Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Figyelő

Dr. Gockler Lajos: Eucken

Descartes után a filozófiának nemcsak kiinduló pontja, hanem tárgya is maga a gondolkodás lett, amelynek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. A felvilágosodás korában már babonás hitet tápláltak az ész mindenhatósága iránt. Ezt a hitet Kant nemhogy gyengítette volna, hanem erősítette, mert kritikájában példátlan felmagasztalását látták az emberi gondolkodásnak. Ennek hatása alatt terjedt az a világnézet, hogy az ember mint szellemi lény büszke magasságban trónol a természet fölött, amelynek uralmára rendeltetett.

Lamarck, Darwin, Huxley és Spencer megindították az újkor úgynevezett természettudományi gondolkodását. Ennek hatása alatt megváltozott a filozófia kiinduló pontja és tárgya. Amaz hátratolódott, emez közeledett a természethez. Descartes híres mondata: gondolkozom, tehát vagyok, így módosult: élek, tehát vagyok. A gondolkodás lehanyatlott életjelenséggé. Az ember a természet fölé helyezett trónusáról lebukott, apró lénnyé vált a többi lények között. Mindaz, ami nagyságát és büszkeségét alkotta, évezredes gondolkodásának eredményei, múló életjelenséggé zsugorodtak össze a világegyetemet uraló nagy, örök fejlődési folyamatban.

Az ellentét teljes; azelőtt a világot az emberből kiindulva akarták megérteni, most az embert a világból kiindulva óhajtják magyarázni.

E két világfelfogás közötti mezsgyére menekült Németország egyik legnagyobb gondolkodója, akit legutóbb vendégül üdvözölhettünk Budapesten, Eucken Rezső.

Az ősszel, amikor a zordon enyészet szárnyai lecsaptak Európára, az ádáz ellenségektől körülostromolt Németország hű fiai egy emberként ajánlották föl erejüket hazájuk szolgálatára. A hetven éves Eucken sem maradt el. Ő is munkát vállalt: útra kelt, hogy honfitársait kitartásra buzdítsa és körútjában hozzánk is ellátogatott, a hű szövetségeshez, hogy szorosabbra fűzze népeink között a baráti kötelékeket s hogy felajjazza a jobb jövőbe vetett hitünket, reményünket.

Eucken negyvenegy év óta tanítja a filozófiát Jénában. Ez idő alatt politikával soha nem foglalkozott. Nem tanulta meg, hogyan kell nagy tömegek szenvedélyeit felkorbácsolni. Tanítványai előtt szónoki sikerekre nem pályázott. Csoda-e tehát, ha nálunk a közönség nagy része a csalódás bizonyos nemével távozott a Pesti Lloyd-társulat nagytermében tartott előadásáról, amelyben igaz ügyünkről a háborúról szólt?

Pedig ez az előadás szép, érdekes és tartalmas volt.

Már a bevezetésben is szép volt a biztosnak vélt béke szorgos munkájának és a hirtelen reánk zúdult háború borzalmainak szembeállítása. De szép volt a tárgyalásnak átlátszó szerkezete, amelyben gondolatait e három kérdés körül csoportosította: melyek a háború okai, célja és eddigi eredményei? És meglepően szép volt a befejezés, amelyben megható összhanggá olvasztotta egybe hitünket, szeretetünket s reményünket a Haza fogalmában. Egész előadása folyamán pedig gyönyörködtetett stílusának nemes egyszerűsége, valamint nyelvezetének tisztasága és világossága által.

Érdekes volt ránk nézve bevezetésében megindultsága, amellyel említette, hogy Németország, amikor szemben látta magát a fél világ engesztelhetetlen gyűlöletével, bizalommal fordult a magyar nemzet felé, benne kereste és meg is találta az egyetlen őszinte barátot, a hű fegyvertársat. De érdekes volt főleg az a filozófiai gondolkodás, amely egész beszédén végig vonult oly módon, hogy a napi eseményeket a legfőbb emberi problémákkal hozta kapcsolatba. Ily úton nemcsak azokat az erkölcsi motívumokat tette érdeklődésünk tárgyává, melyek a jelen világtörténeti események hátterét képezik, hanem az emberiség fejlődésében szerepet játszó tényezőket is, amelyeknek sorsa most kockán forog, valamint azokat az értékeket, amelyeket napi eseményeink kiváltottak és amelyek által jelenünk és jövőnk mélyebb élettartalmat nyer.

