Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 3. szám

Kosztolányi Dezső: MONOLÓG

Musculus sternocleido-mastoideus: - mit akar tőlem ez a latin szó-csoport? Hat hónapja, mióta a háború tart, úgy zümmög a fülem körül, mint a légy, vagy mint valami szemtelen operettária, amelyet nem tudunk elhesselni. Sokszor akarok tőle szabadulni. Akkor növekvő erővel ráz a kényszer, hogy kimondjam. Ez terád emlékeztet, öcsém, aki hat hónapja vagy a harctéren, drága kis orvos. Arra a téli éjszakára emlékeztet, mikor a fűtetlen diákszobában - téli kabátban és téli kesztyűben - anatómiát tanultál, készültél az életedre, szegény, a petróleumlámpa mellett és először mondtad ki a hosszú anatómiai elnevezést. Hiába akarlak elfelejteni. Nem hivatkozom érzelgős emlékekre, a hintalóra, a métára, a versenyfutásra. Az ami bennem él, irántad, kerülőúton és ravaszul jön hozzám, egy közönyös terminus technicus alakjában. Azt jelenti, hogy a lelkem megint nálad időzik. Most is kopog a bolondos szó - musculus sternocleido-mastoideus! - a koponyám falán, hogy itthon ülök, vidéki szobánkban, ezen a sötét ünnepestén, szenesen égő rossz villanykörte alatt és az anyánk csészémbe döntötte a teát, aztán magamra hagyott te veled egyedül. Ugyebár ez az az izom, amellyel fejünket forgatjuk. Ha jól emlékszem, a vakfülnél ered és a szegycsontra tapad. Ezzel forgatja a katona is a fejét, mikor azt vezénylik neki: jobbra nézz! vagy balra nézz! Mennyi ilyen izom van a világon. Úgy képzelem, hogy az izmok is úgy hevernek egy nagy-nagy raktárban, mint a kaszárnyákban a panganétek meg a sátorfák s minden embernek jut belőle egy-egy. Te most sok embert láttál. Annyi ember vonult el ámuló szemed előtt, amennyivel talán életed huszonkilenc éve alatt sem találkoztál. Mindegyik embernek meg volt ez az izma. Látod, én most azon csodálkozom, hogy a természet oly fontosnak tartja az embert. Érts meg engem. Azt vélem különösnek, hogy mindegyik olyan egyforma, mintha az ember a világegyetem normája lenne és hogy a természet oly sok gondot pazarol a megalkotására, hogy oly részletesen - jobb ügyhöz méltó gonddal - dolgozza ki, minden ízecskéjét, a füle kacskaringóját, a szeme bogarát, az orra kagylóját és még arra is ügyel, hogy a szíve órája percenként lehetőleg 60-at verjen. Alapjában nem vagyunk fontosak, az egyén egyáltalán nem fontos. Az embernek gyári árúnak kellene lenni, a külsejében is, nem ilyen művészi és egyéni remeknek. Istenemre, kár ennyi fáradság érte. A természet rossz tréfát űz velünk. Ki kellene fejeznie valahogy őszintén azt a metafizikai igazságot, hogy potom holmik vagyunk s személyesen kellene összegyúrni az embert, gyártani átabotában mint a cipőket a gyárak, amelyek hol gombos, hol fűzős, hol cúgos cipőket csinálnak. Például a természet kedve szerint alkothatna kilencfejű, tizenkétkarú, és egyszemű embert is, vegyest. Akkor talán nem fájna annyira a mulandóságunk. Nem hinnénk, hogy mi vagyunk az élet mértéke és értéke. Hozzászoknánk ahhoz, amihez nem tudunk hozzászokni. Vagy te még mindig szentnek tartod az embert, mint ott a diákszobában? Igaz, te a helyeden vagy. Boldog lehetsz, hogy a helyeden maradtál: sebeket varrsz és gyógyítasz. Ebben a világrengésben alig változott meg az életed. Repedt