magukat. A középkor gazdasági életéről írott hatalmas munka alkotójától többet vártunk volna.

Két figyelemreméltó gondolat domborodik ki Lamprecht könyvéből. Az egyik az, hogy Németország esélye, államiságának kiépülése korántsem fejeződött be a hetvenes években. Bismarck művét még folytatni kell. A most folyó küzdelem új helyzetet teremt és a birodalom keretén kívül élő németségre természetesen nagy szerep vár még ebben az átalakulásban.

Lamprecht az imperialista politikát megtisztult és ideális felfogásban, de alapjaiban fenntartás nélkül vallja és hirdeti. Éppen ezért a másik jelentős gondolata a kifelé való törekvés a terjeszkedés tendenciájához kapcsolódik és kijelöli a német diplomácia jövendő feladatait. A német gazdaság a német kultúra kiterjesztésének majdnem egész munkáját a diplomáciai szervezetre akarja áthárítani. Hivatalos apparátussal is közel kell férkőzni a népek rokonérzéséhez és megkedveltetni velük a németséget. Kizsákmányoló gyarmatpolitika helyett konciliáns gazdasági összeköttetés. Egyenrangú emberek szabad megegyezése.

Lamprecht a német diplomácia mostani működésével távolról sincs megelégedve. Csak általánosságban utal e kényes témára és mellőzi a részletes okfejtést. A nyilvánosság ellenőrzése alól annyira kivont testületnek, mint a diplomáciai karnak működése nem bírálható meg a pillanatnyi eredmények szerint, azonban bizonyos, hogy Lamprecht nem áll egymagában e kedvezőtlen véleményével és a német lapok elég gyakran feszegetik e témát. (Karl Scheffler, Moltke és Bismarck utódairól írva, a német hadvezetés fölényét a diplomáciával szemben azzal magyarázza, hogy a hadvezetés eltanulható, de a diplomata mesterség nem. Arra születni kell.)

Ahogy Lamprecht a német kultúra jövőjét és a német diplomácia szerepét e helyütt kijelöli, abban benne érzik egy nagytudású, tapasztalt ember nagyszerű világszemlélete. Azonban nem érzi szükségét annak, hogy nyugati szomszédját a jövő kultúrájának kialakulásánál kombinációba vegye. Meglehet az is, hogy nem bízik az esztendők hosszú sorára szóló békés megegyezés és kooperálás lehetőségében.

Az imperialista politika kizárja, hogy az egymásra utalt francia és német nemzet, melynek együttműködése mindkettőjük világtörténelmi hivatása, megértse egymást?

 

[+] Zwischen Krieg und Frieden. 7. Krieg und Kultur, von Karl Lamprecht - S. Hirzel Leipzig kiadása.