Tartalmassá pedig az igazság ama gyöngyei tették előadását, amelyeket maradandó emlékül őrizni fogunk. Van közöttük olyan, amely egyszerűségében banális közhelynek látszik és van olyan is, amely nem volt új előttünk, de amelynek ő mélyebb tartalmat adott. Így pl. Hallottuk már, hogy a munkát önmagáért kell szeretnünk. De csak most értettük meg, hogy a munka szeretete élettartalmat is adhat. Ha nem nyugszunk meg passzív módon a dolgok fátumszerű menetében, ha tetterős akarattal felvesszük a harcot minden oktalanság és gonoszság ellen, mily nagy feladat vár munkánkra! És mennyire mélyíti életünket az alkotó munka, ha általa birtokába vesszük a külvilágot és eszményi célok szolgálatában átalakítjuk! Íme a munka, amelyről Locke azt mondja, hogy önmagáért űzve - természetellenes dolog! Eucken megérttette velünk, hogy a munka kultusza egy új életfelfogás alkotó eleme, mert férfias, céltudatos törekvést szül.

Hallottuk már azt is, hogy az egyének kicsinyes, önző törekvéseikkel elmerülnek a Haza nagy érdekeiért folyó nagy harcokban. De csak most értettük meg, hogy a közösség gondolatának győzelme egy új életfelfogás győzelmét is jelenti. Annak az életfelfogásnak győzelmét, amelynek vezető gondolata, hogy összes törekvéseinket embertársainkhoz való viszonya kell, hogy szabályozza. Életfeladatunk a nemzeti jólét emelése. E felfogás szerint az egyén csak szerény tagja ugyan a közösségnek, de élete jelentőségben nyer, mert egyénisége magasra felülemelkedik személyének szűk, önző köre fölé. Közös nagy feladataink erkölcsileg emelik népeinket és ennek hatása a háború lezajlása után is érezhetővé fog válni. A pártszenvedélyek lecsillapodnak, a belpolitikai harcok éle tompulni fog és az állam polgárainak kapcsa szorosabb lesz, mint volt a háború előtt. A közösség érzete az egyént is emeli, mert a bút és bánatot elviselhetőbbé teszi.

Azt is hallottuk volt, hogy a nemzetek története reájuk nézve hatalmas erkölcsi energiák forrása. De gondolkodóba ejtett Eucken figyelmeztetése, hogy a történeti erők csak akkor válnak hatékonyakká, ha azokat cselekvőleg birtokunkba vesszük. Minden nemzet kénytelen múltját a benne rejlő erőkkel a jelenbe átültetni. Ezt tesszük ma, amikor népeink dicső hőskorát újra átéljük.

Eucken előadásának szűk kerete nem engedte meg, hogy minden gondolatát részletesen fejtegesse. Igen sokat csak érintett s ezek közül különösen három ragadta meg tömör rövidségük dacára figyelmünket. Az egyik volt az az intelme, hogy életünket magas eszményi célok szolgálatába kell helyeznünk. Miként a németek, mi magyarok is fiatal, tetterős, előretörő népfaj vagyunk és ha mint ilyen világtörténelmi rendeltetésünket be akarjuk tölteni, az emberi tökéletesedés, a haladás eszményi céljának szolgálatába kell szegődnünk. A második volt az a meggyőződése, hogy a mi hősi népek fiai vagyunk, mert a hősiesség fogalmának lényeges alkotó eleme, az önfeláldozás közös célok szolgálatában, áthatotta népeink minden rétegét. A harmadik megkapó gondolat volt az a hite, hogy mindazok, akik a harcmezőn elestek, az életnek célját elérték. A Hazáért való küzdelmek és az önfeláldozás a közös ügyért magas értéket és benső tartalmat adnak az életnek.