koponyák, ordító, véres emberek közt jársz nyugodt, fehér köpenyedben, mint annakelőtte. Az a seb, amelyet az orosz srapnel, vagy a szerb szurony vág, a te mesterséged előtt csak seb, nem más, mint az, amelyet a béke ütött a szenvedőkön. Az én mesterségem előtt azonban más. Bocsáss meg ezért a rapszódiáért, kedves, kedves természettudományokon iskolázott, kis bölcs. Ha hallanád, bizonyára mosolyognál. Egy idő óta csak így tudok gondolkozni,)szikláról-sziklára ugorva(. Az idegrendszerem meg van tépázva. Egyetlen örömöm az, hogy - néha-néha - levelet kapok tőled. Az is keserű öröm. Mert most olyan idők járnak, hogy a halottak is írnak leveleket. Minden levelednél nem azt mondom, hogy ma élsz, de azt mondom, hogy egy héttel ezelőtt éltél. El kell zarándokolnom az időben, meg kell keresnem magamat, hol jártam akkor, mit beszéltem akkor, mosolyogtam-e akkor, egy héttel ezelőtt: a leveled által tudom meg, csakugyan volt-e jogom mosolyogni? Aztán meg kell keresnem téged is. Nem a jövődért aggódom, nem a holnapért. Ez most, mikor porig alázott és kicsiny vagyok, követelődzés lenne. A tegnapodért aggódom, a múltért, amely már megszilárdult és formát öltött, az ócska szövetért, amit boldogabb időkben nyomban eldobunk, mihelyt kikerült kezeink közül. Ilyenkor visszafeszítem a képzeletem, az akaratom, a reszkető idegrendszerem a múltba s megteremtelek téged újra és újra, fájdalmasan és mindenhatón, mint egykor az isten. Ezt a titáni munkát végzi most az egész emberiség. Hogy mi lesz veled holnap? Csak annak örülhetek már, hogy voltál és nem annak, hogy vagy. Hogy éltél egy héttel ezelőtt, hogy írtál, hogy szívtad fehér, fiatal fogaid közt a fagyos levegőt, mert a jelenem - szegény koldusnak - most a múltam. Így élek bitangul, féllábbal a múltban és féllábbal a jelenben, seholse otthon, seholse biztonságban. Minden jó jelre fel kell támasztanom téged halottaidból. Fel kell bontanom a szálakat, amelyeket már megszőtt az idő. Meg kell alkotnom külön-külön - emlékben - a fejed, a derekad, a törzsed, a szemed mosolygását, az arcod és a homlokod domborművét. Nem tudom meddig állja gyarló idegrendszerem az ereje fölött való munkát, az emberi erő a teremtés isteni munkáját és gyötrelmét. Csak egyet kérek tőled. Hozd vissza magad és vele együtt az élet rendjében való hitem. Mindig féltem a változástól. Írni is csak azért írtam, mert a változást nem bírtam elviselni. Arról írtam, hogy a városunkban megváltoztak az arcok, az utcák és a poharak is másként állanak a pohárszéken mint gyermekkorunkban. Sokszor riadok a sejtésre, hogy most olyan változások, olyan határok tolódnak majd elénk, amelyek idegenné tesznek mindent, ami eddig otthonos volt. Ha azonban nem jönnél vissza, az maga lenne az esztelenség. Akkor bekövetkezne az, amitől mindig féltem, hogy semminek se lenne értelme és nemcsak én nem ismerném meg az embereket, nemcsak én felejteném el a nevüket, minden ismerős ember és tárgy nevét, de ők sem ismernének meg engem, még a tulajdon apám sem. Ilyen változást nem bír meg az ember. Úgy látszik, ezen a sötét ünnepestén nem is teázom. Kihűlt a tea a csészémben, hideg, keserű és vérpiros. Milyen szép a színe. Jó nézni egy pontot, egy szint. Nagyon jó nem gondolkozni és hallgatni. Kihez is beszéljek?