Ez utóbbi gondolat homályos marad Eucken filozófiájának ismerete nélkül. E filozófia a Kant-féle idealizmusban gyökerezik, de fő tárgya az élet értékének vizsgálata. Mesterét követi, amikor a kritikai módszert, amelyet Kant az értelmi világ elemzésére használt, az életjelenségek és életfelfogások magyarázatára alkalmazza. Mindenekelőtt megállapítja, melyek azok az életfelfogások (Lebensordnungen), amelyek az emberi életet szabályozzák. Ezeket a modern életszükségletek szempontjából éles kritika tárgyává teszi - és ez alapon megállapítja mindegyikről külön-külön, mennyiben adhat mélyebb élettartalmat.

A különböző életfelfogások között első helyen a vallásos felfogást tárgyalja, amely már évszázadok óta uralkodik az emberiség széles rétegein és amely milliók életének mélységet és bensőséget adott. Eucken nem akar szemet hunyni a természettudományi világfelfogás előtt és teljesen méltányolja azokat az aggályokat, amelyek a vallásos oktatás folytán, különösen a vallásnak a természettel és a történettel való szembehelyezkedése miatt, széles körben felmerültek. De azért azt tartja, hogy amit a vallás bensőségben és élesztő erőkben tartalmaz, amit az örökkévalóság és a tökéletesség utáni vágyakban létrehozott, az nem tűnhet el nyomtalanul az emberség életéből. Ez része marad a világ szellemi életének és mértéke az igazság és boldogság utáni törekvésben. De van egy nagy hátránya: az Eget örökös segélykiáltásaival ostromló vallásos buzgóság elzsibbasztja a tetterőt, elbágyasztja a lelket, tehetetlenné tesz. Ezért a modern akaraterős jellem a vallásos életet csak árnyékéletnek tartja.

Még régibb keletű, de kevésbé elterjedt az úgynevezett immanens idealizmus, amelyet a görög filozófiában meglelünk és amely a vallásos bonyodalmak elkerülésével, ideális kultúrával kíván élettartalmat adni. Ennek a vallásos életfelfogással szemben az a nagy előnye, hogy áthidalni törekszik a belső vagy láthatatlan és a külső vagy látható világ közötti ellentétet, amelyet a vallásos életfelfogás állandóan élesített. Ámde az immanens idealizmus tehetetlennek mutatkozott a tömegek oktalansága, az emberi szenvedélyek és képmutatások ellenében; tömegek átlelkesítésére és megnemesítésére alkalmatlan; e tekintetben nem mérkőzhetik a vallásos életfelfogással.

A modern életfelfogások közül az, amely a munka kultuszát hirdeti, és amelyről már fentebb szó is volt, egymagában szintén elégtelennek bizonyult, mert kizárólagos kultusza mellett a lélek másodrangú jelenséggé süllyed. Pedig mit ér, ha az ember megszerzi magának az egész világot, de lelkében kárt szenved? Ezzel szemben az úgynevezett naturalisztikus életfelfogás nem ismer ellentétet a munka és a lélek között, mert a lelki életet múló jelenségnek tekinti a fejlődés folyamatában és azért a fizikai jólétben keresi az életnek célját. E felfogás szerint az ember nem képes a természet fölé emelkedni, pedig nyilvánvaló, hogy akkor, amikor az ember átéli és átgondolja a természet belső kapcsolatait, már felül is emelkedett a természet fölé. De nem elégít ki egy harmadik modern életfelfogás, az úgynevezett szociális felfogás sem, amelynek irányító gondolata az ember viszonya embertársaihoz. Ez életfelfogás követeli az énnek teljes eltűnését a társadalomban. Pedig az egyén mint ilyen nem mondhat le soha az igazságért való küzdelemről, sem szubjektív vágyáról magasabb célok elérésére.

E három modern életfelfogással szemben reakciót alkot a művészi szubjektivizmus, amennyiben az életcélt az objektív külvilágból a szubjektív belvilágba helyezi. Célul kitűzi az önmagáért való életet. Ámde az esztétikai világfelfogás sem képes az életproblémát megoldani, mert szembe helyezkedik az egyént érinthető minden békóval, minden külső kényszerrel, következésként minden vallási, erkölcsi és politikai törvénnyel.

Felmerül már most az a kérdés: lehet-e ezeken az életfelfogásokon, amelyek egyenként, elszigeteltségükben ki nem elégítők, egy újat felépíteni, amely teljesen kielégítene?

E kérdésre Eucken a maga életfelfogásával válaszol. E szerint az emberi élet két egymás fölé helyezett valóságot él át. Elsősorban természetesen a tapasztalati világ életét. Ámde a fejlődés menetében az emberi élet áttörte a tapasztalat világát, a látható természetből mintegy kilépett, kinőtt a természet fölé, ahol egy új világ, a szellemi élet világa tárul fel előtte. Ebben az új világban, amelynek hordozója az emberi kultúra, már leváltak a tapasztalati elemek. Vegyük például az államéletben a jogot. A jogban az ember lelke a térbeli kiterjedések, a tapasztalati vagy látható alakok világa fölé emelkedett. Szellemi életünk tehát felülemelkedés a tér és az idő fölé. Egy új világ ez, amely a térhez és az időhöz kötött egyénnél magasabb, de amely az egyént magához felemelheti, mert az egyén saját szellemi életével ennek a tér és idő fölötti magasabb valóságnak, a világéletnek életét éli meg. Az ember szellemi élete által leválik elszigetelt egyéni pontjáról, nem áll többé szemben a világgal, hanem osztja ennek életét. Ezáltal önmagában való létté alakul, részese annak a szellemi tartalomnak, azoknak az értékeknek, amelyek "biztos magasságban vannak minden emberi különállás fölött és amelyek az emberi élet szellemi magvát teszik."

Ezek után megérthetjük, hogy azok, akik a harcmezőn a Haza szent ügyéért harcolva a közösség szolgálatában hősi halált haltak, felülemelkedtek az élet szubjektív elszigeteltségén, leváltak énjük elszigetelt pontjáról és lelkük részesévé vált a tér és idő fölött létező magasabb valóságnak megélték a világélet életét.

Látnivaló, hogy Eucken - miként Plato és Kant -, egy különálló szellemi világ létezését hirdeti. És érdekes, hogy Plato a fogalmak, Kant a gondolkodás, Eucken pedig az életjelenségek vizsgálatából kiindulva jutott az önálló szellemi világ koncepciójához.

Tagadhatatlan, hogy van valami titáni vonás abban a küzdelemben, amelyet Eucken mélyebb élettartalomért folytat. E harc meghozta neki 1908-ban a Nobel-díjat. És e harc folytán felvette nevét a hír szárnya: nagyszámú kiváló munkái révén sok tisztelője és sok követője akadt. E munkák közül csak a következőket említjük: Prolegomena zu Forschungen über die Einheit des Geisteslebens in Bewusstsein und Tat der Menschheit. 1885. Die Einheit des Geisteslebens in Bewusstsein und Tat der Menschheit. 1888. Der Kampf um einen geistigen Lebensinhalt. 1907. 2. Aufl. Der Wahrheitsgehalt der Religion. 1905. 2. Aufl. Grundlinien einer neuen Lebensanschauung. 1907. Der Sinn und Wert des Lebens. 1908. Einführung in eine Philosophie des Geisteslebens. 1908. Die Lebensanschauungen der grossen Denker 9. Auflage 1911. A Sinn und Wert des Lebens című művét magyarra fordította Schöpflin Aladár. Más műveinek fordítása sem fog sokáig késni.

Egy bizonyos: hogy Eucken hatása a természet-filozófusoknál is érezhetővé vált. Gátat vetett a Haeckel-féle monizmusnak és művei hozzájárultak a Lamarck-féle vitalizmus újraéledéséhez. Hogy életfelfogása maradandóbb lesz-e mint amelyeket oly igazságos kritikával méltatott, a jövőt mutatja majd meg.